Gyurkovics Tibor: Tékozló fiú

Ha majd a föld begyógyul,

mint régi-régi seb,

majd visszatérek hozzád,

mint engedelmesebb

mindenkinél, erősebb

leszek majd mint a szél

és halhatatlanabb

leszek mindenkinél.

Gyurkovics Tibor: Béke

Még egyszer fölrepülni
az ismeretlen égre,
s a lengő madarakkal
azt kiáltani: béke!

Hol van az a szabadság?
És hol van a mi tájunk?
Mi örökösen égünk,
mi örökösen szállunk!

Kapaszkodunk a vékony,
folyékony levegőbe,
műholdak és rakéták
között úszunk előre.

Mi folyton szeretünk csak,
szemérmes szerelemmel,
vergődünk hosszan, árván,
ahogy a másik ember.

Föllobbanni a légbe,
hol a napsugár özönnyi,
Isten kitárt világát
még egyszer megköszönni!

Gyurkovics Tibor: Jeruzsálem

Jön az Úr a körmenet élén,
kecses
kézmozdulattal fogadja
a népet, aki repes,

a díszt engedi,
a jelmezeket,
most öltözik pompájába
a szeretet,

mosolyog ennyi barátján,
készül,
hogy búcsút vegyen
az emberi néptől.

Az oltárkő előtt aztán
megáll,
ünnepel, tapsol,
lélegzetem is eláll,

milyen fenséges!
Arcában micsoda seb,
nincs nála szeretni
érdemesebb.

Maszkírozza fiatalságát,
hogy vigye
majd válla a terhet
a bánat hegyeire.

Csinálja a mozdulatot,
gyakorolja,
fejében gondolat van,
termetén micsoda pompa!

Finoman lehúnyja szemét,
hagyja,
hogy Pilátus
megkorbácsoltassa,

kitárja két kezét,
szögezzék
s evangéliumait
megszövegezzék,

lerogy háromszor az útra,
ahogy kell,
szeme fénylik,
arca okker,

kendő kerül
az arcára,
minden úgy van,
ahogy kívánja.

Gyurkovics Tibor: Hajnal

Lobognak a fák a szelekben,
a réteken át idejön,
két nagy szeme ég, haja lebben,
az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot,
karját kinyújtva a tájba,
mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e,
a fák közt, rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte,
hogy sajdul és fáj a szivem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!
tudod-e, hova érsz, te leány?
itt zúgnak estente a vermek,
itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak,
az ünneplőm fekete,
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon,
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom,
hogy estére nem bírom el:

gyere már, gyere már, ideérsz-e?
sugaras kicsi énekesem,
kapaszkodj nyírfa-levélbe,
azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,
tiéd a sóm, kanalam,
mezítelen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat,
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad –
mindent, amit szeretek:

örökké hordjad a házam,
csiga fel, csiga le, ez az út,
és én adok néked majd három
szívet, falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél,
mi öleli hosszan a fát,
szeretlek, mintha te élnél
helyettem egy életen át.

Gyurkovics Tibor: Kegyelem

Mily szomorú a lélek alja,
a lélek ege mily magas,
azért lettünk, hogy égbe törjünk,
vagy földre hullni ugyanaz?

madárképesség, lélek-ára,
szárnyaszegett hit, hontalan,
azért lett szárnya, hogy röpüljön,
azért röpül, mert szárnya van?

Gyurkovics Tibor: Szeress

Nyomd csak az arcodat az archoz,
végülis szeress valakit,
az ember amíg él, naponta
új szerepeket alakít,

de nagyon szeress, nagyon szoríts,
akár csak egy pillanatig,
mert évekig elél az ember,
amíg valakit elveszít.

Gyurkovics Tibor: Egyhelyben

Öregszem. Szeretek
valahol lenni már,
egy fogolyarcú házban,
mely kinyit és bezár,

egyhelyben, mint a holló
a vastag ágakon,
mert eddig mindig mentem
és nem voltam sehol.

Gyurkovics Tibor: Emlékszem még

Emlékszem még a végtelenre hol minden madár egybegyűlt
mikor mindenki úgy kereste az igazságot mint a tűt
hogy arra fűzze életét hogy ki se lássék az ég alól
ahogy röpül ahogy a béklyót levetve felhőkig nyomul

Emlékszem még a villanydrótra hol minden madár egybegyűlt
hogy aztán összekapaszkodva hasítsák szét a levegőt
és elröpüljenek odáig hol az évszaknak vége van
s lubickoljanak ájulásig forró tavakban boldogan

Emlékszem még a szárnycsapásra hogy minden madár egybegyű
s hurrogva zengve és kiáltva csak húzták mint a hegedűt
a röpülést az élet ívét hogy eltaláljanak oda
ahol a fűből fölcsap ismét a hazaérés ózona

Emlékszem még az ifjúságra ami kitárult mint az ég
és föltartotta szertetárva a szárnyaink becsületét
emlékszem még az indulásra – az Isten kék szeme előtt –
csak nem emlékszem már a társra arra aki velem repült.

Simonyi Imre: Eszembe jutott

Most az jutott eszembe, hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt, hogy ne félj
egy napon, meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most
szivem, hogy egymásnak
mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.

Most pedig az jutott eszembe, drágám,
hogy egy verset készültem írni néked
— mióta már! — de valamiképp mindíg elmaradt.
Igen, verset készültem írni arról,
hogy — bármi történt is — tudod a végén
tudod a dolgok végén egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk
akik pontosan fogjuk tudni, hogy ki is,
hogy tulajdonképp ki is volt a másik?

S még az: ha van úgy,
hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.

Gyurkovics Tibor: Udvarház

Tele vagyok ajándékokkal,
roskadozom alatta,
jó lenne, ha valaki tőlem
egy darab kenyeret elfogadna.

Jó lenne, ha valakitől én
elfogadhatnék egy rózsacsokrot,
aki életemben rólam elég
sok rosszat mondott.

Tele rakom én is rózsával
majd otthon a füvet, a szobát,
és várom a kedvesemet
tíz éven át, húsz éven át.

És mindent neki adok,
ha jön,
övé lesz a nap a tóban,
a tornác töredezése a kövön.

Fácánok fognak lógni
lelőve az oszlop alatt,
neki hozom el
az összes madarat.

A szekrényen ólomüveg lesz,
és átdereng rajta a sok írás,
hogy lássa mindenki,
de ne olvassa más.

Odaadom, mit készítettem,
a hosszú, nagy vacsorát,
megmosom este a lábát,
arcomat szorítom rá.

És nézem körmei tükrét
és benne magam,
így fogok élni vele,
boldogan.

Nagy dunyhák közé szorítom majd,
hogy legyen elég melege,
s mit a szenvedés rakott rá,
azt mind vegye le,

ajándék lesz a szobában,
nagy üvegek, gazdag olaj,
s kitűnik az élet értelme
könnyű vonalaival.

S én ülök majd éjjel a széken
és várom a reggeleket,
és félek, ha megjön a reggel,
majd mindent visszaveszek.

