Babiczky Tibor: Tavasz előtt

Valami különös neszre felriadsz. 

A szív? A gyomor? Csak a vízvezeték. 

Hajnali fél három. A fényszennyezés 

sápadt sávja dereng a toronyházak közt 

a látóhatáron. Fölötte keskeny 

szelet égbolt. Mint frissen feltárt 

bányaüregben az ércrögök, fakó csillagok 

ragyognak. Az éjszaka elnyeli a percek 

csillesorát; az éveket. És mind lent marad 

a mélyben örökre. A múlt leszakad, 

mint egy bányató meredek öble. 

Hűvös víz. Pár mozdulat. Kezek. 

Arra gondolsz, vágyakozva és lemondással 

teli, ami előtted már alászállt. 

És hirtelen felismered — néhány kezdetleges 

szót, egy gyerekruhát —, hogy ez volt az életed.

Murányi Zita: magántulajdon

a holdba sárga tűlevelek 

karmolnak az esti sugarak 

itt ülök a fény ölében és nézem a tájat 

ahogy magához öleli a virradat 

a fény ölében ülök 

és arcomhoz szorítom a holdat 

körülöttem egy univerzum sürög 

és lila fényébe mosdatja a tejutat 

itt ülök egy csillag száján 

és a tátongó sötétségből iszom 

az estéknek vége 

de a fénybe is elkísér a szomj 

ha ölébe ejtem sárga tutajom 

egy másik korong 

tört fényű mécse a napcsillókon 

fölragyog 

vagy ahogy fák körül a lomb 

bennem az isten szorul össze 

mint elidegeníthetetlen 

lelki magántulajdon.

A nap gondolata

Aki neked pletykál, rólad is fog.   

Takács Zsuzsa: Madarak

Még rémület fog el, hogy tervezem,  

véget vetek a veled való kapcsolatnak,  

de megfészkelt bennem a gondolat  

és ki fogja költeni tojásait.  

A gyönge csőrök szerelmem szétszedik.  

Először hűvös érintés aztán élesebb, gyorsabb,  

mindig ugyanott, követelőző, ellenállhatatlan  

vágy idegeimben: mindentől szabadulni.  

Rettegve gondolok eljövendő életemre.  

Nem volt senkinek közele édesebb,  

sötétbarna ajtók mögött a virrasztás veled –  

A végső nap után ujjongó hangzavarra ébredek.  

Először nem hiszem el, hogy közös  

időnknek vége, tompa türelmetlenséget érzek.  

Aztán visszaemlékszem a részletekre:  

a fekete szárnyalók kiszálltak belőlem.   

Révész Szilvia: Miről szólnak a találkozásaink?

„ A rágalmazó titkokat fed fel, azért a fecsegővel ne barátkozz!” 

(Péld.20:19)     

Hatással vagyunk egymásra. A találkozásaink, beszélgetéseink nyomot hagynak bennünk - és a másikban is. De mire használjuk őket? Miről szólnak a találkozásaink?  

Sok beszéd csak felszínes fecsegés. Nincs benne semmi mélység, gyakran parttalan és céltalan. Beszélünk, hogy elüssük az időt, s hogy leplezzük a valóságot. A felszínes csevegés valójában a mély hallgatás megfelelője. Esélyt se adunk arra, hogy a valódi kérdések a felszínre jöjjenek.  

Aztán ott vannak a “harmadik típusú találkozások”. Amikor kettőnk beszélgetésében egy harmadik ember lesz a téma. Kibeszéljük a titkait, továbbgondoljuk, érteni véljük a helyzetét, és így terjed a rágalmazás, pletyka. Hívők közt persze álszent módon szigorúan csak “ima-témaként”!     

Miért teszünk ilyet, miért árulunk el másokat? Néhányan csak azért, mert nincs gyakorlatuk az őszinte kapcsolódásban. Mások gonoszságból, kicsinyes bosszúvágyból, vagy mert saját kudarcaikat vélik kompenzálni mások nehézségeinek felemlegetésével.  

Mások beszélgetéseire nincs ráhatásunk - még akkor se, ha azok rólunk szólnak, kárt tesznek nekünk. Sajnos sokszor a szembesítés se segít, hisz az, aki előszeretettel beszél másokról, csak ritkán érzi át a súlyát és vállalja fel a felesősségét a szavainak.  

Az Ige azt tanácsolja, az ilyenekkel ne barátkozz, ne őt ajándékozd meg a bizalmaddal.  

