2023. november 30., csütörtök

Sík Sándor: Angyal












Angyal, jóságos útitárs, 
Ki mellettem komoly szelíd nagytestvér módra jársz, 
És ujjad illetése könnyű, mint sóhajtás a boldog ember ajakán 
S mosolyod édes, mint egy kisded álma karácsony éjszakán: 
Esengve kérlek drága szép barát, 
(Hernyónak hogyha kérni pillangót szabad) 
Lebbentsd föl egyszer boldog arcod fátyolát, 
Mutasd meg arcodat!  

Mert olyanok vagyunk mi lásd, 
Árnyékotokban bolygó emberek, akár az oktalan 
Karonülő kicsik: ha látunk csillogást, 
Kapunk mohón utána rögtön esztelen, 
Mindegy nekünk, ha fénylik: rossz üveg vagy vert arany. 
És embert hogyha látunk, akinek arcán fény rezeg, 
(És minden emberarcnak fénye van) 
Hozzámegyünk azonnal testvéri szóval, nyájasan, 
S amerre járunk földnek útján szerteszét, 
Kezünkbe fognánk sok felénk nyújtott kezet, 
Mert jó embernek fogni más ember kezét! 
Pedig kicsinyek mind az emberek, 
És bús világuk egy-arasznyi szűk, 
És minden ember-illetés a földre szegzi két szemed, 
És földhöz von nehéz, meleg kezük.
 
Jöjj, jöjj, királyi testvér, jöjj, emeld meg arcodat 
E sürgő hangyanép fölébe fényesen, 
Magasodj föl előttünk királyi termeteddel 
És napszemeddel nézz ránk csendesen, 
Hogy átöleljünk boldog döbbenettel, 
És lepattanjon rólunk minden földi kéz, 
S ne lássunk mást csak tégedet, nagy tündöklő, fehér alak, 
És benned Azt, akinek fényessége vagy.  

Mert lásd, fényesség gyermeke, 
A jó közös Szülőnek elsőbb szülöttje te: 
Mi sejtjük sokszor (és a szívünk dobban), 
Hogy testvérek vagyunk veled. 
Mikor a szemed a szemünkbe lobban, 
Érezzük benne messze-messze más világ 
Nekünk a földnél otthonabb világ tüzét. 
Hangod mikor megsímogat, meleg hullám borzong szívünkön át,  

S érezzük: ez a földi szónál jobban 
Nekünk való beszéd. 
Taníts anyai szóra, taníts hazai dalra. 
Nyisd meg nehézkes emberi fülünket, 
Hogy halljuk a mindenség zengő kórusát, 
Amint az Úrnak nagyságát rivallja 
S az édes Jézust áldja s a drága szép Szűz Máriát.
Taníts, testvér, odasimulni minket, 
Ahol te lengesz gyémánt fuvoláddal. 
És hegedűs és hárfás angyalok, 
És mind a többi énekes karok, 
Mind, aminek megadatott dalolnia: 
Szegény kis Szent Ferenc és Szent Cecília, 
A vadgalamb és fülemile búja, 
A kis füvek harmatos kórusa, 
A tölgyek izmos barna himnusza 
S a nagy hegyeknek zengő koszorúja, 
S a gyöngyvirág, a fehér csengetyű: 
És úgy vigyük oda szegény kis életünket, 
Hogy észrevétlen köztük megsimuljon 
És halkan, halkan pengeni tanuljon, 
Mint egy szerény kis gyerekhegedű.

2023. november 29., szerda

Ágai Ágnes




Az élet még akkor is gyönyörű, ha pokollá varázsoljuk. 

Trausch Liza: Megdorgálta a szelet




" És felkelvén, megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: 
Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lett nagy csendesség." 
Márk 4,39  

        Amikor a tanítványok eljutottak oda, hogy nem bírjuk tovább, felkeltették Jézust. Vajon fel kellett őt kelteni? Elmerült volna a hajó, ha nem keltik fel? A felkeltés azt jelenti, hogy Hozzá fordulok, mert nincs más kiút. A tanítványok addig is tudták, hogy ott alszik Jézus, de nem fordultak Hozzá. A maguk erejével próbálták megoldani a megoldhatatlant. Hogyan keltjük fel Jézust? Imádsággal! Valaki azt mondta, hogy az imádság a tehetetlen embereké. Tökéletesen igaza van. Csak tehetetlen emberek imádkoznak, akik már tudják, hogy mindenre képtelenek. A tanítványoknál volt egy komoly baj, és ez a baj nálunk is. Imádságuk nem hitből fakadt, hanem kétségbeesésből. Imádságaid forrása nem a reménytelenség? Az Úr azt várja az Övéitől, hogy hitből imádkozzanak, és amikor vihar van, maradjanak hitben és nyugalomban. Legyen elég, hogy ő itt van, mert nincs semmi, amit ne tudna rólad. Talán most már értitek, hogy nem kellett volna Jézust felkelteni. Kellő pillanatban felkelt volna, de a tanítványok nem bírták ezt a pillanatot kivárni. Hány hitpróbát nem bírtam végig, és szégyenben maradtam. Annak szeretném mondani, aki már befogadta Jézust, hogy bármilyen vihar is van az életedben, legyen elég, hogy Jézus a hajódban van! Ha úgy érzed, hogy nincs hatalma és ereje, akkor is. Ha befogadtad Jézust, nem merülhet el a hajód! Veled semmi nem történhet az ő tudta és akarata nélkül. Jézus osztályzatot ad a tanítványoknak. Mi is megkapjuk a bizonyítványunkat: 
" Kicsinyhitűek!" (Mt 8,26).     

Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2023. november 28., kedd

Murányi Zita: az éjszaka végén









a lombok mélyén hosszasan elidőz 
így ül az ágakon ez a testes vörös hajú ősz 
ígér fényt csöndet és beteljesül 
minden mélybarna reccsenésben 
ez a kimondhatatlan mély szerelem 

az éjszaka végén rejtőzik az isten 
és az ágakon a levél összerezzen 
itt homorú ott domború 
a leheltnél is nehezebben de 
megmozdul a fák haján 
ez a láthatatlan szélkoszorú 

ma nem gyullad ki a nap 
a hold karimája ezt az élhetetlen 
belső tájat vigyázza 

néhány lomb összeroskad 
és szád is üres marad 
hiába tölt ki az imádság fájdalma.

Boda Magdolna: válságstáb

összeült a válságstáb 
a költők elvállalták 
átszínezik a naplementét 
és minden sor kap négy szinkópát 
tanulságul pedig csak magukat olvassák   

a matematikusok azt mondták 
mostantól a négyszög három lesz 
a háromszög kettő de mert nyitott 
kérdésben nem illetékesek ezt 
a problémát a költők asztalára áttolták   

a biológusuk megígérték 
hogy a meddőség kérdését 
soron kívül megoldják ehhez 
csak egy pete vagy egy hímivar sejtet 
kérnek fejenként és pár doboz pipettát   

a geológusok ha leolvad a hó Mount Blanc 
csúcsáról papírcsákót hajtogatnak 
a jogászok elégetik a törvénykönyveket 
mert holnaptól életbe lép 
a lelkiismeret

Csanád Béla: Feltámadás




Ha semmi sincs, 
amibe megkapaszkodj , 
ha üres a levegő is, 
ha napjaid sivatagok, 
se teled, se nyarad, 
ha valahol a világűr peremén élsz, 
s talán meg sem születtél igazában, 
keresd, 
keresd a másik arcot, 
a  véreset, a megcsúfoltat, 
aki felemel s megvigasztal. 
Tekints reá, 
és mondd ki bátran: 
Áldalak; 
ki legyőzted a halált! 
Győzzön bennem is 
feltámadásod !

