2020. május 31., vasárnap

Dömötör Ilona: Mennyei szélzúgás




 Őskezdet óta jár földünk felett
,,sebesen zúgó szélnek zendülése’’,
örök, tisztító, égi lehelet.   

Kastélyok s viskók közt megy zúgva át,
megzörgeti a bűnök lakhelyének
hazugságfüggöny-fedte ablakát.   

Alant terjengő füstöt szerteűz,
s haldokló, hamvas oltári parázson
színarany fényű lángra kap a tűz.   

Az érkezése, útja mély titok.
De szól: ,,Sas-szárnyam tollain emelve
az égbe jutnak halk imáitok.’’   

Száll, zendül, zúg és nem pihenhet el,
míg minden juhot amaz egy akolba
az egy Pásztorhoz össze nem terel. 

2020. május 30., szombat

Wislawa Szymborska: A három legfurább szó










Mikor kimondom a szót, hogy Jövő,
már a múlté a szótagok közül az első.

Mikor kimondom a szót, hogy Csönd,
elpusztítom azt.

Mikor kimondom a szót, hogy Semmi,
teremtek valamit, ami nincs ott a semmiségben.

Farkas Kristóf Liliom fordítása

Fecske Csaba: Anyegin elkallódott levele

sokat gondolok magára mostanában
ott rejtőzött valahol agyam rejtett zugában
és most megcsillant mint tócsa a napsütésben
ki hitte volna még tegnap nem gondoltam én sem
hogy így lesz életem spirituális része lett
ez az egész olyan váratlan annyira meglepett
hogy válaszol majd nem is reméltem
magával így reményt fájdalmat cseréltem
észrevétlenül bőröm alá költözött ráfonódott
a csontjaimra nem tudom a közelség mire ad módot
ne féljen nem kérek semmit magától
amit érzek gondolok néha röpít néha meg gátol
azt mondja Nietzsche más a szó és más a tett
egy költő pedig hogy csak az van ami lehet
úgy gondolni magára ahogyan én gondolok
talán tapintatlanság de jó okom van rá
minden kis gesztusát dekódolom merész
fölismerések mocsaráig jutott az ész
elképzelem és ez olyan jó hogy megfogom a kezét
„ha Istent ismer gondolatban se vét” hát jó
visszafogom magam csak az legyen de az nagyon
ami van elhasználódik elvásik az ember míg eljut
a tündöklő pillanat peremére — a vágyig
melynek sötétlő mélyén ott a másik

leszáll az októbervégi est vigasztalanul esik
a világ elveszítette vidámabb színeit
a zöld sárga lett majd barnaként szelelt el
szél-kócolta dáliákat tett a vázába reggel
a lecsupált kertben még tartja magát néhány zaklatott
őszirózsa és dália megérhetnek még egy-két napot
beleremeg amikor kinéz a párás ablakon
hova menekülhetne nem mutatja semmi nyom
sorstársának érzi a megnyomorított kertet
ahol a szél nedves szirmokat és leveleket emelget
s messze a folyóparton túl sovány fák mögött
hatalmas fehér báláit görgeti a köd
ősz van nagyon de még nincs veszve
minden jöhet szép és jó életembe

2

lehet hogy egyszer majd meglátogatom
addig is ezt a reményt pátyolgatom
rejtegetem fényesítgetem a bőrömön összegyűlt
napfényt viszem el magának
melegét életem legszebb nyarának
sose kérdeztem még volt-e valaha boldog
voltak-e vannak-e álmai a boldogság tudom mindig
egy fűszál éjjelében tűnik tova
ami emberi csak annyira örök mint vízbe dobott
kő nyomán hangtalanul gyűrűző vízkörök
egy perc sem telik belé és elsimulnak
ránctalan víztükör rejti a mélyt a múltat
a kezdet nem ezt igérte sokat veszítettünk
de azért még így is megérte sok szép lett
általunk megélve mindazért amit kaptunk és kapunk még
itt vagyunk cserébe éjszaka lesz ha vége a napnak
véget ér az éj és itt a reggel a semmi gödreit
próbáljuk betömni életünkkel mindig minden
átadja helyét valami másnak szeretünk
így vetünk tőrt a halálnak nem tudom eloltani
a tüzet mely lefojtva izzik bennem szakadatlan
Istenem hol vagyok magamra maradtam
vigyázzon eltörök ha durván eltaszít
csorba edénye leszek az eljövendő időnek
mosolyt cseréljünk inkább mint könnyet
adjon lehetőséget hogy szépen visszavonuljak
én nem tudok összekötni jelent és múltat
néha úgy gondolom hogy megszökött innét
és falura költözött ahol csönd van és nyugalom
szívét szelíden körbefolyja az idő
tűnődve gondol az elmúlt és jövendő napokra
kicsiny szigetének uralkodója foglya
ki tudja mit visz és mit hoz a holnap
semmi sem múlik el egészen lesz ami volt
és lesznek akik valaha voltak

2020. május 29., péntek

C.H.Spurgeon




" Néha olyan körülményekben képzeljük magunkat, amilyent az isteni gondviselés egyáltalán nem szabott ránk; félünk ezernyi szenvedéstől, amelyek közül soha egyetlen egyet sem kell átélnünk."

Dobai Lili: Consolatio mystica



 Zsoltár női hangra 

mert te tudod Uram mindennek
idejét és helyét megadását elvételét
magasságát és mélységét

mert semmi sem olyan és úgy
ahogy teremtényeid vélik
gondolják elképzelik

mert mindenből nagyobbat
hatalmasabbat adsz
ajándékozol

megteríted asztalod és megkínálsz
szépségeidből gyönyöreidből

te szabod meg a szent időt és
megszenteled helyét is
megmutatod benne magadat

arcod fényét egymás arcában
láthatjuk meg egymásra nézve
arcunkon felfénylik tekinteted

testünket a csillagok és az Ég
harmóniájára hangolod
hatalmassá teszel minket benne

a teremtés titkait feltárod és
egymásban mint hajlékodban
engedsz időzni

valameddig
töredéknyi időig

amit végtelenné tágítasz a
szomorúságban amikor
hiányod érkezik el

sivatagi idő tűzforróság és jég
hidegség láza pillanatonkénti
váltakozásban

forró könnyekkel hűt le
hiányzó valóságod

mert te tudod hogyan vigyél
szomorúságba boldogságba

te tudod útjait a bánatnak
idejét a szabadításnak mert

elküldöd Vigasztalásod Lelkét
lelkünkbe oltod hogy ne halni de

élni lehessen valahogy mégis
tovább
felix culpa
consolatio mystica

2020. május 28., csütörtök

Báger Gusztáv: Feloldozás




Váratlan vendég, betoppan hirtelen, 
leveszi lelkünkről a terhet. 
Annyira meglepődünk, elfelejtünk félni. 
Nincs dolgunk semmi, 
épp csak lemondunk saját igazunkról. 
Ekkor nyújtja át, 
mit sose mertünk kérni.

