Gál Éva Emese: Hajnal

Alig dereng. A lombok súlya még 

kapaszkodik a feneketlen égbe, 

de mélybe húzza a feketeség: 

gyöngébb nála a fenség derengése. 

Csak a horizont nyer lélegzetet, 

ahogy rásóhajt az ég peremére. 

Sóhaja szét fújj a a terheket, 

s látható lesz a végtelen szegélye. 

Most riad magára a pillanat, 

mikor az ég és a föld szétszakad, 

árnyak és fények ütköznek a szélnek. 

A földön még álmok súlya a csend, 

a csillagok közt megtörik a rend, 

s az új nap tűz és vér harcából éled.

Julia Hartwig: Most

Szenvedés közepette de lehet megkönnyebbülve és zokszó nélkül

válunk el az élettől ahol sem méltóság

sem vékony irónia sem tréfa

nem születik

mert túl sokan elmentek

akik megkülönböztették a tartós dolgot a nem tartóstól

Ha sajnáltak is valamit

az nem az ami van

hanem ami volt

 Dabi István fordítása

Mentes Mihály: Ó jó vagy, Uram …

(Gratias agimus Tibi propter magnam gloriam Tuam)

Ó jó vagy, Uram: kincses gazdagságod, 

Mint telt medence hűs vize, kiárad. 

Lelkemre ömlik, füröszt kegyelemben, 

Áldott magadban, csoda-életedben. 

S hogy irigyek, gonoszok meg ne lássák, 

Titokban adod magad-áradását. 

S mig sajnálnak, milyen koldus vagyok: 

Lelkemen fényes koronád ragyog. 

Ó de nem azért áldalak, Uram, 

Nem ezért mondok hálát nevednek. 

Ha koldus volnék csakugyan 

S nem karjaidban játszó gyermek, 

Ha nem várna rám más örökség, 

(Szeretet, jóság, öröm, élet) 

Csak koldushalál árokparton: 

Ott is, akkor is dicsérnélek. 

S amíg szivemben élet van még 

És értelmemben gondolat, 

S amig ajkam dadogni tudna, 

Én egyre-egyre hálát adnék 

Azért, hogy vagy, Uram. 

Ó a szemem olyan igen gyenge, 

Olyan szegény ragyogó színekben. 

S szegény gyarló ember-eszem, 

Akármilyen merész, 

Hiába minden vakmerés, 

El nem juthat a közeledbe, 

Bele nem láthat csoda-titkaidba: 

Porban kell kúsznia remegve. 

És mégis. Ami a messze végtelenség 

Titkos fényéből lelkemre sugárzik, 

Feledteti, homályba vonja 

A teremtés minden csodáit. 

S mig nevedet szürcsöli ajkam, 

Isten, e titkos csoda-nevet, 

Megfényesedik a szemem, 

Mert a te neved, Istenem, 

Csorgatott méznél édesebb. 

Köszönöm, Uram, hogy vagy. Ezt köszönöm. 

Ó van-e más lét ilyen csodás, 

Ilyen egész, ilyen teljes, ilyen valóság? 

Minden más csupa hervadás. 

Millió évek múlnak. Sirba szállnak 

Gőgös hegyek, viharzó tengerek. 

És összeomlik a föld is, melynek 

Nyögésétől az ember megremeg. 

Népek pusztulnak, tudományok vesznek; 

Folytonos halál a történelem. 

Nincs más lét, – minden elmulás – 

Egy van csak. Te vagy, Istenem. 

Köszönöm, Neked, hogy vagy, Uram. 

Hogy több vagy, más vagy, mint az ember: 

Hogy bele nem lát titkaidba 

Senki fia soha földi szemmel. 

Hogy gőgös emberi eszünk 

A porból, sárból nem ér föl Hozzád, 

Hogy a bölcsek, tudósok látócsövének 

Meg nem mutatod fölséges Orcád. 

Köszönöm azt, hogy roppant Magad 

Nem fér bele csöpp ember-eszembe. 

Köszönöm minden titkodat, 

Amelyet a gőg megtagad, 

Amely előtt a hit térdel remegve. 

Ó milyen jó, hogy nem vagy ember 

És nem vagy ég és föld se vagy 

És hogy Neked minden kicsiny, kevés, 

Ami számunkra roppant szörnyű nagy. 

Nem vagy virág, nem vagy hegyóriás, 

Nem vagy haragos zúgó tenger. 

Több vagy és más vagy, mint minden,

Ami van, amit megért az ember. 

Hálát adok Neked azért, ami a legnagyobb, 

Amiről szólni is méltatlan vagyok, 

Mit csak térdelő alázattal 

Merek dadogó ajkamra venni: 

Hogy Tehozzád mérhető senki, semmi 

Sem földön, sem az égben nincsen. 

Köszönöm, Uram, hogy meg nem érthetünk, 

Mert Te vagy az Isten. 

Nagy Méda: Még a porba rótt lépés is …

Miként a dolgok létezésükkel dicsérnek 

én csöndes életemmel és szavaimmal. 

Bár tudom: a fű halovány zöldje,  

a jegenye kinyúlt dereka, 

a lepke könnyed tánca, a tulipán égő vöröse  

és a liliom holt fehére, 

több dicséret neked, mert formájában tökéletes.  

Kezed hibátlan alkotását dicséri a bogár is 

vagy a zajtalanul tovacsúszó kígyó,  

a felhő elsodort hóköpenye, 

a szellő mozgása, a hegy hallgatása,  

a gyereknevetés, a falra kúszott fény, 

még a porba rótt lépés is, melyet  

az omló anyag betemet, 

tökéletesebben dicsér, tudom, mint merev szavaim. 

Mégis, ne vesd el őket, inkább a tenyeredre vedd,  

melengesd, mint fészek a hazatérő madarat, 

mert egyre fejlődve, nőve, általad és benned  

akar tökéletesebb lenni, Isten. 

A nap gondolata

Csak az erős képes bocsánatot kérni, 

a még erősebb tud megbocsátani.

Kalász Orsolya: Küszöbök

Kell egy ajtó, 

kell a kicsivilágnak határa, 

a küszöb is, 

átlépve megérezd, 

valahogy másképp lehetsz itt akár védtelen is. 

