András Sándor: Rejtett kulcs

Meg kell találnom azt a szemedbe rejtett kulcsot 

amelyről tegnap beszélt egy feketerigó az abházi erdőben 

ahol mezítlen bolyongtam tüzes avaron 

mert a kétségbeesés álmából nem tudtam kiszabadulni 

bőrömre égett mint a rossz áhítat 

hát fejest ugrottam zöldkék szemedbe 

siklottam egy halálintarziás ajtó felé 

ha célba akarok érni mondta a rigó 

át kell esnem a meghalás gondján 

a halál nem lehet se állomás se cél 

hát siklottam szemed zöldkék csendjében 

alattam a mélyben kihalt városok maradtak el 

távoli csillagok tájairól érkeztek egykor építői 

hogy sohase lakjanak bennük csak jelként 

hagyják mielőtt visszautaztak egy magányos zongora 

magányos hangjain tim tim tititi tim ti tim 

közeledett a visszhang távoli csillagok tájairól 

titi tim tim tititi tim ti ti tim hát igen a megváltás kellett 

kulcs tőled hozzád hogy megnyithassalak és megnyitódjam tőled 

hogy összekulcsolhassuk a testünk és a lelkünk 

egymáshoz illesztve azt ami megnyit és ami elzár 

másoktól elzár egymásnak megnyit bennünket 

akik ott várakoztunk már a halálintarziás ajtó két oldalán 

egy megtörténni indult ölelkezés előrevetülő fényében.   

András Sándor: Megérzés

Mintha megéreztem volna, hogy szeretni fogsz. 

Mintha ezért nem haltam meg, amikor 

elütött az autó, és ájultan repültem az utcaszegélynek; 

és ezért nem talált el golyó a Nyugati előtt, 

amikor az állam védte magát polgárai ellen, 

és mintha ezért vonzott vissza az elme 

tudattalan mezőnyeiben is sistergő igény 

országba, Vitára, a vitai házba. 

Mintha megéreztem volna tűrhetetlen halálomat, 

és kivédtem egy időre, hogy veled lehessek.

Sohonyai Attila: Tenni mit kell

Elmondja Kökényessy Ági

*

Erősnek kell lenned! 

– hallottam elégszer, 

s voltam is, bár a hegy is 

porlik, ahogyan telnek az évek.  

Én nem vettem mérleget, 

hogy máséval méricskéljem; kinek nagyobb. 

E játékra csak annak van ideje, 

kire a jótól kiburjánzott az unalom.  

Sokszor mondták: csendben bírd! 

S esküszöm nem kiabáltam… 

ha sebekkel is, de lábam, hova kellett, elvitt, 

s az élet rétjén gazt nem hagytam.  

Voltak, kik gőgösen kételkedtek bennem, 

s ki őszintén mellettem kitartó maradt:

Az elsőkről mára egyre kevesebb hírem, 

a második általában én voltam.  

Hogy jó ember vagyok-e? 

Nem tudom, nem ér gondolatot. 

Tettem, s teszem mit kell, 

a többi másodlagos…

Havas Éva: Hajnali séta

Halványkék csendet görget a hajnal, 

lábam elé térdel a tavaszi táj, 

fűzfák bólintgatnak kibontott hajjal, 

bokrok integetnek lépteim nyomán.  

Korán indultam, nem ér utol álmom, 

fények sarjadnak csupasz ág hegyén, 

andalogva lépek, talán megtalálom, 

merre csavarog a smaragdzöld remény.  

Csokorba fonja sugarát a nap már 

– hajamban ékként tűzött lobbanás – 

szemembe csillanó szikrákat ont rám, 

lángol a régi, holtnak hitt parázs.

Szabó Lőrinc: Hajnal a nagyvárosban

Piros hajnal, – a város is 

piros álom, ha sáros is. 

Aszfalt-tükrök az eső után, 

piros ég millió piros pocsolyán. 

Csöndes a nagy tér, üres és 

még nem mocskolja ébredés, 

tömeg, zaj, gép, robogó kerekek – 

Csak én vagyok itt, meg a verebek.

 

Borzas verebek csipegetik 

a kelő nap arany magvait, 

fény-magvak iható aranyát, 

mellyel a sok piros pocsolyát 

festi a piros hajnal és 

melyet majd csak az ébredés 

olt ki egy óra mulva, a 

reggel induló áradata, 

a forgalom, üzlet, a szürke szín, 

a magát őrlő emberi kín,

 

a pénz… De a reggel, s társa, a dél 

s a délután még messze henyél, 

messze, valahol a szent Keleten, 

s én egyedül nézegetem 

az arany teret, a hajnalit, 

a nagy fény-, kő- s víz-mozaik 

millió szikráját, és az eget 

s a kis proletár verebeket, 

kik az éji eső pocsolyáiban 

a kelő napnak boldogan 

isszák, eszik, csipegetik 

pirosló buzaszemeit. 

Szabó Lőrinc: Versek a havasról I. Bevonulás

Borzasztó, hogy megrémítettük azt a 

kis egeret! Tavaly ősz óta ő volt 

az úr a vén erdei házban, a 

biztonságos sötétben… S ime vad 

szörnyetegek törtek rá, óriások, 

nehéz kulcsokkal csikorogtak, ajtó 

szakadt be, négy papírfüggönyös ablak 

nyíló négyszöge öntötte a napfényt 

és barbár csizmák döngtek, hátizsákok 

repültek az ijedt zugokba, nagy 

botok csattogtak… Iszonyút nyögött 

az ágy, valaki rádobta magát, 

és: Végre! – dördült egy hang, s: – Hát ez az? 