Wislawa Szymborska: Nyüzsgő utcákon támadt gondolataim












Arcok.
Arcok milliárdja a föld felületén.
Állítólag mind különbözik
azoktól, amelyek voltak vagy lesznek valaha.
De lehet, hogy a Természet — ki tudja —
fáradt a folytonos munkától,
csak ismétli korábbi ötleteit,
és olyan arcokat tűz ránk,
amelyeket már mások viseltek.

Lehet, hogy Arkhimédész megy el melletted farmerban,
Nagy Katalin akciós göncökben,
vagy az egyik fáraó mappával, szemüvegben.

Egy mezítlábas szabó özvegye
a még parányi Varsóból,
az altamirai barlang egyik mestere
útban az állatkertbe unokáival,
egy bundás vandál útban a múzeumba, hogy
kissé mutassa: lelkesedik.

Olyanok, akik húszezer éve estek el,
ötszáz éve,
ötven.

Az egyik aranyhintón,
a másik halálvagonban.

Montezuma, Konfucius, Nebukadneccár,
gyermek asszonyaik, mosónőik, és Szemiramisz,
aki csak angolul beszél.

Arcok milliárdja a föld felületén.
A te arcod, az enyém, kié —
soha meg nem tudod.
Lehet, hogy csalnia kell a Természetnek,
és hogy győzze, elkezdi
kihalászni, ami a feledés
tükre mélyén nyugoszik.

Báthori Csaba fordítása

Szabó Lőrinc: Erdei csönd












Az erdő arcot cserélt. Tájai
vonzottak már, színváltozásai
s nem a képzelt kalandok. Ami csak
gyönyörű volt benne és ami nagy,
sorra tárúlkozott. Legjobban a
nyár tetszett, a fény százezer nyila
a sötét bozót alján, fent meg a
zöld lomb végtelen hullámtorlasza,
a rab gomolygás. A vén fák alatt
néha kísérteties hangulat
állított meg, főleg, ha egymagam
s túlmesszi mentem: még Valaki van
itt, éreztem, s vártam az Idegent
és féltem tőle, s oly nagy lett a csend,
mintha valami isteni titok
készült volna rámszólni: vacogott
a testem-lelkem, – kihátráltam a
szekérútra, s igyekeztem haza.

Szabó Lőrinc: Lóci elalszik




Azt hittük, már rég alszik, és
egyszerre frissen, hangosan
megszólalt a szomszéd szobából 
                  Lóci, a kisfiam.

„Anyuka, kit temetnek el?” –
kérdezte; és mi, a nagyok,
összenéztünk, és a szemünkben 
                  veszély volt és titok,

hogy mire gondol Lóci és
mitől fél, hol jár az esze,
s a meglepetés zavarában 
                  nem felelt senki se.

„Kit tesznek le a föld alá?”
– sürgette most már a gyerek.
„Azt, aki meghalt”, – szólt az anyja 
                  gyorsan és nevetett.

„A-azt?” – békült meg a kicsi,
felejtve minden rossz gyanút.
„Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá 
                  és most már elaludt.

Féja Endre: Kérés












Már nem vagyok senki és semmi,
e csöpp életet elviselni
oly nehéz, Uram.

Már meghaltak a régi álmok,
nem lázadok és nem kívánok
hatalmas jövőt.

Apró élet szeretnék lenni,
esténként megpihenni
öreg fák alatt.

Csöndet, nyugalmat kérek még,
belső békét, aztán szeretnék
megtérni, Uram.

Szabó Lőrinc: Testem

Ki vagyok én?
Ami vagyok, alaktalan
folyna szét valami halálban,
de véletlen formát találtam
s most élek külön és magam.
Testem, szegény,
te vagy a teremtő edény,
aki egykor kimeritettél
a semmiből és segitettél,
hogy legyek a sok én közt én is Én.

Ami vagyok,
te vagyok, lábam és kezem,
te vagy a munkás és a hordár,
szegény testem, mindig te voltál
egyetlen szövetségesem,
és ha a sok
nyomorban lelkem megfutott
s nem voltam már csak akarat-roncs,
szétvert gyötrődés, – drága abroncs,
te megtartottál s ma is egy vagyok.

Testem, hazám,
te vagy egyetlen birtokom,
te vagy a földem és az ország,
értem verejtékezik orcád,
sebeid sírva csókolom,
mert igazán
eggyebb vagy velem, mint anyám,
otthon, gép, erő, munka, gyár vagy, –
testem, nyomorult proletár vagy
s ha van, te vagy, csak te vagy a hazám.

Testem, szegény, a lélek érted mit tehet?
Nagyon önző és gőgös úr
a lélek, de úgy rádszorúl,
hogy fájni sem tud nélküled.
Testem, szelíd
kihasznált állatom, szegény,
akit még én is üldözök,
a sok-sok idegen között
ki sajnáljon meg néha, ha nem én?

Megköszönöm,
hogy tüzes és jeges nagy útban
szolgáltál és adtál ruhát
és annyi ezer éjen át
vigyáztál rám, amig aludtam;
megköszönöm jóságodat,
hogy a robotok s hadak élén
jártál, míg pára lelkem élt,
és siratlak, hogy mindezért
oly rútúl fogsz bünhődni a végén.

2020. május 27., szerda

Villányi László: Többes szám első



Istenem, de jó is újra meg újra felidézni
az első üzeneteket, a várakozást a válaszra,
emlékezni első hosszú beszélgetésünkre,
első sétánk lassúságára, az első vonatút derűjére,
vajon melyik pillanatban szerettük meg egymás
hangját, érintését, miként teremtődött ott legbelül
a bizonyosság, majd egymás arcára ébredünk
reggelente, hallgatjuk a madarak muzsikáját,
ámulunk az ég fényein, a virágzó fákon,
közösek lesznek ünnepeink, igen, mindez velünk
történik, a csalódások megérlelték az örömöt,
jelenvaló lett bennünk Isten, fölragyog körülöttünk
az utca, ránk csodálkozik a város, megszületnek
a varázsszavak: nálunk, együtt, akkor vagyunk
nyugodtak, ha egymáshoz érhet kezünk, ha nevetős
szemünk, Istenem, de jó is többes szám
első személyben kimondani: áldás van rajtunk.

Gergely Ágnes: Testetlenül

Nem voltál ott az Isten testén
való osztozásnál,
nem voltam ott én sem.
Istennek nincsen teste, ezt én
jókor magamba véstem.

Te magadat zártad ki az osztozásból,
engem ki akartak verni.
Hiába, én már kívül voltam,
nem tehetett ki senki.

Nem voltam jelen soha
semmilyen osztozásnál.
A felosztásokat lenéztem,
nem érdekelt a másság.

