Zágorec-Csuka Judit: Utazás

Az esti vonatok tovasuhanó

fényablakain mindannyian

jöttünk valahonnan,

és suhanunk az éjen át.

Reményik Sándor: Minden jól van

 Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, -
Hogy minden egész, - minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, -
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra...

Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.

László Attila: A magyarok világhimnusza

A magyarok világhimnusza

Kántor Péter: Amiről nem volt szó

Erről nem volt szó, vagy csak viccesen,
hogy majd lesz halál, mert kell hogy legyen,
de hogy aztán, hogy tovább mi legyen
azzal, aki még marad idefenn?

Hogy én maradok még, még maradok
elvanni a vanon, a nincseken,
s magamat mint a csörgőt csörgetem –
rabok legyünk? vagy legyünk szabadok?

Erről nem volt szó, hogy majd a napon
fel és alá, lóbálni a karom,
bújt, aki bújt, hagyni, hagyogatom,
akarva, nem akarva, szabadon?!

Szerencsi Imréné: Az okos és boldog élet

 " Fiam, ha megfogadod mondásaimat, és parancsaimat magadba zárod, ha figyelmesen hallgatsz a bölcsességre, és szívből törekszel értelemre, bizony, ha bölcsességért kiáltasz, és hangosan kéred az értelmet, ha úgy keresed azt, mint az ezüstöt, és úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket, akkor megérted, mi az ÚR félelme, és rájössz, mi az istenismeret. Csak az ÚR ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik. A becsületeseknek jutalmat tartogat, pajzsot a feddhetetlenül élőknek. Vigyáz a törvény ösvényeire, és híveinek útját megőrzi. Majd megérted, mi az igazság és a törvény, a becsületesség és az igazán jó út. Bölcsesség költözik szívedbe, és az ismeret gyönyörködteti lelked. Megfontolás őrködik feletted, értelem oltalmaz téged. Megment a helytelen úttól és az álnokul beszélő embertől; azoktól, akik elhagyják az egyenes ösvényeket, és sötét utakon járnak."     (Példabeszédek 2,1-13)  

Miközben az igeszakaszt tanulmányoztam kétféle emberi magatartás jutott eszembe. Az egyik Salamon királyé, a másik pedig a Három kívánság című népmese főszereplőié. Mindkét történetben azonos motívum, hogy van szabadon megfogalmazható kívánságuk. Azt kérhetik, amit a legfontosabbnak tartanak az életükre nézve. Ismerjük a két történetet, és ismerjük a kétféle kívánság gyümölcseit is.  Salamon király bölcsességet kér, olyan szívet, amely minden körülmény között bele tud simulni az Isten akaratába. A népmese szereplői pedig nem tudnak élni a kínálkozó alkalommal, és balga módon használják fel lehetőségeiket.

Így, amíg Salamon király kérésének gyümölcse Isten gazdag áldása, a boldog élet, addig a mese szereplői kérésének gyümölcse az eltékozolt lehetőség, bosszúság, keserűség. Ilyen az emberi életünk is. Lehetőségek, alkalmak jönnek velünk szembe, és mi kívánhatunk, választhatunk, dönthetünk. Vannak emberi életek, amelyek visszautasítják, eltékozolják a lehetőségeket és alkalmakat és hordozni kénytelenek döntéseik keserű gyümölcseit. Közben pedig az idő, mint a homokszemek gyorsan peregnek, nem lehet megállítani. Az emberek sokféleképpen viszonyulnak ehhez. Vannak, akik nem akarnak tudomást venni az idő múlásáról, arról, hogy az életük egyre a tél felé közelít, és úgy élik a mindennapjaikat, hogy nem számolnak a múlandósággal és vannak, akik egész életüket a múlandóságtól való szorongás és rettegés árnyékában élik, és így nem tudják boldogan, felszabadultan megélni a ma örömeit. Az Ige szavai arra bíztatnak bennünket, hogy félelem és rettegés helyett lehet reménységgel élni, mert van Valaki, aki meg tud tanítani bennünket erre. Megmutatja azt, hogy a Vele való szövetség a boldog élet titka. Megmutatja, hogy az istenfélelemnek nem rettegésből kell fakadnia, hanem az engedelmes szív gyümölcse kell, hogy legyen. Megtanít bennünket a mi mennyei Atyánk a bölcs életre, a gyümölcstermő utakra. Megtanít Jézus Krisztus által arra, hogy ne félelemmel és rettegéssel, hanem örömteli várakozással tekintsünk múló napjaink felé. Megtanít arra, hogyan érdemes megélni a tőle kapott életidőnket itt e földön. Tekintetünket a maradandó értékek irányába fordítja.               

Éljünk hát okosan, éljünk az Isten által elkészített lehetőségekkel, éljünk hit által, reménységgel és Istennek engedelmes élettel ezen a földön, hogy elnyerjük az örökéletet.

