Antoine de Saint-Exupéry

"A barát az az ember, aki mellett hallgathatok, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni."

Jász Attila: (maradék)

Élménnyé mosódik bennem a táj.
Minél többet utazom, annál tisztábban látok.
Nézek. Néha fáradtan, de mindig kamerával
a szememben. Repceföldek, juhnyájak, kóbor kutyák
és gödrök az úton. Megráznak, kirázzák belőlem
a fölösleges emlékeket. Csak az marad, amit
érdemes lesz majd levetíteni. Abban a filmben.

Dalibor Pesek: Egy ilyen ember

Egy ilyen ember!

Egy ilyen ember?

Mindegyikünk

Egy ilyen ember
Ezzel az egyetlen szóval
különböző emberek
különböző szándékkal
értékeli egy és
ugyanazon embert

ez az egyetlen szó
kifejez csodálatot
kételkedést
megvetést
hízelkedést
kárörömet

kihasználva
és meggondolatlanul
szolgálja a bosszút
az irigységet és az igazságot

ki kell mondanunk
meg kell hallanunk
hogy ne legyenek kételyeink

Dabi István fordítása

Agnieszka Osiecka: Szerzői est

- Mindazt, amit leír, az életből veszi?
- Az életből.
- És könnyen megy az írás?
- Könnyen.
- És az élet is könnyű?

Dabi István fordítása

Takács Zsuzsa: Bizonyos gondolatok

Ezek a visszajárók, ezek az ismerős,
gyilkos gondolatok, melyekkel jó volna
vigyáznunk, mert hónuk alá csapott dobozzal
érkeznek, és miután ketyegő szerkezetüket,

mely a zár kinyitására robban, össze-
szerelik és agyunkba helyezik, nehéz
szerszámaikkal tánclépésben távoznak
a tett színhelyről. Még találkozunk velük

a lépcsőházban, utat engedünk nekik,
mielőtt a robbanás zajától pánikba esve

megneveznénk őket a fuldoklásunk
örvénye fölé hajló ismeretlennek.

Böszörményi Zoltán: A Mindenható

gondolom az ismétlődő dolgokat
melyek a szabadság szükségszerűségéből
születtek
gondolataimmal keveredik az anyag
amelyből lettem
s mely lehetővé tette
hogy azt gondoljam róla
milyen megnyugtató létének
szükségszerűsége
melyről a változó téridőben
mindig másként gondolkodom
ekkor érzem újra
hogy létezem
tebenned
teveled
teérted
teáltalad

Kálnoky László: A féltékenység kórtörténetéből

1

Még emlékszem, milyen érzés,
mikor a csengőszóra senki sem nyit ajtót,
pedig odabenn ég a lámpa.
Még emlékszem, milyen érzés,
mikor rájövünk, hogy bizonyos szavak
köznapi jelentésüknél végzetesebbek.
Még emlékszem a szégyenletes távozásra,
mikor forró leheletemtől
lefonnyadt a fákról a lomb,
mikor kiáltásomra
áramütötten zuhantak le a levegőből a madarak.
Még emlékszem, milyen érzés,
mikor a szabad természet és a város
egy lassan elforduló arc
tükrévé zsugorodik.

2

Sokáig izzik, ami többé el nem törölhető
a visszafordíthatatlan időben,
a meztelenre vetkőztető kérdések
csakúgy, mint az álruhájukat ledobó válaszok,
a lengén öltözött test kihívása
csakúgy, mint a közönyös meztelenség,
a könyörületes hazugság
csakúgy, mint a szemünk közé sújtó igazság,
a szánalomból adott ajándék
csakúgy, mint a tudva elfogadott alamizsna,
az érzés, hogy már mások vagyunk,
csakúgy, mint az emlék, hogy mások voltunk valaha,
ami soha nem történt meg közöttünk,
csakúgy, mint ami megtörtént, de elmúlt,
az éjszakai hangtalan sötétség
csakúgy, mint a nappal felcsapó lángjai,
a robbanás füstfelhője
csakúgy, mint nyomában a szétfoszló üresség.

Kun Magdolna: Játssz nekem egy dalt...

David Garrett - Albinoni - Adagio

Játssz nekem egy dalt, 

játssz érzéssel, halkan,

mint egy igaz barát,

mikor velem hal,

hogyha éppen baj van.

Zokogjon a vonón a húr,

jajduljon a dallam,

éledjen fel erőm

az élettelen karban.

Vigasztalj, ha minden veszett,

ha társ sincs már, 

csak ellenfelek,

s ha ronggyá tépték életemet,

gonosz erők, vad emberek.

Játssz, mikor már 

hitet vesztek

s fentről nézve is szenvedek,

játssz mindig 

s én bízom benned,

hogy odaát is 

reményt keltesz.

Kálnoky László: Az elvarázsolt pillanat

1

Az elvarázsolt pillanat, mikor
féltett titkokat olvas ki a szem
egy idegen szemből, mikor
a statikus elektromosság
szikráitól sercegő hosszú haj
vízesésében megmártózik arcunk,
mikor egy alig észrevehető,
apró szőrszálra bukkanunk
egy mellbimbó holdudvarában,
mikor belátjuk, hogy nem vezet út
a legszebb testen át sem az örökké
szomjazott lényegig, mikor az utcák
elnyelik távozó lépéseinket,
mikor a megsejtett vetélytárs
letéphetetlen álarcot visel,
mikor téveszmék fojtogatnak,
mikor az aljasságot is
megengedhető eszköznek tekintjük,
mikor végül beáll a zsibbadás
órája, s reszketve kinyújtjuk
kezünket az önismeret
méregkeserű poharáért…

2

A várakozások előszelében
hajladozik a nádkönnyű gyanakvás,
a cseppfolyós szavak patakja
igazat és hazugságot felváltva görget,
két, egymás számára érinthetetlen
szellem áthatol a falakon,
a szobák érett, felhasadt gyümölcse
sötétséget s pondrókat rejteget,
a tudás magva föl nem törhető;
mikroszkópon át látható
véglények úszkálnak az önimádat
tócsájában, de az elégedett arc
csupán önmagában gyönyörködik,
nem szűri tisztává májfoltjait,
szemölcseit és ráncait, a vaksi látás
elmosódott világában lubickol
legszívesebben, már csak ott tud
hibátlanul ragyogni…

Kálnoky László: Önarckép

Megnyerő, különös arc, meglehetősen
kifinomult, de van benne valami
elszántság is. Mintha fából faragták volna,
hogy érzéketlenné tegyék minden csapás iránt.
Keze önmagára mutat,
mintegy fölösleges magyarázatul:
„Én vagyok! Ilyen vagyok!”