Csupán erre következtess a küszöbből, 

ne hidd, hogy valaki otthonába lépsz, 

hogy itt és most önfeledtebben rendelkezne bárki is 

a dolgok felett, nem, nem, nem, 

vázlatok csupán: 

a gyertyafényes terített asztal, a lámpa fénykörében 

sugárzó mandarinokkal teli ezüsttál, 

a szelíden kopottas bársony székek, a zene, 

a szép zene.... lehetőségek, ajánlatok. 

Így képzelem a megérkezést a szenvtelenül 

bonyolódó világból, 

a bátorító, nem elbátortalanító küszöböt, 

vágyküszöböt, szóküszöböt, érintésküszöböt, 

az énküszöböt, amin átlépve mondhatom: 

Rendelkezz velem! 

A lélegzetelállító határátlépést, 

ha megteszed.

Tóth Imre: Bánatkészlet

Születésed óta ismerlek, és most fájdalommal 

tölt el, ahogy látom, hogy szenvedsz. 

Feletted lebegek, ott, ahol ülsz az elhagyott lakásban, 

és senki nem vigasztalhat meg téged. 

Belelátok az emlékeidbe, érzem, amit érzel, látom, amit 

látsz. Hallom, ahogy gyermekkorodban a felnőttek 

suttogva beszélik, mik lesznek majd az idők jelei. 

És, hogy a megbocsátott bűnnek is van következménye. 

Mi nem a szerencsében bízunk. Hanem bízunk az örökkévalóban. 

Emlékszel, amikor minden postaládába bedobtak egy szórólapot? 

Ez akkoriban még nem volt szokás. Az állt rajta: Ki volt előbb? 

Később minden darabját összeszedte az elhárítás. 

Bujkálsz az életedben, mint egykor az őskeresztények a 

katakombákban. Talán te is rájössz majd, hogy van megváltás.

Tóth Imre: Szeptemberi fény

Azt mondják, a háborúk mindig hajnalban kezdődnek, és ez  

valószínűleg így is van, amikor a katonák idegesen szívják  

cigarettájukat, a járó motorú járművek mellett, vagy pedig  

egy repülőben ülnek, görcsbe rándult gyomorral, és latolgatják  

az esélyeket. Aztán, felszállnak a gyors, páncélozott kocsikra,  

vagy ugráshoz készülődnek, kinek-kinek feladata szerint.  

Orpheus is így készült, vagy Dante, mielőtt alászállt, csak az a  

kérdés, hogy miért megyünk. Mert csak a küldetés számít, és a  

cél, az, amiért elindulunk.  

Azt a verset, végül, nem küldtem el, hiszen vannak levelek, amelyek  

évtizedekig keringnek a világban, vagy képeslapok, amik csak akkor  

érkeznek meg, mikor már nincs jelentőségük, mert a címzett már  

rég halott.  

Azt a mexikói képeslapot sem kaptam meg, hiszen fel sem adtad,  

de később mégis, személyesen hoztad el, te magad voltál a képeslap,  

ragyogtál, láttam rajtad keresztül a mexikói tájat.  

És akkor, a katonák eldobták cigarettáikat, beszálltak a bemelegített  

járművekbe, kezük a hűvös vashoz ért. – Irány a végtelen.  

Sokszor képzeltem, el, hogyan fogsz jönni, de végül – persze – minden  

máshogy történt. Nem akkor, és nem úgy.  

Fülledt nyári este volt, mikor telefonon hívtak. Mondták, a halál  

torkából menekültél, és mikor később megláttalak, láttam, tényleg  

igazat mondtak.      

A nap gondolata

Mielőtt bármit kérnénk Istentől, 

adjunk hálát mindenért, amit kaptunk Tőle!

Áfra János: Félreértések kicsiny tárháza

Azt akarom mondani, ha itt lennél, megnyugodnék,  

de azt mondom, az állandó hiánytól zaklatott vagyok.  

Azt akarod mondani, mellettem volnál, ha tehetnéd,  

de csak azt mondod, nem lehetünk mindenhol, folyton együtt.  

Azt akarom mondani, csak várom, hátha te is szeretnél,  

de azt mondom, ha beéred kevesebbel, nem is vagyok fontos.  

Azt akarod mondani, egyszer még a legfontosabb lehetnék,  

de csak azt mondod, muszáj megőrizned önmagadat.  

Azt akarom mondani, hogy egymásban többé válhatunk,  

de azt mondom, ha nem egyként gondolsz ránk, nincs is értelme.  

Azt akarod mondani, hogy majd idővel azzá leszünk,  

de csak azt mondod, te már így is túlléptél a határaidon.  

Azt akarom mondani, lazulj el, csináljuk kicsit másképp,  

de azt mondom, én nem bírom tovább várni, hogy megérkezz.  

Azt akarod mondani, legalább kicsit legyek még türelemmel,  

de csak azt mondod, már eddig is túl sokat követeltem tőled.  

Azt akarom mondani, jó, újra óvatos leszek a vágyaimmal,  

de azt mondom, te már megint csak magadra gondolsz.  

Azt akarod mondani, szinte bármit megtettél volna értem,  

de csak azt mondod, az eddigieknél többet nem várhatok el.  

Azt akarom mondani, csak a szeretet maradását várom,  

de azt mondom, neked minden más fontosabb maradt nálam.  

Azt akarod mondani, te törekedtél, próbáltál, közeledtél hozzám,  

de csak azt mondod, bármit tennél, nekem úgysem lenne elég.  

Azt akarjuk mondani, együtt még ez az egész jóvátehető,  

de végül azt mondjuk, elég volt, a szerelem magában nem elég.

Áfra János: Újhold előtt

Nyisd az ablakot, 

dobd ki közönyöd, 

ami beette magát 

házad legmélyére, 

ami beette magát 

a mellkas közepébe, 

s lassan porózussá 

tette emlékeidet. 

Vágd ki magadból, 

s adj helyet azoknak, 

akik veled vannak, 

adj helyet a tényeknek, 

amelyek itt tartanak, 

s lassan összehúzzák 

átlyuggatott életed. 

Engedd felszínre érni 

régi fájdalmaidat, 

és hagyd megtörni 

gyűrt arcod, ereszd át 

magadon a hangot.

Bartis Ferenc: Szerelmes igék

Ahogy mentél, 

ahogy álltál, 

ahogy néztél, 

ahogy szóltál, 

ahogy sírtál, 

ahogy hívtál, 

ahogy lestél, 

ahogy kértél, 

ahogy adtál 

és szerettél, 

vagy gyűlöltél, 

öleltél és 

megtagadtál - 

úgy voltál jó, 

ahogy voltál, 

csak még lennél, 

csak még volnál...