Juhász Gyula: Emberi hitvallás

Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú magányos
Galileai férfi, ki harminchárom évvel
Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus
S szelíd szava erősebb, mint minden büszke kétely.

Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát,
Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot,
Hiszem, ha sohasem jő, mit hirdetett, az Ország,
Hogy az az Út, Igazság, melyen ő égbe tartott.

Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak
S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe
Szelídebb népek állnak s rózsásabb lesz a holnap
És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.

Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét
És nem lehet henyélni bíborban és selyemben
S a paloták alatt nem támolyog az éhség
S ebek harmicadán nem tengődik a Szellem.

Szeretem e világnak minden gyönyörűségét
És minden bánatát, a napot és esőt,
A márciusi zsongást, a decemberi békét,
A kelő csillagot és a lepihenőt.

Szeretem kis fiúk és lányok forradalmát
Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek
Bús topogásait, sírok örök nyugalmát,
Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.

Juhász Gyula: Életérzés

Már annyiszor döbbentem meg halálos
Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek,
Hogy én vagyok e különös, talányos,
Bús és gúnyos valaki, aki évek
Hosszú során át megy az ismeretlen
Örök sötétbe és közben dalolgat,
Akit elhagytak ifjúság, szerelmek
S elnézi hosszan rokonát, a holdat.
Az is magányos, mint én, az is éjnek
Éjén tündöklik szelíden s magától
Elsápad, ha jön a zaj és az élet.

Már annyiszor döbbentem meg halálos
Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek!

Csáky Anna: Jézus Krisztus keresztútja

Mossa kezét
(Pilátus halálra ítéli Jézust)

Ó, az a zsarnok, az álnok, a törpe!
A tömeghez fordult, dönteni nem mert,
gyáva tekintetét szegezte földre,
látván a fényében ragyogó Embert
a Nagy Kiválasztott igaz hitével,
akit most gazokkal együtt ítélt el.


A kereszt
(Jézus vállára veszi a keresztet)

Szelíd, Szép Virágszál, súlyos kereszted:
hatalmi téboly, erőszak, jég belül,
gyáva bosszúszomj ölt benne testet,
mit magányban, vad gazok közt egyedül
válladra véve, vonszolsz majd végtelen
göröngyös úton, Te Sebzett Értelem.


Óvjátok őt!
(Jézus elesik a kereszttel)

Úton megbúvó éles, nagy kövek,
lábát ne sebezzétek, vánszorog,
lehajló ágak, néma döbbenet,
széleken álló fehér házsorok,
árnyakat terítve most elébe,
vigyázzatok rá, csuklik a térde!


Kínok alatt
(Jézus másodszor is elesik a kereszttel)

Vére kicsöppent szép homloka falán,
töviskoszorú-fullánk szúrja fejét,
szorítja lelkét bús, végtelen magány,
csupa tajték már belül, s a kín elég:
túl sok a szurony, az átok, gyáva had,
összeroskad ennyi őrült vád alatt.


Megrendülés
(Síró asszonyok jönnek)

Legjobban most a forró könnyek égnek,
végigiramolva asszonyok arcán,
sós parazsakban hamvadó remények,
guruló-gyöngyös láz-kínokba fagyván.
Vánszorog tovább útján az Áldott,
kit egy pokoli ármány vérbe mártott.


Összeomlás
(Jézus kimerülten összeesik)

Világnyi bűnök súlya egy gyönge vállon,
a vizek partjai rommá kövesedve,
Isten magánya hasadt, fekete vászon,
pokoli vihart forraló közel-este.
Hajlik már a Fény szép Sugárzó Oszlopa,
iszonyú keresztút ez, leroskad oda.


Itt állok előttetek
(Megfosztják ruháitól)

Bíbor lepelben vacog a tiszta Jóság,
búcsúzó lelke kinéz rácsai közül,
hagyja, hogy testét gazok csupaszra fosszák,
Ő lehulló palástját adja örökül,
töviskoronája patakzik keményen
a kérlelhetetlen, ádáz, kapzsi szélben.


Megszakadt szívvel
(Jézus anyjával találkozik)

Nyakába omlik, sír, zokog az asszony,
lelkében gyötrelem, pokoli bánat.
Testével óvná: sebet ne fakasszon
fiában fegyver s keresztje halálnak.
Imával esdekel a magas éghez,
szíve összetörve, csak egyre vérez.


Valaki odalép
(Cirenei Simon segít Jézusnak)

Katonák, pribékek botjain borong,
s gyáván, rettegőn sunyít a balga nép:
„Hogy lehet ember ily vakmerő bolond,
hogy milliók vétkei tavába lép?”
Évezredek bűne e vállon a kereszt,
s kevés a Simon itt, a súly nem ereszt.


A kendő
(Veronika letörli Jézus verejtékét)

Harsány, dőzsölő szurony-darazsak
mérgező szomjjal a vér pipacsán,
a mély fájdalom forró lázba csap,
s a szánalom itt sovány vigasz ám.
Íme, most akad egy lágy-puha kendő,
a szenvedés iszapját letörlendő.


A kereszten
(Keresztre feszítik)

Teste ráfeszül kínnal a keresztre,
jeleket vár a kék végtelen égből,
alul a tömeg gúnyol, csahol egyre…
„Bocsásd meg, Atyám! Nem tudják, mivégből.”
Megáll a szél, majd egy múló perc elég:
kitárul előtte a végtelen ég.


Bevégeztetett
(Meghal a kereszten)

Íme a kezdet egybeért a véggel…
Közeleg immár a komor sötétség,
vihar tombol, vad felhőkkel pöfékel,
födve az égbolt kihasadt szövését.
Azután minden újra összezárul,
egymásba ér az elöl és a hátul.


Megszabadulva
(Leveszik a keresztről)

Mindenség-szívének ennyi volt a mérték.
A leomlott testnek nem kell már kereszt,
kivérzett rajta seb, ütések, hol érték,
csak a töviskorona szúr még, nem ereszt.
Sziszegő éj jön, s lassan összeállnak
fekete tömbökké a hosszú árnyak.


A megváltott ember
(Testét eltemetik)

Ha valaki meghal, igazi valója
egy angyali sugárra száll és elröpül,
minden álma, tette majd leválik róla,
s a mennyei végtelent kapja örökül.
Ha lehet jussa áldozatnak e földön,
az ég felé forgó friss szelekkel jöjjön.

Hollósy Tóth Klára: Kinyilatkoztatás

Vagyok a kezdet, s vagyok a vég,
a létet őrző búzaszem,
vagyok az orom, a szakadék,
Létezem, ha hiszed, ha nem.

Vagyok a pont, vagyok a vessző,
Hol vagyok? Benned rejtezem,
a téged óvó, sose feddő
Remény vagyok, fény, rejtelem.

Vagyok a minden és a semmi,
maga a szabály, fegyelem,
vagyok csak alig leheletnyi
mégis a törvény, s kegyelem.

A sejthető, de láthatatlan,
ha kellek, ott vagyok veled,
semmit adok és mindent adtam,
mikor megteremtettelek.