Gere Irén: Levél egy kedves barátnak

Kedves barátom!
Tudod, van az a helyzet,
mikor nem a szavak,
a lelkek üzennek egymásnak.
Tudatják, hogy másnap
majd ismét énekelünk,
ha útra kelünk együtt
egy új jövő reményében...
reggel, vagy délben?
már nem is számít,
mondhat bárki bármit,
mi megtaláljuk a forrást,
ahol a tiszta víz fakad.

és tudom nem leszek egyedül,
és te nem leszel magad...

Kálnoky László: Az áramló időben

Sokáig nem mossa le az eső
az oltárkőről a feláldozottak
rászáradt vérét. Ha élne az a kő,
riasztó sikoltása messzire hangzanék.
Elsatnyul a szobanövény,
ha egyszer gyilkosság tanúja volt,
hiába ápolják és öntözik.
Nem véletlenül
koccan meg éjszaka ablakod.
Láthatatlan kézzel kopog,
akit megbántottál jóvátehetetlenül,
hisz már nem él.
Minden tettedre jól vigyázz!
A jó gyakrabban hordja magában büntetését,
mintsem jutalmát.
Erős lakatra zárt
ládád felnyílik önmagától
egy borongós napon
vagy villámfényes éjszakán,
s eléd tárul a látvány,
amit már-már örökre eltemettél,
amiért cserébe éveket
adnál az életedből,
jaj, csak látnod ne kellene!

*

Mikor meghal az utolsó madár,
élethű műmadarakat
fognak készíteni könnyűfémből vagy más anyagból.
Felhúzhatók lesznek ezek a madarak. Fel is repülnek,
élethűen fog hangzani verébcsipogásuk, pacsirtaénekük.
De hogyha meghibásodik a szerkezet,
a garanciális időn belül vagy túl azon,
majd elviselhetetlen recsegést,
köszörűkő-sikoltást
hallatva zuhannak a földre,
vagy tán tovább köröznek
a rovarirtótól bűzlő
lombok körül, s végül le kell
puskával lőni őket,
kiirtani, mint rég halott, de hajdan eleven elődeiket
ükunokáink rég halott elődei.

*

Sorscsillagom,
mogorva ég mogorva csillaga,
számomra még mit tartogatsz?
Ledobsz-e egy marék reményt,
váratlan szikrazáport?
Nem hittem, hogy ilyen szilárd
anyagból gyúrtak össze engem.
Reméltem, hogy legalább a vénség
szégyenét nem kell majd megérnem.
S még mindig mozdulatlanul állsz
fölöttem, ha nem is fenyegetőn,
de semmi jót sem ígérsz,
kifejezéstelen, közönyös arc!

*

Nem voltak ellenségeim ők,
nem büntetni akartak,
mikor elvitték azt a gyermeket,
akinek arca hívogat
tengervízből és esti lombból.
Sosem hittem, hogy összetört öregként
útra kelek, mint fiatal szerelmes.
Az ő arcát fogom
magam elé idézni
egy nem ismert kórházi ágyon,
vagy a lángok között,
ha gépek szórják házainkra
a tűzhalált. Nélküle sosem tudtam volna meg,
hogy nem mindig vegyül önzés a szeretetbe.
Az ő rejtőző ereje emelt
néha önnönmagam fölé
egy-egy ritka, kiváltságos pillanatban.
És ha volna, aki kegyelmet adhat,
legföljebb e néhány pillanatért
érdemelném meg a bocsánatot.

*

Halottak tömegét
látom magam előtt vonulni
titkos kazamaták felé.
Kezükben fáklya lobban,
nem tudnak szólni már,
némán int sárga ujjuk:
„Alászállunk. Kövess!”

*

Lobogó szavaim belekapnak a lombba,
reccsen a perzselődő ág,
arcomba, homlokomra
idegen vér fröccsen ismeretlen homályból.
Ez már a szakadék
pereme! Nem kapaszkodom meg.
Nincsen fogódzó. Beletörődve
figyelem: még mi jön?

*

Rajzzá változom egy barlang falán.
Kíváncsi turisták állnak körül,
közöttük régi ismerősök,
de föl már egy sem ismer.
Magam sem ismernék magamra.
Festett szikla vagyok barlangomnak falában.
Fekete árnyékot vetek
múltamra köpönyegül.

*

A sötétség előtt térdet hajlít a fény,
a korsót tartó, meztelen lány,
a katlanba csordítja sugarát
az áldozat előtti kézmosáshoz.
Ostobán ellágyulok arca láttán,
szűzies szépségétől meghatódom.
Mi hátravan, nem tartozik rám,
szemhéjam rácsukódik
fényt tükröző szememre.
Kioltom arcomat.

Kántor Péter: Ezután már egy más időben

Ezután már bárhova megyek,

bármi történik, bármit teszek,

többé nem karolsz belém soha,

többé nem fogom meg a kezed.

Többé nem nevetsz, soha többé,

nem szívunk együtt cigarettát,

ha volna fogalmad, ha tudnád,

mennyire fáj, fájsz, hogyha tudnád!

Most már nem öregszünk meg együtt,

nem soroljuk, ez jó, ez rossz volt,

csak én: mikor szült, mikor őszült,

mikor mosolygott, mikor meghalt.

Ezután már csak alszol, alszol,

s ugyanazt álmodod örökké,

hogy mi nem cséplődünk törekké,

nem válunk zúzalék kövekké.

Ezután már egy más időben

ülök egy padon a Vérmezőn,

ülök, ülök, nélküledőben,

ezután már egy más időben.

Bella István: Tájzene

Már kottázzák az őszt a fecskék,
dalba írják, én olvasom
a sok, fekete hangjegyfejecskét,
a kottát a villanydrótokon:

dó, re, mi, lá; ti, dó, re, szó, szó
– dúdol a fa, elszolmizál,
egyszer csak arany-hárfaszó szól:
és peng, rezdül levélgitár,

szín-xilofon. Az őszi kékek?
Nap-húrok? Cimbalom-Balaton?
Fénydalt ver a barkafehérbe
pólyált szél a turzó habon?

Egyik se. Csak ez a pár szó.
Számról pergő nélküle-tél.
Lecsap a nap: alkony-start-zászló.
Fecskék, nyár, rajt! Huss, falevél!

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, – de utoljára szép leszel.

Turbuly Lilla: Látogató

Régi haver, még az emigrációból.
Svájcban él most is,
de a nyarakat a Balatonnál tölti.
Nagy szemű szőlőt hoz, üveg Tokajit
(„dobd a fenébe a gyógyszereket, ez az igazi
orvosság”), kávét, csokoládét.
Tele lesz velük az éjjeliszekrény,
vele a szoba.
Túl hangosan beszél,
kacsingat a nővérek háta mögött,

névjegyeket osztogat a szobatársaknak –
rajtuk egy baseli szaunagyártó hirdetése.
Folyton az órájára sandít.
Nyüszít belőle a félelem.

Czigány György: Mi ketten

Mi ketten és mind, ami nem ér véget,

míg irgalmatlan örömtől repes

a szív! Mert csak az szeretet és élet,

amibe belehalni érdemes. 