Weöres Sándor: Thermometer

Az egyik szólt: „Van Isten.” Másik felelt: „Nincs Isten.” 

Hallotta ezt a hőmérőben a higany-szál 

s mondá: „ Míly boldogok! Plusz vagy mínusz jelet 

raknak a Végtelen elé, s ettől nem változik; 

anélkül hogy tudnák, ők egyetértenek. 

De én, ki egyik számjegytől a másikig 

kúszom vagy csúszom: a Végtelent nem érem el soha.” 

(1971. augusztus)

Miron Bialoszewski: Örömteli önarckép

Ne gondoljátok, hogy boldogtalan vagyok, 

örülök - hisz gondolkodom. 

Gondoljátok, hogy örülök. 

A tudat az öröm tánca. 

Tudatom táncol, táncol 

az eső lámpása előtt 

a fal héja előtt 

a káposzta-kupaccal az élelmiszer-üzlet 

                                                        előtt 

barátaim szóra nyíló szája előtt 

önmagam váratlan keze előtt 

a valóság kinemfaragott szobra előtt — 

a legpompásabb mulatság 

s a legájtatosabb istentisztelet örömében

elválasztatlan táncol tudatom, 

táncol. 

S ha a tánc félbeszakad, 

mint minden gombolyag, én is 

felszállók a mennybe — 

ahol nem érezni semmit

ahol kezdettől fogva voltam, mielőtt 

                                                voltam, 

ahol mindvégig leszek, ha nem leszek, 

ott — leírhatatlan öröm vár rám. 

....... 

Ennyi az egész. 

Gömöri György fordítása

Trausch Liza: Ismerd meg gondolataimat!

" És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja?" 

Zsoltár 139,24  

        Eddig csupa felkiáltójel volt az Ige után. "Vizsgálj meg! Próbálj meg!" És most kérdőjel van. "Lásd meg, van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja?" Mostanáig a vizsgálati helyeket jártuk. Kezünkben vannak a leletek. Gondolatainkkal, lelkivilágunkkal vissza kell mennünk az Orvoshoz, Jézushoz. Kérjük, hogy végre mi is meglássuk, hol van a baj az életünkben. Lelki orvosunknak van türelme, szeretete számunkra, hogy végignézze dolgainkat. Mondottuk, hogy két főgyökérből indul ki minden, az érzelmi és értelmi világunkból. Mi lett a testi szeretetedből? Talán elkényeztetett gyerekek. De sokszor elkényeztetett férj. Aztán haragszol rá, pedig melletted, veled kapcsolatban lett olyan, amilyen. Életveszélyes a testi szeretet! Hullámzó! Egyszer a nyakába borulok a gyereknek és csókolgatom, utána pedig megverem. Hogy lehet ezt kibírni? Ha jókedvem van, akkor drágám, szívecském, aztán pedig jönnek a goromba szavak. Ne csodáld, hogy olyan lett, amilyen lett, mert a testi gyökerekből, a majomszeretetből mindig olyan valami származik, ami romlásba visz. A melletted élőnek mindig a legfontosabb egy nyugodt, csendes, következetes élet. Hogy mindig tudja, mit várjon. Soha ne csináld, hogy egyszer megvered, egyszer megdicséred a gyereked ugyanazért. Neki napfény kell! Hány éve éltek a férjeddel? Ne okold az anyját meg a gyermekkorát. Melletted formálódott olyanná, amilyen. Rég megváltozhatott volna, ha belőled Isten szeretete sugárzott volna rá állandóan és következetesen.    

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Puszta Sándor: Fohász

pitymall mielőtt pirkad 

gondolhassak valami szépet 

mielőtt lemegy a nap 

tehessek valami jót 

Bartalis János: Mondd el...

Minden nap,
minden órában,
minden évszakban –
mondd el.

Mondd el
a növő vetésben,
amely lobog.

Mondd el
a virágzó fában,
amely felett
nászindulóját zengi
egy méhe-család.

Mondd el
a kicsi forrásban,
amely a tengerek felé siet.

Mondd el
a szélben, az esőben, a viharban,
amely fákat dönt
és hegyeket omlaszt.

Mondd el
a napsugárban,
amely rozsot és búzát érlel
és kenyeret ád az emberek
asztalára.

Mondd el a pacsirta dalában,
amely végig kísér
az úton.

Mondd el
a hajnal fényében,
amely felcsap,
mint tűzcsóva
a hegyek csipkéjén.

Mondd el
a reggelben,
mondd el
az estében,
mondd el
az éjszakában,
levelek álmában,
mondd el
a csillagok milliárdjai közt,
mondd el
a vizek zúgásában.

Mondd el
szíved verésében,
szavad ritmusában.

Mondd el
a győzelemben,
mondd el
a letörésben,
mondd el
a le nem törő
emberi erőben,
a kicsi fűszálban,
a hó alatt alvó csírában –
Mindenben mondd el.

A kasza húzásában,
a gépek kattogásában,
a sarló nyisszenésében,
a gyárak dudájában –
mondd el.
A gyalu harsogásában,
a kalapács csengésében,
a toll botladozásában
– napi munkádban –
mindenben mondd el.

Mondd el,
ami oly egyszerű,
oly magától értetődő,
oly természetes,
mint a virág,
mint a kőszikla,
mint a fa,
mint a madárhang,
mint az emberi beszéd
és mégis,
mégis oly nehezen
kimondható.

Mondd el,
Te ember! Emberek embere:
a világ szépségét,
az élet örömét,
amelyre annyiszor borul a bánat.

Mondd el,
mondd el már egyszer –
az örök kimondhatatlant.

Rónay György: Szerápion-legendák

       

Két férfi lépkedett a tengeren. Az egyik lassan, biztosan; mellette – fél lépéssel 

elmaradva, és mintha nem bíznék magában, kapkodóbban, néha bokáig 

lemerülve, el-elfúló lélegzettel – a másik (vagy a mása). 

       Mögöttük végtelen víz, előttük végtelen homok. 

       Talpuk alá a fövény úgy simult akár a víz, puhán és selymesen. 

       Két kő volt ott – csak két kő, semmi más – mélyen beásva a homokba; 

kerek, tömzsi kövek, amikhez hajók kötelét hurkolták valaha, 

mikor még hajók jártak erre. 