A kockázóktól, a tolvajoktól
az undor tartott távol.
De tisztelettel maradtam távol
Isten fiától.

Emberfiának nevezte magát,
alázatból, szerényen.
Azóta tudom, emberfiának lenni
nem lehet szégyen.

Ne mondd azt, hogy a tömeggyilkosok is
emberfiai.
Ő megbocsáthat, de ezeket
 gonosz köpte ki.

A nyomorult, szétdúlt világban
egy kérdés hátra van.
Testetlenül
vagy testben indul értem —
hol késik az én Uram?

Takács Zsuzsa: A szakadék szélén

Találkoztam már vele a legkülönbözőbb helyeken.
Ha egyedül voltam vagy mással, de egymagam.
Ha éreztem, semmire sem jutottam, és szégyenem
túlél, mint Kafka hősét, odajött hozzám és fölemelt.
Nem mertem ránézni sosem. Féltem, hogy szétfoszlik,
mert ködkép. Máskor meg testet öltött, csak sejthettem,
hogy ő az, mert nem volt nála a fehér bot.

Két sziklacsúcs között járt a kifeszített kötélen.
Éppen kirándultunk, és fölnéztem a csúcsra.
Rezgett a rúd a kezében, meg-megtorpant,
de elért végül a szomszéd magaslatra. Odakiáltottam
neki: ne fordulj vissza, Vak Remény, mert lezuhansz
és halálra zúzod magadat! De láttam, hogy vissza-
fordul és visszaér, mint aki halhatatlan.

2020. május 26., kedd

Rákóczi Piroska: azon a napon









egy napon megnyílik
hallásom az ereszből
lassan a földre csepergő
nyári eső ritmusába
rejtjelezett igazságra

azt mondom akkor
lám mily egyszerű
mily kedvelhető
az egekből utcánkba
ereszkedő
lüktetésével kérlelő
kegyelem

azt mondom majd
azon a napon
én már senkire
soha nem haragszom
s bocsánatodat kérem
hogy eddig föl
nem értem
az ereszből lassan
az utcánk kövére
vetülő mindent
megtisztító eső
esengő diadalát

akkor
azon a napon
végre megragadhatom
hogy miféle
szentenciák magyarázzák
a vizek ritmusát
s milyen a lélek
ha terheit letette végleg

Turi Tímea: A gyönyörű gát












Beszélni szerettem volna.
Előttem álltál, és olyan jó lett volna
valami olyasmit mondani,
hogy Szeretlek, Hagyd abba, Fáj.
Pontosan akartam fogalmazni
és szépen. De a pontosság és a szépség
összekeveredtek, összevesztek egymással,
és én ott álltam kukán és bután.
Makacs bizalommal építettem egy gátat:
toluljon közénk a féken tartott indulat,
zúduljon minden a kellő időben:
mert persze volt bennem számítás,
igazából nem is hozzád akartam szólni,
hanem abban bíztam, hogy más majd megdicsér.
Annyira akartam hozzád beszélni,
hogy te már nem voltál elég.
Azóta sok minden történt.
Elléptem, elléptél, sokaknak sok mindent
beszéltünk összevissza.
De a gát, a gyönyörű gát még mindig ott áll
nélkülünk, közöttünk.

Lőrincz Teréz: Máté

A vámszedő férfi
a kocsmáros fanyar borát itta,
átizzadt ingét gombolva éppen,
azután új kockát dobott.
De ahogy a nyikorgó ajtó felé fordította
gyanakvó arcát,
már látta a gyöngéd kezet:
Máté, jöjj, kövess…
És tetőtől-talpig belemerítkezett.

Lőrincz Teréz: A gazdag ifjú

Tudta Ő már, révülten a ragyogásban,
ahogy sután megbotlott márványlépcsőin a házban,
hogy minden odavan.
Nem is azért kérdezett Uram.
A zuhanás küszöbén, a sodródáson innen,
lehajtott szép fején
árnyékba halt a fény

2020. május 25., hétfő

Mezey Katalin: Forró papiruszok




Azt álmodtam,
hogy két tekercs papirusz,
a sivatagban hevertünk
egy barlang öblinél,
előttünk sárga dűnék,
szürkés-vörös hegyek.
A magasból,
mintha fényképről,
néztem magunkat,
és tudtam, hogy
mi vagyunk azok.
Fölébredtem riadtan,
szorongva pergettem
vissza a képeket,
de megcáfolták ijedtségemet,
mert nem volt bennük
semmi bűn,
azon kívül, hogy
te és én
az álomban
hevertünk elfelejtve.

Mezey Katalin: Olyan közel




Olyan közel engedtelek magamhoz, 
hogy már végképp 
sosem fogom megtudni: 
ki vagy.

Pethes Mária: Tűnődés




Őrzi egy csokor virág 
vázámban az ünnep mosolyát 
Az ablakon üveggyöngyök 
pergő esőcseppek 
Pedig csak én siratom 
múló életemet


Csoóri Sándor: Van-e még hátra valami?

Van-e még hátra valami esély?
Kemény játék, felnőtt bújócska
vagy álarcosbál a halottasházak közelében?
Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó
előtt huszonhét lepke szárítkozik.
Van-e még hátra valami csoda,
mely igazolását keresi bennem,
hogy porral s lepkékkel együtt
még fölszárnyalhassak én is?

Elnehezültem a téltől, a téli
szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől.
A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül –
Van-e még hátra valami gyámolító,
asszonyi mosoly, asszonyi jóslat,
hogy egyszer még második pokoljárásom
is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen?

Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek
lennem negyven év lágerében, de erősnek,
mint most az összemaszatolt remény urának.
Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta,
idegbeteg violákkal, akár a délvidéki
menekültek, akik elhagytak mindent,
csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják.

Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig
járatom szemem: hol villan meg
az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is
megfordulnak? Talán egy rigó szemében?
Egy égre fölcsapódó, női sálban?
Talán az alvajáró, temetői porban,
mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?

2020. május 23., szombat

Pethes Mária: Őszi vázlat




Tört szívemre 
rozsdás levél billen 
Közönyös küszöbömön 
fázósan topog 
hívatlan vendég a magány 
Felhők készülődnek 
elsírni sötét gyászukat 
Dérrel csatázik füvek hada 
kardjuk élét harmat csorbítja 
Tetten ért szerető 
rongyait sietve kapkodja 
magára az ősz

Pethes Mária: A megbékélés mosolya

 Sok időbe telik mire rájössz
nem másokban magadban kell
megtalálnod önmagad

Ott állsz a százszor újraélt múlt színpadán
ahogy a kertben a magányos barackfa
de már nem fáj
hogy a kiváltság visszhangjával teli város
elutasítja a szeretet megsemmisítő erejét
Nem csábít az álmatlanság szirénéneke
Hasztalan próbálják csillapítani vágyaid
a távolság ízétől megkeseredett meglepetések
Hiába esküszik föl elpusztításodra
a nyugtalanság és a remény káprázata

Már tudod
minden hajnal új fénnyel szórja fel a bejáratot
és mielőtt minden emléked kioltja a feledés
a szerelem kiadatlan szobája ablakán beragyog
egy lángra éhes csillag
Kívánságaidat fölülmúlja az elfogadás dicsősége
és arcodat kiszépíti a megbékélés mosolya

József Attila: Az Isten itt állt a hátam mögött

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot

…………………….
…………………… 

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábra állni, bennem. 

