Fodor Ákos

Akire nagyon 

sokat gondolok, az nem 

fárad el ettől?!    

Ady Endre: Boldogok az öregedők

Hajh, mások szépen elfogyasztják 

Ifjú életük sok malasztját.  

Másoknak az öregség semmi, 

Mások meg tudnak öregedni.  

Egyszer-kétszer testük kirázza 

Az ifjuság maláriája.  

Aztán szépen pihennek, ülnek, 

Mosolyognak és megvénülnek.  

Napjaikat nyugodtan fejtik: 

Betegek voltak s elfelejtik.  

A bölcs mosolyt csak úgy havazzák, 

A csókot hűlve kanalazzák.  

Nem bántja őket ifju bánat, 

Nem értenek, de megbocsátnak.  

Csak én tartom ifjan az arcom, 

Csak én vívom mindig a harcom.  

Csak én vagyok bánatos, orzó 

Öregségben is ifjú torzó.  

Simító lapja a redőknek, 

Irigye az öregedőknek.

Biró Botond: Az igazság keresésében

 

" Pilátus azt kérdezte: Mi az igazság?"

Mindannyian szeretjük az igazságot, persze általában csak akkor, ha a javunkat szolgálja. Viszont, ha egy olyan  igazságról van szó, ami rólunk szól, ami megítél, ami felfedi igazi énünket, persze azt amit szégyellünk, amit nem szeretnénk, hogy kiderüljön, akkor nem igazán szeretjük az igazságot. De melyik igazság az, ami a javunkat szolgálja, talán csak az, ami nekünk tetsző, amit én magam is kész vagyok felvállalni, amivel egyet tudok érteni?...  

Mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy rátaláljunk az Igazságra, az életünkkel, s a földi élet utáni igazsággal, s így maga Jézus személyével és kijelentéseinek igazságával kapcsolatosan is. Egyszer egy híres filozófia professzor a londoni egyetemről, aki nem volt hívő, egy rádió műsorban megkérdezték tőle, melyik történelmi személlyel szeretne leginkább találkozni, akinek egyetlen kérdést tehet fel nem habozott: Jézus Krisztussal szeretnék találkozni, hogy feltegyem neki a világ legfontosabb kérdését: feltámadt vagy nem támadtál fel a halálból?! mert ha Jézus Krisztus valóban feltámadt, az mindent megváltoztat. Az azt jelenti, hogy minden szó, amit kimondott, minden kijelentése, állítása, igaz, minden, amit tett, megtörtént...akkor valóságosan azért jött, hogy életet hozzon, s megmentse az elveszetteket (Jn.3,16-18) és majd hazavezesse őket, oda, ahová elment helyet készíteni azok számára, akik az övéi, hisznek benne, akik elfogadják életük Urának és vele élnek, követik Őt.  

Megismerni az igazságot, azt, ami sokszor nem érdekel minket, s inkább engedünk a sok hazugságnak, hogy vezessen, azt akarva hallani, ami a fülnek kedves. Sokszor nem akarunk tudomást szerezni arról, hogy mi az Istennek akarata, terve életünkkel, mi lesz velünk, de még azzal sem, hogy mi lesz a földi életünk után sem, hanem inkább e mottó szerint élünk .. élj a mának címen. Hiszen ha megfigyeljük, az emberiség többsége úgy él, mint ha csak ez a földi élet lenne és utána vége .. még akkor is, ha mást vallanak szájukkal, de életünk és a mindennapi törekvéseink elárulnak, mi is az igazság, ami megalapozza cselekedeteinket. A kérdés az, hogy Jézushoz akarunk-e tartozni, s vele élni egy örökké valóságon át?  Az igazság megismerhető, ha teljes szívvel keressük. Bár sokszor ott állunk az igazsággal szemben és még sem ismerjük fel, mert bűneink vakká tesznek az igazságra, más elgondolásaink vannak, fontosabbak a magunk tervei, igazságai, miközben arra lenne szükség, hogy odaengedjük magunkat az Isten kezébe, hogy Szentlelke által elvezessen minden igazságra. Arra a nagybetűs Igazságra, aki Jézus, hisz Ő maga így fogalmazott: Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.(Jn.14,6) 

Forrás: Napi Ige és Gondolat

József Attila

" Az Isten itt állt a hátam mögött 

s én megkerültem érte a világot."

Kamarás Klára: Gyorsuló időben

Az évek futnak, súlyosan, dobogva, 

én is gyorsulva süllyedek a múltba. 

Tudom, hogy a világ meglesz majd nélkülem, 

de mégis, néha már úgy képzelem, 

hogy e világ az én világom: 

napom, holdam, és csillagom… virágom… 

s ha meghalok nem marad semmi: 

velem együtt tűnik el valamennyi… 

Persze magam is nevetek e képen, 

volt már hasonló naiv tévedésem, 

hát nem tudom, küzdjek-e ellene, 

vagy inkább megnyugodni kellene, 

nem tűnődni, mi vár a nagy egészre, 

a világra, melynek nem leszek része.