Meliorisz Béla: Töredék

mintha antik istennők szeszélye volna
széttartó vonalak mentén távolodnak a dolgok
s jelképek nélküli a tér akár a síkság

bár elhatárol tőlem az ismeretlen
korszakaink játékkockáit rakosgatva
történetünk változataival kísérletezem

titokzatos tavaszi kert álmát hoztad
magaddal és déli tengerek illatát
mikor menthetetlenül egymásba szerettünk
hogy bejárjuk a magunknak szánt utakat

belső ajtóinkat sosem zártuk kulcsra
és nincs napszakunk egy se melyből ki kéne takarni
a nem helyettesíthető motívumokat

lüktetett bennünk az idő
de váratlanul elkezdődött egy másik élet
és a fáradt kövek városában találtuk magunkat

fogtuk egymás kezét mint először ősszel
majd lassan komoly szavak süllyedtek el a kórtermi éjben
ahogy képletek szerelmünk még fölismerhető terei
állomások végül minden

Madár János: Megmaradsz immár

Megmaradsz immár nékem az éggel,
szívig kitakart reménységgel.

Amíg boldogan lüktet

a csontom, a kezem;
minden lélegzetedre emlékezem.

Sóhajod

sóhajom lett ezen a földön:
sorsodat, sorsomat örökölnöm.

Mert őseink is

áldott rokonok lettek,
és elindultak a végtelennek.

A tengeren túl,

hogy ragyogni lássalak;
elkísér minket a tűz, a Nap.

Fényeknek

leánya, gyöngye is te lettél;
jöhet ellenünk észak és jöhet tél.

Őszi havazások

téphetik hajunkat,
visszük tenyerünkben összes bajunkat.

Ujjaidban

ujjaim elsimulnak egyre,
és mozdulataim indulnak völgybe, hegyre.

A csúcson

ha megáll a legszebb képzelet,
nincsen szó és nincsen felelet.

Csak néma vérünk

kering a föld körül,
és hallgatásunknak csillag és Hold örül.

Kozmikus

szemedben örökre elveszek,
az árnyéknak, csöndnek én már nem hiszek.

Csak a fény

lehet megváltónk egészen;
világunk fölépül, porszemből lészen.

Így lehet

hazánk örökre sziget,
ki nem mondhatjuk szívünket senkinek.

Mai Ige: Ne bíráló légy, hanem biztató!

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Máté 7:1)

Kedves szülő! Gyermeked lelkét összetörheted azzal, ha azt hangsúlyozod, mit csinál rosszul ahelyett, hogy arról beszélnél, amit jól csinál. Kedves gyülekezeti tag! Lelkipásztorodat elcsüggesztheted bírálgatással, vagy bátoríthatod, amíg kiteljesedik abban a szolgálatban, amire Isten elhívta. Miért választjuk inkább a kritikát a biztatás helyett? Mert könnyebb rámutatni mások hibáira, mint elbánni a saját hibáinkkal! Amíg az ő gyarlóságaikkal foglalkozunk, magunkat jobbnak érezzük. Jézus azonban nem engedi, hogy ilyen könnyen megússzuk: „hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! – mikor a magad szemében ott a gerenda. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát.” (Máté 7:4–5). Gondolj most arra a személyre, csoportra vagy szervezetre, akiket legtöbbször szoktál bírálni, és arra, ki előtt kritizálod őket. Próbálsz nagyobbnak tűnni mások szemében? Régi, be nem gyógyult sebeket és megoldatlan gondokat hordozol, és ezek miatti haragodat kiárasztod bárkire, aki az utadba kerül? Jézus azt mondta: „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. A jó ember jó kincséből hoz elő jót, a gonosz ember gonosz kincséből hoz elő gonoszt. De mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján: mert szavaid alapján mentenek fel, és szavaid alapján marasztalnak el téged.” (Máté 12:34–37). Mi a megoldás? Imádkozz így: „Fogadd kedvesen számnak mondásait és szívem gondolatait, Uram, kősziklám és megváltóm!” (Zsoltárok 19:15).

Forrás: Mai Ige

Babits Mihály: Engesztelő ajándék

Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked:
nincs gyöngyöm, cukrom, virágom.
Görnyedve hozom ahelyett s teszem a kezedbe, nézzed,
keserű életemet, egyetlen terhes gazdagságom.

Ez ami megmaradt még, e meztelen is gazdag élet,
s ezt sem adom, csak visszaadom már:
mert jól tudom, ki vagy? s hogy benned és általad élek,
kenyerem és levegőm! s rég nem volnék, ha te nem volnál.

Óh különös hatalom! szeretet erős gyengesége
- s óh gyenge erősség! oly védtelen benned...
Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége
s mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged és szenved.

Letérdelek s úgy szánom-bánom óráid letörött virágát,
mint aki barbár talppal ment át egy drága réten:
óh ki gyógyítja meg az elrontott örömök rózsaágát?
ki mondja a tiprott percnek: »Kelj föl, kis százszorszépem!«

Órák és percek helyett fogadd el egész életemet,
virágok helyett egész mezőt, noha fölégett és nem virágos:
de virághamvval, s lásd, könnyel is trágyás, s ha új plántáid beülteted,
minden szirmot földajkál s neked áldoz.

Kántor Péter: Magyar stanzák anno 1987

Az ember végül csakugyan belátja
nem is volt nehéz az iskolatáska
még a rajztáblát is szinte jó volt cipelni
s már-már az egész múltját felemelné
olyan könnyűnek látja.

Most fejét betöltik kis lepkényi lidércek
ráncosodnak a nők, akik nemrég igéztek
az összes napos oldal árnyékot növesztett
vajon ő is, ő is magáért mindent megtett?
s a haza üdve? hársméze, vasérce?

Most körülnéz: ki van neki barátja?
s az ujján számolgatja, hátha, hátha
s nem cinkosok-e csak? - itt ma mindenki cinkos
ma ilyen idők járják, barát nincs most
csak késő ősztől tavaszig a nátha.

Most ébren forgolódik villanyoltás után is
még néhány perc, s jóra fordul a világ máris
hírnök érkezik, fülébe súgja: végre
ígéretet kaptunk s adtunk a jobbik énre
kezet ráznak, ujjé, ez kolosszális!

Most hát nekifoghat pár új szöget beverni
pár régit kihúzni - változtatni  szemernyit
vagy többet is, bizony! ezt kéne, s ő ne tudná?
holnaptól nevet cserél, emeletet, utcát
repülni fog vagy juhokat terelni.

S reggel nem érti, mitől olyan fáradt
ha szól hozzá, a kedvesére támad
aztán gyorsan vesz neki szép kalárist
és szomorkásan mondja: nézd, kaláris
egyikük sem emlegeti az árat.