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra. 

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

Petőcz András: Mennyire egyedül




Mennyire egyedül van az,
aki egyedül van.   

Üres a délutánja, meg az estéje,
emígyen boldog.   

Mennyire egyedül van, aki
egyedül van, és boldog.   

Délutánja üresbedik, ilyetén
bíbelődik valamin.   

Messzire, magasra száll, amikor
vége az ő idejének.   

Messzire, magasra repül.   

Egyedül van. A magasból nézi
a gyászolók sokaságát.

2020. május 21., csütörtök

Márai Sándor




 " Az Úrral nem lehet máshol találkozni, sem másképp, csak mindig és mindenütt, mindenkor."

Utassy József: Választ világomtul

Láttalak vidámnak,
fülig-nevetősnek,
szomorúság bajnokának,
gyávának és hősnek;

láttalak, amikor
valamin töprengtél,
és akkorát dobbant szíved:
te is megdöbbentél;

láttalak erősnek,
láttalak gyöngének,
láttam, ahogy átlényegít
egy pillangó ének;

és láttam, amikor
az első szerelem
tisztítótüzétől voltál:
kiscsikó-eleven;

és láttalak sírni:
stadionból hoztad
szorongatván az érmet, mi
aranynál is bronzabb;

és láttalak ott is,
ama kórteremben,
ahol sohasem alkonyul,
csak reggel van, reggel;

láttalak, látlak is:
bár volna félálom!
bicegsz felém járókával:
féllábon, féllábon.

Így látlak, míg élek.
Ifjan, krisztusian.
Nem is, nem is vagy te halott:
drága kicsi fiam!

Hárs Ernő: Visszfény

Sosem az eredendő, sosem a teljes,
a szemtől-szembe kimondott igazság,
csak rejtély s töredék,
rendhagyó folyosókon, szögeken át lopózó
hidegre sápadt tükröződés.

Nap-gondolatok kihunyt parazsa,
lidércfényként kísértő kardpengevillanás,
ha hang, ha kép, örökké
csak a valami által,
közbeiktatott buktatók során
közvetített valóság.

Azt hisszük, élünk, szabadon, a földet
jogosan érezve tulajdonunknak,
pedig csak egy ormótlan piramis
sírkamrájában kaptunk lakhelyet,
bebalzsamozott fáraók gyanánt,
kikre titokzatos tükrök játéka folytán
esik a kozmosz könyörületéből
fukar, csalóka visszfény
az igazi világból.

2020. május 19., kedd

Leonard Cohen: Hallelujah





Tóth Árpád: Csillag, óh, messzi szerelem!

Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát. 

Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább? 

Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem. 

Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

1915

Szabó Lőrinc: Töprengés egy körúti padon









Mennyi jó és mennyi rossz
fut össze itt véletlenűl,
hány ember tolakodik, hány
akarat lükteti össze
a percek mozaikjait és
mennyi erő a körútak
egy-egy mozdulatát!
Ki tud
eligazodni e roppant szövevény
minden szálán, mely mint ideg
a testben, úgy fut az utca
rajzában, hordva-termelve saját
parancsát, s vágyait? Óh,
mind-mind egyedül fut
és nem akar törődni senkivel:
óh, nem törődik senkivel
az élet, és véletlenek
irányítják a sikert, véletlenek
itélnek fölöttünk, s ki tudja,
nem tévedés-e minden?
Mennyi jót
akartam én is és mennyi rossz
lett az eredmény:
hányszor láttam hitványnak azt,
aki épúgy becsülte magát,
mint magamat én:
óh, hány akarat, titok és vágy
teremti meg életünk
egy-egy mozdulatát! Jaj,
le kell hunynom a szememet és
rábízni magam a csodára, mert
már nem tudom, mi rossz s mi jó, –
és majdnem úgy
ülök itt a körúti padon,
az utca ezer mozdulata előtt,
mint mellettem az az öreg úr,
aki sorsa
tulvilágából szeliden
mosolyogva nézi,
hogy futkosnak előtte a
gyermekek, és
legjobban annak örűl, hogy
e pillanatban
oly nyáriasan-melegen
csókolja arca kiszáradt
bőrét az őszi nap.

Csontos Márta: Jöttem, hogy a bűnösöket igazakká tegyem (Lk, 2,17)












A szavak keményen hangzanak
az üres térben, – a hegyeken túl
a fehér izzásban kövekre vésett
Istenarc néz a színfalak mögé, én
csak díszlet vagyok a horizonton.
Körülveszem magam lelkiismeretem
bástyájával, trükköket alkalmazok
a bűntudat rejtegetésére.
Nem tudom, mit kell tennem,
csak azt, hogy mit nem szabad.
Amíg az ajtót nem találom meg,
nem juthatok ki a legelőre.
Pedig a Nagy Pásztor ott áll és várja
a gazdátlan juhokat, – onnan néz
délre és keletre.
Én meg, ahogy menekülök a fehér
homokon, létem parányi foltján
megpihen az Irgalom keze.

2020. május 18., hétfő

Károlyi Amy: Ellenpontok




Ha egérlyukba hajt a félelem
egér-kölyökké kicsinyedem
de elképedsz majd bátorságomon
ha oroszlánná nagyobbodom

Makay Ida: Bevésik jelük

               Bertók Lászlónak 

Vésőjükkel a percek, évek
arcunk-szívünkbe vésik a jelük,
ahogy az írás vésetett a kőbe.
Mint archaikus szobrok arcai.
Isten olvas a néma kőredőkben.

Makay Ida: Aztán a csönd




Egy végső korty az oxigénből, 
aztán, ahogy kiégnek sorra 
mind a teremtett égitestek; 
az éj leomló falai. 
Aztán a pernye havazása. 
Aztán a csönd a csillagokban.

Oláh András: veszteség

aki a falakon kívül él megtanulja
betömni az önzés hézagait
másféle árnyék szegődik melléd
s az érdem nem az ami benned él
ezért érdektelenek mások álmai
hisz arcukat elmossa az idő
hiába veszed elő a régi fényképeket
a visszanéző folyton más tükrébe vágyik
pedig már rég nem ugyanazok vagyunk

2020. május 15., péntek

Erdélyi József: Reggel










Reggel - elmondja Szabó Gyula

 Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.

Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről

A fáradt, öreg elme zakatol,
körben forog, ismétel szüntelen,
a múltak mély kútja fölé hajol,
hol békalencsés, zöld hínár terem.
Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

Rettent a példa,
vigyáznom kell magamra,
minden elgondolt, kimondott szavamra,
s főként arra,
mit papírra vetek...
Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
ezért mindig szemem előtt
a mérték...
Hibáimnak én nem kegyelmezek!

De te ne bántsd a vént,
te fiatal,
ha botlik is a lába vagy a nyelve.
Így jársz te is,
ha véget ér a dal... 

Kosztolányi Dezső: Téli alkony












Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog. 

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák. 

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló. 

S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó. 

1907  

Makkai Gyöngyvér: Mert ímé












 Lukács 17:21-37  

Ami látható, arról most ne beszélj!
Ne pánikolj, ne aggódj, ne mesélj!
De emlékezz szavára, és ne feledd:
Az Ő országa – bár nincs messze –
Nem szemmel láthatólag jön el!
Ám jelek lesznek.
S azokat észrevedd!
Szíveddel, lelkeddel, szellemeddel…
És ne kapkodj, ne szaladgálj
Várd ki, míg bensődben
Rád talál…

2020. május 13., szerda

Molnár G. Krisztina: Ha jössz



Ha jössz, lábujjhegyen jöjj, kövess,
csak csendesen, csak csendesen.
Rezzenetlen lombok, törzsek közt
üzen a szél, oly szelíd, mint egy
puhán merengő, lírai költemény.
Lelkemben apró borzongások,
pillangók halvány rebbenése,
fűszálakhoz simuló mosoly.
Őrzöm neked az erdő halk
szusszanását, az avar puhaságát,
a fény derengésének titkát.
Elsimulnak a köznapi gondok,
arcot ölt a zengő Harmónia.
Csend simul a csendhez – oda.

Ughy Szabina: Az nem a mi dolgunk

 A bevásárlóközpontban volt szerelmeink tekintetét elkerüljük.
Becsukjuk az ablakot, ha a szomszéd a kutyáját üti.
Mikor anyánk kéri, vigyük az otthonból haza,
csak annyit mondunk,
majd holnap visszatérünk rá, mama.
Vacsorára megmelegítjük a maradék kínait.
Elmossuk a műanyagot,
mielőtt a szelektívbe dobjuk.
Letekerjük a fűtést.
Fogselymet használunk.
Vizet készítünk az ágy mellé.
Kicsit még olvasunk.
Megsimogatjuk a másik hátát.
Kattan az olvasólámpa.
Elmondunk egy miatyánkot.
Átgondoljuk a napunkat,
megtervezzük az újat.
Sziréna szól a távolban.
Mélyen alszunk, nehezen ébredünk.

Botos Ferenc: Ki tanít meg












Ki tanít meg a fölsejlő világra
ki tanít meg az elmúlásra
arra mit tud a tölgyfa, rózsa arra
a teljesség állapotra
hogy ne legyél férgesült gyümölcs
lehulló, töpörödött mása
látni, hallani, szagolni
teremtett világból növekedni
verejtékes, nász-szagú testtel
ég alatt kedveshez simulni…
Ki tanít meg a fölsejlő világra
ki tanít meg az elmúlásra

2020. május 11., hétfő

Vankó Gergely: Kik énekre nyitjátok a szátok




 Kik énekre 
nyitjátok a szátok, 
fürödjetek a csöndnek 
patakjában. 

Dalotok hallható lesz, 
bármilyen nagy 
köröttetek 
a lárma.

Böröndi Lajos: Festmény




Hó tömi el a halászkunyhóhoz vezető utat
Fehéren ég a rengeteg hó a képen
Nincs ember sehol mint az üveg a levegő
Jég alatt alszik a hal a víz is befagy egészen

Varjúkárogás veri fel a csendet majd elhal
Zsákmány után szimatol a róka
Lába nyoma csupa kriksz-kraksz ahogyan
Jeleket ír a hóba

Befagyott ég befagyott víz síkos
Üveg veri vissza a fényt a tájról
Ég a hó ahogyan felkel a Nap
A horizont is vörösen lángol

Aztán végigballag egy csizma a képen
Ember van benne vállán hosszú csövű puska
Riadalom támad nyomában s félelem
A kicsorduló vért a vászon lassan beissza

2020. május 10., vasárnap

Csorba Piroska: Nézd, Uram




Nézd, Uram, elmúlt tavaszom,
lobogó fáim zöldje őszre váltott,
gyümölcseim oly súlyosak, lehúznak,
s a virágok illata csak emlék.

Álmaimat felissza a hajnal,
s nem adja vissza se nappal, se éj.
A mozdulatom egyre lágyabb,
s nem én: a tárgyak fognak lassan engem.

Távolig nem ér el tekintetem,
mi közel van, már azt se látom,
testem is teher nekem, Uram,
tán el se bírom Golgotámig.

Gyomjaim halódnak sárgán,
hullámaim tóvá simulnak,
csönd hallgat bennem engem.

Közel a tél, a hó alatt
kopár fájdalmak kemény bokra.
Fehér a feketét magába oldja,
bennem nem lesz magamból semmi többé –

Jöhetsz, Uram, foglald el helyed.

Vitéz Ferenc: Fentről

              Kubinyi Krisztina festményeihez 

Látom fentről, hogy alattam
megmozdul a bíbor enyészet,
és madárrá változik a táj.

*

Egyformák innen a háztetők, a rétek,
a fűszálak, virágok és a fák.
Egyformán szeretnélek fölhozni téged
és leszállni hozzád, mert vár a fészek –
s szívembe suttog az éjszakád.

*

Látom magam, hogyan bolyongok
a szűk sikátorok között. Még csukva
vannak az ablakok, nyirkosak a falak.
Odabenn mennyi álom takarózik be
a nehéz félelmek közé! – S talpam alatt
fölszisszen az olajos fényű pirkadat.

*

Minél magasabbra szállunk,
annál élesebben látjuk a házfalak
repedéseiben a megtörtént időt.
A földön állva észre sem vettük,
hogy minden gondolat térképet rajzolt
még a templomkupolák alá is. – Mert csak
fentről látni, hogy mi van legbelül.

*

Nem tudom, hogy érdemes volt-e annyi
kacatot összegyűjteni. Most vissza-
húzza szárnyam a sok fölösleg.
Most már látom, hogy eltékozoltam
gyönyörű madárságomat.

2020. május 9., szombat

Németh Erzsébet: Eliziád




Uram ha nem a léted 
akkor hiányod 
az mi bennünket éget

Németh Erzsébet: Eliziád




Hűs alkonyat lejtőjén 
harangszó gurul: 
eltévedt szívdobbanás

Németh Erzsébet: Eliziád




Mert alázat ellen nincs 
semmilyen fegyver – 
az maga a győzelem!

