2019. október 29., kedd

Szabó Lőrinc: Köszönöm, hogy szerettelek










Pénzzel, szóval, könnyel, imával,
mivel kellene megköszönni,
hogy eljöttél, hogy bűnben is
el mertél életembe jönni
s álmomba és ágyamba bujtál
s több és jobb voltál minden ujnál?

Köszöntem már titkon anyádnak
és apádnak, hogy drága tested
épp így formálták valaha,
s népemnek már és Budapestnek
megköszöntem, hogy így teremtett,
s köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni szerelmedet.

Ágyadtól most is úgy megyek
tovább, hogy adósod vagyok
s valami sokkal tartozom.
Pénzem nincs, nem imádkozom,
mondják, nem voltam sose jó,
sírni nem tudok, csak a szó,
a szó enyém s a messzi hála –

ezt a hálát adom neked,
kislányom, titkos kedvesem,
s messziről súgom csendesen:
köszönöm, hogy szerettelek.

Áprily Lajos: A völgybe vissza




Felhő-toronyból tompa kürt rivall:
portyázni készül a szabad vihar.

A felleghídja lebocsátva már,
 kibomlott hajjal száll a szélfutár.

Parancs szemén és lobbanó harag:
„Mit álmélkodtok Felleg-vár alatt?

Urunk: a Zivatar üzen velem,
azt üzeni: övé a végtelen.

Övé a hullám és övé a hal,
 csúcsok felett övé a diadal.

Akit lesújt, az, mint a szén, elég -
a völgybe vissza, kandi csőcselék!”

Féltünk. Futottunk. Fent a vak vihar
mennyköveket szórt ballistáival.

Szabó Lőrinc Pillanatok










 Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.

Tüzes Bálint: Téli imádság









Uram te látod kezem üres
nincs benne semmi mi a másé
de marokkal szorítom ígéreted
a reményt.

míg minden
jött – ment légáram
arcomba vágja
szárnyaim utazó
kóbor pelyheit

igen te látod Uram

Márai Sándor: Ég és föld




A nárcisz, igen. A kankalin, a szagos bükköny, a gyöngyvirág. De ne feledkezz meg a fiatal hagymáról, a hónapos retekről, a friss parajról sem. Ne feledkezz meg arról, hogy az erdők, melyek e csodálatos alkotásokat elővarázsolják, rád is hatnak, az emberre. Tavasz van, tehát történik valami. Oly szemmel láthatóan történik: a föld arculata néhány nap alatt megváltozik, a fák feltűzik zöld gyertyáikat, a földek zölden és sárgán áradni kezdenek: mit gondolsz, az erő, mely ilyen felismerhetetlenül elváltoztatja a világot, áthatja a fákat, földeket, vizeket, nem hat át téged is, tested és lelked, nem alakít, nem öl és épít benned is valamit? Élj nagy figyelemmel, tavasszal.

Rab Zsuzsa: Ajándék az ittmaradónak

Utaznom kellett volna, - de
váratlanul itthon maradtam.
Mi hogy lett volna nélkülem:
tanúja leszek akaratlan.
És most, mint illetéktelen
kíváncsi, titkot szimatolva
járok-kelek: hát megtudom,
nélkülem itt mi történt volna.
Semmi. A polc nagy-komolyan
tartja csakúgy tovább a könyvet.
Az asztal, lám, nemcsak nekem,
a maga örömére görnyed.
A kert is megvan nélkülem,
bimbót dagaszt, frissülve ázik.
Lopva az ablakból lesem.
Úgy tudja: magának virágzik.
Enyém-e most ez az egész,
vagy ölembe szakadt ajándék?
Porzó eső a szemközti hegyen,
olajfa-csillag, lepke-árnyék?

... Lehet, már rég meg kellett volna halnom.
Azért nézek hálásan és riadtan
eget, vizet, embert, napot, kutyát.
Mint aki mégis ittmaradtam.   

1966

2019. október 28., hétfő

Kálnoky László: Ballada az őszi erdőkről



Borzong, meghajlik a fenyő;
rejtekhelyén a karcsú őz fél,
kis szíve kétszeresre nő,
mert nincsen rémítőbb az ősznél.
A tér mint nagy, fekete lyuk,
sáros vízben úsznak a csertők,
és elzokogják bánatuk
minden éjjel az őszi erdők.

Az űrben denevér kering, és
dermeszt, bűvöl az éji óra.
A fákban áll a nedvkeringés,
ha fölsikolt a mandragóra,
mikor szellemkezek kiássák,
lila körmök, sárgán tekergő
ujjak, és most a jajkiáltást
visszhangozza az őszi erdő.

Halvány udvara van a holdnak,
sötétek a felhők alatta,
és alakjuk fekete macska.
Fenn boszorkányok lovagolnak.
Vérszínű nyelvét mind kiölti,
mögöttük hosszan lobban el rőt
hajuk, s vijjogásuk betölti
éjféltájban az őszi erdőt.

AJÁNLÁS

Lelkem üres térben lebeg;
kinyújtott kezek el nem érnek;
fenyegetnek vagy féltenek,
de mézes hangok is dicsérnek.

Egyetlen szavukat se hidd:
amelyben élek, nézd e fertőt!
Sírd tele értem könnyeid
vadvizével az őszi erdőt.