       Leültek a kövekre; előttük végtelen víz, mögöttük végtelen homok, 

mindkettő enyhén fodrozódva, éppen csak annyi különbséggel, 

hogy a tenger mozgékonyán, a homok mereven. 

       Ültek és hallgattak. Nézték a tengert. 

       Aztán – órák vagy napok múlva, mindegy – aki a társa volt (vagy mása volt) 

annak, ki elsőül lépett a partra, kezét egy kissé megemelte, olyképp, 

mint aki tétován nemlétező madár után mutat a messzeségbe. 

       Ki elsőül lépett a partra, lehunyta a szemét, mintha látná a madarat. – 

       Szólhatsz, Szerápion. 

MIT ÉR, HOGY ITT VAGYUNK, 

HA NEM TUDJUK, HOGY HOL VAGYUNK? 

– Annyit, hogy végül mégis itt vagyunk. 

A célnál? Nem tudom. A cél, Szerápion, 

sokszor maga az út, de csak ha nem 

céltalan; s minden célból, ha valóban 

cél volt, mindig új út vezet tovább. 

Úton vagyunk. Azt hiszem, épp elég, 

ha ennyit tudsz. A többi csak lidérc 

és délibáb, Szerápion. 

MEGÁLLÁS SOHA NINCS? 

      – Megállás? Nem tudom, mit értesz 

megálláson, Szerápion. Aki úton van, áll. Csak az áll 

     igazán, 

aki úton van. Aki egyszer eltökélte, 

hogy útnak indul, attól fogva áll. Magában, mélyre  

     gyökerezve, 

s minden lépéssel még mélyebbre. Úgy halad, hogy 

haladtában, valahol, mozdulatlan. Hogy nőttön nő valami  

     titkos 

központ felé, míg lép, előre mindig, 

a titkos Cél felé. S a kettő végül, valahol összeér. Saját magába ér, 

ha célhoz ér, Szerápion.  

     S amíg 

ülünk s nézzük a tengert, a mozgót és a mozdulatlant 

(bár a mozgó is mozdulatlan, s a mozdulatlan is mozog) – 

amíg ülünk, mondom, egyben megyünk is, ha a csöndet 

halljuk, s látni tudunk, ott, ahol semmi sincs 

mások szerint, világokat, Szerápion. Mit tudhatod, a szem, 

mely mint a szobroké, üresen néz a végtelenbe, 

kőmereven és mozdulatlanul (úgyhogy hiába löksz felé 

öklöt, követ vagy bármi mást, hogy megvakítsd vagy 

reflexeit próbáld: pillája meg se rezzen) – mit tudod, 

mit lát a szobrok élő kőszeme, s egyáltalán hová 

tekint: a távolba, vagy befelé? Halad, 

és figyeli a belső lépteket.  

         Mindig a belső lépteket 

figyeld, míg álltodban haladsz, s haladva állsz, Szerápion. 

MAGÁNYOSAN?  

– Talán. Ha úgy tetszik, magányosan. De mielőtt 

felelnél, tudnod kell, mi a magány, Szerápion. 

Nézheted börtönnek, s rácsain nem fog semmi ráspoly, 

s nézheted úgy, hogy végtelen szabadság. 

Nézheted sivatagnak, amelyben körbejársz a szomjan  

       pusztulásig, 

s erdőnek, melyben egyetlen zöld tengerré simítja 

a sok külön lombot a szél. S ha akarod, Szerápion, 

veheted Szélnek is, mely egy tengerré simítja a sok 

külön lombot, vagy fölkavarja tengerét 

s tombolva zúg, nem tudhatod, a lombot tépi, vagy 

saját magát, míg végül el nem ül s egy mozdulatlan 

levélen el nem szunnyad, oly lágy álommal mint a  

       csecsemők. 

Ez az álom, ez volna a magány? Vagy az a sokszögű Szem, 

mely a levél alól, egy zöld testből figyel, oly áthatóan, 

hogy merevvé igéz; ha megmoccansz, hártyás pillája  

       rácsukódik, 

és mire durva kézzel érte nyúlsz, már csak egy surranás 

emléke rezdül az iménti Figyelem 

helyén, vagy az se tán?  

       Sosem voltam magányos. 

Magányom tele volt Szemekkel, tele volt surranásra kész 

Figyelemmel, olyan magány volt mint a lomboké, 

s benne madár is énekelt, mozdulatlan csőrrel a titkos 

belső hallásnak néma dalokat. Sosem voltam magányos. 

Vagy beszéljünk, Szerápion, a Szélről? Mi sodor  

       magvakat 

sziklára, s borzol évek múlva friss füvet vagy 

gyöngéd virágbibét a sziklán? 

Mi hajt felhőt, s a szikkadt föld esőben ázik, 

s mi hozza vissza a Napot, szárítja föl a lucskot, bontogatja 

a rügyeket, s viszi egyik hegyről a másikra a szirmok 

múlékony mámorát, mikor kinyílnak? 

De láttál már szelet, Szerápion? Fogtad már kézbe, mint 

napos csibét, hunyásztattad már szarvánál csavarva, 

mint őrjöngő bikát? A Szél, Szerápion, 

az, ami van, de nincs; a mindenütt jelen levő, sehol 

sem látható – mert a tajtékzó víz, a jajgató 

lomb, ódon házak kéményében huhogó 

Iszonyat puszta jel, de nem a Szél, Szerápion, a titkos 

Nemlétező, Megfoghatatlan. 

Szerettem a szelet, Szerápion. Szerettem a Magányt. 

Hallod a habmorajt a mélyben, a kettős tenger  

       mozdulatlan 

tükre alatt? Mindig magányban éltem, 

és soha nem voltam magányos. Valami világszél 

fújt mindig a tenger alatt. Aki a tengeralji 

világszél énekére hallgat, sosem lehet magányos. 

Nem ismertem a keserű magányt, a fortyogó 

levekben forgatót, a szakálltépő, káromló magányt. 

Nem ismertem? Kilábaltam belőle, 

leszárítottam lábamról sarát, levertem sarkamról porát. 

Szabad voltam. Ablakom mindig nyitva volt a Szélnek. 

Ma már azt is tudom, hogy bármi volt és bárhogy is volt, 

s akármit vettek el, minden hiánnyal 

én lettem gazdagabb. Ma már azt is tudom, hogy 

boldog voltam. Boldog vagyok.  

