Miroslav Hule: Esik

Megállás nélkül esik
A templomtornyon gyülekeznek a csókák
Egyesek felülnek
az óramutatóra
Rászáll még egy
és az idő lassan
              elindul visszafelé

Dabi István fordítása

Philip Tester: Hajoljunk meg

Az előadásnak vége
hajoljunk meg; tökéletesen eljátszottuk a szerepet.

Mindent betanultunk egy előadásra,
egy dalt és táncot, mintegy megszokásként, ami hónapokig tartott,
ugráltunk a színpadon, jártuk a charlston-t és a hoochy coovhy-t.

Állandóan hangosan ünnepeltek minket.
„Olyan jól néznek ki együtt, mintha nem is
játszanának. Mintha valóban szeretők lennének!”

Brávó, uraim! Brávó!

És most amikor kezdenek a fények lassan
kihunyni,
Az arcok elmosódtak... A testek ellankadtak, a házak
és a többi: a szomszédok, raktárba kerülnek.

Örökre a figyelem középpontjában, és egy napon várva
a pillanatot, amikor felkeresnék őket, még egyszer, mint szokták.

Barátok és szeretők - különböző neveken nevezik
egymást.
Most hová menjünk,
mit tegyünk,
mit mondjunk?

Hónapokon át az előadás volt minden, semmi
másra nem maradt idő.
És most
egy árva áll a lépcső legtetején, vár

egy választ, egy ötletet, hogy ezután mi legyen ... Hová
menni... betölteni oly sok órát, elmesélni történeteket és ötleteken
osztozni a színpadi „szerető” nélkül ez oly haszontalannak
tűnik... üresnek
... feleslegesnek!!!

Miért vettem részt próbajátékon, amikor minden, mit
onnan hoztam, csak egy tört szív és lélek és üres, magányos órák,
amiket csupán űrrel lehet megtölteni...

Semmi visszafordulás,
Semmi beleakaszkodás,
Semmi kapaszkodás,
Törődés
Velem,
Velem, ki a legfontosabb más valaki
életében,
A nevem ott az ajkain, az arcom a szívében...
az emlékezetében...

Végig az emberekkel teli utcákon, tudom, egyedül vagyok.
Otthon senki sem vár, senki sem telefonál.
Nincs hová visszatérni. Nincs ölelés, nincsenek csókok.
Olyan ez, mintha álomból ébrednénk, messziről térnénk vissza.
Ijedten, rémülten, hogy nincs ki megvigasztaljon, aki megtartson.
E romok között élek, nincs senki,
Hogy letörölje szememről a könnycseppeket,
Hogy megpróbáljam kitörölni emlékezetemből az arcodat,
kiradírozni a hátrahagyott álmaimat.
Azt kívánom, hogy a szavak jobbá tegyék!

Azt kívánom, hogy kimondhassam: nem szeretlek,
Vagy azt, hogy gyűlöllek,
De képtelen vagyok rá, túlzottan is szeretlek,
és ez megsebez:
Azt akarom, hogy vedd el a szenvedéseimet, éld át
a kínomat,
a bánatomat
és tégy érzéktelenné.
Szeretném hogy érezd az elvesztés igazi értelmét
De képtelen vagyok,
Képtelen elviselni a gondolatot, hogy megbánthatlak, hogy
megríkathatlak!!

Oly nagyon tisztelem a döntésed és a reményedet,
hogy megleled a nyugalmad, a szerelmed és a boldogságodat,
amit megérdemelsz az életben. Kívánom s imádkozom, hogy találj
valakit, aki méltó a szerelmedre, hogy megoszthassa az életét teveled.

De sohase feledd el,
én szeretlek, örökké szeretni foglak, de eltévesztettem
az utat, amin együtt jártunk.

A fények kihunynak, a közönség forrón tapsolja
a magára maradtat.

             A fények kihunynak, az elhagyott a színpad közepén
      meghajol,
      a felállt nézők felé, a főszereplők előre lépnek,
      kérem, uraim, hajoljanak meg,
      az előadásnak vége.
      Igen, az előadásnak vége,
      hajoljanak meg...

Dabi István fordítása

Beke Sándor: Ima a Hargitán

Az ősz ablakából nézem

a lelkemben

égve muzsikáló Hargitát,

a diadalmas hegytetőt,

a délceg óriást.

Fáradt hit-szárnyak vergődnek

a hegy s a völgy között,

mint ősi szent álom

a kék fenyők fölött.