Kálnoky László: Ima

Panaszkodom neked, és nem figyelsz rám.
Hívlak, kérdezlek, de választ nem adsz.
Hallgatásod lever. Ekképp felelsz tán,
s a forró sivatagban veszni hagysz.

Mint egy király, kinek a porba sújtott
halálraítélt lábához borul,
palástod szélét markomból kihúzod,
s méltóságos alakod elvonul.

Magad arany füstbe kell hogy takard:
utolsó kiáltásom meg ne halld,
ne lásd magasba szökni véremet,

s ne lásd a vérsugár homokba-holtát,
ha rám vadászik s szétszaggat a falkád.
Hogy ne lásd a tulajdon szégyened!

2019. október 27., vasárnap

Áprily Lajos: Keresni fogsz




Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje, 
csak mélabúd halálos húrja szól. 
Belejajdulsz a süket végtelenbe, 
keresni fogsz, és nem leszek sehol.

Szabó Lőrinc: Bicikli

Fiamat néztem, már majdnem aludt.
– Mi lesz belőle? – töprengtem szorongva.
Egyszer csak felült: – Nekem ne követ,
hanem biciklit tétess a siromra. –

– Majd, hogy ellopják! – ütöttem el a
rémképet. – Vagy hogy megegye a rozsda! –
Lóci ásitott: – Igaz… – s visszadőlt,
a paplant némán a fülére húzta,

s csak nagysoká szólt (s úgy, mint akinek
a szája már végső alkura nyílik):
– Legalább irasd rá a kőre, hogy
nagyon szeretett volna egy biciklit!

Áprily Lajos: Lassú szárnyon









Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erőseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítő szédülésem.

Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrű hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.

Áprily Lajos: Napló

Ma nem gondoltam rád, kedves fiam.

Homályban ültem, hangulattalan,
nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab,
vártam, mikor lop sugarat reám
egy könyörülő, keskeny ég-darab.
De a tavaszból nem jutott öröm.
A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm.
Király, ki koldus-kézzel érkezett...

Egy nap - megint egy nap, mely elveszett.

S mikor - fiam - kész volt a számadás,
eszembe villant a kirándulás.
Az ég feletted genciána-kék,
ragyog reád a végtelen vidék.
A hátizsákodat büszkén viszed,
kövek közül szürcsölsz forrásvizet.
Bokor tövében elrejtőzve vár
tündér-virág: tarka rigó-pohár.
Az erdő száz kincset kínál neked:
arany bábrablót, hőscincéreket.
Prairie-k fiának álmodod magad,
kalandjaidban könnyű szárny emel,
nomád és hős vagy, szertelen, szabad!

Ezt a napot mégsem vesztettem el.

2019. október 26., szombat

Kányádi Sándor: Valami készül




Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelõre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bõrét nem félti,
és a szellõ is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csõsz ül:

Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.

Illyés Gyula: Gyönyörű, gyönyörű

Hátam mögött – szívem is hallja –
 törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.

2019. október 25., péntek

Boda Magdolna: Viselős vagyok












Viselős vagyok
a vágy egyre nő bennem
még nem fakad tej
de egyre nagyobbnak
érzem a mellem                                   
csípőm                                             
fenekem
rakódnak rám az évszakok
nagyobb lesz térfogatom
hogy ami elmúlt
jobban elférjen.                       

Ha leszáll az este
teher a kóborlás
a vér alig mozdul ereimben
csak ülnék mozdulatlan
mint egy szobor
és bámulnám a tengert
az meg engem.
Vagy néznék egy sziklát
az alkonyatban mikor
csorognak róla a színek.
Mi lesz holnap?

Fölcipelem megint a vizet
a második emeletre
és visszamosolygok
akkor is ha nincs kedvem.
Napkeltekor ujjaimmal
elválasztom a tengertől az eget
a türkizt és az ultramarint.
Megint.
Megint.
Megint. 

Boda Magdolna: Tükör

Vizsgálgatom arcom
a tükörben,
ki ez, kérdem.
Tapogatom hajam,
barna fürtök helyett
most már rövid, szőke
(alatta jócskán ősz lehet).
Szemem még csillog,
a vágy benne alig fakult,
épp olyan ragyogó,
mint régen.
Bőröm matt, sápadt,
érzek alatta egy vékony kérget.
Többet kéne mosolyognom.

Többet kéne viselnem
arcomat a púder alatt;
az ajkam is száraz,
rúzs helyett
jobb lenne neki a csók.
Ahogy elnézem magam,
rám férne
egy vitamindúsabb élet,
valami gondtalanabb,
valami sokkal, de sokkal jobb.

Fodor Ákos: Halottak




 képeik falnak   
fordultak felőlünk és  
a hátuk: tükör

Szentmihályi Szabó Péter: Magad köré poklot

Ha Istent egy éjjel ellopod,
állíts helyére oszlopot,
fakassz vizet vad gépeiddel,
építs hidat, mely égre ível,

ha Isten nevét elveszed,
állíts helyébe szellemet,
ha Isten parancsát megszeged,
állíts helyébe elveket.

Ha Istent már likvidáltad,
üres leszel, akár az állat,
ha mennyed reményét lerontod
magad köré teremtesz poklot!

2019. október 20., vasárnap

Szentmihályi Szabó Péter : Reggeli imádság












Köszönöm, hogy ép-egészen
Megértem e szép napot,
Köszönöm, hogy szenvedésem
Reménységben meghagyott.