és: – Nagyszerű lesz!… – kurjongattak a 

betolakodók és táncolni kezdtek, 

és ő menekült és rémült szeme 

előtt még jobban táncolt a világ: 

szokott útjai elgörbültek, a 

baráti fal bezárta ismerős 

repedéseit, égőszemü fények 

lapultak-leskeltek ugrásrakészen 

az ágy alatt és forgott minden, és ő 

a görcsös térben ide-oda rángott 

s egyszerre egy mennydörgő kalapács 

cikázott mellé… – Ni, egér! – riadt a 

csatakiáltás… – Ott szalad! – A gyilkos 

istenek nyelvét tolmács nélkül is 

értette a vacogó félelem: 

– Ott szalad! Ott ni! – S ő, nem tudva már, hogy 

mit tesz, vakon s őrülten, berohant 

a szoba közepére, egyenest 

a tipró lábak záporába és 

– Hol van? Üsd! Itt! – csoda történt: szegényke 

átsurrant az égszakadáson és 

ki az ajtón és eltünt… S mikor eltünt, 

mikor eltünt és engem hirtelen 

elfutott az öröm, hogy megszökött: 

mikor eltünt, csak akkor vettem észre, 

hogy az én botom is fent hadonászik 

a levegőben! üvöltöttem és 

ölni akartam én is, meg akartam 

ölni, amit sajnálok… Szótlanúl 

indultam, ki a tornácra, zavartan 

néztem a rétet, a virágokat, 

a lepkék táncát a kék-arany égben, 

féltem magamtól, a naptól, a nyártól, 

és azt láttam, hogy baj van mindenütt.

Szabó Lőrinc: Lóci és a szakadék

„ Apu!…” Igazán csoda volt, de 

még elkaptam a gyereket. 

„ Látod?!…” mutattam le a mélybe. 

Hallgattunk. Lóci reszketett. 

Reszketett és csak nagysokára 

mondta: „ Rémes, hogy az ilyen 

életveszélyektől az ember 

nem szabadul, csak…” s hirtelen 

elakadt. „ Csak, ha…” szava ismét 

fátyolos lett és remegő. 

„ Csak ha szót fogad!” mondtam én. És: 

„ Csak ha már meghalt!” mondta ő.   

Fodor Ákos: Axióma

aki pontosan 

tudja, hogy mitől lenne 

boldog: sosem lesz

Erdős Renée: Nem tanultam félni

Nem tanultam félni halvány kísértettől. 

Suhanó árnyéktól, se szótól, se tettől. 

Nem tanultam félni zivatartól, vésztől. 

Sem csalódástól, sem a szenvedéstől. 

Nem tanultam félni. Ha tán rosszat tettem: 

Érte megbűnhődtem, érte megszenvedtem. 

Dölyfös voltam? Fejem a porig alázták. 

Bizakodó? Hitem százszor meggyalázták. 

Reményem zöld bokrát megtépték, szaggatták. 

Rajta a sok tüsét mind énnekem hagyták. 

Nem tanultam félni, megremegni gyáván 

Vad ár robogásán, borús ég villámán. 

Ha örömre vágytam: nem sokáig vártam. 

Mindjárt az enyém volt, mihelyt megkívántam. 

Sokszor cserben hagyott ábránd is, remény is. 

Erősen akarni tudtam azért mégis. 

Nem tanultam félni. Akit a lelkemben 

Bálvánnyá avattam, istenné emeltem, 

Annak koronáját szentségtörő kézzel 

Gúnyolódva törtem száz darabba széjjel. 

S mert nem tudok élni káprázatok nélkül, 

Mert a hazugságba lelkem beleszédül: 

Kopott bálvány helyét odaadtam másnak, 

Épp olyan fakónak, épp olyan hitványnak. 

S mint valami bábot, mosolyogva néztem 

Milyen büszkén ül meg a királyi székben. 

* 

Nem tanultam félni. Mégis van oly percem, 

Ismeretlen tüzek, rejtelmesen égők, 

Pirosan villámlók, titkosan kísértők 

Támadnak fel bennem. 

Lélegzetem elhal. Minden tagom dermed, 

Érthetetlen vágyak vad tábora kerget, 

Pihenni nem enged. 

Ilyenkor úgy érzem: sem földön, sem égen – 

Önmagamban hordom legfőbb ellenségem. 

Rejtett indulatok emésztő lázában, 

Fojtott szenvedélyek vad viharzásában. 

Nem tanultam félni, de ilyenkor érzem, 

Rab vagyok egy titkos nagy erő kezében. 

Futó perc hozhat rám kárhozatot, vétket, 

Istenem, vigyázz rám! Önmagamtól védj meg! 

Csak magamtól félek…  

Sohonyai Attila: Most, és azonnal

Elmondja Gáti Oszkár

*

Nem tudok már várni, nincs időm. 

Gyere ide tegnapra, hozzám, 

s maradj örök holnap utánig.  

Nincs már pazarolható órám, 

se percem; légy, légy te a jelen, 

s a megszépítő, végtelen múlás.  

Elfogytak kezeim közül a titkok, 

s létemből a töprengés; azt szeretném, 

hogy az óramutató fáradása légy.  

Minden szép, s idézhető múltam, 

most lom, vénülő kacat: e görnyedt 

éjszakákba hívlak; legyél te a nap.  

Nevetni való már minden barkóbám, 

s ezerszer megfejtett minden kérdés, 

fiatalodása minden tört-ráncnak te lennél.  

…nem tudok már várni, nincs időm. 

Gyere ide tegnapra, hozzám, 

s szeressünk, amíg nem késő…

Bayer Béla: Hűtlenné lesznek

Lázrózsát feslik az alkony. 

Magam vagyok. 

Kétségek karolnak, vallató csönd. 

Az események magva izgat, a léleké, 

amint e szorításban renddé idomul. 

Súlyok és irányok, rejtett jelentésük. 

Izgat a sodródás maga is. 

A nivelláló, nevenincs pontok, 

a pelikánhű szerelem. 

De... 

hűtlenné lesznek torkomhoz a szók, 

mint medrükhöz a sáros vizek. 

Sohonyai Attila: Szeretni beláthatatlanul

Elmondja Kőszegi Ákos

*

Nem tudom elhordani a hegyeket… 

Kicselezni, mit az élet közénk taszít. 

Előre látni mi láthatatlan lesz, 

És megnyugtatni sem, hogy lesz, amink nincs. 

De azért kicsit mégis adhatom a jövőt: 

Mert elveszem, mit kezedben cipelnél, 

Felkaplak, ha esni kezdene az eső, 

Megcsókollak minden reggel, hogy felébredjél, 

hogy ne aludj örökkön. 