Reményik Sándor: " Elefántcsont-torony " 1931-ben

Gúny és szitok süvöltöz körülöttem. 

Mintha az önvád nem volna elég: 

Hogy nem ölelhetem egy öleléssel 

Az északi s a déli féltekét, 

Hogy nem száríthatok fel minden könnyet, 

És nem törölhetek le minden vért, 

Hogy nem zenghetem végeszakadatlan 

A véghetetlen nyomor énekét. 

Azt kellene, azt kellene talán. 

Csak azt, csak azt, csak azt a balladát. 

De gúny és szitok süvöltöz köröttem, 

Mert van még kék ég, hóvirágos ág, 

S egy cinke, Isten örök proletárja 

Máskép fújja magányos dallamát, 

Mint a morajló, éhes tömegek. 

S én a cinkével is énekelek. 

Az énekemet ki szabhatja meg? 

Én azt dalolok, amit akarok, 

Vagyok, aki vagyok, 

S tán akkor dalolok az emberért, 

Amikor a cinkével dalolok. 

És igenis: a csillagokkal is, 

És igenis: a virágokkal is, 

És minden kopott, ócska szerelemmel, 

Ma is, ma is, ma is. 

S mit tudjátok ti, hogy a dal hol áll meg, 

Hol áll meg, hol áll meg, kit hogyan talál meg? 

S nem nagyobb doktora-e a nyomornak, 

Mint a balgán kuruzsló forradalmak? 

Gúny és szitok süvöltöz körülöttem. 

Éppen azért: vagyok, aki vagyok. 

Költő vagyok. 

Kié vagyok? 

- Hiába nekem szegzett fegyverek -: 

Először Istené, 

Aztán önmagamé, 

Aztán a tietek.  

1931 december 14

Szabolcsi Erzsébet: Őszutó

Ünnepidő. 

Lepkét, százlábút, 

szitakötőt idéző 

nappal. 

Gondoskodó 

őszi estéken 

találkozás élettel,    

halállal. 

S ahol még díszben 

állnak őrt a fák, 

a színes ágak, 

lassan előtűnik a jel: 

Igen, megadjuk magunk 

a hervadásnak.   

József Attila: Este volt s a bőrünk összeért

Este volt s a nyári égről 

Rohanó, tüzes vágyak estek belém, 

Mikor a bőrünk össze-összeért, 

Egész életemmel ott éltem én, 

Azon a kicsi, darabka helyen, 

Ahol a bőrünk, 

A bőrünk összeért.   

Most már tudom, őt, őt kerestem, 

Mikor jelenést kért az eszem. 

S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek, 

Értitek-e az ő szavát, ölét? 

Mert már nem birom el s az egész asszonyt 

Méhike-zümmel és hatalmas 

Üstökös-dobó kiáltásokkal 

Kihirdetem.   

Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy, 

A hajnalszőrű friss, égi állat, 

Vagy a bokrok reggeli ringatódzása 

A hajadon földek zsenge tomporán? 

Minden asszony csókja összebugyog benned 

S már sokszor félek, nagyon félek tőled, 

Mert mi nagyon összebogozódtunk   

S még minden szabad szálat elkeversz. 

Ó, mi akkor is kívánjuk egymást, 

Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak 

És te könnyű felhőkön heversz!

Hervay Gizella: Étellel, csenddel...

Csak a szél. Már megint nem te vagy, 

pedig étellel, csenddel vártalak. 

A nagy szavakat, mint olcsó ruhát, 

levetettem. Nem várok csodát. 

Nem kérek semmit. Nem panaszkodom. 

Csak tenyered helye üres arcomon.  

Ami lettünk volna, vagyok egymagam. 

Szavaimnak immár kettős súlya van. 

Szemeddel is nézem, amit láthatok. 

Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.  

Amit kimondani nem tudtam neked, 

látod, most a munkám okos része lett. 

S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon, 

az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

Szomjúság

Kérlek, gondolj rájuk ebben a rekkenő hőségben.

Halász István: Nyári hőség

Tikkasztó a hőség!  

Szinte lángol a táj!  

Forró az egész környék,  

katlanná vált a világ!   

Ilyenkor érezzük, milyen fontos a víz!  

Ilyenkor is érezzük, milyen fontos az egészség!  

Ilyenkor érezzük, a szomjúság mily nagy kín!  

Ilyenkor vágyjuk, legyen a hőségből elég!   

Az embereknek most az a kívánsága:  

hogy lehetne-e e hőből eltenni télre,  

hogy amikor hull a tél hideg hava,  

lelhessünk akkor egy kis melegedésre?

Árvai Emil: Most csendre vágyom

Most csendre vágyom - de magamban is, 

hol gondolatoknak már zaja nincs.   

Kérdéseimet is csendre intem, 

halk, szelíd hangot keresek éppen.   

A találkozás csendjére vágyom: 

a Mindenható, hogy rám találjon.

Rákos Sándor: Talán

Tán egy beszédes kutya kéne: 

jó útitárs és jó barát, 

kivel este, tücsökzenére 

taposhatnám az út porát.   