Köszönöm a kétkedésem,
Hogy Véletlen játszadoz
Velem itt a sötétségben,
Rettegvén, hogy meghalok.

Köszönöm, hogy ma is éltem,
Bár vetésem elfagyott,
S hogy ebben a Nagy Egészben
Egy test s lélek rám jutott.

Fodor Ákos: Határok

Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ                                           
                                   – még az sem
változtathatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
hogy megsértettük:
magunkban.

Fodor Ákos: Hálaérzet




mikor az ember
tudja, hogy mi baja nincs

Csoóri Sándor: Már nem én ülök ott

Szelíd lettem, lassú és belenyugvó:
kitömött vízisárkány
egy vízalatti múzeumban,
csak bámulom a napok fölszálló buborékát,
csak bámulom, amit néznem kellene.

Eljön hozzám hétfő mezítláb,
leveles ággal eljön kedd is,
eljönnek a szerdai lepkék: az újra benépesült éden
turistái:
a csütörtöki, a pénteki szónokok,
hogy a közénk zuhanó, véres zsákokról beszéljenek,
eljönnek szeretni a nők
s a dohányszemetes állú besúgók hízelegni,
megisszuk a boromat, nézzük egymást
és mosolygunk egymásra belülről kifelé,
de holdfényes fogsorukról
eszembe jut a Jeges-tenger
s a fárasztó hómező, hol rossz álmaimban reggelig
gyalogolok
s már nem én ülök ott köztük
a szobanagyságú képkeretben,
nem én kékülök megcsomósodó hajhagymákkal,
szemem és fülem testemtől eltávolodik,
kocsonya-tompaságú falakat hagyva maga után.

2019. október 19., szombat

Gyurkovics Tibor




„ Nem félek a haláltól. 
Megállok vele szemben. 
De amikor lesújt rám, 
Isten, ölelj meg engem.” 

Petőcz András: Az idegen pillantása

Lépések. Valahonnan. És csend.
Aztán megint. Cipők kopogása,
lefelé a lépcsőn. Megy, lassan
halkul a kopogás, távolodik. 

Elnyugszik a csendre. A szív
még dobog, dübörög a szív
az izgalomtól, de a lélegzet
már szabadabban áramlik. 

Aztán újból! Hallani, ahogyan jön,
lépeget felfelé a lépcsőn, igen,
jön vissza, visszatér, kopog
a cipő a lépcső márvány erezetén, 

kopog, már-már dübörög, szinte,
ott dobog és dübörög az agyban,
egyre közelebb: itt van az ajtó előtt!
Lélegzetfojtva áll a túlsó oldalon. 

Csenget. Ajtót kell nyitni.
Kis ablak ki, nyikorog a kilincs,
tekintet a tekintetben:
a szemébe néz az idegen. 

Kérdő a pillantása. Számonkérő.
Ő meg hallgat. A szája remeg:
csupán a szája árulkodik. Arról,
hogy mennyire fél.

Bella István: Metamorfózis




Utálkozom? 
Itélkezem!

2019. október 17., csütörtök

Pethes Mária: Tűnődés




Őrzi egy csokor virág 
vázámban az ünnep mosolyát 
Az ablakon üveggyöngyök 
pergő esőcseppek 
Pedig csak én siratom 
múló életemet

Pethes Mária: Virágvasárnap




Tudom ezen az úton 
hol most ünneplő tömeg 
sorfala közt kocogok 
riadt szamáron 
és éljenzők virágzó olajágat 
lengetnek felém 
egy hét múlva 
már nem a Megváltó 
csak a három közül egy leszek 
Gúnyos szavakban 
cafatokra ütlegelt ingben 
háromszor esem el 
a halálomat követelők köpésébe 
töviskoszorúzott homlokkal 
és lábam nyomában 
hervadó virágok jajonganak 
Tudom ez az út 
a Golgotára vezet 
én mégis töretlenül megyek 
életem adni bűneitekért

Mai Ige: Ott van a neved a könyvben?




 „… csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.” (Jelenések 21:27) 


1912 egy éjszakáján a Titanic, a világ legnagyobb tengerjáró hajója, melyet sokan elsüllyeszthetetlennek tartottak, jéghegynek ütközött és elsüllyedt az Atlanti-óceánban. Sok ember meghalt. A katasztrófát követően Liverpoolban a White Star Lines irodája előtt aggasztó és gyászos jelenetek játszódtak le, ahogy a szerencsétlenül jártak rokonai és barátai az épület előtt tolongtak. A főbejárat két oldalán hirdetmények voltak kiragasztva. Az egyikre ez volt írva: „A MEGMENEKÜLTEK”, a másikra ez: „AZ ELVESZETTEK”. Időről időre a vállalat egy embere kijött egy darab papírral, melyen valamelyik utas neve állt. Amikor az alkalmazott felemelte a cédulát, a tömeg hirtelen elcsendesült, és a hozzátartozók feszülten figyelték, melyik oldalra kerül az új név. 