Jász Attila: (hálavers)

Hála az elhagyónak, örökre fel-
         szabadított, talán meg is, ebből 
a világból, ahol meg kéne felelni, 
         de nem ment, ezáltal szabad let-

tem, szabadon élem álmodott é-
         letem a hegyen, ez nem szerep-
vers, az élet vendége lettem, aján-
         dékba kapok minden csillagot 

az egemen, érzem csak, köszönöm 
         annak, aki erről nem tudott, csak 
szilánkosra törte tükörszívem, így 
         egy teljesebb és törékenyebb ént 

ragaszthattam össze, köszönet és 
         hála az égnek, hogy ilyen lehet.

2023. november 27., hétfő

Áprily Lajos: Életrajz




Aznap sokáig néztem künn a holdat,  
fátylak futását, rezgő csillagot,  
s a magasságok szikrázó zenéje  
elhullatott egy hangulat-magot.     

Vers lett belőle. Kósza vers: dalolva,  
rádió-szárnyon járta be a Tért.  
Nosztalgiás vers volt: a csillagokba  
a rádió-hullámon visszatért.   

Ágai Ágnes: Hús-vér kötésben












Fejfádat szívembe szúrtam, 
Hisz ott vagy eltemetve. 
Rosszul mondom, 
Nem temettelek, felszívtalak. 
Vérköreimben áramolsz, 
A jobb pitvarból a bal kamrába. 
Átjársz, belülről közlekedsz.    
Nem emlék-párlatban, 
Hús-vér kötésben tartlak. 
Életem rozoga szekeréhez kötve 
Hurcollak magammal halálomig.   

Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről

A: A múltnak sosincs vége. A jelen    
   - az is a múlt, álöltözetben.    
   Rozsdás lavór a még levéltelen    
   bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben    
   fölszárnyaló papírzacskó, az égbe    
   kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,    
   földmélyi ikreik, a gyökerek lenn -    
   ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:    
   soha nem múlik el, amit szerettem.  

B:De az idő, mint nyaktiló, lesújt.    
   Múlt és jelen közt ott a vérben    
   sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,    
   s most ott hever az orgonabokor tövében,    
   nem röppen vissza a kötélre újra.    
   S ha valaki cigarettára gyújt a    
   szivárgó gázcső közelében,    
   a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,    
   két külön kontinens a "már nem" és a "még nem".  

A:Ahogy az akna negyven éven át    
   ott vár a sűrű gazban    
   a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,    
   ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,    
   jéglapba zárva évtizedeket    
   kivár a gyűlölet, a szeretet,    
   amíg új kés sajog a régi sebben:    
   soha nem múlik el a szeretet,    
   ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.  

B:Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.    
   De ez nem az a por, és nem az a diófa.    
   A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád    
   falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,    
   ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.    
   Halott anyád a gének semmilyen cselvetése    
   nem hozza vissza, legfeljebb az álom.    
   Amit egynek mutat az érzések sötétje,    
   idegen és sokféle napvilágon.  

A:De ami napvilágnál idegen,    
   ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.    
   Kinn habzik, elforr az idő, de benn    
   valami nem bír megváltozni mégsem    
   soha. A vénkor udvara felett    
   a gyermekkor holdja mind fényesebb,    
   nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:    
   soha nem gyógyul be a régi seb.    
   Azt szeretem, akit mindig szerettem.

2023. november 25., szombat

Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez



lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni                
az álmai megvalósítására,

élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!

Somlyó György fordítása

Illyés Gyula: Hű tükör

Megsimogattam arcod. 
Legyen tenyerem tükröd. 
Lehet sokat kell türnöd, 
sok ránc-hozó kudarcot. 
Arcod bőrével nézzed: 
épen él ifjú képed 
és szebben, egyre szebben 
szótartó tenyeremben.

Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala












A szikla-tetőn 
Tompa csönd. 
Elhal remegőn 
Odafönt 
A szél lehellete is. 
Madárka se rebben a fák bogára, 
Várj, nemsokára 
Pihensz te is.  

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Toldalagi Pál: Kengyelfutó

Uram, fáradtan lihegek, 
lerogynék már a porba 
s Te mégis hajszolsz, szivemet 
olykor marokra fogva, 
parancsolod s futok tovább, 
viszem a hírt, hogy élnek 
törvényeid, hogy ostobák, 
kik, megtagadva téged, 
teszik, miként az állatok, 
mit testük tenni rendel 
és hogy csupán megváratod 
őket itéleteddel. 

Parancsolod s én hirdetem: 
az anyag puszta váz csak 
s Te töltöd azt be szüntelen, 
ki örök lobogás vagy, 
Tenélküled nincs semmisem 
Örökké csak Te voltál! 
Ezért szolgállak: Hű szívem, 
tüdőm, míg bírja, szolgál, 
s hogy meddig bírja, jól tudod, 
hiszen mindenttudó vagy. 
Ezért te is csak sarkalod 
szegény kengyelfutódat. 

2023. november 22., szerda

Károlyi Amy: Szabadulás












A szoba szorongatott, 
nagy ívben betörtem az ablakot. 
A cserepek visszahullottak 
a mértékre, a szépre – 
szabálytalanra szabdalva 
kiléptem az égbe.

Nagy Gáspár: Hótalan a hegyek inge

Ez a tél még megváltatlan, 
nincs rá mentség: fehér paplan, 
se hó, se hold nem világol – 
amíg fölragyog a jászol  

hordjuk szívünk szakadatlan, 
kormos arcot száz darabban, 
nincs ajándék, semmi tömjén – 
rí Boldizsár, Menyhért meg én.  

Az indul el akaratlan 
kinek angyala jelen van, 
hótalan a hegyek inge – 
el kell érnünk Betlehembe!

Weöres Sándor: A tündér




Bóbita Bóbita táncol, 
körben az angyalok ülnek, 
béka-hadak fuvoláznak, 
sáska-hadak hegedülnek.  

Bóbita Bóbita játszik, 
szárnyat igéz a malacra, 
ráül, igér neki csókot, 
röpteti és kikacagja.  

Bóbita Bóbita épít, 
hajnali köd-fal a vára, 
termeiben sok a vendég, 
törpe-király fia-lánya.  

Bóbita Bóbita álmos, 
elpihen őszi levélen, 
két csiga őrzi az álmát, 
szunnyad az ág sürüjében.

(Illusztráció: Hincz Gyula)

Áprily Lajos: Vigasztaló vers

Ne félj, az óra meg nem áll, 
szelek szűnnek, vizek apadnak. 
Hiába hosszú, vége lesz 
az éjszakai sivatagnak.  

Sívó, sötét homok felett 
a hajnalszél kibontja szárnyát 
s elmenekül a puszta-rém, 
a bíboros ruháju skárlát.  

Ne félj, az óra meg nem áll. 
Reggel felé elszáll a láz is, 
reggelre enyhülés fogad, 
forrásvizes, hűvös oázis.  

Új fénnyel csillogó utunk 
riasztó árnyékkal nem állja, 
sem orgonálva nem kisér 
a bú alattomos sakálja.  

Ne félj, az óra meg nem áll. 
Mint valami fekete várrom, 
a gond komor pirámisa 
elmarad a látóhatáron.  

Nézd, gyöngyházfény az ablakon, 
a köd csak egypár szürke foszlány, 
s azt is széttépi most a nap: 
sörényes, büszke hímoroszlán!

Juhász Gyula: Októberi éj




Ezüstös kék lett az egész világ, 
Halovány fénye, mint a köd, dereng, 
Alvó kísértetek a kerti fák, 
Haldokló hold virraszt a csönd felett.  