Itt az aljban elhagyja a fákat

a napsárga lomb,

s miközben érted imádkozom,

hegyem,

hullnak, egyre hullnak a levelek,

egymásra avarulnak,

s pördülnek-vonaglanak a szélben:

árva kiáltások a kétségbeesésben.

Vad neszek járják zugaidat

a sötét éjszakában,

falánk farkasok barangolják testedet,

érdes kezével cibálja üstöködet

az ősz-kapitány,

a letaroló elmúlás katonája.

De ne félj, hegyem,

nem vagy egyedül

a pusztulás és újjáéledés

örök mítoszában.

Az álmodó bérceken

megsimogatom arany koronádat,

Hargita,

Te, az erdélyi havasok királya —

ünneplő vén őzbak a Kárpátok felett.

Siklós József: "Új nyelven szólnak"

Nyolcvanhat éves,
S új nyelveket tanul.
Anyanyelvén –
de ajkán mégis új:

„Köszönöm – örülök – adok,
Elégedett és hálás vagyok...”

Nem mondta férjének, gyermekének,
embernek, Istennek sem mondta,
így teltek fölötte az évek,
békétlen volt, önző, mogorva...

S figyelni kezdett az Igére,
körülölelte sok imádság,
és fölfedezte, mit jelent a
gyöngéd szeretet, megbocsátás.

Vélnéd: már ilyen idős korban
újat tanulni úgyis késő?
- Nikodémus is vén korában
hallott az újjászületésről...

Nyolcvanhat éves
s új szavakat tanul.
„Vén korban zöldellők lesznek,
hirdetvén: Jóságos az Úr!”

*
Édesanyám is 86 éves korában született újjá.

Roland Mareckis: A csalán

A szél csalánt ültetett az emberbe,

és amint erre-arra jár, akihez csak hozzáér,

mindenkinek fájdalmat okoz. 

Dabi  István fordítása

Władysław Łazuka: Úton

Üljünk le a folyóparti dombon
csodáljuk a természet szépségét

hadd pihenjenek meg a lábaink
és a szavaink

A csendben többet lehet hallani

Dabi István fordítása

Pande Manojlov: Ölelések

Pillanatokra
csak pillanatokra
amikor az élet
szent forrásából
isznak
összeölelkeznek az emberek
mint a tavaszi szellőben
a bokrok
Nem átok
a szerelem
hanem kitüntetés
a magány titkaiba
mértéktelenül beleveszett
léleknek

Dabi István fordítása

Anna Arno: (Mielőtt szétválnának az útjaink...)

Mielőtt szétválnának az útjaink
mennyi esténk maradt
mennyi csillagunk az égen
de lehet már csak ez a pillanat
csak a most
mielőtt véget ér az idő
visszahúzódik a tenger
üt az óra
amikor mindenki maga marad

Gyere még előtte
mutasd meg messziről magad
és ha képes vagy rá
jöjj közelebb

Dabi István fordítása

Gyurkovics Tibor: Szállás

Felépítettek, szörnyű, kicsi ház,
tizenkét tégla tartja össze vázad.
A mész fehér, a tervrajz nem hibás,
boltíveid hajolnak, mint a hátak.

Nagy üvegek vannak az ablakokban
és az ajtókon még nagyobb kilincsek,
a folyosón lépések zaja koppan,
de a vendég sohasem érkezik meg.

Most lakható a tér, körülhatárolt
és zárt, feszes. A lépcsők is kemények,
föl lehet rajtuk jönni. Az a pár folt
csak csirkevér. De úgysem értenéd meg.

Hiába magyarázom. Ez az asztal,
ezt rézsútosan a sarokba tesszük,
rámnézel váltig hallgató szavakkal
s én a kezedet fogom, mint a kesztyűt.

Azt mondanám, belakjuk egy-két év vagy
óra alatt kis örömeink nem várt
zugaival, a kamra is elég nagy,
abban tarthatjuk télire a lekvárt.

A hegyek is körül elég kemények,
hogy megvédjenek mindenféle bajtól,
nézd, egészen a körtefáig érek!
Le is vehetek egyet a teraszról.

Látod, látod, hogy nem falaztalak be
és elkészült szabályosan. Harang szól
a faluból. Kabátod ide rakd le
a kerítésre. Ugye, nem haragszol?

Ne sírj. Tudod, hogy mind meghal az ember.
Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem.
Van, ami megtörténik egyszer,
van, ami sohasem.

Szabolcsi Erzsébet

Gyönyörű dallam,

ha lelked a lelkemmel

egy húron pendül.

*

Sosem láttalak.

Arcod mégis ott ragyog

szemem tükrében.