 Jézus keresztre feszítésének napján Isten lenézett a mennyből, és ráírta a keresztre: „A MEGMENEKÜLTEK”, és elkezdett neveket írni „a Bárány életkönyvébe”. A kereszten az üzenet máig sem változott. Nem kell teológiai tudósnak lenned ahhoz, hogy megértsd. Sőt, a legtöbb ember, aki Krisztushoz jön, nem is tud sokat a Bibliáról. Csak annyit tudnak, hogy szükségük van egy Megmentőre, és tudják, hogy Isten szereti őket. Ahhoz, hogy elnyerd az örök életet, csak annyit kell tenned, hogy megbánod a bűneidet, és bizalmadat Jézusba veted. Abban a pillanatban, hogy ezt megteszed, Isten beírja a nevedet „a Bárány életkönyvébe”, ezzel bekerülsz Isten családjába, és garantált helyed lesz a mennyben. Ez akár ma is megtörténhet.

Forrás: Mai Ige

2019. október 16., szerda

Pethes Mária: Add a kezed




Mielőtt elsodornának a hétköznapok 
Mielőtt mindennapos kis háborúinkban 
egymáson újabb sebeket ejtenénk 
Add a kezed 
Mielőtt rádöbbensz 
milyen kiábrándítóan 
én is csak nő vagyok 
Add a kezed 
Mielőtt elillan életünk 
mint nagyanyám süteményének 
mindent belengő fahéj illata 
Add a kezed 
Mielőtt a simogatás mozdulatát 
feledné kezünk 
és csak ökölbe szorított ujjaink 
merednek nyirkos tenyerünkbe 
Add a kezed 
S az éjszakák 
azok a borzalmas éjszakák 
mikor partra vetett sima testű 
delfinként szomjazunk a csókra 
és riadtan várjuk a feloldozó hajnalt 
az elmaradt ölelés mozdulatában 
lelkünk sírva egymásért remeg 
Add a kezed

Pethes Mária: Délután




Ebben a kora őszi hervadásban is 
szikrázó napsugárral teli 
mosollyal követellek 
kihívón akár egy párduc 
elnyúlva az ágyon 
karodra várva 
érett körte aranyló fényével 
hajamban 
Mezítelen testeden puhán 
megpihen a szökevény nyár 
De szemedben vadóc vágy 
csillan mint pohár alján 
hagyott búcsúkorty 
Kint kesernyés illatokkal 
tolakszik szeptember 
én meg rendíthetetlen' 
ébresztgetem 
szívedben a még megmaradt 
alkonyba forduló nyarat

Márai Sándor: Ég és föld




És mégis, ma is, így is, örökké, mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajlok, úgy köszönöm meg.

Pethes Mária: A szerelem koldusa












A szerelem koldusa vagyok
Szívem öklömnyi falára
festékszóróval fújták fel
nevüket a férfiak
Mutatós grafittik lettek
és tollpiheként távolodtak el
az idő végtelenjében
Én csak a szerelem
átmeneti szállásadója maradtam
de még mindig
szelíd erővel hiszem
hogy az elém hullajtott
kegyes morzsából egyszer
hegygörgeteg lesz













Pethes Mária: Azt a májust sose feledd

Azt a májust sose feledd
Lángolt a tarló testünk alatt
húsunkba égette letepert
fűszálak nyomát a nap
Hétköznapokon lámpásként
annak a májusnak fénye
ragyogja be
félhomályban álló szobánk
Ágyunk annak az ölelésnek
ritmusára ringjon éjjel
Andalítson annak a csodás
tavaszi napnak madárdalolása
a fáradtság álmatlan álmai között
mikor a szerelem szívünkből
messzire költözött
Ha nem emlékeznél valamire
kérdezd a fűszálakat
ölelkezésünk nyomán kihajtottak-e

2019. október 15., kedd

Fodor Ákos: Metagnoszeológia




Én soha másban
nem csalódom, csak saját
ítéletemben.

Dsida Jenő: Alkony

Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.

A zúgó, vonaglótestű fák:
átszúrt, iszonyú pókok,
utánunk kapnak, elszabadult
prédáik után.

Szélfútta őszi levelek,
menekülünk, futunk
s fent kigyúlnak egy messzi kastély
hívó ablakai.

Bella István: A holdról












A hold – macska volt.
Kell erre
bizonyosság?
Hiszen még most is
megugatják
a kutyák és a kutyuskák.

Ha ott ül kevélyen
az ágak hegyében,

vagy: hátával sarlóz
a kémény tövében,

vagy: gebeszkedik a
lombok begyében;

hát még, amikor puhán
        – macskatalpon –
átsettenkedik a
holdfény a szobán,
vagy az udvarokon
a hold-világa.

Futnak is a kutyák,
s a kutyuskák
az inaló holdfény
nyomába.

S így lehetett,
hogy egyszer
fölfutott
az égigérő fára,
az éjre,
hiszen mi mások
lennének
a vöröslő csillagok,
mint megvarasodott
macskaköröm-nyomok,
miket körbeforrt
az éjszaka
fekete háncsa.

Ezért
a kutyák
dühösen:
Vau, Vau!
S a hold
nyűgösen:
Nyau, Nyau!
Azaz
nem is szól,
csak összegömbölyödik
szerényen,
és mosolyog, mosolyog
az egészen.

Márai Sándor: Ég és föld




   “Gyanakvással szemlélem magam, ezt a különös ellenfelet, kinek minden titkos gondolatát ismerem, s lépéseit és cselekedeteit mégsem tudom kiszámítani.”  

Mai Ige: Mire alapozod az életedet?