Káliz Sajtos József: Vigasztaló

Hogy egedre lássak,
csillagaid fürkésszem,
hold-arcú mosolygásod
csodálhassam –
gondcsipkés fátylamat
letépted a szememről.

Lőrincz József: Kegykérő ima

Olyan szép lenne Veled lenni, Uram,

A lényegben, minek Isten-illata van.

Add meg nekem azt a legnagyobb kegyet,

Hogy minden örömben

Veled együtt, én is ott legyek!

Ámen.

Sebestény Jáger Orsolya: A kút

(Exupéry emlékére)

Csak ki a sivatag szomját ismeri,
hallhatja meg a kutak dalát,
nyikorgó lánca énekét a szélben
csak az ismeri föl, aki hazatalált.

Csiki Melinda: Pedig

Pedig hinni szeretném – de mennyire –
hogy minden fal mögött ajtó lapul
hogy kezemben a kulcs, mi résnyire
léket nyit reteszén váratlanul…
Pedig hinni szeretném – lásd akarom –
hogy a köd velem egy kézre játszik
a lég tisztul ahogy magam adom,
és minden perc végtelenné válik.
Pedig hinni szeretném – tán ostobán –
sok elnyűtt gondolataim között
hogy nincs még vége – és hogy van tovább –
e fal, e köd, és eme perc mögött.

Sebestény Jáger Orsolya: Márciusi imádság

Uram szelídítsd meg bennem,
ki tékozlón haragját szórja,
pedig karjával ölelhetne át,
mint messzi vetések fölött
a vihart, ha kergeti a felhők
megtépett, sötétkék raját.

Taníts sírni is, mint esőcseppek
hullnak, néma víztükörbe
boglyas fák árnyéka alatt,
és tanítsd szeretnem mit adsz
az úton és meggyűlölnöm,
mit tennem nem szabad.

Sebestény Jáger Orsolya: Már csak

Már csak adni vágyom –
violakék s halványzöld napok
fonódnak ránk, mint őszi estén
vízparton suttogó nádasok.

Adni magamból egyre többet,
mint hófehér kenyérbél illatát
adta anyánk midőn megtörte,
hogy igazzal töltse meg a szánk.

Morzsákat adnék, és mosolyt,
imáink páncélos erejét.
Mind kisebbé válva, hogy Ő
az egekig nőhessék.

Aknay Tibor: Zápor

A ritkás lombon át

suhog a zápor, azután

csendesül, mint

szelíd könyörgés,

mely harsány szónak indul,

majd megbékél legbelül.

Fazekas József: Vallomások

Alázat kellene
ide
Uram
meg önbizalom
önteltségünk helyett.

Mert még
most sem tudjuk,
hogyan lehet
az Ige nálad,
ha magad
vagy Az
időtlenül
s mégis a Kezdetektől.

Annyi tanúságot
tettek már
neked Atyám,
s még mindig
nem bírnak befogadni
a bizalmatlanok
meg azok,
kik
csak színlelik
igazságod.

Gősi Vali: Tenyered melegét

A kezedet vágyom
tenyered melegét
kezemre hajló érintésedet
otthon-illatát idézni a múltnak
ledobni lelkünk tépett rongyait
kiteríteni takarónak
szerelmünk féltve őrzött titkait
felbátorodva a pőreségen
keresni tiltott fényeket
levetni közös bánatunkat
feledni gyászos sóhajunk
mámoros lélekkel
összehajolva
egymásba olvadó
kéz legyünk!

Olasz Valéria: Havasi gyopár

Havasi gyopár,

te elsőszülött, hófehér,

tisztaságodhoz földlakó

fel nem ér. Sziklák

közt vajúdva jöttél világra,

januárnak reménység-virága.

Nem tarthat fogva sziklaszirt,

szabadon szárnyaló szirmaid

megérintik a felkelő Napot,

rajtuk semmi szenny,

semmi por. Te tündökletesség,

hegyek-völgyek éke,

szépségre szomjas lelkek menedéke,

úgy ragyogsz fenn magas sziklák tövén,

mint Megfeszítetten a sugárzó fény.

Holló József: Könyörgő

Ökölbe görcsösült kezeinket
Te kulcsold
imára Istenem:
mert az indulatoktól fűtött
ember – magától
erre már képtelen.

Te hajlítsd földre térdeinket
mert a konokságunk
már nem engedi.
Elvadult, kényszeres tudatunk
– saját magát
se tiszteli.

Ökölbeszorított kezeinkkel
csak fenyegetni,
meg ütni lehet.
Eltorzult arccal ordítozva
hagyni, hogy vigyen
a gyűlölet.

Mi képesek voltunk Fiút
ölni: és a fába
ököllel verni szögeket.
Szánj meg Uram és kulcsold
imára… az ütésre
emelt öklöket.

József Attila

" Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak."

Csoóri Sándor: Pihenés patakparton

Mint kerek betonkeverő,
forog ottfönn a nyári nap;
dőlnek belőle remegő,
finom anyagú sugarak.

Egy patak partján hűsülök,
árnyékot vet a parti sás.
Szemembe piros derü gyűl:
katicabogár villogás.

Dél van, kábító június,
delelni ledől a világ,
csupán az erdő fekszik ki
a dombra, süttetni magát.

Ritkás széliben rózsaszín
csorda ácsorog – s tehenek
lelógó farka meg-meging,
mint lusta harangkötelek.

Pihen, hever a pásztor is,
újságot forgat álmosan.
Kutyája vízben lefetyel,
tűzpipacs nyelve lázba van.

Boldog vagyok, mert szép a nyár
s végre nyűg nélkül lehetek.
Ahhoz se kell most értenem,
mit a világból megvetek.

Csak hang, csak szín, csak mozdulat
férkőzik hozzám – épp elég,
hogy én dúdoljam nektek el
a pompázó nyár énekét. –

Kotyog a patak… hallgatom,
vízében kölök gólya áll,
lábát csókolja liliom,
s átfonja selymes békanyál.

Váci Mihály: Várakozó

A percek vájta alagútban

tévelygek - a gránit idő

visszhangzik felettem - szememből

képed fény-virága kinő.

Ujjaim közt simogatásod

bársonyredőit morzsolom,

az a cinkos kézszorításod

gyűrűként ég az ujjamon.

Csuklómon fájón fluoreszkálnak

a jöttöd számoló erek,

- két összeérő mutató

átszeli szívemet.

Mai Ige: Örülj minden életszakasznak!