Hogy zrikállak, mielőtt felidegesítenél, 

és elviszem a balhét, mielőtt rád kellene haragudni, 

és ha haragszol rám, újra-mosolyodért 

mindig, mindig bocsánatod kérni. 

Nem tudom elhordani a hegyeket… 

Kicselezni, mit az élet közénk taszít. 

Előre látni mi láthatatlan lesz, 

És megnyugtatni sem, hogy lesz, amink nincs. 

Szeretni tudlak. Beláthatatlanul. 

Az egyetlen jövő, mit én ígérhetek. 

De ezt szívesen teszem fogadalmul, 

mert e tudhatatlan jövő, veled biztos-jelen.   

Szabó Lőrinc: Omló szirtről

De voltál légyen bármi s bármilyen, 

most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen, 

hogy a csillagkavaró egyetemben 

még egy zátonyon találkozz velem 

s újra megadhasd mindazt, kedvesem, 

amit huszonöt éven át szívedben 

s ifjú lelkedben annyira szerettem, 

s mert bennem is fogy az élő jelen: 

szirtemről (omló szirt! halálod éve!) 

érzékeink és tudatunk cseréje 

szűntén csak nézek az örök időbe 

s elnémít látni, hogy a végtelen 

zajlásban minden, ami volt, milyen 

tökéletesen jelentéktelen.

Karácsony 2023

 

Áldott karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!

Gyökössy Endre: Karácsonyi ima

Karácsony ima

Ady Endre: Karácsony

Elmondja Szabó Gyula

Tánczos Katalin: Az én miatyánkom...

Elmondja Nagy Sándor

Reményik Sándor: Kegyelem

Elmondja Bencze Ilona 

Thököly Vajk: Adventi ima

Én is, más is vágyakozik 

Az adventi kegyelemre, 

Mégis a világgal futunk 

A nagy Istent elfeledve.  

Halandó-földi örömök 

Éltetik közömbösségünk, 

Fojtott magányba zárkózva 

Veszítjük el üdvösségünk.  

Ez lenne hát ma az advent 

Üzenete, ajándéka? 

Úgy gyengül, haldoklik hitünk, 

Ahogy csonkig ég a gyertya.  

Én is, más is vágyakozik 

Az adventi kegyelemre, 

Összekulcsolt kézzel állni 

A templomban könyörögve. 

Mennyivel jobb volna, hogyha 

Lelkünk ajtaját kitárnánk, 

Beengednénk a Szent Istent, 

És az életünk rábíznánk. 

Mert Ő kezet nyújt a bajban, 

Csak merni kell megragadni, 

Szeretettel, tiszta szívvel, 

Hinni, hinni, elfogadni.

Szabó Lőrinc: Karácsonyest, nyugalmas este...

Karácsonyest, nyugalmas este, 

szemünk a friss havon mereng; 

és lelkünk bánattal övezve 

ki tudja merre, merre leng?   

– A szél kint a havat kavarja 

és trombitálva jár a tél; 

a lelkünk félve gondol arra, 

ki tőlünk most oly messze él…   

Karácsonyest. – Egy drága könnyben 

óh mennyi boldogság van itt! 

A gondolatunk messzeröppen 

és lelkével ölelkezik:   

– elcsöndesül az ég haragja, 

csillag ragyog, elült a szél 

és lelkünk áldva gondol arra, 

ki nemsokára visszatér…

Advent 2023

Advent negyedik vasárnapja.

Radnóti Miklós: Január

(részlet a Naptár-ból) 

Későn kel a nap, teli van még 

csordúltig az ég sűrü sötéttel. 

Oly feketén teli még, 

szinte lecseppen. 

Roppan a jégen a hajnal 

lépte a szürke hidegben. 

(1941)

Székely Magda: Jób

Mert fiaim és lányaim 

elégtek, és velük a sátor, 

és gyötrelemmé lett a testem 

a sátán undok ótvarától,  

s barátaim, az igazak 

– mely ártatlan életem érte – 

közömbösen bólintanak 

a nem érdemelt büntetésre, –  

nem ezekért, nem ezekért 

szakadott fel a vád belőlem, 

hiszen én nem jutalomért 

éltem úgy, ahogy éltem.  

De lehet fiam kétszerannyi, 

épülhet fényesebbre házam, 

s felébredhet a bűntudat 

Bildád-, Cófár- és Elifázban,  

én már tudom: nem őriz Úr, 

s mi most elért, lecsaphat ismét. 

Födelem alá mindörökre 

beköltözött a védtelenség.

József Attila: Téli éjszaka

Légy fegyelmezett!   

A nyár 

ellobbant már. 

A széles, szenes göröngyök felett 

egy kevés könnyű hamu remeg. 

Csendes vidék. 

A lég 

finom üvegét 

megkarcolja pár hegyes cserjeág. 

Szép embertelenség. Csak egy kis darab 

vékony ezüstrongy - valami szalag - 

csüng keményen a bokor oldalán, 

mert annyi mosoly, ölelés fönnakad 

a világ ág-bogán.   

A távolban a bütykös vén hegyek, 

mint elnehezült kezek, 

meg-megrebbenve tartogatják 

az alkonyi tüzet, 

a párolgó tanyát, 

völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.   

Hazatér a földmíves. Nehéz, 

minden tagja a földre néz. 

Cammog vállán a megrepedt kapa, 

vérzik a nyele, vérzik a vasa. 

Mintha a létből ballagna haza 

egyre nehezebb tagjaival, 

egyre nehezebb szerszámaival.   

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst, 

szikrázó csillagaival.   

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve

lassudad harangkondulás. 

És mintha a szív örökről-örökre 

állna s valami más, 

talán a táj lüktetne, nem az elmulás. 

Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc 

volna harang 

s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz. 

S a szív a hang.   

Csengés emléke száll. Az elme hallja: 

Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja 

a pántos égbolt lógó ajtaját, 

melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma, 

csak dőlt a nyáron át.   

Tündöklik, mint a gondolat maga, 

a téli éjszaka.   

Ezüst sötétség némasága 

holdat lakatol a világra.   

A hideg űrön holló repül át 

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? 

Összekoccannak a molekulák.   

Milyen vitrinben csillognak 

ily téli éjszakák?   