 „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram – ha nem teszitek, amit mondok?” (Lukács 6:46) 


Jézus elmondott egy példázatot két emberről, akik házat építettek. A bölcs ember a házát sziklára alapozta; a bolond viszont homokra épített. Amikor a vihar lecsapott a két házra, csak a bölcs ember háza maradt állva. Nos, Jézus itt nem a bölcsességet és az ostobaságot hasonlította össze, hiszen mindannyian hajlamosak vagyunk időnként bölcsen, máskor egészen ostobán viselkedni. Azt sem mondta, hogy a megmaradt ház egy hívő emberé volt, és a nem hívőé dőlt romba, bár ezt beleérti. Jézus a két alapot hasonlította össze (ld. Máté 7:24–27). 

Nos, te mire alapod az életedet? Amikor a dolgok rosszra fordulnak, amikor sarokba szorulsz, amikor az életed van veszélyben, amikor az utolsó csepp erődet is elhasználtad – mi segít tovább? Biztosan nem a bölcsességed vagy a felekezeti hovatartozásod. A hűséges hívők is belekerülnek az élet viharaiba: bántalmazó kapcsolat, pénzügyi összeomlás, hűtlen házastárs, visszafordíthatatlan veszteség, gyermekünk megbetegedése, pszichológiai vagy fizikai fogyatékosság stb. Jézus arra mutatott rá, hogy az élet viharain csak úgy tudunk túljutni, ha azt tesszük, amit ő mond! Mivel Isten mindig megtartja ígéretét, ha engedelmeskedsz Igéjének, akaratának, akkor az ő hatalmas ereje érted dolgozik. Bármennyire tombol is a vihar, bármilyen sokáig tart is, ha engedelmességben jársz, Isten segít túljutni rajta.

2019. október 12., szombat

Zágorec-Csuka Judit: Megérkezés




Hogy megérkezzél oda,
ahova elindultál,
hogy végre úton legyél,
és meghajoljál
a teremtő előtt,
hogy megadta ezt neked.

Petőcz András: Fényesség, körülöttünk

Elfáradtam, mondod, leülsz mellém a teraszra,
a vállamra hajtod a fejed, úgy viselkedsz, mintha,
nem is tudom, mintha minden olyan lenne, ahogy
egykor, egykoron, soha, semmikor, a vállamon
fejed, mosolyogsz, nézed a távolban a tavat,
a teraszról éppen odalátni, valami soha-nem-volt
nyugalom bennünk, ősfák árnyékában, kora este,
nyár, majdnem-idill, és, persze, hőség, hőség
mindenütt, minden mozdulatlan, aztán feltűnik
az úton egy különös alak, imbolyog, növekszik
egyre, valaki közeledik, már-már itt van, szinte
közvetlenül előttünk, eltakarja a távoli tavat,
eltakar mindent, ne aludj, suttogod, és a tarkómat
simítod végig a tenyereddel,                                     
                                       rosszat álmodtam, mondom
magamhoz térve, valami különös fickó jött felfelé
az úton, a kerítés mellett, és sötét volt, és fenyegető,
mesélem, te éppen a gyertyákat gyújtogatod a lassú
szürkületben, mécseseket, végig a teraszon, amíg
látom a fényt, és a sötétség nem takarja el a tavat,
addig még jó, gondolom, figyelem, ahogy a mécsesek
körül teszel-veszel, szép a mozdulatod, amikor épp
gyufát gyújtasz, a fény megvilágítja az arcodat, egy
 másodpercre behunyod a szemed, apám szemét nem
zárták le a kórházban a hullamerevség előtt, most
csak bámul bele a sötétségbe, mondom magamban,
körülöttünk tompa derengés, fény, ott, azon a teraszon,
ahol ő, az apám, annyira szeretett elüldögélni. 

Zágorec-Csuka Judit: Egyedül voltál








        Kis herceg tiszteletére

 Egyedül voltál a csillagok közt,
kertész voltál az én kertemben,
barátot kerestél, s megtaláltál
engemet.

Szeretted, hogy a nap lemegy,
ahogy lehunyják szemüket
a csillagok.

Kertemben rózsát ültettél,
hiába van most a sok virág,
ha a nap lement, te elmentél,
mert vártak rád a tejút csillagai

Zágorec-Csuka Judit: Utak Európába



Útjaid még vihetnek Londonba,
Párizsba, Bosztonba, Belgrádba,
Tokióba, New Yorkba, de meghalni
csak itt tudsz igazán, itt eshetik
szét életed.

Útjaid még vihetnek idegen tájakra,
beleszorulhatsz még idegen,
kiismerhetetlen világokba, de csak
itt állhatsz meg, ezeken a magaslatokon.

Útjaid még vihetnek tökéletesebb
demokráciákba, szétszakadt szigetekre,
de a szőlőszemek és a barázdák
hazahúznak vadon nőtt falusi tájaidra.