Baka Györgyi: Szomjazó csillagmezők

Tántoríthatatlan szabadság-szerelmes
voltál, maradtál, szívedbe visszaérezve
ámulat fog el, még mindig remeg
bennem a gyönyörűség, hogy íme
élek, belül veled, te elérhetetlen,
mégis elveszíthetetlen, távolról is
tartasz, talán egyszer majd eloldozol,
s a szomjazó csillagmezőkbe simítasz.

Füle Lajos: Eljön az idő




 Eljön az idő, 
amikor a magunk tettei 
eltörpülnek, semmivé válnak, 
és nem marad semmi más kincsünk, 
csupán ISTEN nagy tettei 
múltunkra nézve is, 
jövőnkre nézve is.

Parancs János: Források és elágazások

Római napló, 1992. szept. 28 - okt. 9.  

Óvakodj azoktól,
akik mindig az első sorba állnak.
Az erényeikre büszkék
sosem riadtak vissza a vérontástól,
ha a jó hírük vagy a hatalmuk
került igazán veszélybe.
Csak azokban bízhatsz,
akik tőled semmit se várnak,
s akkor sem ártanak,
ha az övékében kételkedve
más istent követsz.           

*

Eszméletünk lámpása
szűk körben világol,
mégis oly önelégülten csörtet
egynéhány orrszarvú és orángután.
Pedig a sors könyvéből kiolvasható:
a sötétség ingoványos torka várja
az árnyak közt imbolygó gyönge fényt
eltipró vakmerőket és elvakultakat.           

*

Béke veled!
Útjaink örökre elválnak,
de amíg élek, megőrzöm
együttérző hallgatásod,
türelmes figyelmedet.
Így szólt, majd eltávozott,
vissza se nézett többé az agg,
aki az egyik kútnál órákon át
jajveszékelt és fecsegett.           

*

Lebeghetnél és csilloghatnál,
de te a földön jársz.
Olyan vagy, mint ama római,
aki nem tudott lelkesen ujjongani,
mikor az élő fáklyák lángra kaptak.           

*

az idő rétegei és zárványai,
csapdái, zsákutcái, sikátorai,
emlékművei, oszlopai és omladékai,
mind együtt látható itt,
ami volt s ami van,
szentély, palota, templom,
robogó, autó, helikopter, bank,
az utcákon mocsok, a romok közt virág,
patakzó kutak, virágzó erkélyek,
a gyámoltalan, a nyüzsgő eleven élet,
de hogy honnan hová tart ez az áradás,
választ arra az idő rétegei se adnak           

*

ami látható,
az valami mást takar,
magába olvaszt, elrejt
idegen, máslényegű elemeket,
a profán és a szent
külön-külön testet ölt,
majd szétbogozhatatlanul
egymásba forr, keveredik,
örökös harcát vívja - mondja
tömören és okosan az ember,
ám mindez jóval bonyolultabb,
tragikusabb és rejtélyesebb,
s egyúttal olyan mint
lebegő káprázat, szétfoszló álom
a halandók színpadán           

*

micsoda múltak, uramisten!
micsoda dicső sikerek, remények,
őrületek, kínok és erőfeszítések,
micsoda vakmerő férfiak, elmék,
micsoda bukások és föllángolások,
kitartó, makacs próbálkozások,
otromba gyilkosságok, fortélyos csapdák,
rombolások, hódítások, alkotások,
áhítatok, hitek, csaták, változások,
s a vértanúk, az ártatlan áldozatok
száz meg százezrei a századok során,
csonthalmokra épült, pompás remekművek,
ez volna hát a legtöbb, amire az ember képes?           

*

a rommező fölötti fuvallat
susogta felénk szózatát:
a játszmátok - mindenkié! -
vesztésre áll, bármily
kecsegtető is pillanatnyilag,
ez az, amit a hatalmon lévők
sosem hisznek el senkinek,
úgy pöffeszkednek és ágálnak,
mintha a rendelkezésükre álló,
röpke időszak örökké tartana,
pedig múlandó az, s emléküket sem őrzik,
csak diadalívek, szobrok, oszlopok,
amiket majd ledöntenek, átépítenek,
lerombolnak és kövenként széthordanak,
szokás szerint sorban a későbbi korok           

*

Itt is véget ér a nyár.
Az idő még meleg, kellemes,
de naponta többször elered,
záporként zuhog az eső,
majd csöndesül, de kitartóan
veri tovább a kövezetet.
Aztán ahogy érkezett, váratlanul
eláll. A sikátorok közepén folyik,
csordogál, tócsákban áll a víz.
Az autók a járókelőkre fröcskölik,
hiszen e szűk utcákban járda sincs.
Kisüt a nap, aztán ismét esik,
fékeveszetten zuhog, záporozik.           

*

Holnap lesz tizenöt éve,
hogy Kormos Pista halott.
Azóta biztosan a halhatatlanok közt
császkál, és víg strófákat idézget
dörmögő hangon, kaján fintorokkal,
mert a hangulat nélküle ott is elvész,
s az egész kompánia harsog a nevetéstől.           

*

Kiismerhetetlen város.
Emberi ésszel fölfoghatatlanok
szélsőséges végletei.
Példát és ellenpéldát
bármilyen állításra találhatsz,
amit az elmúlt háromezer évben
önmaga számára az emberi szellem
kitalált, elképzelt vagy föltételezett.
Jelentéktelen senkinek vagy istennek,
a közbülső változatok valamelyikének
képzelte itt magát minden kreatúra,
s ma is látható jeleket hagyott hátra,
ha volt rá ideje, ereje és lehetősége.           

*

A mának szóló üzenet talányos.
Talán nincs is, vagy mint az alkotásoké,
balzsam a parázsló, sajgó sebre,
ám gyakorlati haszna nincs. Az éhség
és a szomjúság gyötör továbbra is,
ha a varázslat perce elszáll hirtelen.
A földet érezve újra a talpad alatt,
előtted ismét az irdatlan bozót,
ahonnan magadnak kell csapást törni
a kifürkészhetetlen végkifejlet felé.           

*

Ilyenkor mindig elakad a szó,
az arctalanról nem lehet beszélni.
Csak találgatni lehet a vonásait.
Azt mondják, vasrostélyos, csuklyás alak,
kezében fáklya. Áll mozdulatlanul,
szálfaegyenesen, némán az út mentén.
A jelenléte mégis vádló és számonkérő.
Azokra a tetteidre emlékeztet,
amelyeket jóvá tenni többé nem lehet.           

*

Kéretlenül sokan segítettek,
és segítenek is a tájékozódásban.
Ám egy határon túl ne számíts senkire,
ha akarják, se tudnak megóvni.
Egyedül vagy a labirintus mélyén,
csak egy fonál köt a fenti világhoz.
Most már minden rajtad múlik.
Óvatosan, nesztelen léptekkel közelíts
a szörnyeteg jól álcázott rejtekhelyéhez.
Az alkalom egyszeri, ismételhetetlen.