A fagyra tőrt emel az ág 

s a pusztaság 

fekete sóhaja lebben - - 

varjucsapat ing-leng a ködben.   

Téli éjszaka. Benne, 

mint külön kis téli éj, 

egy tehervonat a síkságra ér. 

Füstjében, tengve 

egy ölnyi végtelenbe, 

keringenek, kihúnynak csillagok.   

A teherkocsik fagyos tetején, 

mint kis egérke, surran át a fény, 

a téli éjszaka fénye.   

A városok fölött 

a tél még gőzölög. 

De villogó vágányokon, 

városba fut a kék fagyon 

a sárga éjszaka fénye.   

A városban felüti műhelyét, 

gyártja a kínok szúró fegyverét 

a merev éjszaka fénye.   

A város peremén, 

mint lucskos szalma, hull a lámpafény, 

kissé odább 

a sarkon reszket egy zörgő kabát, 

egy ember, üldögél, 

összehúzódik, mint a föld, hiába, 

rálép a lábára a tél…   

Hol a homályból előhajol 

egy rozsdalevelű fa, 

mérem a téli éjszakát. 

Mint birtokát 

a tulajdonosa.

 

Trausch Liza: Adatik

" Mert egy gyermek születik nékünk, Fiú adatik nékünk, 

és az uralom az ő vállán lesz." 

Ézsaiás 9,6a  

           Isten egy gyermeket adott, Aki összeköt a mennyel, és aki megold mindent. Ahogy közeledünk az adventi hetekben karácsonyhoz, egyre inkább felcsendül majd az örömhír a betlehemi gyermekről - az egyetlen gyermekről -, aki mindenkinek született. Adventben Isten teleírja a földet, az eget ezzel az egyetlen szóval: Jön! Volt-e már neked advented, az az idő, ami megelőzi Jézus születését az életedben? Egészen más az, hogy nekem születik meg Jézus. "Jön néked a te királyod" (Zak 9,9). Mit használ, ha az egész világnak jön, csak neked nem? Van egy döntő nap annak az életében, aki Jézust befogadja, hogy most az én szívemben, az én istállómban - amelyik piszkos ugyan, de mégis - bennem megszületett Jézus. Egy gyermek születése mindig csoda. Az egyetlen, az igazi, a legnagyobb csoda a földön Jézus születése. Az igazi csoda, ha a szívedben születhetett meg. Ha az Ige magva belehullik a szívedbe, megtörténik a fogantatás. Aki ezt átélte, annak már nem probléma a szeplőtelen fogantatás. Ha megmozdul benned az élet, azt észreveszed. Olyan érzések, gondolatok jönnek, amik eddig nem voltak benned. A testi születés az anyaméhben történik, a lelki születés a szívben. Add át Neki az uralmat, hogy elmondhasd, bennem belül új öröm, új vágy mozdult, ami eddig nem volt. Tudod már, hogy ez benned az Élet? A hogyanja az egész új életnek, hogy "adatik". Nem cselekedetekből, nem abból, hogy valamit megteszek. Karácsonyi ajándék! Ezt az életet csak elfogadni, befogadni lehet, megköszönni, mert " adatott ".     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

A nap gondolata

" Szelíd legyél, derűs és hallgatag  

És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak  

Legyél folyó, s ha támad majd a tél  

Páncélod lesz kemény és hófehér " 

Bródy János

Benny Andersen: Mosoly

Ordítozva születtem
sikoltozva fogadtam a keresztvizet
bőgtem mikor elvertek
jajgattam amikor megcsípett a méh
ám fokról fokra mind dánosabbá lettem
megtanultam hogy mosolyogjak a világra
a fényképészre
az orvosokra
rendőrökre s csalogatókra
a mosoly országa polgára lettem
legyet távol s lelket tisztán tart a mosoly
s jó a fogaknak is a fény a levegő
ha késve érsz valahova
ha csődbe jutsz
ha elgázolnak
csak mosolyogj
turisták özönlenek majd ide
hogy mosolygó elgázoltakat lássanak
kuncogó lakásnélkülieket
trécselő gyászolókat

mosolyomat nem is tudom levetni
olykor pedig szívesen sírnék
vagy lógatnám legalább a fejem
vagy tiltakoznék más mosolyok ellen
mik durvaságot s vérszomjat takarnak
de utamban van saját mosolyom
lökhárítóként kimered
letépni mások kalapját és szemüvegét

mosollyal viselem mosolyomat
félholdszerű igámat
mire mások száradni aggatják gondjaikat
féloldalra kell a fejem fordítanom
mikor egy ajtón be akarok menni
a mosoly országának vagyok a polgára
ami cseppet se mulatságos.

Sulyok Vince fordítása

Bródy János: Ne várd a májust

 Zoran - Bródy: Ne várd a májust

Készülj a hosszú télre, kedvesem 

Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem 

A szíved melegét tedd el nekem 

Én majd a szemed fényét őrizem  

Szedd össze mindazt, ami megmarad 

Csak lassan égesd el a vágyakat 

Csavard a lángot lejjebb, kedvesem 

A tűzre szükség lesz még, úgy hiszem  

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél 

Ne várd a májust, kedvesem 

Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz 

S ha fázol, bújj az ágyba velem  

Szelíd legyél, derűs és hallgatag 

És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak 

Legyél folyó, s ha támad majd a tél 

Páncélod lesz kemény és hófehér  

Ijesztő szelek fújnak, kedvesem 

Nem hoznak több tavaszt el fényesen 

Fejünkre hullanak a csillagok 

Rémülten ébrednek az álmodók  

Készülj a hosszú télre, kedvesem 

Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

Babiczky Tibor: Spártai töredék

Láttad a tengert, városokat, kikötőket, és a 

sorsunk ugyanaz. Vágyakozás hajt mindent, ami 

élet, a nem várt teljesülésbe, s kezdődik elölről –  

város, kikötő, tenger, mindegyik újra, amíg 

meg nem unod. Aztán már csak élni szeretnél, 

fényben, hűvös bort iszogatva, békében, egyedül.