Varga Miklós: Vén Európa

Zágorec-Csuka Judit: Későre jár

Hosszú kételkedés után nem hívod
fel barátaidat, nem keresed őket,
nem akarsz a sok gyürődés után
megbocsátani, nem kellenek többé
az összefüggések, nem kellenek többé
a hízelgő beszédek, nem nézel bele
noteszeidbe sem, fölösleges lesz
az írás is, pedig a szavak sok
mindent még elárulhatnak, nekik
majdnem mindegy, hogy Adyt
idézel, vagy Kosztolányit, reménykedjél,
lehet, hogy megtűrnek még, de még
néhányszor szívendöfnek a blöffölés
könnyű szlogenjével, ne politizálj,
újabb rendezések helyett itt van
a jól bevált színpadi kép, egyre
megy, ha tanár vagy, vagy költő, de
lehetsz még bohóc is, csak szórakoztass,
adj újabb szenzációt, legyél gyors és
felületes, de ne legyen megoldás,
a színfalak mögött úgysem várnak
rád, inkább ottmaradjon torkodban
a kimondatlan szó, ne legyél többé
letisztult klasszicista, sem avantgardista,
csak hallgassál, mint az elhagyott
sírjel, későre jár, későre jár…

Lesznai Anna: A pillanatok nyoszolyáján

Te másé, én meg senkié,
Egy kedvre ketten nem születtünk,
Egy bölcsőt nem táplál a testünk,
Nem termettünk egy ölelésre.

Nem volt csókunk és nem volt ágyunk -
Összeborúlt útverte lelkünk,
Örültünk hogy egymásra leltünk
S nem telt idő játékos vágyra.

Este volt bennünk és a kertben...
Egymásba mi pihenni tértünk,
A dús gyönyör, mit el nem értünk,
Mint síri rög hullott le ránk.

Elporladtunk, megsemmisűltünk,
Nem folyt idő, ahol mi áltunk
És örök lett találkozásunk,
A pillanatok nyoszolyáján

2019. október 11., péntek

.kaktusz




Tudod arra gondoltam, 
hogy a földi létnek értelmet 
az egyetlen Isten adja, 
csodás ajándék benne hinni... 
hinni azt jelenti, 
hogy minden porcikában érezni 
a csodálatos szeretetet, 
hinni benne azt jelenti, 
hogy tudni pontosan, 
hogy van valaki 
ezen a kihűlőben lévő, 
ebben a szeretetlen világban, 
aki számon tartja 
az ember minden hajaszálát, 
van valaki, aki már 
őt akkor is szerette, 
amikor még meg se született, 
hinni benne azt jelenti, 
hogy van valaki, 
aki mindent megbocsájt, 
aki minden léptét 
féltő szemmel... 
a hit mellett 
minden más eltörpül, 
könnyíti a betegséget, 
a halált, általa képes az ember 
válaszolni a kemény kőre 
lágy kenyérrel,: 
imádni lehet az olyan Istent 
egész szívből és egész lélekből, 
érte az ember már angyallá lehet 
Itt a Földön... 
Isten a szeretet, s ha az ember 
végleg csalódik benne, 
a hitét veszti el, 
a legfontosabbat, 
magát a földi létnek 
az egyetlen valódi értelmét.

Lator László: Folyékony világ .




Suhogó csendben dombon állsz,
szirmokat ejt a homlokod,
fejed körül az éles szépség
ezüst örvénye kavarog.   

Hegyek hajolnak púposan,
színek mozdítják szárnyukat,
lágy formák körül tekeregnek
a keményedő vonalak.   

Tárul a mélység, szétfutó,
egymásba villogó terek.
Fény gyűrűz szálkás fák között,
nyújtóznak zsibbadt gyökerek.   

Vízként ragyog a csorduló,
meg nem született pillanat.
Folyékony csoda a világ
e folyton mozgó héj alatt.

Wass Albert




 “Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.”     

2019. október 7., hétfő

Petőcz András: Nézed az esőt












Megállsz az ablaknál,
s nézed az esőt. 

Lassúdad, végtelen
mozdulat,
ahogy az eső
egykedvűen mulat. 

Nézed az esőt,
ami,
mintha szívedből nőtt
volna ki,
szomorú, szürke és nyugodt. 

Tompa csend
takarja be a végtelent. 

Aztán, valahonnan belülről,
elindul valami. 

Sűrűsödik. 

Miként ha méhraj csapna le
az orgonavirágra,
hirtelen beindul valami zsongás. 

Ez kerít hatalmába. 

Zsongasz te is. Zsongasz. Pedig esik.
A lassúdad, országos eső. 

Amely után talán majd kicsinke lila virág
búvik elő
a semmiből. 

Igen. A földed befogad.
És virág lepi el a sírhantodat.

Tóth Árpád: Esti ének







saját fotó


 A holdat nézd, fölült a háztetőre,
S arany testét szikrázó gombolyagba
Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma,
Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, -
Fáradt szegény, pihenni volna kedve:
Érzed? most rádnéz, s elszántan, vakon
Hozzádvetné magát az ablakon,
S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve. 

S a félsötét szobában nézz körül, -
Érzed? reszketnek a bús bútorok ma,
Rejtelmesen mind hozzád tántorogna,
S mint halk, borús raj, körbe tömörül:
Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek,
Leomlanának, s édes ujjaid
Lágy simítását kérni bújna mind,
Hogy érezzék zsongító, enyhe tested. 

S nézd: ím, az árnyban két szemem hogy ég,
Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer,
Ó, millió sok éve már - emlékszel? -
Égtek s fájtak, - nem volt még föld, se ég,
Simítsa őket is kezed hüs ujja:
Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok
Lététől létem csendesen eloldod,
S a végtelenben ringatózom újra! 