Egy idősebb ember egyszer azt mondta: biztos lehetek benne, hogy az az ember, aki előttem felfedi mások titkait, másokról rosszakat beszél, az legközelebb ugyanolyan könnyedén továbbadja az én bizalmas közléseimet is valakinek, ha úgy adódik. Fájdalmas felismerés volt, ahogy azóta is fáj szembenézni a hasonló helyzetekkel. De felelős a saját szavaimért, tetteimért vagyok, hogy én mit osztok meg másokkal, hogy kivel osztom meg a szívemet, hogy miről szólnak a találkozásaim, beszélgetéseim.  

Szóljanak ma a találkozásaim arról, amit Isten szeretne elvégezni azokban! Ha kell, legyen bátorságom önmagamról, a valóságról beszélni. Ha kell, vegyem észre azt a másik embert, akit nem véletlenül sodort az Úr az utamba. Legyek a számára egy hírforrás helyett a bátorítás, a reménység, a szeretet, az öröm csatornája ma! 

Forrás: Napi Ige és Gondolatok

Makay Ida: Más időben

Azóta ott vagy. Más időben, 

ahol más csillagrend szerint 

merülnek el a percek, évek, 

ott, ahol más eget feszít 

föléd az ismeretlen Isten, 

ahol a fiává fogad 

ahová vágyunk mind, az ország, 

S megméretlen tereid fölött 

Atlantisz-éj a boltozat.

Iancu Laura: Fecskék

A kezem öregebb, mint 

              a szívem. Naphosszat 

azt játssza, hogy megérint. 

Estére összemarkolja 

              fájdalmait, 

              földig érő reszketéseit, 

églakó bőröd melegét, 

              és amikor a villásfarkú fecske 

              etetni kezdi fiait, 

szélnek ereszti arcodat.

Iancu Laura: Neved

olyan volt 

              mint jó estét kívánni 

hegyek közé szorult 

              szorongó mennydörgésnek 

olyan volt 

              mint túl nagyot harapni 

véget vetni az éhségnek 

              olyan volt 

megégett szájjal hívni 

              biztosabb szóval 

              a kígyózó villámnál 

mintha egyhetes hallgatás után 

              nevedet 

tévesen mondanám

Iancu Laura: A Kálvária út

Búcsúzásod napján 

              eljött házunk elé egy 

madár. Gyalogosan. Tört szárnnyal. 

Bolondos esthomályba hullott 

              utánad kiáltott szavam — 

marasztaltalak volna még 

              a diófák között. 

              Az úton. 

Meglátta piros szívemet 

a tél és 

              hószoborrá falazott. Nem hitte, hogy 

              vasárnap 

nem vétek homlokon csókolni 

              fekete-fehér arcodat…

Markó Béla: Emmausz után

Caravaggio: A hitetlen Tamás, 

1599, olaj, vászon, 107 x 146 cm, 

Sanssouci képtár, Potsdam 

*

Egy láthatatlan angyal simogat, 

de ha kérdezem, senki sem felel, 

s gyorsan elolvad forró arcomon 

az idetévedt néhány hópehely. 

Valami hírnök jár errefelé, 

talán azért jött, hogy szóljon nekem, 

roskadásig van hóval fent az ég, 

s holnaptól változik az életem. 

Nincs ebben semmi új, hisz eddig is 

ugyanígy napról napra változott, 

meg-megérintett könnyű ujjbegye, 

hol esőt, hol meg napsütést hozott. 

Lehet, hogy sóvár képzelgés csupán, 

mert közben mégis minden ugyanaz, 

és mintha más lenne, elém kerül 

hátsó utakon az elmúlt tavasz. 

Nem bánom már a torlódó időt, 

és nem rémít, ami különbözik, 

mert Isten mindig más alakot ölt, 

s ami egyforma, egyre ördögibb. 

Testedbe mártom kezemet, Uram, 

hogy hátha való lesz a látomás, 

tudom, hogy nem vagy, de tapintalak, 

s vágyom rád, mint a hitetlen Tamás.

Demény Péter: Apazsoltárok

Sorompó 

Holnap meghalok, 

és még mindig 

nem fogom tudni, jókor 

engedtem-e le a 

sorompót, jókor emeltem-e 

fel. Volt, ami átszáguldott 

nyugodtan, pedig nem kellett 

volna, és akadt, ami nem 

siethetett, pedig nagyon 

kellett volna. És ami 

éppen jókor, az nem mindig 

szerzett akkora örömöt. Vagy 

talán csak az ember vár el túl 

sokat? Én biztosan túl 

sokat vártam el, de hát 

nem lehettem vonat is, sorompó 

is, bakter is. Fütty, az nagyon 

lettem volna. Majd 

legközelebb. 