Babiczky Tibor: Nyári napforduló

Ülni barátokkal az év legrövidebb 

éjjelén a kertben, fügefák közt, s nevetve 

fűzni a szót, borba vizet nem töltve,  

mert az igazságot felhigítani bűn, 

a tiszta életet csak még áttetszőbbé 

mossa a mámor, mint fájdalmat a felejtés.   

Babiczky Tibor: Knósszoszi út

Kövér mezőkről a vérrel festett város irányába 

fordulj, s ne csak elviseld, értsd meg a sok keserű arcot. 

Ismerd fel, hogy a végzet minden halandót egyfele int, 

és a végső út előtt – mire készül mind, ami él –, 

a fájdalom, akár a fenyők, egekig felnő, 

és nincsen más lehetőség, de kioltani érzetet, 

álmot, hogy legalább búcsúzni maradjon idő.

A nap gondolata

    

    Megtörténhet, hogy olyan sok erőfeszítést teszel azért, hogy mindenkinek a kedvében járj, hogy végül elveszíted önmagadat. Kérdés: úgy érzed, nem tudsz mindenki minden elvárásának megfelelni? Szeretnél nemet mondani, de a mások elégedetlenségétől való félelem miatt továbbra is engedelmeskedsz? Időközben egyre nő benned a feszültség, és azt gondolod: „én ezt már nem bírom tovább”?  

    Ne haragudj azokra, akik újra meg újra követelésekkel állnak elő! Te vagy a felelős a saját életed rendezéséért! Te döntöd el, mennyi az elég! Ehhez tisztában kell lenned a saját értékeddel, az elhívatásoddal, az életed irányával, céljaiddal és azzal, hogy mi a fontos számodra.   

Babits Mihály: Ádventi köd

Tél van megint! 

Reggel amint 

fölébredek, 

még betekint 

az utcalámpa 

sötét szobámba, 

mert odakint 

köd van megint. 

Elbuvik a 

nap-paripa 

az ég dugottabb 

aklaiba, 

hova a csillag- 

állatok bujnak 

nappalira: 

Kos, Bak, Bika… 

Tán a ravasz 

égi lovas 

»sötéten tartja«, 

míg egy kamasz 

s vig turf-inas 

a forró pálya 

gyepét kitárja: 

az uj tavasz. 

S én mint kinek 

nagy versenyek 

tétén végső 

reménye remeg, 

szorongva kérdem, 

mit rejtenek 

e függönyök 

s az istenek? 

És lesz-e még 

hogy fölfakad 

a borulat, 

s küld-e a nap 

egy sugarat, 

mint vért a seb, 

vagy megfuladt 

a köd alatt? 

És lesz-e még 

Lángja elég 

hevitni, mint 

valaha rég 

e földi lét 

fagyát s az ember 

vak életét 

valaha még? 

Ágyon ülök 

s nincs egy szemernyi 

kedvem kikelni. 

Talán örök 

marad a köd 

amely beföd 

s kásásan ing a 

tetők fölött. 

Óh könnyű rímek, 

friss zengzetek, 

csengessetek! 

Végem, ha vígaszt 

nem lelhetek 

tibennetek… 

 

Lukátsi Vilma: Ringatjuk

Ringatjuk a betlehemi bölcsőt 

immár közel kétezer éve: 

‘‘Aludj, aludj isteni Gyermek!’’ 

– Jóakaratba, békességbe 

pólyálnánk egész életünkben, 

elaltatnánk a szelíd Hangot, 

mikor megszólal, ha a lélek 

legmélye Megváltót fogamzott.  

Elaltatnánk: ne lásson minket, 

csak évről-évre ünnepeinknek

illő háttere legyen… 

s ha szól is néha, csendesen, 

csak az a szent Gyermek maradjon! 

S hogy el ne guruljon glóriája: 

ráénekeljünk zengőn, szépen 

karácsonyi harmóniára:  

– Nem azt érezzük-e titokban, 

hogy ostort fon, és végigver rajtunk, 

mert a Szentlélek templomába 

helyette – bálványokat raktunk…?   

Azért… ha ringatjuk is a bölcsőt 

közel kétezer éve immár, 

jaj nekünk, ha Ő kívül van, 

s bűnbánó szónkra hiába vár!

Advent 2023

Advent harmadik vasárnapja.

Csanád Béla: Csönd

Túl a közhelyek illetlenségein 

teremtsd meg csöndedet.  

Vihar közeledik.

Cseri Kálmán: Van hely?

Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely. 

Lukács 2,7 

       Az a népszámlálás, amit Augustus császár akkor elrendelt, tulajdonképpen az adóköteles polgárok összeírása volt, s egyben alkalom az adó emelésére is. Mindenkinek a származási helyén kellett jelentkeznie. Ezért volt kénytelen József is Názáretből Betlehembe gyalogolni a várandós feleségével mintegy százhúsz kilométert. Ott már nem éltek rokonaik, így az egyetlen karavánszerájban kerestek szállást. Ennek ajtajában hangzott el a karácsonyi történet két sötét szava: nincs hely. Aztán végül valaki mégis befogadta őket a ház alatti birkaistállóba, ott szülte meg Mária első gyermekét - ki tudja, milyen segédlettel, vagy anélkül. Ez a karácsony igaz története, minden ráaggatott díszítés nélkül. Miért nem volt hely nekik? Mert a fél ország úton volt, s lehet, hogy valóban megtelt a fogadó. És mert József és Mária nem ígérhetett nagy bevételt a fogadósnak, inkább csak gondot, ha ott születik meg a kisbaba. A mi életünk ajtajára nem ugyanez van kiírva: nincs hely? Tele vagyunk tennivalókkal, gondokkal, félelmekkel, nincs hely Jézus számára az időnkben. Reggel sem és este sem. Talán még ma sem fér bele az esti programunkba. Vagy legfeljebb így karácsony este meghívjuk vendégnek, remélve, hogy utána hamar távozik. - De nincs hely számára a költségvetésünkben sem, így is nehéz beosztani, Jézus ügyére, Jézus kicsinyeinek már nem jut semmi. De nem lehetne helyet szorítani neki? Ha ez a fogadós mégis befogadja őket, búcsújáró hellyé lett volna a háza, még anyagilag is jól járt volna. De ki hitte ezt erről az elcsigázott fiatal házaspárról? Nagyon megszegényíti magát, aki kizárja életéből a világ Megváltóját. Ezzel kizárja önmagát az Isten országából, ahol csak azoknak lesz helyük, akik itt befogadták Jézust az életükbe. 