„Idejében megtermi gyümölcsét.” (Zsoltárok 1:3)

Életünknek különböző életszakaszai vannak, és ahhoz, hogy gyümölcsözők lehessünk, fel kell ismernünk, melyik szakaszban vagyunk éppen, és abból kell kihoznunk a lehető legtöbbet. Azt kérded, honnan ismerheted fel, hogy egy fejezet véget ért? Mert eltűnik az a könnyedség, mely korábban hozzá társult, és azt, ami valaha hálás feladat volt, most kezded fárasztó kötelességnek érezni. A Biblia azt mondja, hogy a sikeres ember olyan, „mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét.” Gyümölcsöt teremni csak annak rendelt idejében lehet! Ilyenkor jönnek az áldások, ilyenkor érsz el sikert. Nem tudod elérni bármikor, amikor kedved van hozzá; csak a megfelelő időben történik meg. Amikor a megfelelő évszak eljön, a fa erőlködés nélkül megtermi, amit addig belsejében raktározott. Benned is ott van elrejtve valamilyen gyümölcs, amit meg tudsz teremni, ha felismered, hogy éppen melyik életszakaszban vagy. Minden évszaknak megvan a maga törvénye, nézzük meg most ezeket.
Tavasz – ez a fegyelmezett tanulás ideje. Ilyenkor kezded meglátni Isten életedre vonatkozó céljait, és felkészülsz rájuk.
Nyár – ilyenkor érlelődik az, ami tavasszal rügyet bontott. Az elvetett mag növekszik és megsokszorozódik.
Ősz – ilyenkor nincs már meg benned a fiatalság szenvedélye, de ott van a harcedzett veterán rendületlen nyugalma. Bölcsen teszed, ha ilyenkor inkább az eszedet használod a munkához a fizikai erő helyett. Eljött az ideje az átalakulásnak és a közeledő télre való felkészülésnek.
Tél – amikor felméred mindazt, amit az életben elértél, élvezed annak jutalmát, továbbadod tanácsaidat, és meghajolsz szépen, amikor lemegy a függöny. A nemes harcot megharcoltad, a hitet megtartottad, a pályát megfutottad (ld. 2Timóteus 4:7). Ha jól csinálod, minden életszakasz életed legjobb időszaka lehet!

Forrás: Mai Ige 

Kálnoky László

"...szeretlek, mint a fák

a nap fényét, langyos esőt a földek,

patak vizét a hal, lombját az ág,

zenét a fül, fáradt szem üde zöldet."

Mezey Katalin: Növekedés

Istenem, Terólad, aki
gyönyörű rendben neveled
a hamisciprus hintázó ágait,
milyen keveset tudtam akkor is,
mikor megvettem ezt a csemetét.
Akkora sem volt, mint én vagyok,
és most az emeleti ablak előtt
lengedeznek csipkés ágai.
Meredeken égre törő
és visszahulló hajtásai
Eltűnődöm,
növesztettél bár engem,
de vajon nőttem-e én
lélekben annyit,
hogy ha távolról is,
de benézhessek
ablakodon, Uram?

Sebestény-Jáger Orsolya: A zarándok

Sárgára koptatott köveken
vén toronyba húzó lépcsőfokokon,
 résnyire nyíló fények özönén
indulok Feléd egy láthatatlan nyomon.

A mozdulatlan időt egymásba fontam,
mint megunt lépteket a rég kihűlt kövön,
lassan haladtam, szinte vontatottan,
s fellégeztetett a résnyi fényözön.

Az utolsó lépcsőn vakított a fény,
életem ott térdelt a lábaim alatt:
Felhők, folyók, galambok álmai,
s parányi házak cserepén a Nap.

s kőfalnak dőlve a tisztánlátás perce:
míg meggörnyedt háttal felfele haladtam
 - tapogatózva, hogy magasba törjek -
Te velem voltál végig, minden pillanatban.

Hajnal Anna: Ma

Ez a ma a béke napja volt

s a málnaízű csendé,

a nap ma egész nap sütött

s az est most hűvös szentély.

Szívem ma csak a magamé,

s egyedül lenni legszebb,

pilláim alvó sásain

elálmosul a könnycsepp.

Mai Ige: Az örömteli élet titka

„… hogy az én örömöm legyen bennetek…” (János 15:11)

Jézus azt mondta: „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen.” Ez az öröm, amiről Jézus beszél, különleges: „az én örömöm”. Ez olyan beteljesedést nyújt, amilyet a világ örömei nem tudnak megadni: „hogy… örömötök teljessé legyen.” Krisztus tanításainak hűséges követése olyan belső örömet ad, ami valóságos és ellenálló bármilyen is a gazdasági helyzet, bármekkora is a kamatláb, sőt, még a betegséggel és a halállal szemben is. Az ember nem lehet vidám, ha nem örömteli a szíve, de lehet örömteli akkor is, ha épp nem vidám. Hogy lehetséges ez? Jézus ezt megelőzően arról beszélt tanítványainak, hogy olyan szeretetben lehet részünk, amely messze felülmúl minden mást: mennyei Atyánk szeretetében, melyet feltétel nélkül kínál, és melyet, ha egyszer elfogadunk, örökké átélhetjük. Semmi sem hasonlítható Isten szeretetéhez. Az ő szeretete nem kinézeten, személyiségen, gazdagságon alapul, sőt, még erkölcsi jóságon sem. Mindenféle előfeltétel nélkül kínálja. Ez a szeretet nem változik, nem fogy el. Semmit nem tehetsz azért, hogy Isten jobban szeressen, de semmi olyat sem tehetsz, amitől kevésbé szeretne. Sőt, az isteni szeretet nem csupán egy „meleg érzés”. Ez folyamatosan benned munkálkodó erő, ami bölcs döntések felé irányít, megvéd a rossz döntésektől, és helyreigazít, amikor netán mégis rosszul döntesz. Isten szeretete garantálja, hogy ő elfogad, amikor mindenki más elutasít, megbocsát, amikor mindenki más elítél, kegyelmes, amikor mindenki más kárhoztat. Ha Isten szeretetét élvezed, akkor az öröm felbuzog a szívedben. A világ nem képes megadni ezt az örömöt – de nem is tudja elvenni!

Forrás: Mai Ige

Illyés Gyula: Rondeau

Ahogy lecsavartam magamban,
s el is fújtam szívem e lángját,
mint rég anyánk a drága lámpát,
világűr-egyedül maradtam:

az ágy hideg, a ház lakatlan,
lett a szülőhaza sivárság,
ahogy lecsavartam magamban
s el is fújtam szívem e lángját;

hó fútta be tündérkert-hajdan
s a hű múlt örök-zöld világát,
s lett sík-mindegy, hogy te még árvább
vagy valahol e sivatagban,

ahogy lecsavartam magamban
s el is fújtam szívem e lángját.

Rainer Maria Rilke: Elalvás előttre

Szeretnék valakit becézni,
ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rád figyelni s odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong,
látni az Idő fundamentumát.
És lenn egy ideig bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom, köréd;
szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.

Kányádi Sándor fordítása

Illyés Gyula: Távol vagy

Távol vagy, akkor vagy velem,
     akár a Sors, a csillag.
Mindenség tagja vagy már, egy helyen
állsz, és repülve oldod titkainkat.

Múlté, jövőé, s ha akad
   még: Istené vagy újra,
ha két karomból elbocsátalak.
Rés vagy; a rejtett puszta égi útra.

Halálra, semmiségre. Ez
   lesz hát, ha elbocsátom
e földet is, melyet te képviselsz.
Kívántatsz, nyújtasz még a láthatáron.