Magyar hon, légy tanúja: ő nem bliccel
zörög a sárga villamos, csilingel
zsebében havi bérlet, foga közt rohamkés
ha jön a Szabadság-híd, ő rohamkész
fején svájcisapka, usánka és cilinder.

És így éri a tavasz, s majd a nyár tán
kóvályog majd a melegben a vártán
vagy szökdécsel az átmeneti porban
harmincon túl, egy átmeneti korban
esni fog, s megjelenik neki a szivárvány.

Böszörményi Zoltán: Harmonia praestabilita

a vidéket ma vihar tépázta meg
felszakította az alig gyógyult sebeket
száz évnél idősebb fákat döntött ki
megrongálta a vezetékeket
belőled kapott szárnyra ez a vihar
a te indulataid korbácsolták fel szeleit
a lelked elégedetlenségéből fakadtak
az ég savas könnyei
s mert nem akartál rólam többé hallani
feldúltad a világot körülötted
dühtől remegő kézzel
tépted szét
az egyensúly törékeny szálait

Böszörményi Zoltán: Aktus

tekintetük egymásba nyílt
megcsillant  csontjaik közönye
a lázadás fájó  akarata
a felismerés hiábavalósága
a húsukba harapó vad kiáltozás
kitárulkozó ölük szabadságérzete
reszkető pilláik súlytalansága
lüktető testük vágyakozása
selyem alá rejtett
lihegő örömük

mindebből
semmi sem volt igaz

Böszörményi Zoltán: Melled szelíden ringó, örök tavasza

Álmodjunk egymással,
a szerelem tüze fűtötte nyárral,
amit az éber képzelet
egymással művelni késztetett.
Álmodjunk egymással,
vetkőztessük le a hegyet,
a völgyet, a rétet,
vegyük le egymás testéről
a gondok terhét,
mint ki könnyű ujjal érinti az idő bőrét.
Álmodjunk egymással,
amikor csak mi vagyunk a vágynak vágya,
lángot szór felhevült pillantása,
ajkát ajkadra szorítja,
s tudja, hogy szava elakad,
ha melled szelíden ringó,
örök tavaszába önfeledten szalad.
Álmodjunk egymással,
minden menyegzőt szédítő
násszal, a kopár szikla kopár
ormával, hol kézen fogva libben
a test öröme, s az álomból kilépő
kikelet.

Böszörményi Zoltán: Az Úr fura rögeszméje

semmiben lobogó lélek az ember
könnyen rászokik arra hogy van
mesébe ágyazza a mindenséget
elvárja
naponta vesse rá Isten
vigyázó szemét
ha vét mások ellen
elvárja
ne számítsa azt fel az Ég
csak az Úr fura rögeszméje
a bűnbeesés
az ember elvárja
senki se vegye észre
mások testén gázol át
hogy a többiektől
egy lépéssel előbbre legyen
a megmérettetések örök győztese

szeretni érdekből
osztozkodni marakodva érdemes

Lukáts Márta: A mécsvirág imája

Istenem,

amikor felhők takarják napod,

vagy már

elérkezik az alkony,

s a természet

hatalmas templomában

mind kevesebben hirdetik

nagyságodat,

utak mentén,

erdők szélén,

hegyek peremén

csöpp, jelentéktelen

teremtményként,

piros vagy

fehér színben

kigyúlok,

hogy társaimmal,

mint sok-sok

apró mécsesed,

hirdessem

örök jelenlétedet.

Ámen

Kántor Péter: Ezután már egy más időben

Ezután már bárhova megyek,
bármi történik, bármit teszek,
többé nem karolsz belém soha,
többé nem fogom meg a kezed.

Többé nem nevetsz, soha többé,
nem szívunk együtt cigarettát,
ha volna fogalmad, ha tudnád,
mennyire fáj, fájsz, hogyha tudnád!

Most már nem öregszünk meg együtt,
nem soroljuk, ez jó, ez rossz volt,
csak én: mikor szült, mikor őszült,
mikor mosolygott, mikor meghalt.

Ezután már csak alszol, alszol,
s ugyanazt álmodod örökké,
hogy mi nem cséplődünk törekké,
nem válunk zúzalék kövekké.

Ezután már egy más időben
ülök egy padon a Vérmezőn,
ülök, ülök, nélküledőben,
ezután már egy más időben.

Radnóti Miklós: Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,
s nem ismerem ma sem
egészen még
nehéz hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

mint napsütötte égiháború:
sötétarany,-
ha megharagszol,
ép oly vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Bertók László: Boldogság-dal

Eljön a napja meglásd, tán észre sem veszed,
csak sokkal szebben süt rád, csak mindenki szeret.
Nem tudod mitől van, egyszer csak énekelsz,
s nevetsz mert a dallam arról szól, hogy szeretsz.
Sétafikálsz az utcán, s mindig jön egy barát,
és ha a kedved fogytán, ő énekel tovább.
Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház,
egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz.
A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat,
Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!

Kerék Imre: Anakreoni

Déli verőben sárgán
lángol a kardvirág még
madárcsőr-koppanásra
nagyfejű napraforgók
vasmagvai peregnek
részeg szőlődarázs dong
üvegfényű bilingen
még kortyolva vörösbort
ülünk a hűs lugasban
a nyár örömét röpke
szerelmeket idézve
de már utolsót lobban
ejtve szirmát a rózsa
s terített asztalunkra
bíbor levélke hullik
névjegyeként az ősznek

Takács Zsuzsa: A Vak Reménnyel egy körúti kávézóban

Ültem a Vak Reménnyel a körúton egy
nemrég nyílt kávézó járdára kitett billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte – milyenek az utcák a koratavaszban?
Mondtam – koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gonoszul
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak
vagy és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.

Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki?
hát nincs elég baja? az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.

Balázs F. Attila: Fátum

úgy fogy el az út a lábad alatt

hogy észre sem veszed

kinyílnak-e a szárnyaid?

Sebestény-Jáger Orsolya: Kései vetület

Lépteim immár nem sietősek,
lomhább is lettem, mint nyári délután
a hullámzó vetések fölött a felhők,
ha tovaúsznak egy végtelen ruhán.

Beért a csönd – megért a vetés.
Térdre hullik az aranyló kalász,
bennük zizeg a búza igaza:
enni csak úgy adsz, ha kenyerükké válsz.

Elomló falattá, hófehér kenyérré –
tépjék, vagy szeljék lélegzeted,
csak add, amit egykor ajándékba kaptál,
hogy létük Általa teljesebbé tedd.

Te mindennél bölcsebb, tanítsd tovább:
hogy utolsó percünkig kell és lehet:
megharcolni a hit nemes harcát
– mindenek előtt önmagunk felett.