*

Nem hallottalak.

Hangod mégis ott zenél

lelkem mélyében.

*

Kölcsönkértem a

kabátod, hogy közelebb

legyek a bőrödhöz.

Falu Tamás: Út vége

Mikor az utunk véget ér,

fáradt bennünk a vér, az ér,

már nem érdekel a jelen,

csak az örök, a végtelen.

Lelkünk a múltba menekül,

folyton beljebb, szüntelenül

és egyszer olyan messzi jár,

hogy nem tud visszajönni már.

Csáky Károly: Elmélkedés

Ülsz a mélységek
fölött,
még megvan
bent
az egyensúly.

A lélek
belélegzi
a csöndet,
majd felszáll
Isten földi hegyére
tovább hallgatni
a belső suttogást,
s várni a
harsona
hangját.

Kassák Lajos: Figyelmeztetés csak úgy

Vigyázz
a túlfeszített húr
elpattan.

Vigyázz
a megáradt folyó
betöri kapudat.

Vigyázz
a hihetetlen kísértet
magával ragad.

Vigyázz
magadra és énrám
aki szeretlek.

N. Ullrich Katalin: Mostanában

mennek az emberek
egymás mellett
-és nem beszélnek

ülnek az emberek
egymás mellett
-és nem beszélnek

élnek az emberek
egymás mellett
-és nem beszélnek…

... élnek?

Bella István: Zárszó

Amikor nem látja magát a sóhaj,
mert akár a holdé:
visszhangtalan a tükrön az esendő pára –

És amikor nem válaszol a tükör,
mert siketnéma a holt fém,
a sóhaj lakmuszpapírja át nem színeződik;
holdja be nem páráll –

Ez vagy. És
ez leszel.

Visszaverődő csönd.
Sóhaj és tükör.
Tükör és

Fecske Csaba: Nincs kinek

ülnék apámmal kint az udvaron
a kecskelábú asztal mellett
borozgatnánk szó szót követne
lassan kimérten botorkálva
kora ősz lenne az érő Izabella
illata időzne körülöttünk hallanánk
a zöldjüket vesztő fűszálak méltatlankodását
az útról beköszönne egy-egy kedves ismerős
tekintetünket húzva maga után akaratlanul
a harangszó felezte nap második felében
lennénk s mi észre se vennénk hogy életünk
hátra lévő részét kezdtük el a délutáni nap
cirógatna anyásan fülünkben macskánk bölcs
dorombolása mosolyt – optimista eleven plakát –
tűznék arcomra és azt mondanám
amit még sohase mondtam de ki kellett
volna mondani rég

mégse mondom  mert már nincs kinek

Ingrid Helena Sjöstrand: Meg ne próbáld!

Meg ne próbáld!

mondja apa,

és nagyon szigorúan néz rám

És egész testem reszket,

és már úgy érzem, gyáva vagyok,

ha meg nem próbálom.

Tótfalusi István fordítása

József Attila: Ne légy szeles …

Ne légy szeles.
Bár munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.

Bella István: Van-e jogod?

1

Van-e jogod
ríni egy nép helyett,
mert egy nő nem szeret,
és apád itthagyott?

Van-e jogod
szólni mindenki helyett,
ha se több, se kevesebb
nem vagy, mint azok?

Igaz, a szavakért,
úgy kapsz, mint régen ételért,
de nemcsak azért,
azért ragaszkodsz
a gondos gondolathoz,
hogy a magvasabb gondhoz
ne legyen semmi közöd?

Mert mi lennél
meztelenül és teljesen pőrén,
így egymagad?

Ha lemállnának rólad a szavak!

Maradnál-e még
érték és emberi mérték,
mi nemcsak szép, s ravasz formát
szólni jogot is ad,
s élni,
hittel, s hitellel,
mint az uradalmi kovács,
ki élt földbevetetten,
meghalt lova után kötötten,
otthon,
Keresztúron,
tizenkilencben.

2

De tudnál-e valami,
valami mást,
kaszát ragadni, kapát
és azzal vallani,

mint ők, azok
kikben csak múlás viszolyog,
s a felejtés nem is halál?

Vagy csak azért beszélsz,
hogy élj, élj,
akkor is élj,
ha a föld megzabál?

S az is mit ér?

Mit ér, boldogít-e a tudat,
hogy tán egy nép, osztály
magáénak fogad,
s kitagad
belőled mindent, ami nem ő –

szülő és születő,
nő és csecsemő,
minek is mentenéd magad?

Bella István: A költő délutáni dörgedelme gyermekeihez

Gyermekcséim!