Talán egy bot… Hiszen beérném 

akármilyen görbével is: 

görcsös lenne, furkó a végén 

– ám kezes jószág, nem hamis!   

Talán pipát, dohányt szereznék… 

Meggyfapipa és szűzdohány! 

Kék füstsárkány-hadat ereszt szét, 

játszótársam lesz valahány!   

Talán… Egyszer útrakelek majd, 

még mielőtt a csönd besző. 

Megtalálom. Mosolyog, sóhajt. 

S felel szívem, a repdeső.

Trausch Liza: Hallgassatok reám

" Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, és gyűjtött kincseteket azért, ami meg nem elégíthet? Hallgassatok, hallgassatok reám, hogy jót egyetek, és gyönyörködjék lelketek kövérségben." 

Ézsaiás 55,2 

 Hogy vágyik az ember egy jó szóra! Hidd el, csak Istentől kaphatod meg. Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten Igéjével. Mérhetetlenül nyomorban élő, szomjas és éhes emberek vagyunk. Emberek járnak ebben a világban, és nincs szemünk arra - akik már az Úréi vagyunk -, hogy meglássuk, mennyire csonttá soványodtak, mennyire segítségre szorulnak már. "Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér?" Nem csak fizikai pénzt. Sokféle pénzt adunk mi azért, ami nem kenyér. Még a lelkünket is, a legdrágább pénzt! Istennek drága pénze az idő is. Vigyázzunk! Nincs korlátlan mennyiségben. Egyikünk sem tudja, mennyi van még. Egyszer csak nincs tovább. Lehet, az erődet is figyeled, hogy nincs már annyi, mint egy évvel ezelőtt. Fogy az értelem, a felfogóképesség, az emlékezőtehetség. Mit veszel azon a kis összegen, amid talán még van? Mire használtad a kincseidet, amiket gyermekkorodban tanultál? Fogy a valutád, a szépséged, a tehetséged, amire támaszkodtál. "Hallgassatok, hallgassatok reám, hogy jót egyetek, és gyönyörködjék lelketek kövérségben." Isten azt akarja, hogy éljen a lelked. Amikor Őt megtapasztalod a hiteddel, akkor leszel megelégített ember, akkor gyönyörködik a lelked kövérségben. Állj ma komolyan Isten színe elé! Lásd meg, mire adtad a pénzed! Hallgass az Úrra! Ne menj tovább éhesen, szomjasan. Engedd, hogy életed hátralévő idejében gyönyörködhessen még a lelked.   

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Émile Verhaeren: Oly szép szavakat...

Olyan szép szavakat mondtál nemrég az este,  

Hogy a sok-sok virág, amely felénk hajolt,  

Szerelmes lett belénk s kettőnk arcát keresve  

Közülük hirtelen egy az ölünkbe hullt.     

Nincs messze az idő, mondtad, mikor az élet,  

Mint túlizes gyümölcs, megérve majd lehull;  

S hogy zeng majd a harang, értem kondulva s érted,  

S hogy szeretjük egymást, ha majd bealkonyul.     

Körülölelt hangod édes dallama ringva  

S forró szived olyan nyugodtan lüktetett,  

Hogy félelem nélkül láttam volna kinyilva  

A kanyargó utat, mely a sirunkhoz vezet.   

Szegzárdy-Csengery József fordítása

Leopold Staff: Visszatérés

Te, ki nevemet viselted, 

És hasonlítasz rám, mint a tükörképem, 

Talán nem néztél 

Hosszú évekig.   

Ma hajnalban az ajtómon kopogtatsz 

A hit és az ész vereségétől lesújtva, 

Hogy segítséget és tanácsot kérj. 

Mit mondhatnék?   

Nem süllyedsz a hullámokba, 

Amiket illatos olajjal kent 

Lábak érintettek.   

És nem tévedsz el az úton, 

Amin szögekkel átvert kéz 

Vezet.   

Dabi István fordítása  

Nemes Nagy Ágnes: A fog

Hogy mit gondolok Jézus alakjáról, arra egy legendával szeretnék mindenekelőtt felelni. Apokrif, de eléggé ismert. Jézus és tanítványai egy mezei ösvényen járnak. Egyszerre csak egy kutya teteme fekszik előttük az ösvényen keresztbe, már oszladozó állapotban. A tanítványok sietve és viszolyogva lépnek át a kutya tetemén, Jézus megáll előtte, nézi, aztán utánaszól a tanítványoknak: Nézzétek csak, milyen szép a foga. Milyen szép a foga. Nekem ez fontos mondat és nagyon jellemző. Meglátni a legviszolyogtatóbban, amely persze nemcsak a kutyatetem, hanem az élet nyomorúsága, esendősége, félelme, a halál, a sors - meglátni mindabban ami szép, valami részletet találni, ami szembeszegül a visszataszító látvánnyal, a félelemmel, azt én kivételesnek tartom és általánosnak is. Jézus alakja úgy, ahogy jelen van a vallásban és kultúrhistóriában, mindenekelőtt vígaszt és szembeszegülést jelent a félelemmel, ám végső soron halálfélelem. Nemcsak esztétikainak tartom Jézus megjegyzését, dehogy, erkölcsinek, filozófiainak, morális bátorságnak, vitalitásnak. Az oszló kutyatetem és a szép fog - ez a két pólus, ami közt az ember egzisztál: esendőség, törékenység, halál - életkedv, életöröm. Jézus az én szememben az esendőség hérosza. 