Tamás Tímea: Vakondromantika

azon töprengtem
milyen anyag az érzés
ha még nekem
a vakondnak is
jutott belőle
a teremtésnél

az emberek azt hiszik
nincs nekik
az emberek azt hiszik
csak nekik van

pedig az agyatlan
kolibrik is belehalnak
a szerelembe

milyen anyag az érzés
valaki mondja meg nekem
és ha nem anyag
ha nem idegsejt és ingerület
akkor ki ő mi ő

aki sose hagy magamra
aki mindig meglátogat
aki velem együtt számolja
a kifáradt kiszikkadt napokat
amikor sóhajt már a föld is
és jó gabonát bizton nem terem
amikor elbolyong az idő is
és bolondórát játszik velem

nem tudok kiszállni a vakondlétből
pedig be kéne fejezni a verset
ami pátosz is hosszú is de végül
vele bélelem e vermet
ami talán a végső otthonom
bárcsak valaki megtalálna
s fénytelen bundámat simogatva
dúdolna aludna állna
ezen a kopott vakondküszöbön
ami átjáró két világ között
s amit titokként őriztem
fölösleges kis életem mögött

Petrőczi Éva: Embléma

            

pálya - és sorstársaimnak

Ma, a mellékútra terelt,

cammogásba taszított

tűzszekerek

és vágtára-késznek

hazudott szamaraskordék

napjaiban se lógjon,

barátom, az orrod,

ha páncélinged, a Szót

Isten adta reád.

Nádasdy Ádám: Féltérden

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.

Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.

Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.

Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

Radnóti Miklós: Ötödik ecloga

                              Bálint György emlékére

Töredék

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
                       Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.
                       És felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.
Eltüntél.
           S ez az ősz se hozott hírt rólad.
                                               Az erdőn
újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.
Élsz-e, ki tudja?
                        Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
S nem tudnak semmit.
                                   De te élsz? csak megsebesültél?
Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
illat vagy magad is?
                       Már szálldos a hó a mezőkön.
Eltünt, - koppan a hír.
                     És dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét -
                        Mégsem tudok írni ma rólad!

1943. november 21.

Ady Endre: De ha mégis?

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dulásban.

Mikor mindenek vesznek, tünnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bünnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Multnak.

Tarts meg engem, mig szögek vernek,
Véres szivemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

Karolsz még drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj ezerszer is jaj
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

Fecske Csaba: Négy kavics

az idő minden
sebet begyógyít de hol
az az idő hol

*

nézek utánad
mint a becsukott ajtó
elrejt a hátad

*

ugyanazt nézzük
de nem ugyanazt látjuk
mert csak magunkat

*

a búcsúzó nyár
ősz hajszála libben a
lenge ökörnyál

Takaró Károly: Hajnali gondolatok 1-2

Hajnali gondolatok 1.

Hajnali gondolatok 2.

Csoóri Sándor: Badar vallomás a hazáról

Csonka szonett

Nektek csak szó volt, iramló beszéd,
Isten könnye egy szakadékban,
körülállható test, mely folyton vérzik,
mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van,

vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem
az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy
a kezem emelem most is; ahogy a szívem
esik hanyatt a sárban. Igen, a butaságok, a sikolyok

kiégett Hortobágya volt. Egy rosszul összegyúrt
agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig
súlyos várakozás feszült. Talán miatta s benne

veszítettem el magam annyiszor, benne a költők
vándorarcait, melyek már régesrég szoborarcok
s csak néznek engem is, mint ráncos messzeséget.

Sebestyén-Jáger Orsolya: Égi vándor

Talpad majd súrolja a fák csúcsait,
alattad álmodik a jól ismert világ.
Még begombolnád lelkeden a múltat,
öleljen szorosan, mint testté lett kabát.

Majd így lépkedsz súlytalan, egyre feljebb.
Amott egy kopottas templomtorony.
Álmos baglyok néznek rád öntudatlan,
túltekintve Veled a földi titkokon.

Az út még hosszú lesz, ne félj,
mint testetlen vándor, haladsz tovább,
és úgy úsznak alattad megélt napjaid,
akár a fényben elomló füstkarikák.

Ady Endre: Misztérium

Csak az a mély és szent igazság,
Amit magába rejt a lélek,
Idétlen semmi, játszi hívság,
Amit leírok, elbeszélek.
Rendelteték, hogy néhány ember.
Tépődjék, sírjon mindhiába
S hogy meg ne értsék... Néhány ember
Ezernyi éve így csinálja...

Rendelteték, hogy dalba sírja
Néhány szegény bolond a lelkét
És hogy úgy sírja mindig dalba,
Hogy soha-soha meg ne fejtsék,
Hogy amíg jár-kél a világon,
Álmodozó bolondnak hívják,
Hogy a lelkét borítsa ködlő,
Dalokban zsongó, játszi hívság.

Óh, én tudom, hogy gyönge szómban
Csak gyáva vágy az, ami vadság,
Hisz lelkem minden pillanatja
Romlást hozó, csodás igazság.
Ködön keresztül, vaksötéten,
Meg nem fejtett titkokba látok
S átkozottként kell rejtegetnem
Ezer csodás, igaz világot.

Nagy éjeken szeretnék szólni:
Nem, nem birok tovább bilincset,
Nem, nem birok tovább titkolni
Ennyi világot, ennyi kincset.
Világrontó nyilatkozásnak
Égből lopott lángjától égek!...
...S miket leírok, elpanaszlok --
Csak szóba ömlő semmiségek!...

Hárs Ernő: Mit sose láthatok viszont...

Mit sose láthatok viszont már, képbe mentem –
mind színesebbre így válik lassan szobám.
A kárpótlás, amit nyerek, bármily sovány,
nem lett úr teljesen az elmúlás felettem.

Elöl gyerekkorom képei sorakoznak,
utánuk jönnek a kalandos utazások.
A négy égtáj felé vetettem ki a hálót,
s ez volt, mit a mohó kisérletek kifogtak.

Mert mégis gyönyörű kihűlt csillag a föld,
hóhér s önpusztító zsarnokok ellenére,
érezni rajta még édene illatát.

Bármily rövid, csekély osztályrészt örökölt
üdvéből valaki, örökké visszatérne
honvágytól űzve rá, galaktikákon át.

Takács Zsuzsa: Nevek

Ki vagyok én, hogy válaszolj nekem?
Ki vagyok, hogy fölfedd elrejtett Arcodat?
Ágnesnek hívtak egykor, most Teréz vagyok.

Kitartok végig melletted, Uram, kisegítő
munkás a szállásért cserében, koldusok barátja,
leprások mosdatója, csak add, hogy amit

építettem el ne rontsam, hiszen áll már
a tizenkét Ház. A szenny, a zsivajgás, az autó-
tülkölés sivataga helyén emelkedik a Béke

Városa. S ha nélküled semmi életem az ár
és lelkem nyugalma? Legyen belőlem egyre
kevesebb, cselekedj Te helyettem.