       Elég. 

Hallgassuk a tengert, Szerápion. 

S MIT HALLGASSUNK, HA NINCS? 

        – A tenger mindenütt van 

és mindig van, Szerápion. Ahol te vagy, ott van a tenger. 

Két tenger közt egy hullámsáv, félig még fodrozó, félig  

       merev már, 

ez vagy, Szerápion. Ezek vagyunk: két tenger közt az  

       Átmenet 

hullámai, elporladók s mindig megújulok; 

a mindig éppen elmúló, a mindig éppen változó 

öröklét: ez vagyunk. Magunkkal visszük tengerünket. 

Hajtottad már kagylóra füledet? Rózsaszín kőfodrai közt 

hallottad már a tengert? Hallottad már a kagylóban  

       a csöndet? 

Ahol a csönd van, ott a tenger. Ahol a csönd van, ott  

       a zúgás. 

Hallottad már a rózsában a nyílás 

titkos hullámverését, a mély morajt, amint a szirmok 

szétválnak? Hallottad a Nyílás mérhetetlen 

messziről érkező néma hullámverését? 

Ahol a rózsa, ott a tenger. Ahol a Nyílás, ott a tenger. 

S a fordított nyílás, a Hervadás: 

az is a Tenger.  

       Bennünk él és benne élünk. 

Meríts egy hullámot az árból: kagylóvá kristályosul  

       tenyeredben. 

Egy pillanatnyi tenger, rózsaszín kőfodraival, 

a zsongó Hallgatás, a végtelenség néma ajka, 

mielőtt visszaolvad elemébe.  

       Ez vagyunk. 

Hallgassuk a tengert, Szerápion. 

S AZ EMBEREK? „A MÁSOK: A POKOL”?  

       – Nem. A mások, Szerápion, 

az Irgalom. S ha azt hinnéd, elméjében fogyatkozó 

aggastyánként beszélek, mint ki néz, de mit se lát már, 

mert hályogos szemét, utolsó angyalként, az emlék 

emléke is elhagyta már – nem, nem vagyok még 

gyermekké bárgyúit vén, ki rángó nyelvvel nyöszörög, 

s nem tudja mit motyog. 

A mások, ismétlem, nem a Pokol. A mások 

az Irgalom. Nem mintha nem tudnám a Butaság 

s a Hatalom gaztetteit. Nézz végig testemen: bőröm  

       bokától 

homlokig csupa sebhely. Mégsincs bennem harag már, 

csak irgalom.  

       Pedig láttam röhögve gyilkolót,

gyermekbordákon táncolót, anyákat tiprót, koponyákat  

       szürcsölőt, 

szúrtak hátamba kést, tolvaj szentek türelmet prédikáltak, 

láttam kiűzetést, prófétát mohó disznóhabzsolással 

zabálni a pusztába kergetettek 

alig hűlt ételét, s még mennyi mindent! 

Hát nem mint élelmes írástudók, kik széljárás szerint  

       fogják a tollat: 

úgy szólhatok, mint aki tanu s áldozat volt egyszemélyben. 

Nekem hihetsz, Szerápion: mégsem a mások a Pokol. 

Épp eléggé megjártam poklukat, hát mondhatom: 

a Pokol nem a mások, ha bennünk nincs pokol.  

       Ha nincs 

mit égessen, fegyvertelen a láng. Mit lehet attól 

elvenni, aki mindent odaad? Mitől lehet 

megfosztani a semmiért sem törtetőt, a semmihez sem 

ragaszkodót?  

       Egy Angyal mindig készen áll, hogy 

érted jöjjön, ha szólítod. Ezért 

nincs is pokol, Szerápion, ha magadban kioltod. 

A másokét is. Tehetetlenek. 

Jegyezd meg: bármely pillanatban kézen foghat – már 

kézen is fogott 

a Szabadság, és kivezet, Szerápion. 

HOVÁ?  

       – Hová? Igen, hová, Szerápion? 

A kérdéshez. Minden kérdés az indulás, 

és minden indulásban ott lappang a Cél. De ehhez 

indulni kell. Kilépni. Mintha egy 

(bármilyen nagy) körbe lennél bezárva, 

s kilépsz a körből. Túllépsz a körön, 

amerre a Sugár mutat. Minden sugár 

túlmutat a körön, mely, bármilyen nagy, 

magába tér vissza, míg a sugár, 

túllépve a körön, valahová a körön túlra tart. 

A Végtelenbe? Vagy egy körön kívüli 

központba? 

       Néztél már gyerek szemébe, 

mikor ő maga elnéz, messzire, 

játékán túlra? Semmiségbe? Végtelenbe? Láttad 

szeme tükrében saját arcodat? 

Egy szem, maga a tisztaság, s ártatlan íriszén 

egy másik szem, tétován és mohón, mint 

késhegy, cél nélkül rezegve még – 

potenciális gyilkosok vagyunk 

mindannyian, Szerápion. De nem mindenki öl. 

Dobd el képletes késedet. Ne ölj. 

Lépj ki a körből.  

       Indulj el, keress 

egy gyermeket, és kérd meg, hogy szemébe 

nézhess, sokáig, addig, míg a késhegy 

el nem tűnik, s eggyé nem lesz a két szem, 

hogy megláthasd a Tengert. Csak a gyermek 

járhat a tengeren: könnyű és tiszta mint a hullám, 

vagy mint a Szél.  

       Elindul, soha nem 

kérdi: hová? – csak túllép a körön, 

s biztos benne, hogy nem hiába. Megpihen, és 

megy tovább, mert biztos benne: túl a tengeren 

másik tengert talál. A tengerek, Szerápion, 

változnak halmazállapot szerint, de lényegük, 

a hullám, mozgón, mozdulatlanul, mindig a körön túlra 

       csap. 

Aki látta a tengert, aki kortyolt tengervizet 

rózsák szirmai közt vagy gyermekek szeméből, 

s érzett bőrén szelet, rugalmas tenger-horzsolásút, 

nem vágyik vissza a körön belülre. 

Meguntam a piacokat, Szerápion. A kikiáltók 

ágálását a napi árfolyamról, 

s az ájtatos tülekvők együgyűen 

átlátszó tőrvetéseit. Hiszen tudod, 

mint bukdácsolnak más ellen vetett 

hurkaikban, vagy a hálókban rángatóznak, 

miket azért feszítenek, hogy más belé akadjon. 