Mintha megállott volna az idő, 
Tán Csipkerózsa kertje ez, 
A hallgatás már szinte rémitő. 
Tán álmodom vagy ez csak mese lesz?  

Elnémultak a szűkölő kutyák, 
És nem szólnak a harsány kakasok, 
Nem jár egy ember és nem mozdul ág, 
És alszik hálójában is a pók.  

Oly gyönyörű ez és félelmetes, 
Egy hangot kérek tőled, ó, világ, 
Már azt hiszem, a végítéletes 
Angyal próbálja majd a trombitát.  

(1934)

Dsida Jenő: Mi lesz?

Uram, Te láttad: 
Homlokom tele kőzúzással, vérrel, 
kis lelkek köve milliószor ért el, 
de sohse dobtam mással vissza őket, 
mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.  

Uram, Te láttad: 
Foszlós-belű volt, fehér és igaz, 
haragviszonzás s békét lehelt mégis, 
meleg illata csupa ős-poézis, 
s az őrjöngőnek fékező vigasz.  

Uram, most kérdem: 
a világon torz gyűlölet arat. 
Állok ostoros kőzápor alatt, 
de hogy töltsem be akkor majd igédet, 
ha – énnekem már kenyér sem marad?…  

(Szatmár, 1926. február)

Pilinszky János: Király és királynő




Birodalmunkban sok-sok ember él, 
de mi, akár a szarvasok, 
keressük egymást éjszakánként.

Szabó Magda: Állj köztem s a világ között

Boldog bolyongó, hogy bolyongtam 
a tiszántúli homokon! 
Itt léptem első léptemet, 
nézd, felveszem, neked adom 
a hajdani talp gyönge rajzát; 
tedd el, tehozzád vitt a lábam, 
keressük eltűnt útjaim 
szülőföldem fodros porában.  

A szabadság vad erdeje 
ritkul, az országút kivillan. 
Hogy bújnám még a fák között, 
rejtőzném barlangban, odúkban! 
Segíts, ha itthagyom az erdőm, 
s nem véd szelíd vadállat, ág, 
s megint elér az emberi 
embertelen világ.  

A nyár, dússzirmú napraforgó, 
arra fordult, amerre léptél. 
Álltam sír mellett, nem riasztott,
hiszen te életet igértél. 
Vívott a páros szenvedély, 
és szikra szállt, hogy ütközött: 
ősz van. A hegyek komorulnak. 
Állj köztem s a világ között!

Szabó Lőrinc: A tél rajzai


A tél rajzolt. Száz fehér-fekete 
vázlatán a bokrok szerkezete 
s a nagy fák sok törékeny ág-boga 
oly gyönyörű volt, hó és zuzmara 
olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt. 
Próbáltam utánozni a csodát, 
a gondos művészetet, amivel 
szépségeiket fedeztette fel; 
de a ceruzám ügyetlen maradt. 
Hány árnyalatot, hány új vonalat 
kapott egy dőlt kerítés! És milyen 
tisztán mutatta, mily érzékenyen 
a hó a cinkék s varjak lábnyomát, 
s ahol meggyűlt, a szél örvényeit! 
Szép volt a táj, a szó, hogy: „ Havazik!”, 
még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk, 
mégis borzadtam tőle: emberek 
fagytak meg télen s éhes verebek.

Sík Sándor: Győzöd-e még?













**

Cudar felhők gomolyognak, 
Elkormozzák az eget. 
Jeges eső fenyeget. 
Esztendeim komolyodnak.  

Komolyodnak, feketednek, 
Fogy a piros, fogy a kék, 
Öreg legény, van-e még 
Olajod a kerekeknek?  

Győzöd-e még ezt a beste, 
Ördöghasból kivágott 
Haramia világot 
Megáldani minden este!  

Meddig győzöd egymagadban: 
Emberesre mosdani 
Képedet a mostani 
Szennyektől a csepp patakban,  

Az imádság patakában! 
Az sem a szép régi már: 
Zavaros is, el-eláll, 
(Dögöt görget mostanában).  

Meddig győzöd türelemmel 
Az Úristen türelmét? 
Futja-e még kis elméd, 
Hogy az ember mégis ember!  

Hinnél-e a Hitetőnek? 
Avagy állod: az a jó, 
Amit az Isten kiró 
Akkordmunkát az időnek?  

Érted-e még, hogy nem érted 
Ami nem is értelem, - 
De ami van idelenn, 
Mégsincs másért, csak teérted!  

(1942. augusztus)

Károlyi Amy: Gyertyák

Megsokszorozza önmagát a gyertya, 
tükörben, ablaktáblán, ajtófélfán. 
Egy élete vagy több élete van tán? 
Megsokszorozza önmagát a gyertya. 
Közöttük imbolyog az emberélet, 
tegnap még valóság, ma gyertyafény lett. 
Megsokszorozza önmagát a gyertya, 
életünk gyertyaláng, mi emberré lett. 

2023. november 20., hétfő

Szabolcsi Erzsébet: Kezedben alszik...









Kezedben alszik még napom, 
kezemben őrzöm illatod. 
Holnapról álmodik szobám, 
s bekopognak a tegnapok. 
Ködöt termett reggel a tél, 
zúzmarát szült a pillanat.            
Húzd magadra álomlepled,                                
örülj, hogy ennyi megmaradt.

Petőcz András: Mikéntha pakk

                   Cambridge-be, O-nak  

Becsomagol. A fájdalom.  

Mikéntha pakkot kapnál valahonnan. 
Így mondták régen. És az, ami van, 
nem múlik el soha. Lehetne halálos 
seb – vér ömlik belőle.  

A fájdalom beburkol, lassan.  

Magad is csomaggá alakulsz. 
És falevél-szomorúságod 
arról beszél, hogy vesztessé 
lettél – valami háborúban.  

Felveszem csonthideg kabátomat.

Petőfi Sándor: Az árva lyány

Csak egy lénnyel van kevesebb, 
Mint tennap volt, 
S nekem ugy tetszik: az egész 
Világ kiholt.   

Meghalt anyám, le is tevék 
A sírba őt: 
Lelkemből varrtam én reá 
A szemfedőt.   

Anyám, miért nem vitted el 
Életemet, 
Ha már belőle elvivéd 
Az örömet?   

Te nap valál, én sugarad. 
Itt mért hagyál? 
Hisz sugarát elviszi a 
Nap, ha leszáll.   

Beszélek hozzád; hallod-e 
A bús panaszt? 
Hiába van szóm, te, anyám, 
Nem hallod azt.   

Itt állok, ahol rajtad a 
Sír halma kél. 
S messzebb vagy mégis a világ 
Legvéginél.   

Midőn koporsód szögezék, 
Ezt rebegém: 
" Ébredj föl, kedves jó anyám, 
Édes szülém!"   

Fölkelt-e a föltámadás 
Majd tégedet, 
Kit gyermeked siralma sem 
Ébreszthetett?!   

2   

Virasztánk kínosan 
Anyám, te s én; 
Kis mécsünk reszketett, 
Haldokló éltedet 
Jelképezvén.   

Magam valék anyám 
Fájdalminál; 
De nem soká közénk 
Egy vendég érkezék... 
Jött a halál.   

Anyácskám, édesem, 
Jó szívedet 
Keze megérinté, 
S verése szűnt belé 
S hidegedett.   

Midőn közel vala 
A szörnyü vég, 
Mint hervadt fára le 
Az ősz esős köde 
Rád borulék.   