1915  

Petőcz András: A megtört mozdulat

                (a nyolcvanas évek megidézése)     

Futás volt még akkor, és volt még lendület is,
lélegzet volt akkor, és volt még levegőkapkodás,
vágyakozás volt még akkor, valami soha nem volt akarat,
tisztaság volt még akkor, és végtelen fényesség világított.   

Hittel teli társai voltunk hittel teli társainknak,
és valamiféle távoli cél felé futottunk, miközben
nem is sejtettük, hogy hiába rohanunk összeszorított
foggal, távoli célunk egyre messzebb van tőlünk.   

Egyre messzebb lett ez a távoli cél, és én nem akarom,
nem akarom elhinni, hogy hiába is futottam egykor,
egykor, még annyira fiatalon, hogy már az idejét sem,
az idejét sem sejtem valamikori rohanós önmagamnak.   

Most kissé szomorúan és főleg nagyon fáradtan nézem,
nézem, ahogy szétesik körülöttem minden, a múlt,
a múlt, a jelen és a jövő, és zuhanunk csak egyre lejjebb,
miként a madarak, ha szárnyukat ismeretlen golyó sebzi meg.   

Megtört a mozdulat, ahogy egykor a levegőégbe emelkedtünk,
nagy rajban, büszkén és hatalmas erővel. Mindennek vége.
Zuhanásunkat immáron meg nem állíthatja semmi. Örvénylő
mélységet látok. Lehúz, és nem ereszt el már sohasem.

2019. október 6., vasárnap

Falu Tamás: Imádság előre









 Én istenem, ha egyszer felkelek,
S nyugodt szívű és békés bölcs leszek,
Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem,
S imára hullik lázadó hitem…
Ha célnak látok csendes négy falat,
S egésznek érzem, ami fél maradt,
Ha csak ülök a fehér ház előtt,
S lehull lelkemről, mi reája nőtt;
Ha messzeségek karja el nem ér,
És szívem múltak díványán henyél;
Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom,
Csak békességgel megrakott hajóm…
Én istenem, tekints le majd reám,
S most halld meg, mintha akkor mondanám:

Ha már elvetted ifjúságomat,
Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt,
Ha rámfújtál és lángom kialudt,
Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!

2019. október 5., szombat

Fodor Ákos: Ring




erőt vett rajtam 
a gyöngeség

Boda Magdolna: Tükör

Vizsgálgatom arcom
a tükörben,
ki ez, kérdem.
Tapogatom hajam,
barna fürtök helyett
most már rövid, szőke
(alatta jócskán ősz lehet).
Szemem még csillog,
a vágy benne alig fakult,
épp olyan ragyogó,
mint régen.
Bőröm matt, sápadt,
érzek alatta egy vékony kérget.
Többet kéne mosolyognom.

Többet kéne viselnem
arcomat a púder alatt;
az ajkam is száraz,
rúzs helyett
jobb lenne neki a csók.
Ahogy elnézem magam,
rám férne
egy vitamindúsabb élet,
valami gondtalanabb,
valami sokkal, de sokkal jobb.

Serfőző Attila: A napon át




Pislog az est. 
A páváskodó sötét lelkemre ül, 
csak te motoszkálsz bennem folyton, 
s kíméletlenül. 

Süllyedő álmomból ébredtem reggel, 
ragyogó szirtfokról zuhantam volna épp’, 
de a hörgő mélység fölött 
megfogtuk egymás kezét. 
Még hagytam. Hadd ringasson 
az érzés kénye s kedve szerint… 
És reménykedtem, hogy a csoda 
újra meglegyint. 

Boldogan fedném föl illúziómat, 
de meghasadt, félek, cserbenhagy, 
most kopott a szó, 
hisz’ minden, ami bennem jó, 
az Te vagy.

Bölcskei Gusztáv: Lelked, ha fázik…




Ha hideg van fázol, kabátot veszel,
szabad nyakadra, meleg sálat teszel.
Dermedő ujjaid pamut kesztyű védi,
kalap a fejed, ha a szél hajadat tépi.
Viszont… ha lelked fázik, és megfagyott
hiába a test, mit az Isten rárakott
üveges, rideg lesz a tekinteted
nem veszed észre, ha a boldogság integet.
A lelket mi melegíti? – a szeretet
olyan mint a tűz, kialszik ha nem dédelgeted.
Bezárul, akkor már hiába minden, árva
fázik csak, a megváltó szeretetre várva.
Ne panaszkodj akkor! – csak te tehetsz róla
hagytad, a gyűlölet rideg sötétbe tiporja
lelked, hát segíts magadon!
Hagyd az utat, a szeretetnek szabadon!