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Bella István: Idő

Mosolyod árnyékában napozik, aki él.

Radmila Markovic: Magányűzés

Megkörnyékez a magány,
kopogtatja ablakom,
tépdesi a kilincsem,
majd sunyin,
lopakodva
szobámba
jönne be.

Szegény magány:
semmit sem tudsz!
Én vagyok az egyedüllét,
én vagyok a társas lény.
Első lényem emelt fővel,
társas lényem szeretettel viselem.

Szegény magány: semmit sem tudsz!
Zöröghetsz, kopogtathatsz,
könyöröghetsz, jajgathatsz,
lopakodhatsz, ámítgathatsz,
eltökéltem, kint maradsz,
de ha bejössz,
boldogsággal megitatlak
gyöngédséggel megetetlek,
szelídséggel betakarlak,
ezek után átalakulsz:
társas lény lesz belőled.

Garai Gábor: Mint kisgyerek

Mint kisgyerek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér:
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, ha két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha a sodrását te csitítod,
te bizonyos cél, te tömény titok.

Hans-Guido Klinkner: A csend dala

Az idő zajában
hol hallhatod
kotta és
szöveg nélkül
a csend dalát?

Magányos úton,
roppanó hóban,
két lépés között
befelé hallgatózva:

egy fuvallatban
szívdobbanásod
és lélegzeted
játszanak neked
egy dallamot.

Bayer Béla fordítása       

Hans-Guido Klinkner: Zúzmara

Zúzmara
cicomázta az erdőt,
a kék égbolt
előterében
kopasz gallyakat
díszített.

Elfeledve
a köd, párák és fagy,
a vihar, ami szúette
fákat kidöntött.

A búskomorság
szürke páncélját
jégvirág pattintja
fel villogón,
átszőve a nap nélküli időt.

Bayer Béla fordítása    

Németh Erzsébet: Kétkedő hangok panasza

A Teremtés könyvében
nem volt a nevem,
mégis megszülettem.
Mivégre istenem?
Évekbe fáslizott sebem
ma is átszivárog –
alkotó kezedtől,
vagy annak hiányától.
Gügyögsz álmaimban,
fürdetsz csalódásban,
edzed a szívemet
el nem múló lázban.
Ajándékot küldesz:
hajnali harangot,
hangjában őseim
lelkeit marasztod.
Tavasz-varázsban forog
a szerelem tánca,
virágok nevetnek
ébredő fiúra,
ébredő leányra.
Utakat adsz,
meg tévedést,
embersodródásban
sokszoros éhezést.
Delet dalolsz,
fényeső zuhog arcomba,
meg ökölcsattanás,
mintha ez is
az élethez tartozna.
Árvuló testemre
lángjeleket égetsz,
pedig nevem már ott van
az Elmúlás könyvében.

Habos László: Újra teremtlek

Konok magány sóhajára
kihunyt esti gyertyaláng,
megdermedt
lelkemben a fohász,
mint kihűlt viaszcsepp
ormótlan gyertyacsonkon,
mert halálraítélt vagyok,
hajnalban újra teremtlek
félelemből,
kínnal viaskodó vágyból,
felhevített viaszból
és a felkelő nap első sugarából.

Hajnal Anna: Néha egy pillantás

Néha egy pillantás vagy 

egy mozdulat többet ér, 

mint maguk a szavak. 

Egy-egy apró figyelmességbe 

Lényed egész szeretete belefér. 

Bármi, amit jó szívvel teszel, 

szebbé teszi mások életét.   

Fodor Ákos: Szinopszis

Egyik sem vagyok. 

Sem üllő, se kalapács: 

-Talán: a csengés.

Régi ír népi áldás

 Legyen előtted mindig út 

fújjon mindig hátad mögül a szél 

melegen süsse arcodat a nap 

az eső lágyan essen földjeidre 

s amíg újra találkozunk - 

hordozzon tenyerén az Isten. 

Garai Gábor: Sokáig élni

Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.   

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.   

Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,   

hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.

Ijjas Tamás: Tangó

Többféleképpen érinthetjük egymást.
Elbújhatunk a térdigérő gazban, hol majd
egymáshoz ragad a homlokunk, mintha számháborúznánk.
Olyanok leszünk akkor, mint a sziámi ikrek.
Agyvelőink összekulcsolódnak - így szkanderezünk.
De az is lehet, hogy hosszan farkasszemet nézünk.
Persze te győzöl. Neked mindig szúrósabb a tekinteted.
Szemedből kikúszik a csipkerózsa, és összekaszabol.
Vagy eldugod a szíved valahol bennem, és nevetve
mondod: hideg, hideg. Én meg majd didergek
a libabőrös ég alatt, amíg forró nem lesz minden szavad.