Forrás: Cseri Kálmán " A kegyelem harmatja" áhítat az év minden napjára

Trausch Liza: Hol készítsétek?

" A pusztában készítsétek az Úrnak útát, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek." 

Ézsaiás 40,3  

Jön a vigasztalás, jön a megoldás - készítsétek az útját! Hova jön Jézus? Az Ige szerint a pusztába. Nézzünk körül, igaz-e, hogy az élet, amiben vagyunk, mérhetetlen nagy puszta? Nemrégen egy ideggyógyintézetbe kellett elmennem. Szépen berendezett, modern intézet volt, kis várószobákkal. Ott lett valóság számomra, hogy kidíszített puszta az egész. A mai korban minden ember próbálja szépíteni a lakását, életkörülményeit kényelmesebbé tenni - olyanná, amiben jó élni -, és rettenetes, hogy se jobb, se más nem lesz ettől. Minden vonalon csak az önzés uralkodik, és senkinek nem fáj a másik ember baja, szenvedése. Micsoda pusztává tud lenni egy otthon, és benne a házasság. Már nincs egy kedves szó sem, csak durva, fájó, goromba mondatok. Nem így indultatok egyszer az úrasztala elől. Akkor azt gondoltátok, csupa boldogság lesz minden. Hogy lett ilyen pusztává? Olyan puszta is van, ahol már kemény szó sem hangzik. Csak hallgatás van. Nem érdemes beszélni, úgysem értjük meg egymást. Gondoljatok bele, ilyen pusztaságban nőnek fel gyerekek. Még beljebb kell mennünk, mert az igazi puszta a lelkedben van. A gondolatok pusztája! Amikor csak a saját sérelmeidre gondolsz, amikor nincs más gondolatod, csak nekem, meg velem, és rólam. Ahogy élsz, mered-e mondani, hogy szeretsz és megértesz-e egyáltalán valakit? Mérhetetlen puszta a hitbeli életed! Olvasod az Igét, mert megszoktad. Imádkozol, mert megtanítottak rá. De nincs közösséged Jézussal. Halld meg az adventi üzenetet: Jézus jön! Készítsétek hát az útját!     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Somlyó György: Arcod...

Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át 

fölötte vijjogón a gond,

s tükrén az oldhatatlan szomorúság 

sikamlós olaja ragyog.  

Vizére mint lehajló parti fűzek, 

borul lombos, sötét hajad. 

Iszamós emlékid hinárba fűzted 

s most ott kúsznak a víz alatt.  

A távolból derengve imbolyognak, 

nagy hegyek ködlő ormai, 

mult rettegésnek, szégyennek s iszonynak 

felhőkbeszálló árnyai.  

Majd csillanó kacaj buggyan ki szádra, 

mint felbukó, fényes halak, 

de félve visszahull mindjárt s utána 

csak hullám és zavar marad.  

Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben, 

mely sóhajaidból fakad! 

Most kél a hold és ver föléd az éjben 

vágyakból ragyogó hidat.  

Súlyos ködként fed a bizonytalanság, 

nem törik át fénylő szavak. 

Az ifjú, megrázó boldogtalanság 

csodálatos tájképe vagy.

Fenyő László: A csenddel telve...

A csenddel telve láttok ím itt, 

nem hozzátok, a csendhez tartozom, 

homlokomon a révedés: 

nem földi az s szemem bolygása sem.  

Kies fürdőhely volt a lelkem, 

utó-évadján lássatok, 

tegnap még emberekkel telten, 

ma elhagyott, 

rendetlen őszi park, 

gyomvert, kihalt, 

emberfia, köreim ne zavard, 

az esős évszak kezdődött ma bennem - 

magammal ím egyedül 

lennem ó, hagyjatok.

Sárközi György: Erdőben

Fák, sudarak, görbék, 

Óriások, törpék, 

Tüskések, lombosak, 

Ékesek, lomposak, 

Simák és érdesek, 

Épek és férgesek, 

Köztetek de sokat 

Jártam a dombokat!  

Mint sürü népgyülés 

Vettetek körül és 

Hallgattatok mélyen, 

Hadd zsongjon, beszéljen 

A sok csíz, a szőke 

Rigó, bus pintyőke, 

Gyászos cinke, tarka 

Harkály, csörgő szarka.  

Ti csak hallgattatok, 

Mint néma angyalok 

Zöld szárnyaitokkal - 

S mindig több titokkal 

Telt hüvös lelketek, 

Mig terpeszkedtetek, 

Évről-évre szebben, 

Egyre kövérebben.  

Vándort ha megöltek, 

Föld alá döngöltek, 

Lányt ha letepertek, 

Rosszhírbe kevertek, 

Paraszt ha fát lopott, 

Betyár ha osztozott, 

Ti csak hallgattatok 

És bólogattatok.  

Drága öreg fáim, 

Kedves nagyapáim, 

Nagy életetekbe 

Kis életem vetve 

Hozzátok tartozom! 

Tiveletek rokon 

Bennem minden atom, 

Minden gondolatom.  

Vihar hadd robogjon, 

Szélvész hadd lobogjon, 

Gyilkosság hadd essen, 

Lányt más hadd szeressen, 

Levelek hulljanak, 

Évek hadd muljanak - 

Én már csak hallgatok 

S bölcsen bólogatok.

Ürögdi Ferenc: Minden ádvent

Minden ádvent kegyelem: 

Vétkem jóvá tehetem.  

Minden ádvent vigalom: 

Isten Úr a viharon!  

Minden ádvent érkezés: 

Átölel egy drága kéz!  

Minden ádvent alkalom: 

Győzhetsz saját magadon!  

Minden ádvent ítélet: 

Így kellene s így élek!  

Minden ádvent remegés: 

Isten felé epedés!  

Minden ádvent ima is: 

Uram, fogadj be ma is!  

Minden ádvent szeretet: 

Betlehembe vezetett, 

Köszönd meg hát a csodát: 

A világ karácsonyát!