Ott a pohár!

Ne igyatok a tenyeretekből!

De ha mégis,

kis gidáim,

mielőtt a csapra hajoltok,

nézzetek hátra!

Mert egyszer csak

szétcsapódik

árnyzizzenve a sötét,

s megreccsen,

mintha puha mancsok tapodnák,

fényetek a földön,

s lehet,

mire föleszméltek,

egy másik arc néz vissza

minden vízcsepp

szembogarából.

Keresztes Ágnes: Őszinteség

Már voltam botránkoztató
s botránytól rettegő is;
tudom, hogy néha bűn a szó,
a hallgatás megőriz,

de inkább vádoltam magam,
mint hogy megbújva éljek,
míg beragyognak súlyosan
negérdemelt erények.

Válaszoltam mindenkinek:
mikor, miben hibáztam.
De nem sok jóságban hiszek
– s nem minden lázadásban.

Beney Zsuzsa: Sírfelirat

A rózsának, mely veled ébredt,

hamuvá hült hó parazsa.

A kristály tó, ahonnét ideszálltál

tavaszi sár-pocsolya.

Ég s föld közt leng cérnagyökéren

életed pillanata.

Gyurkovics Tibor: Dob

Egészen sárga a virág,
zuhan a nap, fejünkre száll,
vízbe lógatjuk lábunkat,
ülünk a mólón, nyár van, nyár.

A víz dobog, mint könnyű dob,
a mohó napot elnyeli.
Szeretlek. Égre-földre már.
Nincsenek feltételei.

Gyurkovics Tibor: Csere

Szerettelek mint szám szerint való
emlékeim – dugdostalak magamban
aki vállaltál mindenféle kínt
s asszonynak való szenvedést miattam

Szerettelek előszámlálható
kínom miatt csattanó nevetésed
sűrű kontyod a természetességed
belém nyilallt mint fák között a hó

Szerettelek! Tornác voltál nekem
hová öröktől a falura vágytam
szerettelek a lenvásznon az ágyban
tapadva és vízszintes-melegen

Egyenként tudom mosolyaidat
dió-szemed ködölő rebbenését
tenyered ráncát ápolónő ruhádat és még
valamit amiért tudtam hogy ki vagy

Szerettelek még előszámlálhatatlan
dolog miatt szagod ösztöneid miatt
mert tudtad mint mindenki aki ad
hogy amit adtál – visszaadhatatlan.

Gyurkovics Tibor: Arc

Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatozó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a nap
és értjük őt már egyre fényesebben.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön s pontosan
kirajzolódik mindegyik vonása.

Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyognak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik.
És nem tudjuk már elbocsátani.

Gyurkovics Tibor: Vágy

Ami után kapkodsz, elvész,

amit elengedsz, megfogod.

Karodba röpülnek a fecskék,

s magadra hagynak a csillagok.

Gyurkovics Tibor: Finis

Az ember végül egyedül
akar meghalni menekül
szerelmei szerettei
kicsinyei porontyai
őrületei gondjai
az egész élete elől
Amikor majd nem létezem
senki se fogja a kezem!

Pongrácz Ágnes: Gyurkovics Tibornak - a Finisre -

azt írta
Az ember végül egyedül
akar meghalni
ma elgondolkodtam ezen

egyszer
régen
betegen
a halál árnyéka
jött elém
és így
éppen így
éreztem én is

egyedül vagyok
és senki sincs velem
se barátok
se család
se semmi
de éppen ekkor
jött az Isten

azt írta

Az ember végül egyedül

én nem
én nem leszek többé egyedül
sohasem

Ágai Ágnes: Nevetve jöttem a világra

Nevetve jöttem a világra,

tréfának véltem az egészet.

Aztán gondosan, szépen, türelemmel

megtanítottak sírni.

Most már megy folyékonyan.

Utassy József: Ragyogásban

Aj, hogy ragyog rám ez a
       szikrás hómező ing!
 Ilyen ragyogásban tűnt el
       apám is, most ő int

 a hadak útjáról felém.-
       csillag öt ujja,
 zubbonyát a zörgő zöldet,
      fújja a szél, csak fújja.

A teremtés csodái - Gombák

mushroom time lapse

Pierre Emmanuel: Novemberi száműzetés

Megyek. Omló hajad zápora elkisér még,
s te máris elveszítesz örökre, kedvesem!
Ki az, ki visszatért valaha is? Egy éj -
léptek nesze a múlt jajongó kavicságyán!

Egy lomb szédülete! - De soha a fasor,
soha a tél fele igyekvő szerelem.