Az istenfogalom egyre absztraktabbá lett: sokistenhit, egyistenhit, láthatatlan Isten fogalma. Ezek fontos lépcsőfokok az emberi gondolkodás elvontságának növekedésében. De ugyanakkor magában rejti az istenfogalom elszakadásának a veszélyét az emberitől. Olyan énfelettivé lesz az Isten, aki magába foglalja az énfelettes szakralitását, az ember vágyait, legfelső érzéseit - de el is távolodik az embertől; részvétlen és közömbös lehet. Ezt az elvontságot szünteti meg a Jézus-alak, aki az elvontság ívén visszahajlik az emberhez, kisdedként, kiszolgáltatottként megszületik, hogy mintegy újra szolidárissá legyen az emberrel, nemcsak a legyőzendö szenvedés, hanem annak másik pólusa, az életszeretet, sőt, egyszerűen a szeretet által.

Ágai Ágnes: Levél Y-nak

Szeretlek. 

Csak így, ilyen köznapian, 

ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan, 

hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel, 

és ez nem súlyosabb, mint a kérdés: 

mi újság, hogy vagy és effélék. 

Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel, 

mennyi közöny, rosszallás, idegenség, 

gyanakvás, harag, meg nem értés, 

mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz, 

kis és nagy közösségünk zárt rendszerében. 

Milyen kevesen figyelnek szavainkra, 

ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom, 

egyetlen szerelmem, mikor mit ír elő a konvenciónk, 

miközben szavaink tartalma rég kihullott, 

és ezt nem kéri tőlünk senki számon 

hisz megszoktuk. Őszinte részvétem, szívből gratulálok, 

és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük, 

nem több közhely szavaink egyikénél, 

ami kéznél van, mint a papírzsebkendő vagy a golyóstoll. 

De hát én szeretlek, salakmentesen, forráttisztán, 

őrzöm hangod emlékezetem kazettájában, 

és őrzi testem kezed simítását, 

őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa, 

a visszapergetett filmszalagon, 

az egyszerit, a megismételhetetlent, 

az egymásra talált test ünnepét, 

az egymást dajkáló lélek hétköznapjait. 

Szeretlek 

s folytathatnám: szeretlek, mint.... 

és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat, 

jól hangzó, kevésbé kopott, 

de így mondom pőrén, dísztelen, 

vedd vallomásnak vagy tényközlésnek, 

akár messze vagy, 

akár a szomszéd szobában, 

akármi volt, van, vagy lesz velünk, 

igémet hírdetem, vállalom, vissza nem vonom: 

szeretlek!

Émile Verhaeren: Míg küszöbünkre künn

Míg küszöbünkre künn a sűrű hó szitálja 

gyémántos gyöngyeit, 

a szomszédos szobán bolyongó lépteid 

zenélnek meg-megállva.  

A tükröt elhúzod - szárnyát behajtva tán - 

az ablakmélyedéstől, 

s a hosszú kulcscsomó szekrényed ajtaján 

hintázva leng le és föl.  

Hallom, amint íme, fölszítod a tüzet, 

élesztgeted parazsát, 

s a hallgatag falak körül elrendezed 

a székek hallgatását.  

Letörlöd a magas, karcsúlábú kosár 

szélén a porszemecskét, 

s gyűrűdhöz érve most megkoccan egy pohár 

és cseng s tovább remeg még.  

S ma este boldogabb öröm, mint bármikor, 

hogy gyöngéden jelen vagy; 

közel vagy, érzem és - nem látlak bár sehol - 

hallom: mindig velem vagy.  

Szegzárdy-Csengery József fordítása

Őri István: S ha már többé

S ha már többé nem keresel, 

és ha a világ betakar történéseivel, 

akkor is lesz egy perc, egy pillanat, 

mikor megállok és rád gondolok, 

s ha nem lesz pillanat, 

az se számít, 

mert mindig előttem állsz 

fény-ruhában, mosoly-köntösben, 

s bár a világot nézem, 

téged látlak 

a világ zaján át te nevetsz felém 

nem kell perc, nem kell semmi sem, 

mert még mindig szeretlek, kedvesem...     

nem kell semmi...  

csak valamennyi élet, 

amibe megkapaszkodhatom 

valamennyi emlék, 

ami csak az enyém 

valamennyi Te...     

egy kevés is elég, 

mert végtelen vagy, 

szemed az egész világ, 

egy lépésed földeken visz át...     

valamennyi...     

elég...