Beléd akartam én 
En éltemet 
Csókolni... s oh szülém, 
Te csókolád belém 
A tiedet!   

3   

Virágot ültettem 
Anyám sírhalmára, 
Harmat nem is kell, mert 
Könnyem csorog rája.   

Még holta után is 
Kedvét keresem én, 
Ezen virágokat 
Csak azért ültetém.   

Kedvelője volt a 
Virágoknak anyám, 
Szép intését mintha 
Még most is hallanám:   

" Szeresd a virágot 
És ne féltsd szívedet, 
Mert, ki ezt szereti, 
Rosz ember nem lehet;   

A virág s az erény 
Két atyafi-gyermek, 
Egy szívben egymással 
Nem ellenkezhetnek.   

Tudod, mi a virág? 
A földnek jósága; 
Tudod, mi a jóság? 
A lélek virága."   

Virágot ültettem 
Anyám sírhalmára. 
Le az égből, anyám, 
Tekintesz-e rája?   

Látod-e az égből 
Viruló sírodat, 
S viruló sírodnál 
Hervadt leányodat?   

Pest, 1847. március   
  

2023. november 16., csütörtök

A nap gondolata




A szeretet nem valami olyan dolog, amit érezni kell; nem is valami, 
amit mondani kell; hanem valami, amit meg kell tenni.   

2023. november 15., szerda

Fecske Csaba: Keresés

Uram már jó ideje nem talállak hiába kereslek 
mert én kereslek mint téli vad az etetőt 
volt idő mikor megmutattad magad 
ha fölnéztem az égre a te ragyogásodat láttam a csillagokban 
olyan otthonos volt a nyári éjszaka mint az anyaméh 
körülvett óvón a sötétség az esőben 
verítékező arcodat láttam emberi voltál 
megszólítható elérhető egyszerű volt veled az élet 
és most összezavarodtam hogy nem talállak 
mért bújtál el előlem legalább árnyékodat látnám 
csak egy szalmaszálat dobnál elém 
amiben megkapaszkodhatnék 
olyan kevéssel a semminél kevesebbel beérném 
Istenem add hogy legyél mindenáron 
meghallanám a némaságodat is 
nem kívánom hogy szeress csak érezzelek 
mint a vízben hozzám súrlódó halat

Leleszi Balázs Károly Szerelmi zengevény

               „Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre.            
               Mint egy pecsétet a te karodra; mert            
               erős a szeretet, mint a halál,            
               kemény, mint a buzgó szerelem…”                       
               (Énekek éneke; 8:6)      

Úgy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás, 
szent indulatával, villámcsapásával, 
mely földre terít  
minden múltbéli leselkedő árnyat. 
Földmozgást és csendet hoz magával. 
A tenger büszke morajlását 
hozza magával, s a Kert nyílásán lángpallossal őrt álló angyal 
döbbent arcmását. 
S e hirtelen támad világlármát, e istenítéletet, 
mostani életének pokrócmagányával takarja be. 
Szerelmes az öröklétrögökben találja 
meg azt az arcot, aki arra született, hogy lángra lobbantsa szívét. 
Aki szerelemes az megtanul jól és helyesen imádkozni! 
S míg imádkozik, addig az Úr munkálkodik. 
Olyanná válik a szerelmes lelke, mint egy oltár, hétágú gyertyatartó, 
lámpások olaja, szív és vesét elválasztó vonal. 
A szerelmes szíve tele van isteni álmok álmaival. 
Mindenért hálát ad. Mindent remél. Mindent hisz. Tele 
van ősbizalommal.     

A szerelem nem egyéb, mint az Isten egyik legtitokzatosabb 
titkának megélése. Mert akiknek a szívük tiszta, 
azoknak megadatik - a kinyilatkoztatás. A telt csűrök békéje. 
S ilyenkor feltárul az üvegtengeren egy égre nyíló ablak. 
Ezen megy be a szerelmes, hogy kinyilvánítsa ki született meg benne. 
És ő nem kételkedik szerelme szépségébe. 
Tudja: a szépség annak a gyümölcse, amit az élet 
tanításából nyertünk és megértettünk. 
Mert a legfontosabb dolog a szerelemben: a tisztaság és hűség.     

A szerelmes a szív áttetsző ablakán lép be, 
s ezután az asszony, aki hallja szárnyaló énekét, 
örökre e dallal az ajkán, úgy lángol, 
mint a szentély éjszakai öröktűze. 
Az asszony hallgatja, míg aranyozott libánusfa ágyában 
szendereg, átváltozik szerelme énekévé. 
Ezután felserken és elindul és egy testté lesz szerelmesével. 
Hit által megragadják a pillanatot, ami adatik nekik, 
máshonnan. És a két test összeforrt ütemes ritmusa egyetlen 
történelem előtti, édenkerti örömöleléssé válik, 
mely mély és igaz - mert látta Isten, hogy igen jó.     

És ők énekelnek és dalolnak és ujjonganak
a fény háromszögében. 
A férfi szerelmes lelkével simogatja a szeretett nő lelkét. 
És a nő befogadja, és szelíden visszasimogatja párját 
az ő szerelmes liliomlelkével. Mindenestül befogadja, 
elhalmozza és dédelgeti egész asszonyi lényével a férfit. 
Ekkor egy égi ablakon át bebocsátást nyernek a láthatatlanba, 
s ők összeölelkezve mennek, 
míg odafent a mennyben a szerelmes férfi 
és a szeretett asszony eggyé forrt csendje 
együtt kelti éltre az édeni emberpár 
első ölelés utáni csendjét, 
s még bűntől mentes szerelmét.

2023. november 9., csütörtök

Tóth Viktória: Harmat




„...az ég harmatot hint.” 
     5 Mózes 33,28c        

     Ahogyan a nyár átfordul őszbe, úgy tapasztalhatunk reggelente egyre több harmatot. Vannak olyan nyári reggelek, hogy szinte semmilyen nedvesség nincsen a növényzeten, de ez ősszel teljesen megváltozik. Számomra az ősznek az egyik jele a reggeli harmat és a köd.  

     Soha nem gondolkodtam még el a harmaton, mint ahogyan az esőn sem, de egyik reggel Isten egy áhítaton keresztül megállított és ezen kezdtem el gondolkozni egész nap. Utána néztem lexikonokban is, hogy mi micsoda tudományosan, és ami nagyon megragadott, az a harmat egyik jellemzője volt: nem hulló csapadék. Míg az eső lehull az égből, a harmat nem hull. „Rendszerint éjszaka vagy hajnalban alakul ki, amikor a földközelben harmatpont alá hűlő levegő vízgőztartalma kicsapódik.” Egy csoda, hogy van. Ezt is Isten teremti, az embereknek ebbe sincs beleszólása, mint ahogy az eső kialakulásába sem. A harmat viszont szinte érezhetetlen, láthatatlan, mégis létezik és nagyon nagy áldás ez a növényeknek.  

     De vajon lelki értelemben, hogy vagyunk a harmattal? Mindig Isten áldás esőjére várunk, ezért imádkozunk, hogy Isten Szentlelke által munkálkodjon, legyenek ennek látható jelei. De vajon az Ő szeretetének harmatcseppjeit észrevesszük-e?  