Idézetek

" Az én dolgom, hogy megtegyem a mindenkori következő lépést (…) Tanuljak szeretni, megbocsátani és ne ítéljek."
( Tisch Ferenc )

" Ízleljétek és lássátok meg, hogy jó az Örökkévaló! Bizony, boldog és áldott, aki benne bízik. ( Zsoltárok 34 )

" A győztesek soha nem adják fel, akik feladják, soha nem győznek." 

( Németh Pál )

" Amíg nem hajtottad végre, nem tudhatod, lehetetlen-e." 

( Ernest Hemingway )

" Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra." 

( Weöres Sándor )

" Ahonnan jöttünk, az nem rajtunk múlott, ahol megrekedtünk, azt mi formáltuk, hová hívnak, arra nekünk kell rátalálni."
( Jókai Anna )

Wislawa Szymborska: 1973. május 16.

Egy a sok nap közül, melyek
már semmit sem mondanak nekem.

Hová mentem aznap,
és mit csináltam - nem tudom.

Ha a közelben bűnt követtek el
- nekem nincs alibim.

Fénylett s kihunyt a nap,
és nem figyeltem.
A Föld megfordult,
s nem írtam a noteszbe.

Könnyebb volna hinnem,
hogy meghaltam egy időre,
mint hogy szünet nélkül
éltem, csak nem emlékszem.

Holott nem szellem voltam,
lélegeztem és ettem,
lépegettem
hallható kopogással,
és ujjnyomaim
ottmaradtak a kilincseken.

Tükröződtem a tükörben.
Valamilyen színű valamit viseltem.
Néhányan láttak is bizonyára.

Lehet, hogy aznap
találtam meg valamit, ami elveszett.
Vagy vesztettem el, mit később megtaláltam.

Érzések és benyomások kavarogtak bennem.
Ma mindez
három pont zárójelek között.

Merre bújkáltam,
hol bujdokoltam -
nem is rossz húzás
így eltűnni a szemem elől.

Feltúrom emlékezetemet -
hátha csattogva felszáll,
ami ágai között
ott szunnyad évek óta.

Nem.
Nyilván túl sokat követelek:
egyetlen másodpercet.

Csordás Gábor fordítása

Wislawa Szymborska: Felhők

A felhők leírásával
nagyon kellene sietnem –
a pillanat töredéke múltán
már nem ilyenek, elkezdtek mássá válni.

Jellemző rájuk
hogy soha nem ismétlődik
alakjuk, árnyalatuk, testtartásuk és elrendezésük.

Nem terheli őket semmi emlékezete,
nehézség nélkül siklanak el a tények fölött.

Miféle tanúi volnának bárminek is –
nyomban szétspriccelnek minden irányba.

A felhőkhöz képest
az élet megalapozottnak látszik,
már-már tartósnak és szinte öröknek.

A fehők mellett
még a kő is olyan mint egy testvér
akire támaszkodhatunk
ők meg, nos, távoli, csélcsap kuzinok.

Az emberek legyenek csak, ha akarnak,
aztán meg sorban haljanak meg mind,
nekik, felhőknek semmi közük
e nagyon különös
egészhez.

Egész életed fölött
és az enyém fölött, melynek még híja van,
pompázva díszelegnek, ahogy díszelegtek.

Nem kötelesek elpusztulni velünk.
Nem kell látnunk őket ahhoz, hogy ússzanak.

Csordás Gábor fordítása

Rácz Sándor: Az ősz

Mintha késett volna
De nem kért bocsánatot
Homlokát ráncolva jött mogorván
Utazótáskájában ajándékot is hozott
Rengeteg elsőosztályú depressziót

Hiába öltöztek legszebb ruháikba
A fák
A szerelem
A Nyár utcában maradt

Dalibor Pesek: Egy ilyen ember

Egy ilyen ember!

Egy ilyen ember?

Mindegyikünk

Egy ilyen ember
Ezzel az egyetlen szóval
különböző emberek
különböző szándékkal
értékeli egy és
ugyanazon embert

ez az egyetlen szó
kifejez csodálatot
kételkedést
megvetést
hízelkedést
kárörömet

kihasználva
és meggondolatlanul
szolgálja a bosszút
az irigységet és az igazságot

ki kell mondanunk
meg kell hallanunk
hogy ne legyenek kételyeink

Dabi István fordítása

Rákos Sándor: Bíztatás

1

Bármint lépj is, tövisével sebez,
már rég nem üdvösséged – poklod ez!
Sántikálj hozzám vérző talpadon,
s hogy meg ne gyűljön, én majd kihuzom
bőröd alól a hülye ál-morált!

2

Önbüntető drákói szigorodat felejtsd el!
Aki magához, másokhoz is kegyetlen.

Vas István: Az új Tamás

És a Tizenkettő között vala egy,
Akit Tamásnak, a Kettősnek hívtanak,
És mikor azt mondta Jézus: „Ahova én megyek,
Ott legyetek ti is – tudjátok az utat”,
Így felelt: „Hová mégy, nem tudhatjuk, Uram.
Mi módon tudhatjuk, hogy az út merre van?”
És monda Jézus a Kettősnek, a szegénynek:
„Én vagyok az út, az igazság, az élet.”

És majdan, mikor a feltámadás
Után a tanítványok újra látták,
Nem volt közöttük a szegény Tamás,
Csak hallotta a test feltámadását.
És mondták akkor neki: „Mi láttuk az Urat.”
S ő felelé: „Ha kezén a szögverte sebet
Az én szemem nem maga látja,
Ha be nem bocsátom az ujjaimat
A vérező oldalába,
Ha hozzá nem érhetek,
Ha hét sebét meg nem tapintja kezem –
én nem hiszem, én nem hiszem.

És nyolc nap múlva együtt ültek tizenketten,
És közöttük Tamás, a Kettős, a hitetlen.
És a zárt ajtón Jézus belépett
És szólt hozzájuk: „Békesség tinéktek!”
És monda Tamásnak: „Hozd ide ujjadat,
Bocsásd oldalamba, érintsd meg te magad,
A szögeknek helyét szemeddel nézheted,
Elhoztam kezemet, hozd ide kezedet,
Sóvárgó kezedet mártsd meg hét sebemben,
Légy immár hívő ne légy hitetlen.”

És szólala Tamás: „Megjelentél nekem,
Te vagy az én Uram, te az én Istenem!”

„Mivel láttál engem, hiszed, hogy én vagyok:
Akik nem látnak és hisznek, azok a boldogok” –

Felelte Jézus Tamásnak.

Csontos Márta: Beteljesülés

Imám kézen fogva vezet

bozótba rejtett lépcsők

engedelmes során.

Fényt tör bennem az ihlet,

s a kandeláber hűvös gerince

súlytalan simul tenyerembe.

Égre ír az ars poetica.

Hangom templomot emel

az Úr dicsőségére.