Meguntam az agórákat! Itélet 

nélkül. Csak mert meghallottam a Tengert. 

Itélet nélkül. És nem érdekel 

itéletük. Már csak a Tenger.  

       Látod ott 

a madarat? A fél eget átszelte már, 

mióta itt vagyunk, neszét se hallani, 

csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással 

a maga tengerét, mindig tovább. Hová? 

Míg nyarába nem ér.  

       Indulhatunk, Szerápion. 

S A HALHATATLANSÁG? 

– Akik az alvilágban, 

holtuk túlélve bár, létlen árnyékélettel vándorolnak,

előbb-utóbb, ötven, száz, kétszáz év után 

mind kijutnak a fényre.  

       Csakhogy akkor 

már mit sem ér nekik, Szerápion.  

       Két férfi lépkedett a sivatagban. Előttük végtelen homok, 

mögöttük végtelen víz. 

Mögöttük a tenger hullámai, előttük a homok hullámai. 

S fölöttük egy Madár.  

       Fölülről minden hullám mozdulatlan. De annak, aki száll, minden hullám mozog. 

A világ egy-egy hullámszárnycsapás, amellyel túlgördül magán.  

       Ha mozdulatlan, akkor is. Ha sivatagban, akkor is. A két kő, amin ültek, rég eltűnt már. 

Elnyelte a víz vagy a homok árja. 

        Mentek a homok tengerén, a némaságban hallgatták a tengert.  

        A tenger lassú szárnycsapásait, ahogy biztos Nyarába hömpölyög.  

       S mielőtt eltűnt volna, távol, a kéken ködlő messzeségben, a két alak eggyé mosódott. 

Zbigniew Herbert: A tudomány

Egy angol tudós, Furness

elhatározta, hogy megtanít egy csimpánzt

kimondani a mama szót

az órák naponta kilenctől tizenkettőig tartottak

nem úszta meg megvesztegetés nélkül (banán)

a csimpánz rosszul tanult

mintha szellemileg visszamaradott lenne

öt év múltán

végre kimondta

a mama szót

az egyetemi kollégák

akik elmentek a ketrechez

mindkettőt nagyon megdicsérték

a tudományban elért haladásért

ugyanakkor megjegyezték

hogy a mama szó

artikulációja rossz

hogy a csimpánz

amikor azt kimondja

pontosabban bemondja

a levegőt a tüdejébe

teljesen másképpen szívja be

mint amikor a nem-egyetemi kollégáit

akarja odahívni magához

a tudós keresztneve Róbert volt

a csimpánzt Róbertnek hívták

ez valóban

a véletlenek tiszta egybeesése volt

Dabi István fordítása

Kőmüves Klára: legális ostobaság

Volt már, nem egyszer, hogy jellemzőitől érthető 

koromban magamra aggattam mindazt, aminek 

bennem kellett volna lenni. Csak ma láttam be; 

az ember sokszor ennyi. Díszes kirakatú kiürült 

bolt, egyszerű üzlet, melynek polcait belepi a por. 

Megcsodáltak, belém léptek, hiányoltak, kérdőre 

vontak, és én az empátiaszámlák hiányában nem 

tudtam bebizonyítani soha, hogy teljesen legálisan 

lehettem ostoba.

Csorba Győző: Család

Ha kereslek tudom hol vagytok 

egy csomóban meg is talállak 

Ez majdnem olyan mintha veletek   

Lesz hogy térdig lekopna lábam 

lesz hogy térdig kophatna mégsem 

lesz hogy lábam se lesz már 

s lesz hogy már ti se lesztek   

William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet 

szél hajt, céltalan, könnyen, 

s egyszer csak egy sor, egy sereg 

aranyliliom tűnt elém, 

a tó partján, a fák alatt 

ringtak, táncoltak álmatag.  

Ahogy csillaggal a tejút 

ragyog s hunyorog mindenütt, 

a szikrázó kis öblöt úgy 

körüllobogta ünnepük; 

lángszirom, táncos, büszke fej 

hintázott ott vagy tízezer.  

Tűztánc volt a tó is, de ők 

túltündökölték a vizet, – 

költő ily társaság előtt 

csak boldog s vidám lehetett! 

Néztem, – néztem, – nem tudva még, 

hogy mily gazdaggá tett a kép;  

mert ha merengő éjeken 

lelkem most önmagába néz, 

gyakran kigyúl belső szemem, 

mely a magány áldása, és 

megint veletek lobogok, 

táncoló tűzliliomok.  

Szabó Lőrinc fordítása

Rónay György: Feketerigó

Odafenn a fenyőfa hegyén, 

mindig a legtetején 

fütyül a feketerigó, 

fütyüli, hogy élni jó.   

Már szinte az alkonyi égen, 

fekete pont a bársony kékben:

mintha egy kotta fekete feje 

hirtelen énekelni kezdene.   

Vagy mintha a Tavasz keze írna 

víg verset az égi papírra; 

tintája az öröm, a remény: 

mint gyöngy remeg a tolla hegyén.   

Azután nem bírja tovább 

a tulajdon gondolatát: 

kis szíve boldog bódulatát, 

s azt, hogy oly gyönyörű a világ:   

Lecsöppen a csepp örömében, 

s most ott ül a fenyőfa hegyén fenn, 

mindig, mindig a legtetejében: 

csepp öröm a világ tengerében,   

amitől az egész Föld fényes, 

amitől a világ színe szép lesz, 

s az áttetsző alkonyi oldott 

kékben a világ szíve boldog.  

És habkönnyű lesz, aki hallja. 

Visszhangzanak a szívek a dalra. 

Hallod-e: tíz, húsz, száz, millió, millió! 

             Taníts meg örülni, feketerigó!

L. Gál Mária: Micsoda ajándék!

Szeretetbe burkoltan 

békére vágytam... 

enni adtam az éhezőnek, 

megbocsátottam ellenségemnek, 

vigaszt nyújtottam a szenvedőnek, 

kezem adtam a bajba jutottnak, 

szívem tártam a gyászolónak, 

összekulcsolt kézzel imádkoztam... 

Szeretetbe burkoltan 

békére találtam. 

A nap gondolata

A legszegényebb ember az, akiért senki nem imádkozik.