Méh 

Lesz-e legközelebb? Nem 

mondom, hogy ez a kérdés, csak 

ez a kérdés. Nem is a hiúság, vagy 

a mohóság, csak a vágy, hogy 

valamit végre jól, végig 

hibátlanul. Zümmögni, virágról 

virágra szállni, mézet ereszteni, és 

megszűnni. Olyan nagy 

kívánság? Megbántottam 

a lyányomat, és 

még élek.

Makay Ida: Kigyúlt toronyban

És egyszer jössz. Nagy tűzmadarak 

ajtómig elkísérnek. 

Szív dobbanásom ritmusa 

lángnyelvek reszketése. 

Feszített tükrű csönd az ég. 

Millió húr szakad. 

Hajnaltól kigyúlt toronyban 

Vergődik a harang.

Ewa Fiszer: (Mert amikor meghal valaki...)

 Szeretett Testvérem emlékére!

Mert amikor meghal valaki 

Be kell csapni az ajtót, 

Elszigetelni az ablakot s a szívet, 

Hogy ne vigyen magával 

Többet, mint amit el tud viselni 

A második leghosszabb pillanat.   

Dabi István fordítása

Villányi László: Többes szám első

Istenem, de jó is újra meg újra felidézni 

az első üzeneteket, a várakozást a válaszra, 

emlékezni első hosszú beszélgetésünkre, 

első sétánk lassúságára, az első vonatút derűjére, 

vajon melyik pillanatban szerettük meg egymás 

hangját, érintését, miként teremtődött ott legbelül 

a bizonyosság, majd egymás arcára ébredünk 

reggelente, hallgatjuk a madarak muzsikáját, 

ámulunk az ég fényein, a virágzó fákon, 

közösek lesznek ünnepeink, igen, mindez velünk 

történik, a csalódások megérlelték az örömöt, 

jelenvaló lett bennünk Isten, fölragyog körülöttünk 

az utca, ránk csodálkozik a város, megszületnek 

a varázsszavak: nálunk, együtt, akkor vagyunk 

nyugodtak, ha egymáshoz érhet kezünk, ha nevetős 

szemünk, Istenem, de jó is többes szám 

első személyben kimondani: áldás van rajtunk.

Simek Valéria: Valahol messze

Hajadban elül a szél, 

táncos jókedved van. 

Ájulásba zuhan a Nap, 

fekszik a mézszínű avarban. 

Füst fűszerezi utad. 

Égig érő énekedben 

előjönnek belőled napjaid. 

Valahol messze egy vonat 

kúszik, jössz és megtalálsz. 

Az eső a Bakony kebleit 

mossa, földig ér sötét 

szoknyája. Az elsötétülő 

ablakok mögött most 

mondanak értünk imát.

Visky András: Augustinus - apokrifok

A mélységből kiáltunk hozzád 

Uraknak Ura, akinek a szívét betölti a lényed áradó ragyogása 

és irántad való teljes szeretetre törekszik, 

vajon eljut-e a felebarát szeretetéig? 

Vajon nem a legtökéletesebb magányosság helyét fogja-e megkeresni, 

hogy szerelmében maradéktalanul elmerüljön, 

és teljes szívéből, teljes lelkéből, minden erejéből 

téged szeressen, fölemelkedve hozzád? 

Szegények nincstelen királya, Megváltónk, aki a legkisebbek szolgálatára teszi fel az életét, 

és nem tanácskozva testtel és vérrel elmegy az elesettség legvégső határáig, 

és önmagát a végsőkig megtagadva az esendőt maga fölé emeli, 

és közösséget vállal az elveszettel,

magára veszi az elkeseredettek reménytelenségét, 

mert önmagánál, aki maga is szeretetre szorul, 

jobban szereti felebarátját, 

aki már önmaga szeretetére sem képes — 

az az ember vajon eljut-e a féltőn szerető Isten szeretetéig? 

Vajon nem önmagát szereti-e csupán a magányosságban élő, 

amikor kivonul a puszta helyekre? 

Vajon nem önmagát szereti-e csupán a felebarátért fáradozó, 

aki szeretetét a másikban akarja megvalósulni látni? 