     Mik lehetnek ezek? Bármilyen kis dolog, amiben észrevesszük Isten kezének munkáit: egy ölelés, egy mosoly, egy visszajelzés a szolgálatunkról, Isten reggeli üzenete a számunkra…  

     Neked vannak-e ilyen harmatcseppek az életedben? Meg vagyok róla győződve, hogy mindenkinek van, csak észre kell vennünk. Meg kell állnunk és meglátni, mint ahogy a harmatcseppeket is észre kell vennünk reggelente.  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Béres Ferenc: Tavaszköszöntő

Fagy nélkül mit ér az otthon melege?  
Éjszaka nélkül semmi a napsugár.  
Munka nélkül a dolgos kéz tenyere…  
Haza nélkül az egész föld sivár.  
Ha nincsenek könnyek, mi az az öröm?  
Ha nincs veszteség, mondd mi a győzelem?  
Magány nélkül mit ér a család?  
Eleven test híján mi az a tetem?  
Ha gonosz nincsen, mondd mi az Isten!  
Balszerencse nélkül semmi az áldomás.  
Hulló szirmok nélkül bimbózó virág sincsen…  
Nagypéntek nélkül, nincs feltámadás!

Szép Ernő: Gyermekjáték

Mikor én kis fiú voltam, 
Kis lovon nem lovagoltam, 
Nem volt nékem ponnilovam, 
Ponnilovam, 
Ponnilovam, 
Pedig de szép, mikor rohan.   

Ponnilovon sose ültem, 
Kis biciklin se repültem, 
Nem volt szép kis kerékpárom, 
Kerékpárom, 
Kerékpárom, 
Pedig de jó rajta nyáron.   

Nem volt nékem mesés könyvem, 
Nem volt csak iskolás könyvem, 
Pedig de jó otthon este, 
Otthon este, 
Otthon este, 
Lapozni ábrát keresve.   

Sohase volt cifra kockám, 
Kis kastélyom meg tornyocskám, 
Kis hajóm meg kis vasútam, 
Kis vasútam, 
Kis vasútam, 
Én utazni sose tudtam.   

Én nem kaptam kardot, csákót, 
Sárgarézbül messzilátót, 
Sose vittek hippodromba, 
Hippodromba, 
Hippodromba, 
Jó, hogy lyukas volt a ponyva.   

Az a ponyva szétment régen, 
Elmúlt az én gyermekségem, 
Én már régen felserdültem, 
Felserdültem, 
Felserdültem, 
A nagyok közé kerültem.    

Én játékot már nem kérek,  
A sok gondtól rá se érek,  
De meghalok én is egyszer,  
Én is egyszer,  
Én is egyszer,  
S a mennyországba megyek fel.     

Kiállok majd a tejútra,  
Arra visz az isten útja.  
Az ujjamat majd felnyújtom,  
Majd felnyújtom,  
Majd felnyújtom,  
Ha elsétál a tejúton.     

Észrevesz az isten engem,  
Megszólalok a nagy csendben:  
„ Kérem, én még nem játszottam,  
Nem játszottam,  
Nem játszottam,  
Játszani szeretnék mostan."     

Megfogja majd a kezemet,  
Angyalok közt maga vezet  
Szegény gyerek otthonába,  
Otthonába,  
Otthonába,  
Mennyei gyerekszobába.     

Megkapom ott kardom, csákóm,  
Sárgarézbül messzilátóm, 
Képeskönyvem, cifra kockám, 
Cifra kockám, 
Cifra kockám, 
Lesz kastélyom meg tornyocskám.   

Ami nem volt, lesz ott jócskán, 
Kis vasútam, meg hajócskám, 
Élvezem majd minden reggel, 
Minden reggel, 
Minden reggel, 
Millió szegény gyerekkel.   

Hogyha kedvem abba telik, 
Ponnilovam megnyergelik, 
Kis biciklim előhozzák, 
Előhozzák, 
Előhozzák, 
Úgy járom a mező hosszát.   

Égmezőben alkonyatban 
Szép pillangót fogok ottan, 
Ujjamon lesz aranypora, 
Aranypora, 
Aranypora, 
Le nem mosom róla soha.

2023. november 8., szerda

Cseri Kálmán: Megbocsátás




Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, 
ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.  
Ef 4,32  


     Jó lenne, ha minél kevesebb terhet vinnénk át a következő esztendőre. Nagyon fontos lenne az, hogy semmi feleslegeset ne vigyünk magunkkal. Például semmi sérelmet, keserűséget, bosszúvágyat, megbántottságot, haragot. Ma este mindezt lerakhatjuk az Úr Jézus lábaihoz. Vagy kép nélkül: mindezt szívből megbocsáthatjuk azoknak, akik ebben az évben bármit is vétettek ellenünk. Minden kárt, kellemetlenséget, keserűséget szívből megbocsáthatunk.  

     Sokáig imádkoztam és gondolkoztam, hogy miről legyen szó ma este, és nem tudtam kitérni ez elől. Isten különös hangsúllyal ezt helyezte a szívemre a személyes magatartásomat illetően is, és mint a gyülekezetnek szóló üzenetet is, hogy erről a páratlan nagy lehetőségről ne feledkezzünk meg, mielőtt véget ér ez az esztendő, hogy meg lehet bocsátani egymásnak. Sőt a Biblia nemcsak mint lehetőségről beszél erről, hanem a hívőknek egyszerűen parancsba adja. Ezt olvastuk itt: " bocsássatok meg egymásnak úgy, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban."  

     Ha valaki nem akar megbocsátani, abba bele lehet betegedni, láttam erre példákat. Ha valaki megharcolja ezt, és eljut oda, hogy mivel Isten mondja, kész vagyok, mivel Ő megbocsátott nekem, én is kész vagyok megbocsátani mindenkinek, különösen annak, akitől nagyon fájó sértést kaptam, az ilyen emberek felszabadulnak, szárnyakat kapnak és a hitben is megújulnak.  

     Sokféleképpen tudjuk megbántani egymást akaratlanul is és szándékosan is. Ezek a bántások néha fájó sebet ütnek az embernek a lelkén. Lehet, hogy valami nagy csalódás ért az idén valakit. Lehet, hogy anyagi vagy erkölcsi kárt kellett elszenvedni és pontosan tudja ki miatt. Vagy valami megaláztatásban volt részünk. Vagy kibeszélték azt a titkunkat, amit hogy megkönnyebbüljünk, rábíztunk valakire. Hátba támadt az, akiről nem is gondoltuk volna. Vagy éppen a baj közepén hagyott magunkra az, akiben pedig bíztunk. Visszaéltek a helyzetünkkel, a gyengeségünkkel. Valaki nem tartotta meg a szavát, és ez nagyon kellemetlen, több mint kellemetlen volt. Vagy megszegte ígéretét. Megrágalmaztak esetleg nyilvánosság előtt, és ott álltunk védtelenül és védhetetlenül.  

     Nem lehet felsorolni azt, hogy milyen sokféleképpen vagyunk képesek vétkezni egymás ellen. És mindenki elkövethet ilyen bűnt, még a házastársunk is. Nem beszélve a volt házastársról. A gyerekek, a szülők, a testvér és az ellenség, a főnök és a beosztott, a szomszéd és a különböző közösségek vezetői, ahova tartozunk, beleértve az egyházat is. Az országnak a felelőtlen felelősei. Bármilyen oldalról és sokszor váratlanul érhet minket ilyen bántás. És óhatatlanul keserűség, vagy rosszabb esetben bosszúvágy ébred az ember szívében. Úgy érezzük, hogy aki megbántott, az adósunk lett. S miközben tiltakozik a lelkünk ellene, mégis ott fortyog bennünk a tehetetlen düh - nagyon szép ez a magyar kifejezés: méreg -, és ez ténylegesen mérgezi az ember életét. Megrontja kapcsolatainkat, tönkreteszi az örömünket, megzavarja az éjszakai pihenésünket, megterheli az idegrendszerünket, és az egyébként is nagy feszültséget értelmetlenül növeli.  