Bölcskei Gusztáv: A sebesült angyal


HUGO SIMBERG: A SEBESÜLT ANGYAL (1903) 

 Nézem a képet. Vagy a kép néz engem? A három tekintet közül kettő rejtve van. Egy bekötött szemű angyal és egy fekete ruhás fiú. Egyik sincs a helyén. Egy fiúnak nem az a dolga, hogy maga elé meredve a semmi felé menjen. Előtte semmi, mögötte – a primitív hordágyon – egy megsebzett angyal. Angyal a hordágyon? Mit keres ott? Hogy került oda? Ő sincs a helyén. De hát hol van az angyalok helye? Leesett a betlehemi mezők felett éneklő angyalkarból? Megsérült, amikor elhengerítette a követ? Vagy nem figyelt oda, amikor eligazítás volt a légióban, és az Atya-parancsnok azt mondta: mindenki maradjon a helyén, nem jött kérés a Fiútól, nem indulunk a kiszabadítására. Nem figyelt oda, és már ott is termett azon a kopár hegyen, és a lándzsa hegye őt is elérte? Vagy egy ravasz kiválasztottal küzdött egész éjszaka, akit nem tudott legyőzni, csak a csípőcsontját suhintotta meg a szárnyával, s az a szárny megroppant? Beleroppanhat egy angyal egy emberi csípőroppanásba? És kinek szedte a virágot?
Miért olyan fontos, hogy mindenképpen meg kell őriznie? Fontosabb, mint a törött és vérző szárny? Ez nyomja el a fájdalmat?
         Angyali placebo? És a bekötött szem? Egy túsz, akinek nem szabad tudnia, hogy hol járnak, hogy hová viszik? Vagy valaki, aki maga kérte, hogy takarják el a szemeit, mert a látvány elviselhetetlen?       
         És a fiú, aki rád néz? Dacosan? Dühösen? Azt kérdezve: Mit tettem? Azt kérdezve: Mit tettél? Azt kérdezve: Mit tettünk?
         Mivé lesz a világ, amelyikben meg lehet sebezni az angyalokat?
         Mivé lesz a világ, amelyikben meg lehetett ölni azt, akinek angyalok szolgáltak?

„És szél támad. És fölzeng a világ. Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszűnhetett dobogni szíve. Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die." (Pilinszky)

2019. október 1., kedd

Tóth Árpád: Jó volna szépen...



Jó volna szépen kezedre hajolni,
S lehúnyt szemmel tünődni csendesen,
Minden hogy elmúlt: a sok, kopott holmi,
Ócska emlékek ...... életem ..... 

1916

Tóth Árpád: Az ifjúságom immár...

Az ifjúságon immár túljutottam,
Napjaim lejtése már nem szilaj,
Már nem zuhog, mint vad víz, áll nyugodtan
És simán, mint a hűvös, bús olaj. 

Ó, bús olaj, kit szűrtek fájó prések,
Lelkem olaja .......eség,
Megkenni véled a vén szenvedések
Sajgó hegét... 

1914

Prókai Árpád: Halogatás




    „Néhány nap múlva pedig megjelent Félix a feleségével, Druszillával, aki zsidó származású volt. Magához hívatta Pált, és meghallgatta őt a Krisztus Jézusban való hitről. De amikor igazságról, önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült, és így szólt: Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak. Egyúttal azt is remélte, hogy pénzt kap Páltól, ezért gyakrabban hívatta, és elbeszélgetett vele. Két esztendő múlva Porciusz Fesztusz lett Félix utóda. Félix pedig fogságban hagyta Pált, mert kedvében akart járni a zsidóknak.” (ApCsel 24:24-27)    

 Félix megrémült, hiszen volt mitől félnie. Tudta, hogy nem Istennek tetsző életet élt. De rá jellemzően most is  elhatározta, hogy elnapolja a döntést. Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak. Félix azonban túl sokáig halogatta a döntést. És az alkalmasabb pillanat, amelyre várt, hogy hitét Jézus Krisztusba vesse, nem érkezett el. Sokan ezt teszik ma is, halogatják a döntést, pedig holnap sem lesz könnyebb meghozni ezt a döntést, mint ma.  Biztosan megfigyeltétek már, hogy amikor valaki újra és újra azt a tevékenységet végzi, egy idő után az a tevékenység számára automatikussá válik. Minden különösebb gondolkodás nélkül el tudja azt végezni. Érdemes megfigyelni, amikor valaki például nagyon régóta köt. Szinte már oda sem kell figyelnie arra, hogy mit csinál, tud mellette tévézni, tud mellette beszélgetni és ugyanúgy elkészíti a gyönyörű pulóvert. A lelkiismeretünkkel is így van ez.  Biztosan megfigyeltétek már magatokon is, hogy amikor először készültök valami olyat tenni, amiről tudjátok, hogy bűn, milyen komoly harc folyik az ember szívében. És ha mégis elkövetjük azt a bűnt, mennyire rosszul érezzük magunkat utána, micsoda lelkiismeret furdalásunk van. De a következő alkalommal újra, amikor ezzel a kísértéssel találkozunk, valahogy könnyebben beadjuk a derekunkat. Már nem folytatunk olyan ádáz küzdelmet lelkiismeretünkkel. És ha ezt így folytatjuk tovább, eljuthatunk arra a pontra, amikor szemrebbenés nélkül követjük el már el az a bűnt, amely a legelején számunkra még hihetetlen nagy lelkiismeret-furdalást okozott és egy komoly harcot indított el bennünk. Nagyon szomorú az, amikor az ember eljut erre a pontra, amikor már nem érzékeny a bűnre.  Ez történik akkor is, amikor újra és újra elutasítjuk Jézus Krisztust. Egyre automatikusabbá válik ez, és minél többször mondunk nemet, annál nehezebb lesz azután egyszer igent mondani. Félix tehát megrémült, a Szentlélek munkája által a szívében felismerte saját bűnösségét, de halogatta a döntést. Mi ne halogassuk a döntéseinket!

Forrás: Napi Ige és gondolatok