Odafent vagy a legmagasabb helyeken, 

Te tőlünk mindenben különböző Legszentebb, 

fénnyel és méltósággal, dicsőséggel és fennséggel ékes — 

a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk. 

Elfoglaltad a legutolsó helyet, 

Te hozzánk mindenben hasonlító Legszentebb, 

alászálltál az Atya közelségéből, hogy megismerjük a veled való lakozás 

üdvösségét — 

a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk. 

Egyedül tebenned nyugodhat meg a mi lelkünk, emberré lett Megváltó, 

aki eljövendő vagy, noha már közénk jöttél, 

hogy magadhoz vedd a Tőled távol élőket — 

a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk. 

Elrejtőztél a gyöngeségben 

Amiképpen meghal a régi, mint a földbe rejtett gabonamag, 

hogy új legyen, zsenge és fogyatkozás nélküli, 

tekintetre kedves és túláradó, — 

Ugyanúgy előbb régi lettél miérettünk, 

Te mindig új, 

magadra öltötted az ideiglenességet, 

Te örökkévaló, 

Megmutatkoztál nekünk, 

Te kifakadt Ige. 

Elrejtőztél az emberi testben és növekedtél, 

Aki növekedést adó vagy, 

tanultál az eljöveteledet hirdető bölcsek lábainál, 

Aki magad vagy a bölcsesség, 

ember gyermekévé lettél a romlandó test ruhájában, 

Aki mindeneknek atyja vagy, 

kitaszított lettél, szakadatlan vándor, 

Aki otthona vagy a világmindenségnek, 

teremtmény lettél a sötétségben járó teremtmények között, 

Aki a teremtő világosság vagy. 

Mert istenséged Istentől pillanatra el nem szakadt, 

bár földig rombolta benned a halál az embert, 

és megsemmisítette benned a könyörületesség az Istent, 

Hogy a mélység torkát elrekeszd előlünk, gyilkosaid elől. 

Felemelkedtél a harmadik napon, 

romolhatatlan testedet a romlás sebeivel megjelölted, 

hogy felismerjünk, Feltámadott Bárány, 

akik a szív egyszerűségében szeretünk Téged, 

akik életünk egészével szólítunk téged, 

akik nevünket nevedbe rejtettük, 

Hogy szerelmedtől többé el ne szakadjunk, az idők legvégéig.

Pilinszky János: [ Bajvivás volt itt...]

Bajvivás volt itt: az ifjú Minden 

keresztüldöfte Titok-dárdával 

az én szívemben a halál szívét, 

ám él a szívem és él az Isten.

Pilinszky János: [ Ezentúl nincsen senki élő...]

Ezentúl nincsen senki élő, 

ki megosztozhatna veled 

abban az egyszeri csodában, 

hogy pillantásod és hajad van, 

arcod, meleged és kezed. 

Úgy vagyunk, mint az állatok 

kik összebújva megmerednek.   

Fecske Csaba: Tapló a fán

megjöttél ma is 

mint minden nap 

kérés nélkül de nem ellenemre 

bár el sose mentél 

csak rejtőzködsz és előbukkansz 

olyan természetességgel 

mint eső után a nap 

a sors váratlan és talán 

meg sem érdemelt ajándéka ez 

feloldozó kegyelem 

hamvas öröm látom évek rongálta 

egykor szép arcodat vadvízként 

megcsillanó szemedet 

amelyen a mezők rajta felejtették 

színüket lepkeként angyalok rajzanak körötted 

a fényesség áthatolhatatlan ködében 

mindig hozol valamit alászállsz 

az idő vak tárnáiba elrejtett elfelejtett kincsekért 

bocsáss meg én 

élve felejtettelek élősködök rajtad 

mint tapló a fán 

Villányi László: nálunk éjszakázik

Látni, mondani, megnyílni, hallani, hinni, felemelni, 

munkálkodni, üdvözülni, szeretni, fáradni, ismerni, 

cselekedni, örülni — Jézus legfontosabb igéi. Vannak-e 

fontosabb igék? 

Nem kell néznünk az órát, egyre közelebb röpköd 

udvarunkon a rozsdafarkú, esteledik. Boldogító 

a tudat: nálunk éjszakázik. 

Diót szüretel a fakopáncs; leveri csőrével, s kibontja 

héjából; akárha egy tibeti szerzetes a bölcsességet. 

Mikor is volt, amikor élethiányban szenvedtél? 