2020. május 6., szerda

Sebestény-Jáger Orsolya : A csillagok




Ha már e földi küldetés sem marasztal 
égi kincseid elviszem magammal. 

Amit adtál megszámlálhatatlan: 
a szívnek látható. A szemnek láthatatlan. 

S bár vissza nem térünk, kapudon átlépve, 
tán visszatükröződünk csillagként az égre.

Márai Sándor: Felelni

 Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező,
s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,
az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?
Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?
Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?…
És, felelni az egészre: hol tartok?
Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,
vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?
Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
Várják a választ, a csend nagy, drámai.
De ilyenkor megtudod és észreveszed,
hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.

Kányádi Sándor: Alázuhanó diólevélre

                    Csoóri Sándornak 

vannak vidékek ahol nyáron is
a kút melletti vályú alján
reggelre megszajzik a víz
megköt a színe
akár a kiöregedett
szavakon az emlékezet
horkanvan hőköl vissza
a gyanútlan kis tavaszi csikó
pikkelyket prüszkölve
inal anyjához

korai őszt
hosszú kemény telet csárogva
rugaszkodnak tova a csókák

alázuhan az első
diólevél
s hulltában
hóharmat-verte halántékú
férfi vállára
nehezül: szárnyul

Kolozsvár, 1980. december 

Dr. Sándor Balázs: Az eset




" A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az ÚR Isten teremtett, és ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? Az asszony így válaszolt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. De annak a fának a gyümölcséből, amely a kert közepén van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se érintsétek, hogy meg ne haljatok. A kígyó pedig azt mondta az asszonynak: Bizony nem haltok meg. Hanem tudja Isten, hogy amelyik napon esztek abból, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. Mivel úgy látta az asszony, hogy jó volna enni arról a fáról, mert kedves a szemnek, és kívánatos, mert bölccsé tesz, szakított annak gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Fügefalevelet fűztek hát össze, és ágyékkötőket csináltak maguknak.” (1Móz 3,1-7)   

Mi alakít bennünket olyanná, amilyenek vagyunk, leszünk? Mitől viselkedünk úgy, ahogyan viselkedünk? Mi tesz valakit jóvá, és mitől lesz valaki rossz, gonosz? Lehet egyáltalán ezt tudni? Meg lehet ezt előre mondani? Vagy itt is mindig utólag lehetünk csak okosak…         

Az első emberpár bűnbe esésének történetét leíró bibliai szakasz ebből a szempontból is tanulságos. Gyakorlatilag ez egy találkozás története. A minden mezei állatnál ravaszabb kígyó találkozik az asszonnyal. Beszélgetnek. Nem is gondolnánk, hogy mennyire számít életünk alakulásában az, hogy kikkel találkozunk, kikkel beszélgetünk, kikre hallgatunk! Hányszor hallani: rossz társaságba kerültem, s tudjuk, hogy „jó erkölcsöt megrontanak rossz társaságok” … Máskor azt mondja valaki: nem lennék itt, ha akkor nem találkozom vele… A találkozásaink formálnak minket!

De a bűneset nem csak a Sátánnal való találkozásról szól, hanem a bűnnel való találkozásról is. Az Isten közelében, ártatlanságban, szentségben, jóságban élő ember csak a jót ismerte. A Sátán pedig elé hozta most a rosszat, a bűnt, az engedetlenséget, a gonoszságot. Isten nem riogatta a „patás ördöggel” az embert. Nem elriasztani akarta a rossztól. Hanem óvta minden bajtól és gonoszságtól. Elhalmozta az embert a jóval, hogy azt ismerje, szeresse, becsülje – és ne akarjon mást… Gyönyörködjön a jóban, élvezze Isten jelenlétét.

A Sátán ismeretlent kínált Évának. Bizonytalant mutatott neki, de csábítónak állította be (kedves a szemnek, kívánatos). Lehazudta az ítéletet (nem haltok meg), bölcsességnek mutatta a legnagyobb ostobaságot (a jó mellett meg kell ismerni a rosszat is). A Hazugság Atyja hozta a formáját, nem tagadta meg magát. Tőrbe csalta Évát, aki magával rántotta Ádámot is.

Mégsem lehet az egész ősbűnt a Sátán nyakába varrni. Hiszen a döntést mégiscsak az ember hozta meg. A Sátán csak felkínálta a lehetőséget, csapdát állított az embernek, ösztönözte az engedetlenségre. Éva és Ádám (mert nem lehet itt csak Éváról beszélni) maga döntött úgy, hogy eszik a tiltott fa gyümölcséből. Nem más evett helyettük. Nem úgy tették eléjük, mintha az más lenne. Nagyon jól tudták, hogy melyik fának a gyümölcsét eszik. Tetszik, vagy nem – ez a történet nem pusztán két régen élt ősünkről szól, hanem rólunk, mindannyiunkról. Mi is magunk döntünk, amikor Istennek engedetlenek vagyunk. Mi is szembefordulunk szándékosan, és tudatosan az Úr akaratával.

Figyeljünk hát arra, kikkel kerülünk kapcsolatba. De még jobban arra, hogy miként döntünk a nekünk felkínált lehetőségekre válaszolva. E világ fejedelme minket is halálos méreggel kínál, miközben mosolyog és egy jobb életről beszél… Ragaszkodjunk Isten szavához. Ne térjünk le az Ő útjáról sem jobbra, sem balra!

Forrás: Napi Ige és Gondolatok

Dr. Sándor Balázs: Szentségtörés, vagy felségsértés




 „Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél?” (1Móz 3,13a) 

Mikor szembesül Éva és Ádám azzal, hogy mit követtek el Istennel szemben? Amikor észreveszik, hogy mezítelenek (1Móz 3,7)? Vagy amikor meghallják az Úr közeledtét (1Móz 3,8)? Vagy csak az ítéletben (1Móz 3,14-24)? A válasz az, hogy fokozatosan értik meg, hogy mi is történt valójában. Először annyit látnak, hogy védtelenek, kiszolgáltatottak; majd a Szent közeledtére ráeszmélnek hűtlenségük, engedetlenségük, bűnük, gonoszságuk mibenlétére. S az ítéletben érthetik meg tettük súlyát, következményét, terhét… Nincs ez másként ma sem. Mi is apránként értjük meg, hogy mit is tettünk. Vannak elítélt bűnözők, akiknek évtizedek kellenek ahhoz, hogy egyáltalán felfogják, mit is tettek, s az miért rossz… De még szomorúbb, amikor a családban, baráti körben látjuk, hogy nem érti az egyik, hogy amit tett, az miért fáj a másiknak…