Mezey Katalin: Anno

Hogy lelkem lelked megremegteté,
bár hosszan, hosszú hullámokat
futtatva ért el hozzád a gondolat -
nem érdemem. Ideg-hangszered                     
érzékenyebb az eolhárfa-húrnál,
mi messzi szellő érintéstől is dalol.
Az idő és a tér, történeted és emlékezeted
nem vonhatott közénk áthathatatlan felleget,
vakká-süketté nem rombolt a sors,
de látóvá és hallóvá élesíté szellemed:
néhány erőtlen mondatomból
valósággá képzeltél engemet.

Csoóri Sándor: Vihar a hegyen

Mulat a hegy, mint csalódott legény;
viharszél hujjog kő-feje felett,
s fenyőfák, bomlott cimbalomütők,
verik mellette dacosan
a jajgatásig fölhangolt eget.

Petőcz András: A brüsszeli nő

                                     (Rimbaud-emlékezet)

Látod, elutazott a brüsszeli nő, mi meg itt
maradtunk magunknak, mondod, valami
autóban ülsz, valami autópálya parkolójában,
nem tudom, hol vagy, és nem tudod, hol vagyok,
hallom a többi autó zúgását, ahogy beszélünk,
te pedig hallod a szoba csendjét, ahol éppen
meghúzom magam, látod, semmiféle vigaszt
nem nyújtott nekünk, hiába is reméltük, hogy
megvigasztal minket, mondod, éppen egy újabb
kamion süvít el melletted, legalább is azt hiszem
abból a dübörgésből, amit hallok, merre vagy?,
kérdezed, nem mintha valóban érdekelne, hogy
merre is vagyok, többezer kilométerre tőled,
mondhatnám, de hallgatok,
                                            miért is gondoltuk,
hogy vigaszt nyújt nekünk, ha egyébként is
ilyen messze vagy?, szólalok meg végül, nem
bírom a csendet, lehetne ez az egész valóban
egy bizonyos párbeszéd, de még párbeszédre
sem vagyunk alkalmasak, inkább csak játék
mindez, majdhogynem a képzeletünk játéka,
valaki úton van, valaki pedig egy ismeretlen
szállodai szobában néz maga elé, az is lehet,
hogy nincs is telefon, sőt, talán még távoli
autózaj sincsen, csak az utazás van, de még
az sem úgy, ahogy azt elképzelnénk, valaki
álmodik valamit, kitalál egy utazást, papírhajót
hajtogat, és kicsinke tócsára ereszti, szomorúan.

Szabolcsi Erzsébet: Téli haikuk

Tél illata jött:

magányos vándor lépdel

síró fák között.

Csipkerózsika

alszik, zúzmarafátyol

vigyázza álmát.

Aludj csak, érted

nem szól már sárgarigó.

Tél hava ringat.

Didergő lélek

szárnyalása csendbe hull,

némul az ének.

Deres rét fölött

hófelhők lebegnek. Éj.

A hold is reszket.

Téli hajnalon

ködlepelben vonulnak

előttem a fák.

Szomorúfűzfa

zúzmaracsipkében vár

tél-szeretőre.

Tó fölé hajló

szomorúfűzág, nézd, mily

szép fehér ruhád!

Szuroksűrű csönd....

Tél - zizeg a hó. Fázol?

Betakar az éj...

Parancs János: Alapelemek

              „Minden kicsi, változó, esendõ.”
                 Marcus Aurelius

Nincs hová eljutni.
Nincs mit elérni.
Illetve mindezt,
a változó világ sokféleségét:
álmait, útjait és céljait
önmagadban hordozod.
Csak rajtad áll,
hogy mihez kezdesz
ezzel a tudással.

Őrizd a lángot és
másnak ne árts!
Ma, amikor a többség
már ön- és közveszélyes,
a jövő számára
az utóbbi intés
a fontosabb.

Hisz egyéni sorsunk
kimért és korlátozott.
Ahogy a bölcs császár
elmélkedései során
oly gyakran rögzítette:
ahová egy Szókratész,
ahová az ősök, a méltók,
s ahová a méltatlanok:
„Odajutunk mi is...”

Kassák Lajos: Hogyan kapaszkodjam meg?

Legalább egy szentjánosbogár lámpása kéne, hogy rátaláljak az útra,
mely hozzád vezet. A mély és vak éjszakában bolyongok emlékezet óta.
Hol ennek az űrnek a partja, hogy megkapaszkodhatnék. Álmaim tüzei is
kihunytak, üresek szőlőskertem venyigéi. De mindezek felett
te hiányzol ebben a semmiben, ami mellemet szorítja és ellopja
kiáltásom. Minden eltévedtek félelme az enyém.
Mi lesz velem, ha nem szólítasz, ha nem nyújtod felém a kezed.
Vagy talán te sem vagy sehol, és soha nem is voltál.
Kényszerűségből találtalak ki, hogy ne egyedül egyem kenyerem,
ne szégyelljem magányosságomat a tükör előtt.
De hiszen se kenyerem, se tükröm nincsen, s amíg te nem vagy itt,
nem is lehet semmim.

Babits Mihály: Az érzéketlen szolgáló

Hányszor kinálsz még végig ízeiddel,
izgatva halkuló vágyaimat?
Óh ha már hoztad, oly hamar ne vidd el,
mi még nyelvemnek édességet ad!

Elhajlik az ág ha fölnyulok érte,
elgurul a dió ha leütöm.
A gyümölcs mely szép, mint a lányok térde,
letottyan és eltöpped a füvön.

Sárga levél hull mellé, karikázva.
Szomorun nézem, s mintha valami
eltörött volna, szeretném vigyázva
fölvenni és visszaragasztani.

De jön a szél, s elsöpri ami elhullt,
mint érzéketlen szolgálóleány.
Ki hozza vissza nyaram? S ha ez elmult
hány marad? Tíz? vagy egy? Vagy egyse tán?

Jaj, hogy suhannak! Egyre-egyre gyorsabb,
mint őszi napok, év az év nyakán!
Kurta a ma, de még kurtább a holnap,
és még kurtább lesz a holnapután.

Fésűs Éva: Tavaszi imádság

Ha sírdogálnak halkan a csatornák
és elcsöppen a télnek jégcsap-orra,
ha zöld ruhácskát adsz a sok bokorra,
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Ne azt, ki mindig mosollyal melenget,
hanem a rossz-szavút, azt simogassam,
azt, aki bánt, vagy aki nevet rajtam,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

Ha felpattannak mind a fagybilincsek,
gyümölcsöt sejt az ágak reszketése,
ne járjak zsibbadt, téli szívvel én se,
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Hogy amit adtam, vissza ne kívánjam,
mert értük vagyok én, s ők vannak értem,
hogy szívünk kötelékeit megértsem,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

De ne csak itt, a szépség záporában,
és ne csak azt, kire kegyelmed árad,
hanem az elbúvókat és csúnyákat
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

A szép szavak szájamból mind kihullnak,
csak azt tudom: lelkem kívánja fényed,
Ki egyformán szeretsz galambot, férget,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

És adj világosságot is, hogy lássam,
ha tüskéik fonákján fájdalom van;
s hogy ítéletem durván ki ne mondjam,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

Mily együgyű dal! Cérnahangú ének!
De lásd, így bontogattam szét a vágyam,
mint a göröngy, lelkét egy hóvirágban:
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Sárossy István: Emmauszi úton

Jó volt sietve együtt menetelni
göröngyök közt az emmauszi úton,
nyitott szívvel és nyitott tenyérrel,
nehogy áldásod a földre hulljon,
apró pórusokban tűnjön el a lényeg,
mintha fáklyás árnyak mégse szeretnének,
megmutatni mindent,
csupán azt a morzsát,
az apró kenyérkét,
az asztalra hintett
vágyat és ereklyét,
ahogy feltekintett
csillagszín szemekkel,
borzongott a harmat, hogy megjuhászodjon,
hit-husángok álltak egyre izmosabban,
csak egy lágy fuvallat intése suhant el
fölöttünk a csöndben, és alattunk halkan
megmozdult a föld az emmauszi úton.