Gittai István: Csángóföld

A Gyímesekben bár sose jártam,
több ízben odavittek a filmek,
s felejthetetlenül rögzültek
a völgyek, a lejtők, a legelők,
a dombok, az erdők, a havazás,
a hasábfák, a kémények füstje,
a léckerítés, a viharlámpa,
az istálló, a fészer, a szekér,
a sok-sok egyszerű, emberi arc,
a mindent átitató nyugalom,
a jajongó hegedű, s a gardony
dacra bujtogató dobogása.

Ha nem is az egyetlen, de egyik
jó hely a világon, hol élhetők
a percek, az órák, a nappalok,
az éjek, az évek, szóval az élet,
a túlvilágit is beleértve.

Lázár Bence András: A hallgatás végén

Már három hónapja csak hallgatok. Pedig beszélni
kéne. Mondjuk a spalettákról, ahogy belenyílnak
a fénybe. De szavam szádba száradt, és az apró
történések, mint vad melegben úszómedence széli
burkolat csakis teljességben, csak egészben működnek.
Már három hónapja, hogy elvitted az álmom, lenyelted,
nincs tovább, mondjuk nem bánom.

De a szavakat, amik szádban ragadtak, mint izzadt
fürdőnadrág az úszópad szélén, add vissza. Vagy
nyíljanak a szádban, fogaid mögül, nyelved alatt,
mint vízből vad rózsák, aztán leszakítom, leszedem
gyümölcsöd, magamba nyelem, vagy felveszem,
spalettáid elé álok, mint az isten, hogy a fényt,
pedig beszélni kéne, beengedjem.

Erika Burkart: Láthatár

Este lett,
egy a sok milliárdból,
egyre-másra sorjáznak az évek,
madárraj hussan le az égről,
aljnövényzetet lobbant
lángra a nap.

Tanulunk
egyedül lenni
törött szókkal,
lezuhant képpel,

szemtől-szembe
az utolsó nappal.

Báger Gusztáv: Feloldozás

Váratlan vendég, betoppan hirtelen,
leveszi lelkünkről a terhet.
Annyira meglepődünk, elfelejtünk félni.
Nincs dolgunk semmi,
épp csak lemondunk saját igazunkról.
Ekkor nyújtja át,
mit sose mertünk kérni.

Báger Gusztáv: Városszél

Mikor leszáll, nem mozdul.

Nézem.

Két perc telik el.

Hová tetszik menni?

Szeme lassan rám nehezül.

Oda.

Abba az irányba mozdul,
hol egyetlen ház se áll.

Akkor ő néz vissza rám.
Fürkészi a szemeimet.
Talán a lelkemig is ellát.

Tudom, nem kockáztat, csak ha biztos.
Csak ha meggyőződött a jó szándékról,
akkor mer kérni.

Segít?

Igen.

Alig várom, hogy kimondhassam.
Fölhívom a menhelyet.
Elkísérem, mintha a rokonom lenne.

Megvárom, míg lefektetik.
Enni adnak neki. Elalszik.
Kilépek a kapun és elsírom magam.

Ott és akkor megtudtam,
mit jelent szomorúan
boldognak lenni.

Lázár Bence András: A madaraknak eleséget dobni

Nem is tudom, huszonkét évet tán,
vagy kevesebbet, vagy akár többet,
huszonkét évet tán azt hiszem vártam rád.
Emlékszem még tél volt, vagy alig tavasz,
emlékszem fel volt kötve a hajad.
Álltam egy bejáratnál, szürke hétfő volt,
vagy szürke kedd a madarak délről már
rég visszarepültek. Te bent voltál, én
huszonkét évet tán, huszonkét évemet
számoltam hát meg a mindent, meg a többit,
tudtam, el kéne onnan jönni. El kéne onnan
jönni, a reggeleknek ízeket kéne adni,
az estéknek tüzet kéne rakni, a madaraknak
eleséget kéne dobni.

Aztán mint egy régi vendég, egy elfelejtett
ismerős, aztán mint egy távoli rokon,
megérkeztél, vagy találkoztunk,
vagy szürke hétfő, vagy fehérebb kedd volt,
vagy egyszerűen csak így kellett lennie,
nem is tudom, huszonkét évet tán
– a réginek el kellett onnan mennie –
vártam rád és most megérkeztél,
mint a bibliában, mint a buszra várva
mint mellkast, mint karokat kitárva.
Mint madarak itt a télen, vagy alig tavasszal.
Így hát, vesd le ruhád, ülj le nyugodtan,
beszélj, csak beszélj, hallgatni foglak.
És jöhet bármi, újabb tél, újabb akármi,
újabb vihar, újabb halál, újabb bármi.

De aztán együtt, el kellett onnan jönnünk,
a reggeleknek ízeket kell most adni,
az estéknek tüzet kell most rakni,
és, hogy visszajöjjenek, a madaraknak
eleséget kell most dobni.

Végh Sándor: Nagyapám

Csodálatos ember,

végtelen nyugalomban,

lelkének csendjébe

takarózva,

ül órák hosszat

egy halomban

gondolataival.

Sebestyén-Jáger Orsolya: Decemberi égbolt

Lám, elmúlt megint, miről hittük, múlhatatlan –
akár csöndes mosoly a száj szögletén,
mint birsalmák magánya a megözvegyült ágon,
mikor száradó levelek közt téblábol a fény.

Még felsajdul fölöttünk a decemberi égbolt,
bőrünket kócos szél szántja a platánfák alatt.
Este gyertyát gyújtunk, a vállunk összeér.
Szeretni tanulunk – még lehet, még szabad.

Gősi Vali: Te vagy

te vagy mindörökké
a kikötő felé haladó hajó nyugalma
te vagy
titkolt szenvedélye a kalandozóknak
te vagy a távozás
– az örök lehetetlen –
szeretek eltűnni mélyen a szemedben
akár egy sejtelmes éjsötét erdőben
ahol a fák között átsüt a fény
szeretek húsodba marni
szenvedéllyel
keresem mi benned elérhetetlen
de sohasem keresem
a reménytelent

*
(Parafrázis: Nazim Hikmet, Újra te c.
versére – Ford.: Eörsi István)

Nâzim Hikmet: Újra te

Benned én
a kikötő felé haladó hajó nyugalmát,
Benned én
a felfedezők játékszenvedélyét szeretem,
Benned én a távozást,
Benned én a lehetetlent szeretem.
Beleveszni szemedbe, mint napsütötte erdőbe,
s a vadász étvágyával verejtékes-véresen
húsodba harapni dühös-éhesen. –
Benned én
a lehetetlent,
de nem a kétségbeesést szeretem.

Eörsi István fordítása

Seléndy Balázs: Aki nincs itt

Minden nap
gondolok rád, a részre
aki nincs itt, gondolok rád
amióta
elhagytál
nem akarva, de igent mondva
a végső, otthonról jött,
hívszóra.