     Van, aki széltében-hosszában híreszteli az elszenvedett bántásokat. Van, aki hallgat róla, de belül háborog, és esetleg emiatt lyukad ki a gyomra, vagy lesz aritmiás a szíve. Mindenképpen sok kárt okoz ez annak, aki magában tartja.  

     Ezért tartotta Jézus Krisztus olyan fontosnak azt, és többször visszatért erre, tanított róla, példázatot mondott ennek az érdekében, hogy a megbántott emberek számára van egy óriási nagy lehetőség, ami magunktól nem jutna eszünkbe. Nemcsak az, hogy visszaüssön, nemcsak az, hogy valami módon megtorolja, vagy tehetetlenül fortyogjon, hanem elengedheti a tartozást. Meg lehet bocsátani.  

     A Hegyi beszéd egyik legmeglepőbb jézusi tanítása ez. Azt mondja: megmondatott a régieknek, hogy ne úgy, mint ahogy Lámek tette, hogy önbíráskodással a többszörösét adta vissza, de még csak az sem kötelező úgy, hogy szemet szemért, fogat fogért, ahogy a mózesi törvény szabályozta ezt, hanem lehetséges, hogy megbocsátotok. Lehetséges, hogy pofon vágnak jobbról, és odatartod a bal orcádat is. Ez teljes képtelenség, embernek ilyen nem jut eszébe. Ilyenre csak az Úr Jézus tudott először is példát adni, aztán tanítást is adni.  

     Van ilyen lehetőség, hogy megbocsátani, és ennek az alapja az, ahogyan az Isten megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban. Vagyis feltétel nélkül, ahogy Ő megbocsátott.  

     Éppen ezért azt nézzük meg ennek az évnek utolsó estéjén, hogy a Biblia tanítása szerint mit is jelent megbocsátani, ki tud megbocsátani, és hogyan kell megbocsátani.  

Mit jelent megbocsátani?  

     Azt, hogy egyszer és mindenkorra feladja az ember a megtorlás igényét és jogát. A megbocsátás ellentéte a megtorlás és a bosszú. Az bocsátja meg az ellene elkövetett bűnöket, aki kijelenti: nem tartozol nekem. Mintha megfizetted volna, úgy tekintek rá. Megszűnt a tartozás, nem áll ott közöttünk, és soha többé nem fogom említeni. Mintha nem lett volna. A Biblia így beszél Isten megbocsátásáról. 

     Éppen ezért világosan látnunk kell, hogy a bibliai megbocsátás nem az érzéseknek a teljesítménye. Még csak nem is az értelmi belátáson alapul, hanem az akarat dolga. A Biblia tanítása szerint a megbocsátás a hívő ember számára engedelmesség. Hitből való engedelmesség. A hívő életben egyébként is világosan látnunk kell ezt a hierarchiát, hogy érzések, értelem és legfelül a hit. (Ez nagyon fontos a szerelemnél is. A szerelem nem valami elemi erő, ami magával sodorja a tehetetlen embert. Az érzései felett uralkodnia kell az értelmének, afelett meg uralkodik a hite, vagyis az Isten igéjének való engedelmessége. Így kerül a helyére aztán minden: a nagyon fontos érzések és az Istentől megvilágosított értelem.)  

    Ez a megbocsátásnál is így van. Ezért nincs semmi szerepe a megbocsátásban annak, hogy van kedvem hozzá vagy nincs. Ha én Úrnak vallom az én Uramat, akkor engedelmeskedni tartozom neki. Ő azt mondja: bocsássatok meg egymásnak, ahogy az Isten megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban. Ez a feladat. Akkor lássak hozzá! Isten világosan látja, hogy mi jó mindkettőknek; és Ő ezt a hívőnek mondja, a hívő a hitével ezt meg is értheti, akkor most már az engedelmesség van hátra.  

     Megbocsátani tehát azt jelenti, hogy kész engedelmeskedni a hívő az ő Urának, és nem lépteti elő önmagát bíróvá, aki ítélkezni akar, sem ügyésszé, aki folyamatosan vádolja a másikat, aki őt megsértette, hanem tudja, hogy ő is ugyanolyan bűnös, mint az, csak ő már kegyelmet nyert bűnös. Neki is le kell ülnie a vádlottak padjára, ahol ugyan kegyelmet kapott Istentől, de ezzel nem kerülhet fölé annak, aki ellene vétkezett.  

     Ha tehát valaki, aki Istentől már bűnbocsánatot kapott, mégis bosszút forral magában, elégtételt követel, vagy akár csak rosszat mond arról, aki vétkezett ellene, vagy sajnálja és sajnáltatja önmagát, az engedetlen, mert hálátlan azért a kegyelemért, amit ő is érdeme nélkül kapott. Az ilyen hívő önmaga ellen imádkozik, amikor elmondja a Mi Atyánk-ot, hogy tudniillik bocsásd meg a vétkeinket, úgy, ahogy mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.  

     Egyébként nem önző szempont, ha azt is látjuk, hogy nekünk is jobb, ha megbocsátunk. A megbocsátás felülemeli az embert mindig a helyzeten. A harag és a keserűség lehúz, és nem tud az ember emelkedetten gondolkozni, és helyesen ítélni. Aki haragszik és konzerválja magában a sérelmeket, a keserűséget, az rab. Kényszer gondolatok és kényszer indulatok kínozzák. Aki megbocsátott, az szabaddá válik. Teljesen független attól, hogy ki mit tett ellene, ki mit szól hozzá. Független a maga gyengeségétől is, felülemelte őt önmagán az Úr Jézus. A megbocsátás mindig győzelem önmagunk felett, vagy pontosabban: Jézus győzelme bennünk.  

Ki tud megbocsátani?  

     Leginkább az, aki tisztában van azzal, hogy neki mi-mindent bocsátott meg már Isten. Az nem tartja számon kicsinyesen mások vele szembeni tartozását, aki tudatában van annak, hogy mekkora tartozást engedett el neki Isten. Annak könnyű megbocsátani, aki tudja, hogy egyedül azért kaptunk bocsánatot minden bűnünkre, mert a bűn nélküli Isten Fia, az Isten Báránya, Jézus Krisztus a kereszten elszenvedte a mi igazságos büntetésünket. Akinek ez nemcsak az eszéig, hanem a szívéig hatol, és átjárja az egész lényét, annak a szívében mérhetetlen hála ébred. Az egyszerűen szégyelli magát, ha haragot akarna tartani, és megtapasztalja, milyen gazdag lett a megbocsátásban. Telik neki elengedni mások adósságát, hiszen neki sokkal többet engedett el annál Isten.  

     Ezért írja itt Pál apostol, hogy ez a mérce: " Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban."  

Hogyan kell megbocsátani?  

     Jézus Krisztus hosszú példázatot mondott egyszer arról, hogy a király milyen nagy adósságát engedte el egyik szolgájának, és az ezek után az utcán fojtogatni kezdte az egyik kollegáját, aki egy kis összeggel tartozott neki. Ennek a záradékaként mondja Jézus, hogy súlyos büntetése lesz mindannak, aki nem tudja szívből megbocsátani azt, amit ellene vétettek. Szívből. Nem felszínesen, nemcsak úgy tessék-lássék, nem egy odavetett hányaveti mondattal, hanem őszintén, megharcolva, egyszer és mindenkorra. És úgy, hogy az soha többé nem választ el attól, aki vétkezett ellene.  