Keresztury Dezső: Jókívánság

Húsz éve azt írtam: két évtized 

elég volt, hogy megismerd szívemet; 

hogy azt is megértsd, ami a szavakban 

mélyen rejtőzik, mert kimondhatatlan; 

mert amit cselekszünk, jobban elárul, 

mint amit annyi csak fecseg magárul. 

Két évtized magát kettőzte már, 

napunk is lassan hajlófélbe jár: 

mondjunk derűs búcsút az ifjúságnak; 

vágyak, gőgök, dühök szelidre válnak. 

Ne kívánj többet nekem, sem magadnak 

csak amennyit türelmes őszűnk adhat.

Képes Géza: Hajótörött

A világ képei az őszi égbolt 

szelíd fényében hunyorogtak . 

Már zátonyra vetett kalóz vagyok csak. 

Álmodni még? Csattog a viz sziklán. 

Magam vagyok. Látom villanni halkan 

a kedves mosolyát - mint egy sirály

vergődik még s elmerül a viharban.

A homály mint hídeg kigyó úszik rám,

de már tudom, hogy nem fog győzni rajtam.

Szomjas vagyok, s csak az nem kap vízet,

aki a szomjúságról is lemond.

Kerék Imre: Lázár föltámasztása

Ahogy a barlangból kilépett 

fehérlő gyolcsokba csavartan, 

fülében visszhangzott még a kiáltás: 

Lázár, jöjj ki!... s az éles, vakító 

sugárzásba szeme belesajdult, 

s érezte: béna tagjaiba friss 

erő költözik, és akaratának 

engedve keze, lába újra mozdul, 

s mig testvérei: Mária és Márta 

zokogva borultak nyakába, 

arcát csókolva hosszan, boldogan, 

tekintete távolabb siklott, 

s észrevette: félrehúzódva 

a sokaságtól, sápadt, csontos arcú, 

fiatal férfi áll, szelíden 

mosolyogva, nyugodtan, homlokán 

mintha szikrázó sugárkoszorú 

derengne, ahogy a lába előtt 

heverő követ nézi elmerengve, 

akárha semmiről se tudna; 

és fölismerte benne Őt.

Fodor-Csipes Anikó: Újulj meg Istennel!

„ Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Mózes 8,22)   

Az elmúlt napokban azon töprengtem, hogy mennyire fontos, hogy amikor úgy érezzük, hogy nagyon nyűgösek vagyunk, mert „az időjárás”, és fájnak a porcikáink… vagy amikor betegségben vagyunk, és nem látjuk azt, hogy lenne kiút, vagy olyan távolinak tűnik a vége, hogy nehezen találunk erőt magunkban arra, hogy azt mondjuk: kibírom… vagy amikor egész egyszerűen csak azt érezzük, hogy elég már mindenből, csak arra vágyunk, hogy egy kicsit meg tudjunk pihenni, hogy a lelkünk utol tudjon érni minket… akkor álljunk meg egy pillanatra, emeljük fel a fejünket, csukjuk be a szemünket, vegyünk egy mély levegőt, és engedjük meg az Istennek, hogy átöleljen, hogy eltöltsön – Önmagával. 

Én egy ilyen pillanatban kaptam a szívembe ezt a fenti Igét, amit akkor mondott Isten, amikor Noé és családja kijött a bárkából, és hálaáldozatot mutatott be a családfő.  Lehet, hogy most, ezekben a napokban, hetekben küzdünk valamivel. 

Lehet, hogy nem látjuk az alagút végén a fényt. Lehet, hogy nem érezzük kirobbanó formában magunkat… De Isten azt mondta, hogy mindig lesz megújulás. Mindig lesz tovább lépés. Mindig meg fogjuk tapasztalni azt, hogy átlendülünk a mélypontokon, mert Isten azt mondta, hogy mindig van tovább.  

És miután mi csukott szemmel, mély levegőt véve beengedtük Istent a szívünkbe, nyissuk ki a szemünket, és nézzünk körül! És vegyük észre a földből kibújó virágban, a rigók énekében, a D vitamint árasztó napsütésben, a gyermekek hintázás közbeni boldog kacajában, vagy éppen egy pillanatnyi csendben, hogy Isten soha nem hagy bennünket magunkra. Most is velünk van. És gondoskodik arról, hogy legyen megújulás, legyen mindig holnap, hogy legyen reménység.   

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Birikiné Király Dalma

" Szánj időt arra, hogy megcsodáld Isten alkotásait, teremtett világunkat, hazánk csodálatos tájait és hagyd, hogy mindeközben Isten mosolyt rajzoljon a te arcodra is. S mindeközben ne feledd: te is Isten csodás alkotása vagy!"