Babits Mihály: Három angyal

Három, három, három, három, három angyal szállt felém. 

Egyik fehér, mint a felhő, másik könnyű, mint a fény. 

Harmadik úgy hullt a földre az égből egyenesen, 

mint egy könny szemből a szívbe, nedvesen és nehezen. 

Hogyan óvjam meg az elsőt, hogy ne kapjon foltokat 

ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat, 

hogy ne tudjon elröpülni? és az utolsót hova 

rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa őt soha? 

Óh jaj, késő! már az első hószin angyal csupa folt! 

És a másik messzeszállott, aki olyan könnyű volt! 

Harmadikat szégyenemre látja az egész világ, 

mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.  

Kányádi Sándor: Metszet

vannak vidékek gyönyörű 

tájak ahol csak keserű 

lapi tenyészget sanyarú 

sorsú emberek szomorú 

szemében alig pislogó 

mindegyre el-ellobbanó 

fakó reménység révedez 

hogy egyszer mégis vége lesz 

fekete kendők kalapok 

pergamen arcok alattuk 

s mint a kezek a térdeken 

ülnek maguk is félszegen 

a velük rozzant egy-rokon 

megszuvasodott padokon 

ülnek akár egy metszeten 

mexikóban vagy messzi fenn 

vancouver jólápolt gyöpén 

indiánokat láttam én 

így ülni ilyen révedőn 

reményt már alig rebbenőn 

térdükre ejtett két kezük 

az életünk az életük 

azért mentem oly messzire 

belémdöbbenjen mennyire 

indiánosodik szemünk 

tekintetük tekintetünk 

akár egy temetés után 

telő vasárnap délután 

1982

A nap gondolata

 Ha Isten ilyen részletességgel alkotja meg a hópelyheket, mi késztet arra, hogy úgy gondold, a te életed kevésbé fontos számára?

Hópelyhek 

Sohonyai Attila: Aki már nincs neked

Elmondja Gáti Oszkár

*

Neked adtam mindent, mit lehet... 

eltört, száraz pohár vagyok, 

miből kiittak mindent: 

így is inni akartam adni lényednek, ha szomjazott.  

Próbáltam az otthon is lenni neked: 

a hűség, a szerető, a jó-rossz, s a rossz-jó: 

megperzselni kedvedért magam ördögökkel, 

és fájdalmaidban lenni balzsam-angyalod.  

Voltam stabil talaj, 

voltam végtelen-eged, 

alkalmi vágyaidban 

az általad kért szerep:  

A te-éj, 

az érted-vágy, a miattad-remény, 

a veled-fény, az általad-nap.  

Csak egyetlen nem lehettem soha: 

magam...

Edgar Allan Poe: Külön

Gyermekkoromtól fogva nem 

Olyan vagyok, mint más. Szemem 

Nem úgy lát, nem közös kutak 

Habja bennem az indulat. 

Nem közös forrásból ered 

Bánatom. Gyújtva szívemet 

Más fokra izzik örömöm. 

S ha szeretek: azt is külön. 

Ott – gyermekkoromban – a vad 

Élet hajnalán: ott fakadt 

Ez a varázs – a jó s hamis 

Mélyekből -, mely kötöz ma is: 

Forrásból lett, gyors patakból, 

Sziklahegyen rőt falakból, 

Napból, mely lekörözött 

Őszi aranyfény között, 

Villámból az ég alatt, 

Amint elszállt, elszaladt, 

Dörejből, vihar ha forrt, 

S fellegből, mely olyan volt 

(Bár kéklettek az egek) 

Szemre, mint egy szörnyeteg. 

Tellér Gyula fordítása

Kalló István: Harmat

Ma nekem harmat vagy,  

millió párafoszlányból lettél egy.  

Könnyű szavad, kedves mosolyod  

összeállt s lettél számomra csepp.     

Magadba szívtad a rétek hajnali illatát,  

kristályos szépséged tiszta örömöt ád.  

Erőtlen levelemen billegsz, mely  

földig hajlik könnyű terhed alatt.     

Tán legördülsz gyökeremig,  

tán felszív a nap, velem csak emléked marad.  

Holnap már sudár fenyő büszke ágán  

Rajtad csillog a szivárvány. 

Juhász Gyula: Emlék

A szálló évekkel 

Sok minden megy el, 

De a szív, a koldus, 

Tovább énekel. 

Mi remény volt régen, 

Emlék ma csupán, 

De legalább sírhatsz 

Tűnt szépek után! 

Ami emlék, szebb is, 

Mint az, ami él, 

Romok is ragyognak 

Hűs hold fényinél!  

Advent 2023

Advent második vasárnapja.

Régi mondás

„ Ügyelj a gondolataidra, mert azok a szavaiddá válnak! 

Ügyelj a szavaidra, mert a tetteiddé válnak! 

Ügyelj a tetteidre, mert a szokásaiddá válnak! 

Ügyelj a szokásaidra, mert a jellemeddé válnak! 

Ügyelj a jellemedre, mert az formálja a sorsodat!” 

Márai Sándor: Menekülő

El, el, csak el, el. 

Leülni a földre 

Szegényen, csupaszon, 

Mint a halottak: 

Csukott szemekkel.   

Hallgatni bentről 

Süvöltő, bőgő, 

Farkasmód hívó, 

Holdat ugató 

Szavát szívednek.   

Hóba feküdni, 

Varjakkal hálni. 

A köddel kelni, 

Vadmacskanyomon 

Szökni a széllel.   

Jelet nem hagyni, 

Betűt papiron, 

Rongyot az ágon. 

Égetni, tépni 

Nyomod e földön.   

Gyerek ne ríjja, 

Asszony ne bánja. 

Szökni, csak szökni, 

Rongyokban, bénán, 

Húzni Dél felé.   

Mint a halottak, 

Úszni Mohácsra. 

(A vízben is jobb.) 

Szegényen, csupaszon, 

Dünnyögni, nyögni:   

" A tanyád lángban, 

Kötél az ágon, 

Hegedül Isten 

A szegény cigányon."   

1928  

A nap gondolata

Tudtad, hogyha becsukod a szemed elalszik a Hold is? 

Csak a Te kedvedért világít!

k.i.