Puszta Sándor: Parabola

Dobd a bokrokra száradó rongyaidat ég 

Csipkés felhőkből még eső potyog 

Egy cincér kinéz, a levélfedezék 

Védi, hős szarva napba szúr, ragyog 

Beleragyogok én is a napba! 

Nagy esők után, száradó szagú kék 

Ég önti el szívem s messzi kiáltom 

Így is lehet élni, nemcsak nyomorék

Módján, ki olcsó kegyet koldul, 

Nézd, a dió feszesen ül az ág tenyerén 

Érj vele együtt bölcsen s hidd el, az Isten 

Nem kísért senkit sem túl erején!

Fekete Ágnes: Pásztor vagy tolvaj?

„ Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” 

(Jn 10:9-10)     

     Egy szűrőt kellene a fülünkre tenni, hogy csak az jusson el a fejünkbe, ami nem rombol. Szükségünk van arra a bölcsességre, amely nem hisz minden szónak.  

     A Kis herceg tanácsa erre az, hogy a szívünkkel lássuk. Az ember képes arra, hogy lelkének valami mélyebb rétegét mozgósítsa. De mi van akkor, amikor a szívünk becsap minket? Megszánunk valakit, és kiderül, hogy csak ki akar használni?  

     Van egy nagyon találó magyar kifejezés: "kiteszi a lelkét". Akkor használjuk ezt, amikor valakit nagyon szeretünk, mindent megadunk neki, – így mondjuk – még a lelkünket is kitesszük érte. Nem tudom, honnan ered ez a kifejezés, de nagyon találó. Hiszen csak akkor adhatunk valamit, ha a lelkünket, pszichénket kitesszük előbb. Az ember sokszor esik abba a hibába, hogy saját lelke sebein keresztül, torz tükörben látja a másikat. Ha a lelkünk szűrőjén engedjük csak át a körülöttünk levő dolgokat, érzéseket, gyakran hibázunk. Mélyebbre kell ásni. Valami belső, szívünk legmélyén levő hangot kellene meghallani.  

     Talán segít, ha két szót megkülönböztetünk: más a kívánság és más a vágy. Az, aki kíván, inkább sürget valamit, birtokolni akar olyasmit, amivel most nem rendelkezik. Míg a vágy nem feltétlen ilyen sürgető érzés. Talán úgy lehetne megkülönböztetni, hogy aki vágyik, az jelen van ott, ahol van. Mert egy folyamatos maratoni versenyt futunk önmagunkkal. Kívánságok fűtenek, és mindig elképzelünk egy másik helyzetet, egy másik időt és teret, ahol jobb lenne, mint ahol most vagyunk. Vagy elképzelünk egy másik időt vagy egy másik testet magunknak. A legnehezebb igazán jelen lenni ott, ahol vagyunk.  

     Nemrég kirándultunk, és amikor a hegytetőn lihegve leültünk, csak ültünk és ültünk, és úgy öt perc múlva azt mondtam: most megérkezett a csönd. A csönddel nem lehet futóversenyt rendezni, az szép lassan érkezik el. Mert az igazi csöndben benne van az elfogadás. Hogy itt, ahol most vagyok, ebben a testben, ezek között a körülmények között vagyok, és ez rendben van így. A szívem mélyén erre a jelenlétre vágyom. A bennünk levő kívánság viszont viszket. Mozgásba hoz, állandóan idegesít, az ember mindig menne. Olyan a kívánság, mint egy csípés, ami éget. Azt érezzük, hogy ha most nem iszom vagy nem eszem valamit, akkor végem van. Az ember képes teljesen beleélni magát egy valószerűtlen jövőbe: milyen jó is lesz, majd ott állok egy város közepén, és azt csinálok, amit akarok. Ilyenkor fájó megérkezni a valóságba. Az ember a kívánság tüzében képes arra, hogy teljesen elveszítse a megkülönböztetés képességét. A kívánság, mint valami ködfelhő néha betakarja egész valónkat. Ilyenkor nem tudunk mást tenni, minthogy mégis jelen vagyunk. Lelkünk legeslegmélyebb vágyát mozgósítjuk. Megtaláljuk a valóságban azt, aki ezt a világot fenntartja, aki nekem is életet adott.  

     Ha engedjük felhergelni kívánságunkat, akkor nem tudjuk megkülönböztetni a pásztort a tolvajtól. Jézus valóságában feloldódhat az a viszkető égés, amit bennünk e föld sokszor szélsőséges kívánságai okoznak. Adja Isten, hogy megtaláljuk igaz, Istentől kapott vágyainkat, azt a mély emberséget, amely pontosan kiszűri azt, ami az övé, és meg tudja különböztetni attól, ami idegen!

Forrás:  Napi Ige és gondolat 

Puszta Sándor: Arcod

a te arcod is eltűnt 

a világból 

annyi van csak jelen belőle amit 

én hordozok

Gary Moore: Still Got the Blues

Gary Moore: Still Got the Blues 

Fésüs Éva: Ragozás a világ legnehezebb nyelvén

te szeretsz engem – én is szeretlek
te nem szeretsz – én akkor is szeretlek
te megütöttél – én megsimogattalak
te elárulsz – én soha ki nem adlak
te gyűlölködsz – én nem gyűlöllek téged
te ártottál nekem – én imádkozom érted.

Bódás János: Csak a hit

Van-e Isten? Nem bizonyítom,
Ha a világot felborítom
visszájára, hogy belenézz,
csak titok marad az egész.

Se agy, se műszer nem segít.
Járd be az űr térségeit,
boncolj sejtet, vagy bonts atomot,
az Isten titkát meg nem oldod.

Szűrd a fényt, vizsgáld az eget,
asztallal idézz szellemet,
Istent le nem tagadhatod,
de be sem bizonyíthatod.

Nem tárgy, nem eszme: Élet Ő!
Ésszel meg nem ismerhető,
Az agy csak kapkod, sejt, gyanít...
Egy műszer fogja fel: a Hit!

Őbenne csak hinni lehet,
S ha hiszed, máris ismered,
S aki ismeri, látja is,
És boldog szívvel áldja is.

Fabiny Tamás: Pertu

"Tessék mondani, tegezhetlek?",
kérdezte tőlem egy csöpp kisfiú.
Megelőlegezte magának a bizalmat.
Válaszomat meg sem várva,
megtalálta a megfelelő formát.