Gondolok rád és amikor elindulok
te jössz velem,
akárhová megyek
te jössz velem
a résszel együtt, aki itt van,

mert mi hárman
egy vagyunk,

és talán az a világ,
amit mi fogunk teremteni
nem lesz az a szomorú-szegény világ,
amit te hagytál el, talán ez
szeretet világ lesz,
olyan amilyen volt

mielőtt minden szétesett,
mielőtt le kellett hajtani fejünket
mert hirtelen rádöbbentünk arra,
hogy testünk
meztelen.

Ebben az évben bízz Istenben és légy nyugodt!

„Boldog ember az, a kit te megfeddesz Uram, és a kit megtanítasz a te törvényedre; hogy nyugalmat adj annak a veszedelem napján, míg megásták a vermet a hitetlennek!” (Zsoltárok 94:12–13 Károli)

Vannak dolgok, amiket Isten tesz meg értünk, és vannak dolgok, amiket tőlünk vár el, hogy megtegyük magunkért. Egy másik fordítás szerint: „Áldott ember az, akit te fegyelmezel és tanítasz, ó Uram, és akit megtanítasz a te törvényedre… akinek erőt adsz, hogy nyugodt maradjon a veszedelem napján…” (Zsoltárok 94:12–13 AMP). Szeretnéd, ha nyugodt tudnál maradni bármilyen körülmények között? Szeretnél higgadt lenni, bármekkora is a feszültség körülötted? Szeretnél a béke eszköze lenni, bármerre mégy? Szeretnél felülemelkedni a körülményeken ahelyett, hogy hagynád, hogy lenyomjanak? Isten ma lényegében ezt mondja neked: „Élj az én igém szerint életed minden területén. Tanulj meg érzékenynek lenni a hangomra, engedelmeskedj gyorsan és készségesen. Az én igám boldogító és az én terhem könnyű. Soha nem bízok rád olyat, amivel ne boldogulnál, vagy ami elhordozhatatlanul nehéz teher lenne számodra. Add át nekem az aggodalmaidat – egyenként, amikor támadnak. Örülj, mert biztos lehetsz szeretetemben, gondoskodásomban és védelmemben, és abban, hogy megadom neked szíved vágyait.
Mivel az ördög »a vádló«, ezért folyton rá fog mutatni gyengeségeidre és hibáidra, és azt fogja mondani, hogy érdemtelen vagy. Ne hallgass rá, ő a hazugság atyja! Én kegyelmemből megmentettelek, most már Krisztusban vagy. Az ő megváltó vérén át tekintek rád, ezért az én szememben mindig elfogadott vagy. Add át nekem minden aggodalmadat és gondodat! Kezdj el a jelenben élni, ne a múltban vagy a jövőben! Keresd az én áldásomat, és megtalálod. Élj teljes életet, mert ez az én tervem számodra ebben az évben.”

Forrás: Mai Ige

Bende Tamás: Elindulsz akkor

Ahogy a bőrt szakítod, foggal szakítod hüvelykujjad végéről,
a köröm mellől alig észrevehetően vér szivárog,
egy olyan szertehagyottságban és porladásban,
amihez ezidáig nem volt hasonló.

És hiszed, ha hihetnéd, hogy pont itt,
pontosan e megszakadás közepette találhatsz valamit,
amit talán megéri megszorítani, magaddal vegyíteni,
vagy csak összekeverni az estéket.

Miféle felhasadás ez, miféle oldódás. Eltűnni kellene
és belealudni egy elvesztett éjszakába, mert minden,
amiről azt hitted, nincs már, egyszer elkerülhetetlenül előkerül,
és elindulsz akkor, tényleg mindennek a vége felé.

Ő mindig egy lépéssel előtted jár

„Nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás.” (Zsoltárok 91:10)

A kilencéves Keith Pulles számára a családi úszómedence téliesítése jelentette a nyár végét. Visszaemlékezésében így ír: „Komor hangulatban néztem az ablakból, ahogy apa kinyitott egy edényt, és vegyszert kezdett szórni a medencébe. Aztán egy másik dobozt nyitott ki, és annak tartalmát is beleöntötte. »Jó sok cucc ez egyetlen medencéhez« – gondoltam. Abban a pillanatban megcsörrent a telefon, én pedig odaszaladtam, hogy megnézzem, ki hív. »Ismeretlen hívószám.« Anya és apa figyelmeztettek, hogy ne beszéljek idegenekkel, de aznap egy belső hang azt mondta: »Vedd fel!« A késztetés annyira erős volt, hogy felvettem a telefont, és beleszóltam. »Steve Pullest keresem« – mondta az ismeretlen hang. Bizonyára valamilyen ügynök lehet, gondoltam, de valamiért mégis azt mondtam: »Várjon, mindjárt hívom.« Kezemmel a telefonnal kimentem, és kiáltottam apának, hogy telefonja van. Apám előrejött a hátsó kertből, és átvette a telefont. »Halló, tessék! Ki az?« – kérdezte. Néhány másodperc múlva elvette a telefont a fülétől és kikapcsolta. »Nem volt benne senki« – mondta. Hirtelen hatalmas durranást hallottunk a hátsó kert felől. »A medence!« – kiáltott apám. Kiderült, hogy két olyan vegyszert kevert össze, amit nem lett volna szabad. A vegyület felrobbant, és mérgező gázok szabadultak fel… ha abban a pillanatban apa ott lett volna, belehalt volna. Ismeretlen hívó? Nem hinném. A hívó fél a mi számunkat hívta, és apámat kérte a telefonhoz.” A zsoltáros azt mondta: „nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás.” Isten ma is vigyáz rád és szeretteidre.

Forrás: Mai Ige

Beke Sándor: Bűn

Hátizsákot hordozok,
Uram…
Hátamon hordom
nap mint nap
és viszem magammal,
bárhová megyek.
A súlyt.
A terhet.
A koloncot.
Ólomkatona vagyok már.
Szinte mozdulatlan ember.
Segíts,
Uram,
mert roppantul nehéz a súly:
miatta
omlik össze
emberségemben valami,
meglazultak bennem
a lélek kötései.
Ezt a terhet hoztam,
segíts levenni vállamról,
Uram,
és bocsásd meg bűneimet,
roppantul nehéz a hátizsák,
a képmutatás,
az átkozódás,
s a sok hazugság;
ezt a gyarló hátizsákot
segíts levenni vállamról,
Uram,
segíts rajtam,
ki hidegvérrel
néztem szembe
annyiszor Veled,
ígértem fűt-fát,
és tévedéseimben
tévedve hittelek —

Uram,
ezért kerestelek…

Egyed Emese: Kérdezett

jövendőt mondott füst gomolygásából

varjúraj költözését kitalálta

égő hasábok fénye széthullt mondat

magad vagy mint az ujjam szólt az Isten

József Attila: Az én ajándékom

A szívem hoztam el, csinálj vele
Amit akarsz. És nem tudok mást tenni
És nem fáj nékem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.