Faludy György: A távolabbi jövő

Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. 

A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, 

és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek 

mind elporladnak néhány százezer év alatt. 

Pár millió esztendő múlva, új csillagképek 

alatt szelíd fejével kibujik a moszat, 

ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet 

variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak 

születnek s egy merőben különböző embernem. 

Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, 

gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez, 

ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, 

s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja 

önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem. 

(Budapest, 1994)  

Kalló István: Úgy gondolok

Úgy gondolok Rád, mint testem  

visszavágyó, élő darabjára.  

Úgy hiányzol nekem mint az eső az út  

szélfútta porának.  

Akarom, hogy rám hullj, megköss,  

érzékimet átitasd.  

Veled legyünk, mik lehetünk:  

a világból egy békés kis darab.  

2009

Hervay Gizella: Ének három hangra

I

Az ember kiáltana kétségbeesetten, 

s énekké válik a szava, 

csak az állat nyüszít, 

ha nem szabad vonítania.  

Csak az ember hallgat, 

ha nem jajgathat végeérhetetlenül, 

csak az ember énekel, 

míg a jajgatásból kimenekül.  

Csak az ember hallgat, 

az állat nyüszít a fájdalomtól, 

csak az ember énekel: 

örömöt teremt a fájdalomból.  

II  

A kő a napról álmodik, 

A nap a kőről álmodik,  

A víz a földről álmodik, 

A föld a vízről álmodik,  

Az ember a mindenségről álmodik, 

A mindenség az emberről álmodik.  

A virág a vízbe vándorol, 

A hold a halálba vándorol, 

A lélek a lélekhez vándorol.  

Kővé válna a nap, 

Nappá válna a kő, 

Emberré válna az ember.  

III  

Az ember csak akkor döbben a világra, 

ha rákényszerül.  

Magára kell maradnia, 

hogy megértse: nincs egyedül.  

Csak akkor döbben önmagára, 

ha szükség van minden erejére, 

meg kell nyernie a harcot, 

nem állhat félre.  

Kénytelen hős lenni, mert gyenge, 

de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember – 

kénytelen emberré válni 

az embertelen küzdelemben.

Hervay Gizella: Ág

Elnézem ezt a görbe ágat, 

ahány görbület rajta, annyiszor tört újra 

és újra a fény a nap felé. 

Sose láttam még ilyen tökéletesen 

egyenes vonalat! 

Így fordulok én is örökké újra és újra 

emléked felé: 

tűnő szerelmem, éltető napom.

Hervay Gizella: Anonymus

Anonymus vagyok. A közösség lélegzete. 

Megtalálsz, ha keresel 

fiatal fenyő szavában, havasi virág színében, 

búza részeg örömében, kenyér áhítatában. 

Délben nap, este hold, éjjel csillag vagyok, 

föld mélyében só, tenger méhében gyöngy.    

Szájon mosolygás, letéphetetlen. 

Szemekben fény, köveken forrás - csobogás. 

Űzött szarvas, levert fecskefészek, 

egymást keresztező utak; 

konok újraindulás, fában fájdalom – 

a holnapi feltámadás vagyok.  

Radnóti Miklós: Január

Későn kel a nap, teli van még 

csordúltig az ég sűrü sötéttel. 

Oly feketén teli még, 

szinte lecseppen. 

Roppan a jégen a hajnal 

lépte a szürke hidegben. 

1941

Dora Rappard: Szolgálat az éjszakában

Kik az éj csendjében 

virrasztva fenn 

tűnődtök, az álom mért kerül el: 

ne keseregjetek, 

mert meglehet, 

hogy az Úr szent szolgálatra nevel.   

Hisz egész napon át 

sok imádság, 

könyörgés ostromolja az eget. 

Kérők, imádkozók, 

hálát adók 

serege nappal hatalmas sereg.   

De ha leszáll az éj, 

s az álom mély, 

csak itt-ott virraszt árván valaki. 

Szolgálatra, lehet, 

e sereget 

maga az Isten választotta ki.   

„ Dicsérje szent nevét   

hangzik felénk, –  

ki éjszaka Isten házában áll!“ 

A világ elpihent. 

Sötét van, csend. 

De az imádság füstje égre száll.   

S ha az éj csendjében 

e szent helyen 

Isten előtt szívetek meghajol, 

Ő beszél veletek, figyeljetek: 

„ Szólj hozzám, Uram! Szolgád hallja jól!“   

Ha Jézus vére föd, 

ha Ő betölt, 

s jelenléte áthatja szívetek: 

mert mély a csend, 

sok titkot kijelent, 

mit nap zajában nem értettetek.   

S emelve kezetek, 

csak vigyetek 

sokakat Jézushoz, azt várja Ő. 

Nevük mondjátok el! 

Ő majd felel. 

Nála az áldás, nála az erő!   

Járjon be lelketek sok – 

sok helyet, 

s kit Isten ott reátok bízhatott, 

mindnél időzzetek 

egy keveset! 

Testvéri terheket hordozzatok!   

S ahol beteg pihen, 

halk-szelíden 

lengje körül imádság-illatár! 

Erősítse meg azt, 

vigyen vigaszt 

annak, ki halál árnyékában jár!   

Tovább! Mindig tovább! 

Világosság, 

sötétség küzd egymással szüntelen, 

s nem egy bátor vitéz 

ereje vész. 

Támasza buzgó imátok legyen!   

Ti hátvéd legyetek! 

És kérjetek 

küzdelméhez fegyverzetet, erőt! 

Így abban is lehet részetek, 

ha Isten győzni segítheti őt.  

Részvéttel kérjetek, 

ki tévelyeg 

hitetlenül, hamis ösvényeken, 

annak is égi fényt: 

hívja szegényt 

a kereszthez! Ott várja kegyelem!   

Így könyörögjetek! 

És fejetek 

Jézus ölén ha megpihenhetett, 

az álom is leszáll. 

Alhattok már, 

mint gondtalan, boldog kis gyermekek.   

S ha mégse… bízzatok! 

Hisz Uratok 

együtt virraszt az éjben veletek. 

Éji szolgálat ez. 

Jutalma lesz. 

Gyümölcsöt terem és győzelmeket!