Petőcz András: A bolond nő

Azt mondod nekem, hogy a bolond nő a másik
lakásban, hogy kiabál, kiabál, kiabál egyre,
hogy félsz, hogy egyszer rád nyitja majd a gázcsapot,
felrobbantja a melletted levő lakást, és robbansz
vele együtt, hogy nem bírod már az üvöltözését,
és valamit kellene csinálni végre, mondod, és
még azt is hozzáteszed, hogy nem érted, de
minden olyan értelmetlen és furcsa körülöttünk,
hogy nincs egy világos szó, cél, bármi, amiért
tenni érdemes, hogy úgy érzed, egyszer majd
valóban szétesik minden, és a bolond nő ennek
a szétesésnek, ennek a lepusztulásnak egyértelmű
bizonyítéka, olyan valaki, akinek a jelenléte káros,
meg veszélyes is,
                            igazad van, mondom, én is láttam
a bolond nőt a múltkor, hátizsák volt rajta, a kezében
két nagy füles szatyor, tele mindenfélével, nagyon
nehézkesen vitte azt, amit vitt, ki tudja, hova és mit,
miért és kinek, az utcán láttam a bolond nőt, kilépett
éppen a társasház ajtaján, ott, ahol te is élsz, de így,
cipekedve nem tűnt olyan elviselhetetlennek, inkább
szerencsétlennek tűnt, olyannak, aki cipeli magával
az egész életét, nem tudni, minek, és miben reménykedik,
valami remény kell, hogy legyen, valami akarat, ahhoz,
hogy tovább tudjuk csinálni a dolgokat, hogy ne essünk
darabjainkra, valami kell, hogy ne bolonduljunk meg
mi is, és ne ordítozzunk saját magunkkal, egyedül,
valami lepukkant, ócska lakás, szomorú falai között.

Rácz Sándor: A kert

Nem kezdek új Mesébe
Ha újra üres lesz a kert
Hervadó szeretetvirágaink közt
Köhögni hallom a novembert

Telet varázsol az idő
Szerelemkertünket beborítja a jég
Hideg csókok, hideg szavak, hideg álmok
Szemeimben megfagy a kék

Petőcz András: Az öregember a lépcsőházban

Az öregember a lépcsőházban, mondod, minden
nap elmondja, hogy neki már nincsen sok hátra,
mondod, meséled, és, hogy ezzel nem tudsz mit
kezdeni, nem tudsz neki mit mondani vigasztalásul,
és, hogy szomorú vagy, ha látod az öregembert,
meg kissé zavarban is vagy, mondod, mert mit lehet
mindazzal kezdeni, hogy azt mondja, neki vége,
az orvos is megmondta, mondja neked, mondod,
az orvos is közölte vele, hogy nincsen sok hátra,
és, hogy megpróbált mindent, meséled, mert neked
is elmesélte az öregember, és nem tudja, mondja
az öregember, mondod, hogy mi értelme is volt,
annak a hosszú időnek, ami adatott neki, megélni
háborút, forradalmat, mindent,
                                                 nem tudom, mondom
minderre, valahogy el kell menni, mondom neked
a régi banalitást, és az apámra gondolok, aki vékony,
szikár ember volt, örökké erős, örökké mozgékony,
aztán egy fél évig feküdt bénultan az ágyon, utána
ment el, beszélni nem tudott, csak nézett a nagy barna
szemeivel, néha tágra nyitotta a szemeit, így fejezte ki,
ha csodálkozott valamin, így beszélgettünk, nem kellett
volna így látnom az apám, mondom neked, nem jó,
hogy láttam őt megöregedni, hogy ez róla az utolsó
emlék, mesélem, aztán csak azt mondom, öleld meg
azt az öregembert, ott, a lépcsőházban, öleld magadhoz
szorosan, és kívánj jó utat neki, mert én nem öleltem
meg az apám, és nem mondtam azt, Isten veled.

Anja Golob: A Szerelem és a macska

A macska, az ablakpárkányon kuporogva, persze látta a gyilkost.
Elgondolkodva követte sietős lépteit az utcán, végül
elvesztette szem elől a park forgatagában, ahová elrejtőzni igyekezett.
Így tehát elmondhatta volna Novak úrnak, ki ölte meg
a szomszéd házban a Szerelmet, ámbár ez mégiscsak túl egyszerű lett volna.
Kényelmesen felállt, alaposat nyújtózkodott, megnyaldosta imbolygó pofiját, és
lágyan, mint a pihe lehuppant a tágas nappali parkettájára
gyerekrajztömbből kicsúszott, használt papírdarabot
keresve. Mikor talált egyet, az asztal alá folyt
kávéfoltba mártotta karmát, és azt írta: Tudom, ki volt.
A másik oldalon olvashatóan aláírta: A macska.
Novak úr megtalálta a cetlit, amikor a buja szobanövényt locsolta a kandalló fölött.
Elolvasta és komolyan elgondolkodott. Aztán megkereste a macskát, ölbe
vette, és halkan mondta: Öregem, ne okoskodj.
A szerelem nem játék.
A macska értette a célzást. Ment és lepisilte a cetlit, a kávézacc
újra pacává lett. Most már senki sem tudja meg – gondolta sötéten,
hangtalanul surrant a csigalépcsőn a dohos pincébe. És mind a nyelvtan, a helyesírás,
a hosszú tanulmányok, öt évet adtam az életemből ezért! De minden hiába, minden hiába –
a szerelem dolgaiban… nincs miről beszélni!
Szüksége volt néhány évre, míg elfelejtette, hogy tud írni, és megtanult ostobán bámulni
maga elé az ablakon át. A szomszéd házba új lakók költöztek, akiknek
mindegy volt a szerelem, a macskák és a helyesírás.
Hiszen a macska érti, hogyan megy a világ, ezért hallgat és bámul az ablakon keresztül;
csak olykor-olykor, az éjszaka közepén, amikor nem tud aludni, felsunnyog a padlásra
a pókhálók közé, Konsalikot és orvosregényeket olvas a régi, elfeledett, lomtalanításra
szánt dobozok között. Itt újra rátalál, igaz csak pillanatokra,
a szomszéd házban meggyilkolt Szerelemre, aki fogait csikorgatja, és őrültnek tetteti
magát.