Már csak kétszáz tizenötöt kell aludnod, s virul a kert 

szélére gondolt vérmogyoró, Carmen vérborbolya, 

vérszilva, kékszakáll, cserszömörce, puszpáng, 

mályva, gyöngyvirágcserje, illatos lonc, rózsalonc, 

szárnyas kecskerágó, kikeleti bangita, aranyvessző, 

seprűzanót, pompás jezsámen. 

Izsó Zita: Egy

Vannak ezek a pillanatok, amikor 

semminek nem tudnál jobb helyet. 

Talán az elhelyezkedésen múlik minden, 

olyan, mintha az asztalból nőtt volna ki 

a toll, pohár, állólámpa, monitor, 

a kertből a csap, a kútból a vödör 

és mintha márványból lenne minden, 

és egyszerre láthatóvá válna 

a belső összefüggés, a keringés, 

ami összeköti a szerveket 

mintha egy kőtömbből lenne kifaragva a világ 

és te is annyira össze vagy kötve mindennel, 

hogy még azt is elfogadod, ha most mondja meg, 

nem szeret, 

és ilyenkor fekszel le a legnyugodtabban, mert tudod, 

hogy ha nem ébredsz fel, nem marad utánad hiány 

a világ olyan 

mint az ujjainkkal széthúzott gaz, 

ahogy kilépünk belőle, összezár.

Izsó Zita: Kalkutta

                         Vanessa Loureirónak 

Kezdetben nem volt semmink. 

Temetni kezdtük a menthetetlen, 

halva született felnőtteket. 

Aztán néhány lázmérővel kezdtünk el gyógyítani, 

gyógyszerünk nem volt, de valahogy jelezni kellett, 

hogy a kezünkben tartjuk a dolgokat. 

A városban ki akartak tüntetni minket, 

mi pedig próbáltuk magyarázni, 

hogy nem vagyunk különbek, mint a többi, 

csak hagytuk, hogy átsöpörjön rajtunk valami, 

ahogy az első sírás, 

ami szabaddá teszi az újszülöttek légutait, 

egyre könnyebbek lettünk, 

a halottak mellé temettünk mindent, ami korábban a miénk volt, 

minden túldíszített ruhát, eladhatatlan ékszert, 

letagadhatatlan bűnt, ki nem mondott gondolatot, 

már nem őrzünk magunkban mást, 

csak a te fényed melegét, Uram, 

mint a lapos szikla, amire órákon át sütött a nap, 

mert te vagy a forrás, 

mi pedig a rég összetört lázmérőből szétszaladó higany, 

aminek minden cseppje visszatükrözi arcodat. 

Izsó Zita: Tizenegy

Soha nem voltak még egymáshoz ennyire közel. 

Nem beszéltek, 

mégsem csodálkoztak, 

hogy értik egymás gondolatait. 

Olyanok voltak, mint ugyanannak a halottnak 

a kioperált szervei, 

amik nemsokára távol kerülnek egymástól, 

hogy új embereket éltessenek tovább. 

Mert biztosak voltak benne, hogy meghalt. 

Látták, ahogy előrebukik a feje. 

Látták, hogy vége van. 

Mint villámhárítón az elektromosság, 

futott bennük végig újra és újra a kétely, 

amitől meg akarták védeni a másikat. 

Később arra gondoltak, 

hogy sokkal könnyebb lesz az életük, 

ha hazamennek, 

és úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. 

De aztán, 

mint halászokat a vízbe a túltelített háló, 

rántotta be őket a valóságba a felismerés, 

hogy mindannyiunkban van egy üres sír, 

ahova azt temettük, akiről elhittük, 

ha elfelejtjük, nem létezik. 

Gyökössy Endre

„ A csönd az Isten otthona.” 

Sebestény-Jáger Orsolya: Emmaus

(Lk 24)

A térképen nem találod már.
Elrejtőzött, mint fény a lombokon,
árnyékos alkonyon hűs homokba írva,
csak szívek rejtekén követheted nyomon.

De mellénk lép ma is, hogy mindvégig kísérjen,
Ki kenyérben nyújtva végül önmagát,
mert éhező szívünk asztalához ül le,
hogy morzsányi hiteddel átéld a csodát.

Báger Gusztáv: Feloldozás

Váratlan vendég, betoppan hirtelen, 

leveszi lelkünkről a terhet. 

Annyira meglepődünk, elfelejtünk félni. 