     És ha nem tudom elfelejteni? - szokták kérdezni az emberek. Elfelejteni nem olyan könnyű, és nem lehet parancsra elfelejteni sérelmeket. Elhatározom, hogy mától kezdve nem jut eszembe többé. Ez butaság. Eszembe fog jutni. De az igazi megbocsátás nem azt jelenti, hogy nem jut többé eszembe, hanem ha eszembe jut, az sem mérgezi a kettőnk kapcsolatát. Nem áll ott közöttünk, és amiatt nem lesz más a véleményem arról a másikról, és nem rontja el a kedélyemet sem.  

     És ha nem kér bocsánatot? Akkor is meg kell bocsátani. Ha a megbocsátás az akarat dolga, akkor ez független attól, hogy ő mit kér és mit nem kér. Lehet, hogy ő nem is látja bűnnek azt, amit ellenem elkövetett, csak én szenvedek miatta. Azt előbb-utóbb meg kell látnia, de nem a sértett fél alkalmas arra, hogy meggyőzze őt erről. Majd valaki megvilágosítja neki, vagy Isten rávezeti. Ez a legmeggyőzőbb. Függetlenül attól, hogy kér bocsánatot vagy nem, a független szabad ember képes és kész megbocsátani ezt is. És soha többé nem emlegeti.  

     Van egy szellemes, talán túlságosan hétköznapiasan fogalmazott angol közmondás, amiben nagy igazság van. Így hangzik: ha eltemettél egy kutyát, ásd el vele a farkát is. Miért? Mert amíg az kilóg, újra elő lehet rángatni. Még ha bűzlik, akkor is. És ó, de sok kárt okozunk az ilyen kutyafarkakkal. Az ismét felhánytorgatott sérelmekkel, amiket állítólag megbocsátottunk, de nem ástuk el a farkát is.  

     Arról, ahogyan Isten megbocsát nekünk, a Biblia azt mondja: Ő nem emlékezik meg többé a mi bűneinkről. Nincs a Bibliában ilyen, hogy elfelejti a bűneinket. Isten nem felejt, az emberi tulajdonság. De noha nem felejtette el, nem emlegeti soha többé. Mintha nem történt volna. Ilyen képeket használ maga Isten, amikor a bűnbocsánat komolyságát, radikalizmusát tanítja a benne hívőknek, hogy mint ahogy a szél elfújja a felhőt, volt, nincs, azt nem lehet újra összetákolni. Vagy azt mondja: a ti bűneiteket a tenger fenekére vetem. És az ott leül, és soha többé onnan senki ki nem halászhatja. Nem emlékezik többé a bűneinkre. Ezt a képességet kell elkérnünk Istentől, és ezt viszont Ő adja, hogy a megbocsátott bűn ne befolyásolja többé két embernek vagy csoportnak a kapcsolatát.  

     A Biblia arról is beszél, hogy aki nem akar megbocsátani, az megreked a hit útján. Mert ökölbe szorított kézzel nem lehet sem imádkozni, sem kezet fogni, sem simogatni, sem ajándékot elfogadni, sem ajándékot továbbadni. Ezért tartja olyan fontosnak Isten igéje, hogy ha néha ökölbe rándul is a kezünk, mert olyan váratlan rúgás vagy ütés ért bennünket - és ennek ki vagyunk téve mindnyájan -, tanuljuk meg kisimítani az öklünket, esetleg a másikkal összekulcsolni, vagy áldásra kinyújtani. Jézus ilyen hajmeresztő parancsokat ad: aki rólatok rosszat mondott, arról ti mondjatok jót. Aki nektek ártott, azzal tegyetek jót. És aki üldöz és kellemetlenkedik, azért tanuljatok meg imádkozni. A megbocsátásnak ilyen magas iskolájába segíti el az Úr Jézus azokat, akik készek neki engedelmeskedni.  

     Azzal tisztában kell lennünk azért, és itt semmit ne idealizáljunk (a Biblia nem romantikus olvasmány, hanem nagyon is a valóság talaján áll), hogy aki ellenünk vétett, annak a vétkét nem szabad kisebbítenie a sértettnek. És főleg a megbocsátás nem azt jelenti, hogy igazolom az ő vétkét, vagy azt mondom: á, semmi, semmi. Az igenis fájt, rosszul esett, kárt okozott. De ugyanilyen komolyan veszem azt is, hogy elengedtem az adósságot, és megbocsátottam neki.  

     Boldog tapasztalata minden embernek, aki ezt gyakorolja, hogy a kölcsönös megbocsátás, amire például egy házasságban lehet példa, mennyire megerősíti két embernek vagy két közösségnek a kapcsolatát. Hogyan növeli a bizalmat a másikban, amikor nem két egymást vádoló ügyész áll szemben egymással, hanem az igaz Bíró előtt két kegyelmet talált bűnös, akik mindketten bocsánatra szorultak, bocsánatot kértek és kaptak, és ezek után így kezdhetnek újat. De ennek is őszintének kell lenni, úgy ahogy Jézus mondta: szívből.  

     Ne feledjük el, hogy a Biblia tanítása szerint a megbocsátás nem alkalmi hőstett, hanem életforma. Folyamatosan meg kell bocsátanunk. Aki folyamatosan Isten kegyelméből él, akiben friss az, hogy egy napomat sem tölthetném el az Ő irgalmas bűnbocsátó szeretete nélkül, annak nem esik nehezére elengedni mások adósságát. Az tud irgalmas lenni. Mert ilyen fontos jelzőket sorolt fel itt az apostol: "legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban."  

     Isten nekünk feltétel nélkül bocsátott meg. Nem azt mondta: majd, ha megjavulsz, akkor megbocsátom az előzőket. Vagy: ha valami bizonyságát adod a jó szándékodnak, hogy valameddig juss el saját erőből is, utána majd kapsz felülről való erőt. Nem! Ő a bűnbánó bűnösnek feltétel nélkül ad bocsánatot, és ezt várja tőlünk is.  

     Ezért mond Jézus ilyen nagy számokat: Péter azt hitte, valami nagyon nagyot mondott, mikor azt kérdezte: még hétszer is meg kell bocsátani annak, aki engem megbánt? Jézus azt mondta: á, nem! Hetvenszer hétszer is. Végtelen sokszor. Erre ember a maga erejéből képtelen. Egyebek között ez is odakényszerít minket a mi Megváltónkhoz, mert Jézus viszont képessé tud tenni ilyen magunkfajta embereket.  

     Hadd fejezzem be egy megrendítő történettel, amit valahol olvastam. Valahol Dél-Amerikában történt, hogy két ellenséges törzs állandó harcban állt egymással, és mivel a vérbosszú kötelezte őket, nem ért véget az öldöklés. Már-már az a veszély fenyegetett, hogy kiirtják egymást. Legalábbis nagyon sok fiatal férfi esett áldozatul ennek a szörnyű gyilkolásnak. Voltak már keresztyének is közöttük, és ezeknek elviselhetetlen volt, hogy nem tudják leállítani ezt az öldöklést.  

     Egyszer sikerült elérniük, hogy leültek a felelősök, és nagy béketárgyalásba kezdtek, mert józan ésszel mindkét társaság látta már, hogy ez oda vezet, hogy kipusztítják egymást, ennek valóban nincs értelme. De az utolsó mindig azt mondta: ezt nem lehet megtorlás nélkül hagyni, a vérbosszú kötelez. Lényeg az: megegyeztek, hogy itt most lezárjuk. Innentől új kezdődik, és abbahagyjuk ezt az ostoba öldöklést. Ahogy megegyeztek, eldördült egy lövés. Az emberek megijedtek: ilyen rövid életű volt a béke? Kit talált el? De nem szólt senki. Jaj, de jó! Akkor mégis csak megpróbálunk békességben élni. 