Oly fényes az még, mint uj lakkcipő
És lábad biggyedt vonalára szabták.
De ruganyos, mint fürge gummilabdák
És mint a spongya, mely tengerbe nő.

Két fájó karral nyújtom mostan néked
És fáradt, barna szóval arra kérlek
- Ha eltiporsz is füvet, harmatost -

Ha elszakadt a lakktopánka egyszer
S ki megfoltozza, nem terem oly Mester:
Az uccasárba akkor se taposd.

Stenzel Rita: (hazatérő macska dala)

négyszer végzett a szomszéd

kutyája velem zártak be

szenespincébe háromszor

így telt ki a hét tudom

néha a levegő lehetetlenül

összesűrűsödik dorombol és

voltam már félreértett árnyék is

holnap piszkosan és remegve

érkezem a verandára és felfalom

a csomóvá kucorodó halált

Böszörményi Zoltán: Az univerzum peremén

fényévekre távol egy galaxis közepén

fémes csengésű végtelen kacag

a ködtisztáson pálmafa áll

ágán vörös tollú madár énekel

olyan meghatóan

megfeledkezel a boldogtalanságról

az egyre táguló tér

fagyos magányáról

talán

a holnapi penzumról is

észre sem veszed

szíved gravitációs ereje

meggörbíti a téridőt

mélázva ülsz az univerzum peremén

hallgatod a vörös tollú madár

önfeledt énekét 

Büki Attila: Ima mai magunkért

Uram ne engedd
hogy föld és ég között
árvult levelekként lebegjünk
világi sorsunk hazányi szigetén
Engedj bennünket gyümölccsé érni
mikor eljönnek értünk
a hétköznapok országnyi sorsfordulatai

Uram ne hagyd
hogy félelemtől sodorván
lépdeljünk betonerdőink lépcsőin
és űzzenek a pusztulásba
arctalan szellemekként
Ne hagyd hogy a kék nefelejcsek
kertjeinkben elszáradjanak
és bezárjanak égi udvaraink
mikor új napok eljöttét várjuk

Ments meg bennünket Uram
a digitalizált világ
 lélekfojtó bűneitől
és tartsd rajtunk kezed
hogy többek legyünk árva magunknál
Add meg virágát pünkösdjeinknek
tévelygéseinkre irgalmadat
Mentsd meg az utánunk érkezőket
az acsarkodástól árulástól
végzetes golgotás vércseppektől

Add meg magyarjaidnak Uram
végtelen békéd
és halld meg porból porig
hajló testünkből feltörő imánk
Add meg színed látását
és kegyelmezz kegyelmezz
kegyelmezz nékünk
mikor testünk
porrá fehérül

Sebestény-Jáger Orsolya: Csönd-vers

Az időtálló csöndek beszélni tudnak,
mint evezőt csobbant lomha víz,
vagy madarak tollán, ha éj csitul
s ki-bejár csőrükön az álom-íz.

A remény szótalan szirtjein
lábaim lóbálom a mély fölött,
mint zegzugos szoba olyan vagyok,
szárnyukat bontják bennem az ablakok.

De tudom: Te csöndben érkezel,
elapadt forrásim felfakadnak,
útnak indulok, mint ébredő folyó,
s Te medret adsz bennem minden szavadnak.

Hárs Ernő: Hosszú életemen....

Hosszú életemen hogyha végigtekintek,
nincsen semmi, amit ismételni szeretnék:
ami szép volt, legyen megmásítatlan emlék,
s szégyenletesen úgy sincs, ami segíthet.

Bármennyi küszködés, kudarc volt is a sorsom,
fikarcnyi változást sem igényel szivem,
érhetett bú, öröm, szenvedés bármilyen,
belőlük létesült végtére is mivoltom.

Ez lenne vajon a predestináció?
Hogy ahogy megesik, úgy lesz minden a legjobb?
A feltevés csupán dacom kihívni jó.

Mert ha igaz is az, hogy megváltozni nem fog
múltamban semmi sem, jövőm én alakítom:
nem emlékmúzeum, tanműhely lesz a sírom.

Hárs Ernő: Aki sokáig él...

Aki sokáig él, végül maga marad,
s átszenvedheti, hogy kortársait kivégzik,
mint ahogy Damjanich kínlódhatta Arad
mártírhőseinek halálát sorra végig.

De van, ami talán ennél is szomorúbb:
elveszteni azok lábnyomát az időben,
akikkel valaha közös volt az utunk,
emlékek sokezer szálával átkötötten.

Nem tudni azt, hogy a hajdani szerenádok
címzettjei közül ki él még és ki nem,
s hol hordoz még a föld elsodort jóbarátot.

S ha meghaltak, ki hol, mily ég alatt pihen.
Lelkünk, míg nő az árny, mind reménytelenebben
tapogat messzetűnt napok körül az estben.

Gergely Ágnes: Testetlenül

Nem volt ott az Isten testén
való osztozásnál,
nem voltam ott én sem.
Istennek nincsen teste, ezt én
jókor magamba véstem.

Ő magát zárta ki az osztozásból,
engem ki akartak verni.
Hiába, én már kívül voltam,
nem tehetett ki senki.

Nem voltam jelen soha
semmilyen osztozásnál.
A felosztásokat lenéztem,
nem érdekelt a másság.

A kockázóktól, a tolvajoktól
az undor tartott távol.
De tisztelettel maradtam távol
Isten fiától.

Emberfiának nevezte magát,
alázatból, szerényen.
Azóta tudom, emberfiának lenni
nem lehet szégyen.

Ne mondd azt, hogy a tömeggyilkosok is
emberfiai.
Te megbocsáthatsz, de ezeket
a gonosz köpte ki.

A nyomorult, szétdúlt világban
egy kérdés visszafáj.
Testben élsz vagy testetlen
jársz közöttünk,
merre vagy, Ádonáj?


(Új változat)

Nem voltál ott az Isten testén
való osztozásnál,
nem voltam ott én sem.
Istennek nincsen teste, ezt én
jókor magamba véstem.

Te magadat zártad ki az osztozásból,
engem ki akartak verni.
Hiába, én már kívül voltam,
nem tehetett ki senki.

Nem voltam jelen soha
semmilyen osztozásnál.
A felosztásokat lenéztem,
nem érdekelt a másság.

A kockázóktól, a tolvajoktól
az undor tartott távol.
De tisztelettel maradtam távol
Isten fiától.

Emberfiának nevezte magát,
alázatból, szerényen.
Azóta tudom, emberfiának lenni
nem lehet szégyen.

Ne mondd azt, hogy a tömeggyilkosok is
emberfiai.
Ő megbocsáthat, de ezeket
a gonosz köpte ki.

A nyomorult, szétdúlt világban
egy kérdés hátra van.
Testetlenül
vagy testben indul értem —
hol késik az én Uram?