Magányos zongora kesereg a vidéken,
s én loholok vakon, kalapomat letűrve,
mig ellep tétován s alámerül november,
könnyeim télvizében mig arcod elmerűl.

És visszatér oda, honnét nincs visszatérés,
örökre eltemetve és temetetlenűl
a kezdet és a vég ködtenger-fenekére,
hogy harminc év után is kisértsen odalent.

Pilinszky János fordítása

Bódás János: Altató

Nem fogysz ki barátom a panaszból,
hogy altató nélkül el nem alszol
és amíg a sok tablettát szeded,
észrevétlen magadat mérgezed.

Sokkal jobb szer az, amit én tudok
(s igazolhatják tudós doktorok)
kéznél van mindig, pénzbe sem kerül,
de tőle szív, lélek elszenderül.
Csodaszer ez, nálam mindig hatott,
esténként te is kipróbálhatod:
imádkozzál! mond el, mi bánt, mi fáj,
s mint repülőgépről nézve a táj
kitárul, te is tárd ki magadat
az Úr előtt, mondj el mindent Neki,
a bűnödet, mi lelked égeti,
a hálát, mivel Néki tartozol,
s észre sem veszed, míg imádkozol:
Isten békéje a szívedre száll,

s már alszol, mire Áment mondanál.

Keresztury Dezső: Mindig velem vagy

Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.

Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg színéből, szád izéből,
ölelésedből, csípőd halk ívéből
újrateremtelek

Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a víz, színéről
szemed néz vissza rám.

Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.

Derek Walcott: Szerelem szerelem után

Eljön az idő,
amikor ujjongva ünnepled érkező önmagad
saját ajtódnál, saját tükrödben,
s mindkettőtök egymásra mosolyog,

s azt mondja, ülj ide. Egyél.
Újra megszereted az idegent, aki magad voltál.
Adj bort. Adj kenyeret. Add vissza szívedet
önmagának, az idegennek, aki szeretett

egész életedben, akire fütyültél
egy másikért, aki kívülről ismer.
Vedd le a polcról a szerelmes leveleket,

a fényképeket, a csüggedt cédulákat,
hámozd ki önnön képed a tükörből.
Ülj le. Gyönyörködj életedben.

Devecseri Gábor fordítása

Szabó Éva: Indulás előtt

Csomagoljunk
legyünk útra készen
mielőtt minden
eltörik egészen
hisz oly kevés
mit vinni kell
egy „megérte”
egy „hinni kell”
egy szerelemtől
fényes pillanat
a sárba süppedt
kő alatt
a sötétben
egy résnyi fény
élétől
megsebzett remény
mert valami
végérvényes rend kell
ha nagy útra
készül már az ember
tudván
hogy akkor sem néz
hátra
ha nevét valaki
még egyszer elkiáltja

Kassák Lajos: Az öregség két arca

Kedvesemtől jövet egy erdőn haladtam át
s ekkor észrevettem, hogy a végtelen árnyékban
egy öreg, mogorva angyal lépeget mellettem.
Ki ez a vándor, hogy ennyire hasonlít rám?
Nem szóltam hozzá, alig hallhatóan csak sírtam
ahogyan a balga vénemberek hullatják
színtelen és sótalan könnyeiket.

És lásd, kedvesem, azóta sem öregedtem meg
lassan az erdőből is kijutottam s úgy érzem
maholnap ugyanolyan vidám és ártatlan leszek
amilyen bohó gyermekkoromban voltam.

Szabó Magda: Madár

Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?

Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,

megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.

Kiss Ottó: Porhó

Ma nagy hó volt,

apa jött értem az óvodába,

és ahogy mentünk hazafelé,

megpróbált hóembert gyúrni,

de megint nem sikerült neki,

porhóból nem lehet, mondtam,

mire magyarázni kezdett,

hogy persze, tudja ő,

csak azt nem tudja,

hogy mért nem sikerül

legalább egyetlenegyszer,

hiszen az Istennek

nemhogy a porhóból,

de még a porból is sikerült

igazi embert.

Persze, lehet,

folytatta apa,

hogy az Isten

nem is a saját képére

teremtette az embert,

mert ha így lenne,

akkor az ember is tudna

legalább egy hóembert

teremteni a porhóból,

de apa azt persze

nem vette észre,

hiába álltam elé,

hogy én vagyok az az ember,

akit Isten segítségével

még neki is sikerült

a saját képére

megteremtenie.

Szabó Magda: Elfogadlak

Ki vagy te, aki visszafogtad
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...
ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.

Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?
A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.