    Feloszlott a népgyűlés, hazaindult mindenki. Kiderült azonban, hogy az egyik törzsfőnöknek a fia, egy fiatal keresztyén nem tudott felállni. Őt találta el a lövés. Az apja ráförmedt: miért nem szóltál, mikor kérdezték, legalább akkor mindenki láthatta volna, hogy most mi következünk. A fiú csak ennyit mondott: éppen ezt akartam elkerülni, hogy mi ne következzünk. Valakinek kell utolsónak lenni. Valahol meg kell állítani a vérengzést. Kell lenni olyannak is, hogy nem követi megtorlás a sérelmet.  

     Mi tudunk valakiről, aki úgy halt meg, hogy nem követte megtorlás azt, hogy meggyilkolták. Ő, amikor rabszolgahalállal a keresztre feszítették, még ott is azokért imádkozott, akik meggyilkolták: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Még ott is az ellenségeit mentegette. Jézus Krisztus a benne igazán hívőknek ezt a lelkületet, ezt az erőt, és ezt a lelki gazdagságot tudja adni, hogy tudnak elengedni tartozásokat, hogy vége legyen az öldöklésnek.  

     Hadd fejezzem be egy közismert versidézettel. Villonnak a Haláltánc balladája Faludy György szép fordításában így fejeződik be:  

- A földbe térünk mindahányan, 
s az évek szállnak, mint a percek, 
kiontott véred harmatával 
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!  

És akkor mi is tudunk majd irgalmasok lenni.

André Gide




„ Az elnézést csak egy lépés választja el az egyetértéstől.” 

Reményik Sándor: Köszönöm, Uram...

Köszönöm, Uram, hogy tiszta a szemem, 
S látom ragyogni arcodat. 
Köszönöm, hogy erős a lelkem, 
S tudom harconi harcodat. 
Köszönöm, hogy tudlak szeretni, 
Köszönöm, hogy hitem erős. 
Köszönök mindent, mindent, Uram, 
A sok tavaszt, lepkét, búzavirágot, 
Köszönöm a dalt, életet, álmot. 
Köszönöm, hogy végig enyém voltál, 
Köszönöm a Tábort és Golgotát, 
Köszönöm Emmaust és Betániát. 
Ha elmegyek, Uram, mindent megköszönök, 
S megcsókolom Szentséges Kezed, 
Mely átkarolva tartott a viharban, 
Védett, és el nem eresztett. 
Köszönöm, hogy oly sok szerető szívet adtál, 
Vendégséget Szentelt Oltárodnál. 
Köszönöm, melyben eljössz: a Percet, 
S mit letűznek fölém: a Keresztet.

József Attila: Óda





*

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

Tóth Éva: Esik a hó












Esik a hó a jégre, nádra,  
esik szememre, szempillámra,  
esik bokorra, fűre, fára,  
esik a fázó vadmadárra,  
esik, esik csizmám nyomára,  
hogyha keresne sem találna  
senki, pedig milyen jó lenne,  
hogyha valaki megkeresne,  
megfogná a kezemet szépen  
s együtt mennénk a hóesésben,  
együtt mennénk a havon, jégen,  
amíg csak süt a nap az égen,  
és amikor a nap lemenne,  
a hó örökre betemetne.

2023. november 6., hétfő

Baranyi Ferenc: Elmondhatatlan vallomás










Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

(Hát ki-ki éljen párja mellett, 
nem vallom be, ha tán szeretlek, 
nem állom, ha szemek aláznak, 
s ha – mint a sast – szelek tépáznak.)

Baranyi Ferenc: Hálaadás

Köszönöm, Uram, hogy korán kitéptél 
a simulékony kispolgár-világból, 
mert így normális ember vált belőlem 
és simaságom eltűnt, mint a kámfor. 

Szidtalak gyakran Téged és a rendet, 
mikor talpfát cipeltem a vaspályán, 
keserű volt a szájam íze mindig 
és hideg volt a szívem, mint a márvány. 

Árnyéktalan töltésen sülve, súlyos 
acélsinekkel is birokra keltünk, 
ha szomjaztunk, nem futhattunk a kúthoz, 
a nap nyilazva villódzott felettünk. 

S napszítta lelkű munkásemberek közt 
az ember szomjazó szivet szerez, 
emberteremtő volt köztük az élet, 
nehéz volt, szép volt – és becsületes. 

Köszönöm, Uram, áldott sorscsapásod, 
ajándék volt, megterhelő ajándék – 
szálegyenessé görnyedtem alatta. 
S lehetek igaz ember is talán még.

2023. november 1., szerda

A nap gondolata




Soha ne ítélj meg egy másik embert, 
míg egy mérföldet nem jártál a cipőjében!   

Lesznai Anna: Darabos imádság

Tudom Istenem, nem a te hibád - 
Én voltam az, ki elbuktam előtted, 
Volt hivatásom, de én elmaradtam, 
A kérdezőnek tévedt szót feleltem 
S egy cseppel mindig kevés volt a vér.   

- Bár érdemetlen vagyok, Istenem, 
Tudom, hogy van út, mely célhoz vezet 
És bűnös az, ki el nem érkezett.   

Istenem, tudom, hogy van helyes válasz, 
Mely úgy illik a kérdések sebére, 
Mint konyult porzó ajka tárt bibére.  
 
És vallom, Istenem, van teljes mérték, 
Igaz serleg, amelyet színig töltve, 
Biztos kézzel feléd nyújtani, érték.   

Hogy minden kín, csak: éretlen öröm. 
Szünnék minden kín, hogyha szűk szívembe 
Világod beférne, mely mérhetlen nagy.   

- - S azért, hogy végesbe tört gyenge vágyam 
Tudom és köszönöm, hogy végtelen vagy.  

Trausch Liza: Elmúlhatatlan élet




" Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: 
aki hisz én bennem, ha meghal is él" 
János 11,25-26  

         Amikor Jézust megismertem, akkor döbbentem rá, hogy az élet nem valami, hanem Valaki. Jézus az Élet! Amikor megkaptam bűneim bocsánatát, úgy éreztem, hogy most olyan valami történt, ami nem érzelem, nem csak öröm, nem csak a súlytalanság állapota. Legbelül változott valami. Megtaláltam Azt, Aki az Élet! "Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban!" (1Ján 5,12). A Biblia így mondja: " Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?" (1Kor 15,55). Amikor az Úr Jézus vére eltörölte bűneimet, akkor húzta ki a fullánkot a szívemből, akkor árasztott el az elmúlhatatlan élet. Jézus nem csak azt mondta, hogy " Én vagyok az élet", hanem: " Én vagyok a feltámadás és az élet." Tudjuk, hogy mindnyájan holtak voltunk a bűneink miatt. De akik befogadták Jézust, azoknak hatalmat adott, életet adott. Megtörtént ez veled? Benned van már az elmúlhatatlan, a halhatatlan élet? Van olyan ember, akiben ott van az élet, de a természete, az akarata keményen zárva tartja ezt az életet. Nincs semmi haszna, eredménye, hatása. Jézus ma azt akarja megtenni veled, amit Lázárral is megtett. Kihívta a koporsóból. A legnagyobb erő a világon az élet. Minden zártságból kitör. Lázár Jézusnak egy szavára előjön. " Lázár, jöjj ki!" Jézus hozzád is szól ma. Hagyd ott a koporsót, a lepleket, mindent, ami akadályoz abban, hogy győzelmes életet élhess. Itt van Jézus, akinek hatalma van arra, hogy kihívjon abból az életből, amelyik téged is fáraszt már. Isten szava életet közöl, amely úgy megtölti az embert, hogy külseje, belseje megváltozik.

Forrás:  Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.