Hegyi Gyula: Közjáték

az ajtó becsukódott, később kinyílt: 

közben egy fülledt szobában, elsietve, 

mindamellett szabályosan és vállalhatón 

megtörtént, amitől semmi sem változott; 

éppen csak a semmi lett még befejezettebb, 

valódibb; akár egy ajtó nyílása-csukódása

Szentmihályi Szabó Péter: Hideg

olyan hideg lett mikor megértettem 

nem szeretsz 

szavak sem kellettek hozzá 

csak a tér nőtt meg hirtelen közöttünk 

és a kéznyújtás a végén 

felért egy árulással 

e hideg tükörben szemedben 

megpillantottam magam 

egyedül voltam mint általában 

mint akit könnyen elárulnak 

és persze nevetséges is 

mint mindazok 

akiket el lehet árulni

Németh Erzsébet: Ama napon

Hiányjelek szorzatában 

bolygók közt 

feszülő húrokon 

micsoda zenével 

jön a végtelenség 

s magányunk hogy zokog 

Hogy sír a szörnyű idegenség 

egymáshoz lapulnak 

daliás bércek 

néma tücsök hegedűjén 

játszani próbál 

egy remegő részeg 

Nem tudni hol vagyunk… 

Mihez képest van 

menny vagy pokol messzebb, 

honnan jövünk ily cikk-cakkban

s ahová jutunk: ott szebb lesz? 

Hisszük nagyságunkat, 

mely kétséggé foszlik egyszer. 

Végzetünk nincs kiszámítva még – 

Ki alázza meg magát ama napon: 

ha felszáll a föld, s lehull az ég?

Botos Ferenc: Apokrif

hajléktalanként 

egy gyönyörű országért 

születtél közénk 

* 

néma kőpadok 

Názáretből jött egy ács 

itt ült szombaton 

* 

bíbor pipacsok 

között lépdelt csendesen 

míg a hegyhez ért 

* 

gyertyaláng lobban 

– Nézz a bal latorra is 

irgalmazz, Uram ! –

Csoóri Sándor: Minden útról

Csak ne találkozzak veled, 

ne halljak rólad, 

csak a hó ne essen újra születésnapodon - 

Vágassa le sámsoni haját a nádas, 

veled láttam, látni sem akarom . 

Vittem a testem , hurcoltam mindenhová, 

esőbe, havazásba, követhetetlen szégyenekbe, 

idegen ország falai alá, 

hogy szeresse meg a szerelmet újra a Föld 

és őrüljön bele vagy fényesedjen ! 

S most minden útról külön kell hazatérnem : 

külön a városokból, 

külön az éjszakákból, 

a világvégi ágyból, hol mellettem aludtál, 

falevél-tutaj utasa, külön a vizek fölül.

Jenny Joseph: Csak szólok

Ha öregasszony leszek, lilát fogok hordani 

Piros kalappal, ami nem illik hozzá és nem is áll jól. 

Brandyre és nyári kesztyűre költöm a nyugdíjam, 

És szatén szandálra, de azt mondom, vajra sem telik. 

Simán leülök a járdaszegélyre, ha elfáradok 

És a boltban felfalom azokat a kis kóstoló falatkákat, és megnyomom a vészcsengőket 

És végighúzom a botomat a kerítéseken 

És bepótolom, amit kihagyott az a józan fiatal lány 

Papucsban csoszogok kint az esőben 

És leszedem mások kertjében a virágokat 

És megtanulok hegyeset köpni. 

Akkor már hordhatsz szörnyen ronda felsőket, elhízhatsz, 

Betolhatsz egyben három kiló kolbászt 

Vagy ehetsz egy héten át csak kenyeret savanyú uborkával 

És tollakat és ceruzákat és söralátéteket és más izéket gyűjthetsz mindenféle dobozokban. 

De most még olyan ruhákat kell hordani, amikben nem ázunk bőrig 

És kifizetni az albérletet és nem káromkodni az utcán, 

És persze jó példát mutatni a gyerekeknek, 

Vacsorára hívni a barátokat és elolvasni az újságokat. 

Várjunk… nem kellene gyakorolnom egy kicsit már most? 

Hogy az ismerőseim ne boruljanak ki és ne lepődjenek meg túlzottan, 

Ha hirtelen öregasszony leszek és lilát kezdek hordani. 

Molnár Adél fordítása  

Siv Widerberg: Cilla és én

Cilla

(akit igazában Cecíliának hívnak)

néha olyan gügye.

Néha helyes,

néha egész jól ki lehet vele jönni.

Néha,

néha kis dedós hozzám képest.

„ Mit gondolsz rólam?”

Kérdeztem egyszer Cillát.

Tudjátok, mit felelt?

Ezt:

„ Néha olyan gügye vagy.

Néha helyes.

Néha egész jól ki lehet veled jönni.

És néha...

... néha kis dedós vagy hozzám képest!"

Tótfalusi István fordítása

Siv Widerberg: Bélyeg

Bélyeget gyűjtöttem.

Papa hozott egyszer egy kilót.

Azóta nem gyűjtök bélyeget.

Tótfalusi István fordítása

Juhász Gyula

„ Már annyiszor döbbentem meg halálos 

Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek!"

Juhász Gyula: Magamhoz

Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák 

Előled elveszik a kék eget 

S üres, kopott szobák nagy mélabúját, 

Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.   

Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak 

Szívedből mindent, ami fény, derű, 

Ha verkli szól, borús napján a gondnak           

S lelkedben eltört minden hegedű.   

Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja 

Legyen veled! Emléke annyi napnak, 

Mikor belőled csók és vers fakadtak.   

Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra 

Fölírva minden, mi szép idelenn 

És benned, mint rab él a Végtelen!

Kondra Katalin: Apa

Tenyereden tartasz, belesimulok, 

mint fészekből kihullt gyenge madár. 

Felnézek rád, dörömböl a szívem, 

nem tudom még, mi vár reám. 

Nem mozdulok, hagyom, hogy megérints. 

Engedem, döntsél a sorsom felett, 

miközben a szívem mélyén érzem, 

vigyázol rám és nagyon szeretsz. 

Aztán felemelsz és gyengéd szóval biztatsz, 

hogy tudok repülni s én elhiszem neked. 

Megismertelek és nem tudnék már élni 

soha-soha többé nélküled.

Petz György: kiket félbehagytam

Régi szerelmeim, 

kiket félbehagytam,

a szerelem teljessége 

ne csorbuljon; 

én is legyek félig teljesebb, 

mint egészen alig -, 

íme a magyarázat, 

amiért nem akarlak látni. 

Több vagy hiányoddal, 

mint amennyit összeadni

bármikor tudnánk -, 

kamasz bolondság, 

véltem egykor, 

mint legbutább mindentudó, 

szerelmes magukhívő 

a szertartások labirintjában,

ahol apró nyögések útjelzőit 

idézzük eltévedések ellen. 

És eltévedünk. 

A felismerések rabságában 

nem enyhít másik énünk, 

rajtunk marad a keresés, 

olykor a megérkezés hazugsága. 

Félbehagyottan, 

akár a kilőtt nyíl, 

mitől már el is fordult az íjász, 

ívét se akarja látni 

az elhullásnak.  

Illyés Gyula: Szörnyű fegyver

Minden ütésed, átkod 

Hiába ellenem. 

Szörnyű a fegyverem: 

Megbocsátok.

Kálnoky László: Pillanatkép egy haldoklóról

Olyan volt már az utolsó hetekben, 

mint akit oldalán angyal kisér 

hervadt koszorúval s mindenki fél 

megmondani neki; közölhetetlen  

és kinos is, hogy csak a többiek 

látják a jelenést. Bordái akként 

szürték át rácsaik között a napfényt, 

mint röntgensugarat, vagy mint üveg-  

ablak mögött meglátni a szoba 

berendezését. Nem tudta, mi van 

a tárgyakkal, melyek ide-oda  

imbolyogtak, siklottak, mint higany- 

golyócskák és mint víz, ha földre dül, 

kifolyt az élet ujjai közül.

Szabó Lőrinc: Nyár

Nyár. Kert. Csönd. Dél. 

Ég. Föld. Fák. Szél. 

Méh döng. Gyík vár. 

Pók ring. Légy száll. 

Jó itt. Nincs más 

csak a kis ház. 

Kint csönd és fény. 

Bent te meg én.

Pilinszky János: Viszontlátás

Ez volna hát a viszontlátás? 

Egy pillanatra meginog, 

de oly kopár marad a testem, 

mint lombjavesztetten a bot. 

Pőrén didergek köpenyemben, 

ruházzatok fel, reszketek. 

Régi csókok osztoznak rajtam

és még mezítlenebb leszek. 

Elzuhanva az idegek közt 

gazdátlan mosoly fuldokol, 

hány éjszakán át készülődött, 

mit virrasztott át e mosoly! 

Egy hang kellene, egy kiáltás, 

egyetlen jajdulás csupán!

Megnyílik, mint a fuldoklóé, 

és üres seb marad a szám. 

Tudjátok is ti, ki jött vissza?

Ez itt anyám, a kisöcsém, 

régi arcok mosolya fénylik, 

de hol vagyok közülük én? 

Milyen elmerült éjszakában 

kóborlok étlen, szomjasan, 

mindenki mástól elvadultan 

hová cipelhetem magam?

Mikor lesz vége ennek, kérdem? 

és rátok gondolok, igen, 

hazagondolok s könnyeim közt 

gyanútlan fölragyog szivem!

Pilinszky János: Szegény egy szegényről

Isten engem is megteremtett. 

Egyetlen ok, hogy tovább éljek. 

Mit is talált fontosnak abban, 

hogy egyedűl vagyok? 

Senki sincs, ki előre megrajzolná 

egy ínszakadás vonalát. 

Ezért kell térdepelnünk. 

És meghalnunk. És megszületnünk.   

Szekeres Mária: Látlak…

nézlek, mint magamban a csendet. 

látlak: szüntelen saját kínomat. 

távoli lakások magányában, 

lelked engem hívogat. 

egy vagyok veled, 

mint hatalmas Ég 

madárvágta-szele, 

a mindenen győztes 

Szeretet ős-lüktetése, 

falakon áthatoló, láthatatlan, 

átszúrt szívből áradó, izzó irgalom…

Utassy József: Vigyázd a tollamat vén vacsoracsillag

Uram, add írnom a mindennapi reményt, 

teáskannámon a gondolatjelnyi fényt, 

mosolyod állítson ajtóm elé angyalt: 

buzdítson írásra! Biztasd, unszold, sarkalld! 