Nincs dolgunk semmi, 

épp csak lemondunk saját igazunkról. 

Ekkor nyújtja át, 

mit sose mertünk kérni.

Falcsik Mari: Döntés

én eztán már csak élni fogok — harcnak elég az is: 

megtalálni a bujkáló nap véletlen foltjait 

ami magához szelídíti a húsba vetett 

végzetében mindinkább háborgó maradék életet 

én eztán már csak azt figyelem ahogyan reggelig 

az éj hatalmas zenéje: csönd följebb emelkedik 

míg a nyomában emberi zaj fakad fel alant 

a négyemeletnyi szakadékból s eléri partomat 

én eztán többé nem tervezek aggódni sem fogok 

hogy hű kutyám a kürtő falán s a sárga csillagok 

az ismerős esetleges kép egyben nem marad 

ahogy alászálló napjainkkal pereg a vakolat 

én eztán csak a virágoknak ha időt szentelek 

másnak ami nem szemlélődés vagy ami nem gyerek 

mert ez minden ami közel még: csönd gyerek virág 

amiben valami több sejlik mint elhagyandó világ

Dobai Lili: A költészetről

általában nem kell 

gondolni semmit és valamit 

sem ahhoz hogy verset lehessen olvasni 

vagy írni szavak kellenek hozzá jó 

sok különféle szó amiket összerak a 

gondolat vagy félbehagy tovább 

gondolásra a költészetről lehet 

vélekedni mindenféle és bármiféle 

módon de egy vers élvezetéhez nem 

kell vélemény csupán hagyni a 

hatást elengedettnek lenni a 

szavak zsongására a költészet nem 

kér és nem követel egy 

vers azonban lakot vehet otthont 

találhat a szívben úgy hogy 

nem mered útjára engedni többé a 

költészetet nem lehet megvenni 

mert értéke felbecsülhetetlen 

még ha úgy tűnik értéktelen 

akkor is akkor sem 

tudhatod nem menti-e majd meg 

egy verssor vagy egy versből odavillanó 

szó egyszer majd váratlanul az 

életed   

Kalász Orsolya: A világot jelentő kezek

Mikor megérintjük egymást, 

a bőrön 

mintha tenyérnyi színpad nyílna, 

reflektor is a kiáradó hő 

meleg fénykörébe 

lép az, ami lélek, 

de se nem a tiéd, se nem az enyém, 

csakis egymásban 

fokozható önmagunk. 

Tudni, hogy így van és nem félni, 

miközben bőrünk kockáztat, 

ez a világot jelentő kockázat. 

Tudni, hogy így van és nem félni, 

nekünk a vihar szeme, 

a legendás egyszemű csönd, 

a lelkismeret nélküli csönd, 

mély és meghitt, 

tehát egy tó is, fölé 

eget emelek kezedből és úszom, 

ahogy csak erővel bírom 

tükrözött felhői közt.

Áprily Lajos: Templom

Szóltam: Uram, az én imám merész, 

a templom-ívük keskeny és nyomott. 

És szólt az Úr: Fiam, légy építész, 

magadnak építs bátor templomot.   

Rainer Maria Rilke: Az este közelít

Közelít halk fenyves hófedte 

Ághegyein és ablakaink 

Üvegére nyomja az este 

Hűs homlokát amint betekint. 

Lecsendesülnek mind ezalatt; 

Vének tűnődnek karosszékben, 

Anyák némán, királynőképpen, 

Kisfiúcskáknak a játék sem 

Megy, cselédek a rokkát éppen 

Leállítják. Leskel az éj be. 

És leskelnek ki a háziak. 

Németh István Péter fordítása

Sebestény-Jáger Orsolya: Kánai menyegző

(Jn 2,1-12)

Borunk elfogyott a fakó kupából,
földre szegett arcunk a szégyené,
mint a vándor, ki lépteit sem látja
borongó útján immár az ég felé.

A lomha falak közt elhalkul a dallam,
tétova táncunk mindinkább csöndesül.
A zárt ajtón át betoppan a bánat,
mint kéretlen vendég, s a földre leül.

Ám csorba hitünkkel dacolva mégis
valami kezdődik, s nem ér többet véget,
csak nézi Őt Mária időtlen szemekkel:
„Bármit mond nektek, megtegyétek.”

Kána fölött majd átsuhan az idő,
s a múlttá lett menyegző titka rejtve van,
de színültig Te töltöd kőveder szívünket
a legtisztább ízzel, mely létezik, Uram.