Kávét hoz, betakarja lyukas pokróccal, és puhán az ölébe fekszik.
Így a macskának megvan, amit akar, a Szerelemnek pedig ott a macska-jajj.
A világ meg megy tovább, mintha ők nem is lennének.

Fordította: Bakonyi Gergely

Takács Zsuzsa: A lepke

Mintha a világból futnék ki, olyan volt.
Nyilván a körforgalomban tévedtem el,
próbáltam nyugtatni magamat. Sötétedett,
az autópályán rajtam kívül senki nem járt.
A negyvenhetedik kilométerkőnél egy
lejáratnak kellett volna lennie, de nem volt,
a GPS sem tudott az útról. Rossz érzésem
támadt, a hely, ahol száguldok a kamionnal,
nincs és nem vagyok én sem… A vesztedbe
rohansz, ezzel ijesztgetett anyám, mikor
gyerekkoromban a rozoga biciklin a lejtőn
száguldoztam. …A vesztembe rohanok mondtam
magamban. Valóban, nem láttam táblát,
vagy ha volt is, le volt még takarva.
Kellemetlen, csúszós dara esett… Ha nem érek
időben haza, a feleségem megszül, s én nem
leszek vele most sem… Viharos szél támadt,
erősen fogtam a kormányt. Eszembe jutott
az előző havi fekete fuvar, fogalmam sincs,
mit szállítottam, fegyvert, gondolom, de nem
kívántam tudni a részleteket. Átadtam
a rakományt és fizettek rendesen,
ezzel vége – és többé nem teszem...
Eszembe jutottak még a varangyos békák,
hogy egy nyáron mennyit agyonütöttem,
volt egy véres kövem, azzal. Később keservesen
bántam, bár a békákon ez nem sokat segített.
Isten bocsánatáért könyörögtem, de nem tudom,
megbocsátott-e… A legközelebbi településig
elmegyek, majd ott kérdezősködöm,
döntöttem végül. A szél csillapodott kicsit,
csakhogy az út nem akart véget érni. Hirtelen
fény övezte árnyékot láttam, mintha szárnyai
lettek volna. Félrehúzódtam és kiszálltam,
ám a fura jelenség eltűnt. Alig néhány kilométert
mehettem, amikor feltűnt újra, és szárnyaival
megállj!-t parancsolt. Megrémültem és leszálltam,
de ahogy a kamion elé léptem, szinte elnevettem
magamat ostobaságom miatt. A fényt eltakarva
éjjeli lepke vergődött a reflektor rácsa alatt.
Kiszabadítottam, és útjára bocsátottam.
Csak akkor pillantottam meg a kerekektől
négy-öt méternyire nyíló szakadékot.

Bódás János

" Ne néz vissza, honnan az Úr kivon,

mert meggyökerezel a félúton!"

Csoóri Sándor: Tűz

Kis dombon áll az Anna-templom,
karcsú, magas a tornya.
Ablakából messzire látni,
egész a zöld Bakonyra.

Egy régi nyáron tűzőr voltam
s fentről lestem a tájra:
nem robban-e ki valahol
mezőtűz lázadása.

Láttam én mindent, csak tüzet nem…
Hanem egy napon mégis
azt hittem, kigyúl a világ
s elégek benne én is.

A templomtövi kertes házban
álmos fák hűse alól
előlépett egy fiatal nő,
nyújtózva, álmatagon.

S megállt az édes ég alatt,
szembe velem s a nappal;
ledobta kék fürdőzőjét
egyetlen mozdulattal,

s minthogyha testi szerelem
aléltatná el éppen:
napozni kezdett meztelen
a fények édenében.

Lehúnyott szemmel napozott
s megadó mellét, combját
égből suhanó nap-tüzek
gyönyörrel körülfolyták.

Kigyúlt az asszony; nagy haja
hulló, fekete láng volt,
csókos nyakán a szerelem
fehér lángokkal lángolt.

Égett az asszony… távcsövem
bűvös körében égett,
egy karnyujtásnyi messziről
éreztem, holttá éget.

Mit bántam volna én, világ,
bágyadt rét, búzatábla,
ha akkor szédültök bele
örvényes, gonosz lángba.

Kamasz szememmel én csak őt,
az égő asszonyt láttam,
s szívem, mint tűzjelző harang,
örjöngött egymagában.

Rácz Sándor: Ne szólj majd!

Ne szólj majd
Ha el akarsz hagyni
Ne szólj
Csak menj el
És hallgasd
Az eső hogy kopog

Ne szólj majd!
Ha menni akarsz
Hát menj el
Köszönnöd sem kell
Csak hallgasd
Az eső hogy kopog

De kérlek
Reggel menj el
És előtte éjjel
Egy utolsó táncra
Még kérj fel
És én tudni fogom
Hogy holnaptól nem leszel

Áttáncoljuk az éjszakát
Dúdolj majd
Dúdold el
Még egyszer
Azt a kedves dalt

És én megígérem neked
Hogy nem kérdezek semmit
Nem kérdezem meg
Hogy miért hagysz itt
Miért hagysz itt
Egyedül az esőben?

Ne szólj majd
Csak menj el
És hallgasd
Az eső hogy kopog

Márai Sándor: Idegen szerető

 Te, ki vagy?
Nehéz selyem vagy és egy ember.
Forró az árnyékod, a nap van benned, vagy gonosz tüzek?
Az ágy fölvett, mint egy táj a vihart. Ha levonulsz mi marad itt utánad?
Nem ismerem a szemedet és dörömbölök most rajtad.

Bocsáss meg, idegen szerető, foglak és kiáltom, bocsáss meg. A kezem
Hiába fogja még a fejedet, már széjjelhulltál, mint a kéneső
Mohó és durva ujjaim alatt, idegen anyag vagy, mint az öröm,
Lehet, hogy ének vagy és én süket. Lehet, hogy válasz vagy és én a néma.

Mért nem adsz jelt, csodálatos kapocs, füttyszó, állati nesz, ami
Megtöri ezt a gonosz varázst, s az idegen test vére zúgni kezd
A föld a te véred ütemére? Százszoros visszhanggal dobolva fel
A szíved dobbanását s életed taktusát fölvenné, mint a folyó
Az idegen folyó ömlését, biztosan és észrevétlenül ölelve át
Társát az ég alatt és fut tovább a mély tájak között, nagy s meztelen
Ömléssel, tisztán s egyenletesen?

Nyílj meg ember, mint egy folyam! Szomjas vagyok! Szólj és én szólok!
Tapogatjuk egymást, vadak vagyunk s színes tollakkal kelletjük magunkat
Tüzet rakunk most idegen anyagból és táncolunk, de a tűz kialudt.
Sötétedik közöttünk, este lesz és mi ketten élni fogunk tovább
Idegen fák alatt, már nem is látlak és vad madár leszel az álmaimban.