Hömpölyögjön hozzám esti szénaillat, 

vigyázd a tollamat vén vacsoracsillag, 

hogy el ne botoljon, hogy csüggjek szerelmén 

minden egyes szónak, amit sugall elmém! 

Panasz a panaszkodásról - Ellopott remény

A remény számomra annak a tudata és komolyan vétele, hogy életem minden aktuális körülménye ellenére vagy azokat is felhasználva Isten nekem valami jót tervezett. És hála az Úrnak, sokak reményének lehetek tanúja mostanában. Például annak, hogy egy család sok, az egyháztól elszenvedett sérelem után újra el mer jönni és megszólítani egy lelkészt. Vagy egy gázolás utáni rehabilitáció során egy kedves testvérem újra feláll és jár. Hogy emberek szeretnének kicsit jobban élni, és ezért hajlandóak tenni azzal, hogy eljárnak egy önismereti körbe, vagy épp pályáznak a közösségüknek valamit, vagy egyszerűen ránéznek a betegeskedő szomszédra, segíthetnek-e valamicskét. Azt hiszem, különös kegyelem, hogy látom magam körül a reménység apró magvait élni, hajtani.  

És mert tudom, nekem magamnak mennyit jelentenek ezek – még akkor is, amikor épp a saját életemben nem, csak a mások életén tapasztalom –, ezért egyre nagyobb bűnnek érzem, amikor meglopjuk a másikat a reménységében. 

„ Combnyaktörése van az anyukájának? Jaj, az enyémet is így temettük el! Sajnos ebből már nem nagyon szoktak felépülni ilyen korban. Meg hát a magyar egészségügy… addig jó, míg orvost nem lát az ember. Hentesek és csak tartják a markukat…”  

„ Tényleg azért tanulja, mert azt mondták magának, hogy azzal el lehet helyezkedni? Az én unokabátyám is azt tanulta, aztán szégyenszemre közmunkán van, nem kell a kutyának se. Meg ha kéne is, mégis mennyikét kaphatna ennyi évesen, gyakorlat nélkül?”  

„ Maga tényleg eljár templomba, adakozni azért, hogy valaki szépeket mondjon magának? Nincs magának tévé-előfizetése?”     

Több ismerős is beszámolt arról az elmúlt héten, hogy valamiben megtorpant azért, mert valaki kritizálta vagy panaszáradatában negatívan nyilatkozott. Hobbik, tanfolyamok, egyetemek, törekvések maradnak így félbe, amikért hajdan lelkesedtünk, ami motivált, ami valamiért erőforrás. Félelmetes erő a panasz, ami sokszor lelketlen, pedig semmi mást nem akar, mint fenntartani valaki érdeklődését, egy kis figyelmet kapni, akár annak az árán is, ha kicsit túlzó, torz vagy éppen a másik lelkébe tapos. Sőt, talán úgy még csak hatásosabb. A legszomorúbb megtapasztalásom az volt, amikor rájöttem, hogy van egy ismerősöm, akivel nem tudok máshogyan beszélgetni, csak ha beszállok vele szidni valamit vagy valakit, mert semmi másra nem reagál. Nem teremtődik kapcsolat, csak ha együtt panaszkodunk egymásra licitálva, fitymálva mindent.  De megfigyeltem ezt már fodrásznál is, aki próbált ismeretlenségből kapcsolatot teremteni, vagy utcasarki small talkok során is: panasszal próbálunk elnyerni jóindulatot, panasszal próbálunk kapcsolatot felvenni és szórakoztatni egymást.  

A panasz pótcselekvés. Az őszinte érdeklődés vagy őszinte érdektelenség leplezője. A komoly és mély beszélgetések ellehetetlenítője. Mintha a merülő búváron ólommellény helyett úszógumi lenne. Tolvaja a reménységnek. Észrevétlenül surranó gyilkosa életörömnek, tenni akarásnak, motivációnak, Isten iránti bizalomnak.   

Uram! Add, hogy a magam fáradtságában, kiégettségében vagy reménytelen állapotában ne rúgjak bele senki reménységébe. Ints, mielőtt meggondolatlanul elvenném valaki életkedvét, kilátását, összetörném a bizalmát.  Kérlek, add, hogy segítsek életben tartani a barátaim hitét ígéreteidben és tervedben, ahelyett, hogy a magam bajaival homályosítanám azt. Segíts a terheimet olyan társak segítségével hordozni, akiket nem nyomok agyon velük. És amikor én tudok segíteni másnak, tegyél szíves teherhordóvá, lelkes baráttá, halló füllé. Segíts, hogy mérjem nagylelkűen a dicséreteket és szűkebben a szidalmakat. Segíts kiutat látni ott is, ahol más csak sötétséget lát.  Ámen!

Forrás: Parókia.hu