 Mi történt valójában az Éden kertjében? Mi ez az ősbűn? Biztos, hogy engedetlenség: nem teljesítették Isten parancsát. Nem azért, mert elfelejtették, hiszen a kígyónak szó szerint elmondja Éva a parancsot (1Móz 3,3), mielőtt megszegi azt. Az sem kétséges, hogy elfordulás Istentől, s ebben benne van a Gonoszhoz való odafordulás is. Ha pedig Istentől való elfordulás, akkor hűtlenség is. A hitszegés pedig, mint minden vétek lázadás Isten uralma és szentsége ellen. Ott a szándék: kikerülni Isten gyámkodása alól, s szabadon dönteni jó és rossz között – ha ez egyáltalán lehetséges. S ott a tény: az ember továbbra is Isten ítélő hatalma alatt marad, de magában és a rábízott világban Isten szentségének jelenlétét megtörte: így lett semmivé istenképűsége, így hozta be a halált és pusztulást az eredetileg az élettől túláradó teremtett mindenségbe. Ezt kell nekünk is megértenünk saját bűneseteink kapcsán. Minden vétekkel Isten szentségét, jelenlétét romboljuk – ezért kell ettől megszabadulnunk: bűnbánattal a Krisztus keresztjébe kapaszkodva! 

Az első emberpár vétke az áldás elveszítése, és az átok elszabadítása. Minden, ami Isten jelenlétében természetes volt, az most bizonytalanná vált, megkérdőjeleződött. Akár egészségről, akár boldogságról, akár kegyességről, akár az élet teljességéről legyen szó – ez mind csak Isten jelenlétében természetes. Nélküle ezeknek a hiánya jelentkezik. Minden, ami jó volt rosszra fordul. Isten elvesztése, minden jó elvesztése! A rossz választása – rossz választás volt, és az ma is. De az ember nem képes önmagától mást cselekedni. Szükségünk van Isten segítségére, az Ő szabadítására! Ne szokjunk hozzá a mindent átható rosszhoz, maradjon meg bennünk a vágy a jó után!

Forrás: Napi Ige és Gondolatok

2020. május 3., vasárnap

Parancs János: Buta öregember kérdezi




úgy látszik, tényleg öregszem,
mostanában hétköznapi és banális
fölfedezésekre fecsérlem időm,
például a naplementét nézem,
gyöngülő, egyre pókhálósabb szemmel,
és tapasztalati úton rájövök arra,
amit mindenki tudhat, akár én is:
nem nyugaton, a látóhatárnak mindig
más és más pontján, naponta változó
helyén bukik alá a nap közönnyel,
és az időpont is változik naponta,
mindez, úgy vélem, könnyen kiszámítható,
miért rendülök meg mégis naponta tőle?
mire figyelmeztet baljósan ez engem?

Szabó T. Anna: Örökmúlás

 hidd el, már rég tudom,
hogy jó tempóban haladok
a megkezdett úton,
mert testem eszköz, munkagép,
s a hangom a zeném,
az tart meg csak a szakadék
imbolygó peremén,
vigyázok, le nem zuhanok,
élek, amíg lehet,
mert vagyok az, aki vagyok,
szeret, aki szeret,

egyszerre óvott s kitakart
valóság és csoda,
láttam, az ember hova tart,
de azt is, kicsoda,
szemembe nézz, mert nem zavar,
hogy bántasz vagy dicsérsz,
mert aki tudja, mit akar,
az tudja, mennyit érsz,
és bármilyen mély kútba nézz,
lent látni az eget,
ha tudod, hogy a rész egész,
semmi sem hiteget,

de fényes minden pillanat,
és lélegzik a csend,
a föld felett, az ég alatt,
távol és idebent,
mert minden lélegzet zene,
ha mélyén vér lobog,
ha az örökét üteme
a testen átdobog,
nem hangszer vagyok: muzsika,
én játszom magamon –

ne mondd, hogy meg sosem halok:
legjobban én tudom.

William Henry Davies: A tél szépsége




Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh-, s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy markunkban ireg-forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntelek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

Szabó Lőrinc fordítása

Radnóti Miklós: Apámhoz az égbe

Apám ott fenn az égbe!
Gondolsz-e néha rám?
Mert én sokszor bámulva a légbe…
Elgondolom, hogy milyen kár…
Hogy ily korán meghaltál… Apám!

Sokszor, ha az élet rögös utjain,
Abba a gyakran emlegetett
Göröngyökbe botlik meg lábam…
Elgondolom, hogy milyen kár…
Hogy nem vagy velem… Apám!

Ha az élet zajgó tengerén –
Irányitó, erős kéz kellene…
Hányszor, de hányszor megcsókolnám
A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed,
Elgondolnám közben, hogy milyen kár…
Hogy árván hagytál – Apám!

2020. május 1., péntek

Parancs János: A látvány




Az alkonyati teraszról 
olyan ez a park nyáron, 
mintha álomban látnám. 
Madárfüttyökkel, trillákkal 
idegnyugtató káprázat: 
tündöklő kristálypohár 
aranysárga borral töltve, 
a lebukó Nap tüzébe mártva. 
Az áhított harmónia képe, 
az üdvösség sajgó igézete.

Parancs János: Az ősz kezdetén

Korán sötétedik.
Elmúlt a nyár,
az ötvennegyedik.
Ki tudhatná,
még hány követi.
Ha egyáltalán
lesz még számomra,
akárcsak egy is?
Jobb nem firtatni,
és nem remélni.
Folytatni mégis
a kezdett utat,
mintha már holnap
vége szakadna.
Olyan igénnyel.
Ennél többet
úgy sem tehetek.
Ajándék volt már
az ötvennégy is:
valaki kockázata.
Ezt kéne valahogy,
ha jut rá még idő,
illendő formában
megköszönni.

Parancs János: Breton úr a teremtésről

Kezdjük újra el.
Ez itt a koponya.
Ez itt a keze-lába.
Ez itt a holnap mi lesz velem.
Ez itt a szándék és téboly.
Ez itt a vissza soha.
Ez itt a dadogás.
Ez itt az ideges és mohó.
Ez itt a gonosz vagyok és parázna.
Ez itt a leköpdösött.
Ez itt a Károlyi kert.
Ez itt a gyanakvó.
Ez itt a siránkozó.
Ez itt a csonkig szítt cigaretta.
Ez itt a tündöklő lüktetés.
Ez itt az aranylábú fiúk.
Ez itt C. S. leomlott oltárfala.
Ez itt Párizs éjjel.
Ez az álarc és az álszakáll.
Az itt a szorongás fogsora.

Anna Ahmatova: Utolsó énekem

Nem hallgat senki már a dal szavára:
a megjósolt idő elérkezett.
Utolsó énekem, hallgass, te árva.
a föld kihűlt. Ne sajgasd szívemet.

Röptöd nem is rég fecskeként cikázott,
szelte a friss reggeli levegőt.
Most, éhes koldus, járod a világot
és ácsorogsz bezárt kapuk előtt.

Rab Zsuzsa fordítása

1916. január