Láttam,
biztonságban érzi magát mellettem.

Korábbi félelmét már elfelejtette.
Belekapaszkodott a nadrágszáramba,
tréfából belebújt a papucsomba.

Ilyenek vagyunk mindannyian.
Ott sertepertélünk az Isten közelében,
előbb úgy teszünk,
mintha véletlenül vetődtünk volna oda,
majd egyre természetesebben forgolódunk körülötte,
ám sokáig még nem merjük megszólítani.
De a világért sem tévesztenénk szem elől.

Aztán két marokra fogjuk bátorságunk,
odasomfordálunk hozzá, felnézünk rá,
alig tudjuk leplezni, hogy szívünk kalapál,
nagy levegőt veszünk,
és megszólítjuk.
Büszkék vagyunk arra, hogy tegezhetjük.

Ő pedig talán megértően mosolyog sutaságainkon.

Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem 

az elmult nappal küszködött, 

mentem, mogorván, kimerülve, 

a kertek és villák között, 

nem is én mentem, csak a lábam 

vitt a fekete fák alatt, két lábam, 

két hű állatom, mely 

magától tudja az utat.   

S egyszerre a májusi éjben 

valami hullám megcsapott: 

illatok szálltak láthatatlan, 

sűrű és nehéz illatok, 

a lélegző, édes sötétben 

szinte párolgott a világ 

és tengerként áradt felém 

az orgona, jázmin és akác.   

Láthatatlan kertek mélyéből 

tengerként áradtak felém, 

nagy, puha szárnyuk alig lebbent 

és letelepedtek körém, 

a meglepetés örömével 

lengették tele utamat 

s minden gondot kifújt fejemből 

ez a szép, könnyű pillanat.   

S mintha élt volna, minden illat 

külön megszólalt és mesélt, 

ittam a virágok beszédét,

a test nélkül szerelmes éjt; 

a rácson kísértetfehéren 

áthajolt hozzám egy bokor 

s úgy töltött csordultig a lelke, 

mint szomjú palackot a bor.   

És részegen és imbolyogva 

indultam nagylassan tovább, 

s új tenger dőlt a szomszéd kertből, 

új bokor az új rácson át, 

s az illattól már illatos lett

tüdőm és szívem és agyam, 

egész testem elnehezült 

s azt érezte, hogy szárnya van.   

Hogy értem haza, nem tudom már. 

– A gondom ma se kevesebb. 

De azóta egy kicsit újra 

megszerettem az életet, 

s munka és baj közt mindig várom, 

hogy jön, hogy majd csak újra jön 

valami fáradt pillanatból 

valami váratlan öröm.  

Puszta Sándor: Augustinusi kör - Elmélkedések Istenről

1 

Az Isten óriási kör 

Óriási érem 

Mindenhol csak közepe van 

szélét el nem érem 

S ha széléről indulok el 

Oly végtelen a sor 

Hogy se vége se eleje 

s Közepe sincs sehol 

2 

Tudom nem állsz Te sok zagyva 

sorból 

Nincsen síkod és nincsen mértanod 

Nem vagy kevés és sem a sok 

a sokból 

Örök Arány és nincsen Alakod 

Lehetnél Te minden, ha akarnál, 

Azt is tudom, minden egyszerre 

vagy, 

Nem külön s nem egybe, szétzilálva, 

Egyszerre kicsi s egyszerre nagy 

Lehetnél kő fény vitorlavászon 

S szél lehetnél kék vitorlavásznon 

S magad hajó és szállnál fönt s alant 

Könyörület szétdúlt vak világon 

Hetedik petty csöpp katicaszárnyon 

S ki Ítéletet hoz s visz a Galamb… 

3 

Olyan vagy mint… 

Milyen? 

Se olyan 

Se ilyen 

Olyan vagy mint… 

Semilyen se vagy

 Mondhatatlan kit 

Sért a hasonlat… 

4 

Orkán zúg arcod körül 

Védőpajzs nem lárva 

Villámod lesújtna akárha 

Csak parányit lebbentenéd 

Rádismerek 

Te kinek Nevét 

S lényed leglényét 

Elrejti minden ami van 

Pedig jelen vagy mindenütt 

Láthatatlan 

Mint fában a mag mint fa a magban 

Érezlek tudlak száz alakban 

A szavak égő csipkebokraiban 

Kimondhatatlan! 

5 

Te vagy a Kegy 

az Egy 

a képnélküli Kép 

bármennyit használjunk 

Elhasználhatatlan 

s körötted 

ezer korlát 

a zűrzavarba lép 

s bár határtalan 

nősz nősz csak egyre 

úgy közeledsz 

hogy a végső toronyból 

egyre följebb szorulunk 

a legvégső felé 

honnan a túl 

már lényeddel rokon 

s átvetjük magunk 

a korlátokon…

Puszta Sándor: Halhatatlanság

A Pilisaljból, egészen fölig, 

Bűvülő kakukkszó kísért. 

Dalukban, lehet, bűn vagy babona – 

Mégis az öröklét kísért. 

Lent még kötődtem. De kezdem 

Megszokni, itt fönt, a csúcson állva. 

Csupán az első öt-hat perc 

Szokatlan a halhatatlanságba…

Puszta Sándor: Biblia

Most mondta el épp a hegyibeszédet. 

Kéklett az ég, mert szemeibe nézett. 

Nyúlt árnyaik a zöldes vízre dobták 

A nyugtalan fák s harántdőlt vitorlák. 

Szakadt hálókról kék, ezüst patakban 

Vízgyöngy szakadt s tűnt el a rőt iszapban. 

S egész közel az ismeretlen éghez, 

Nagymessziről a Tábor csúcsa fénylett. 

Méh zümmögött. Madárka szólt. 

És drága Arany kalászok ájultak a nyárba. 

Az öböl mögött a visszhang zokogott, 

Mert hallotta, hogy a „sírók boldogok!” 

És este lett. Szállt két évezred szárnya. 

Akkor léptem én épp a Bibliába. 

Uram, mondd, mi lesz üdvösségem sorsa? 

Lehajolt. S valamit írt lassan a porba…

Puszta Sándor: Titkok között folyik életem

Titkok között folyik életem: 

virágkehely és holt bogárka szárnya, 

napkorong a tenger kék vizén 

vagy ősz hajszál anyám hajába, 

mind titok az Isten tenyerén. 

(Róma, 1936)