Most csak táncolunk. Mint a méhek zsongunk
az olajfák körül, mert nincs ritmus,
csak az illat bódít minket.
Most jobbra és balra csavarjuk fejünket
- legyen közös a nemünk.
Vigyázz. Forgunk. A szembeszél hideg lesz.
Nehogy elfújja arcod, mint a nyárfa szöszét.
Ha tangózunk, tudom, szeretsz gyenge lenni.
Mint a labda remegni a gólrúgó láb előtt.
Ilyenkor én is játszom a macsót,
majdnem a földig döntelek: nézz fel.
Látod azt a lufit? Én engedtem magasba.
Most Holdnak hívják a tudatlanok.
Nevess csak. Azt hiszem itt az idill ideje.
Ránk pattognak az égből régi kabátgombjaink.

Csoóri Sándor: Hetedik napja

Neked írom ezt a suhanó verset,
siess, ha tudsz,
ne várd meg a holnapi estét.
Hetedik napja bámulom már
a döglött homokdombokat
ebből a kopár szállodából,
s az unatkozó kis erdőt.
Óriás varjú eszi benne a havat.
Topog, cikákol, aztán elröpül
ferdén észak felé.

Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem
szárnyra kapva.
Nem akarok már az órára nézni egyedül,
a kenyérre, a késre,
a test hirtelen támadt sötét krátereire.
Valami elfojthatatlan földi suhogás készül
a számmal újra megszólalni.
S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban.
Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén,
fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké.

Nemes Nagy Ágnes: Milyen hát?

Milyen hát a szerelem?
Tested szóba zárva?
Nem Kőmíves Kelemen
bivaly falú vára –
tömör vagy, és végtelen,
mint az Úr az ostyán,
határtalan ékszerem:
szógyűrűm borostyán. 

1946. november 11.

Petőcz András: Zárójelvers op. 17.

       //elmentél, Elza, szemedben mozdulatlanul ülök, szögletesen és
                                                                                                       bátortalanul,
        örökre magam maradtam, Elza, örökre magam maradtam, szomorúan és
                                                                                                       elveszetten,
        szemedben mozdulatlanul ülök, szobám sarkában, székedre kuporodtan,
4      látod, ennyire magam maradtam, ennyire egyedül, szomorú csillogás a
                                                                                                       tekintetem,
        a hajad tiszta lobogás a szélben, tiszta lebegések a hajszálaid,
        szögletesen és bátortalanul ülök, Elza, nevetésed visszhangzik
                                                                                                      körülöttem,
        íme hát, szólok, ennyi az ember, csöppnyi bú, csöppnyi üzenet,
8      magam maradtam, Elza, futásod-lobogásod figyelem, a távolban szárnyak
                                                                                                         suhogása,
        madarak csapdosása körülötted, sirályok rikoltása hallik, és sok-sok
                                                                                                     nevetés,
        szemedben mozdulatlanul ülök, szobám sarkában, székedre kuporodtan,
11    örökre magam maradtam, Elza, szomorúan és elveszetten, örökre magam
                                                                                                       maradtam,
        a távolban
        szárnyak suhogása,
14   végtelen tengerek a messzeségben, a tekintetedben, elérhetetlen
                                                                                                       nyugalom //

Nemes Nagy Ágnes: [ A szeretőm oly jó szagú ]

A szeretőm oly jó szagú
oly langyos bőrü szép fiú.

Imádom minden hajlatát,
és hullámos, meleg haját.

Mellette én is szép vagyok,
karcsú vagyok, halvány vagyok,

s ha kerek térünk összeér,
a kerek föld vajjon mit ér?

Zelk Zoltán: Nem illet engem...

Nem illet engem e dicséret,
hidd el barátom, csontig éget,
hogy bátorságomat dicséred...

Nem tigrisként, ember-mód élek,
csapzott szívem a rettegések
tanyája. Hidd el: félek! félek!

Ember vagyok, ember-mód élek,
hogy is lehetnék bátor?
Csak jobban rettegek
attól, hogy hitvány lehetek,
jobban, mint a haláltól.   

Nemes Nagy Ágnes: Férfi, nő

A férfi 

             Kiszívtam ép foga közül a nyelvét, 
              mint csonthéjából gyönge osztrigát. 
              Körülöleltem csípőjén a földet, 
              és azt hittem: odaadta magát.

A nő 

              Fölém hajolt, mint sűrü felhő. 
              Villódzott, míg a számra lelt. 
              Forró keze bőrömre simult, 
              és azt hittem, hogy megölelt. 

1946. január 13.

Képes Géza: Előszó

 Ha azt hiszed, hogy olcsó élvezet
lesz a könyvem, akkor dobd a sutba még most:
az út velem meredek, szakadékos
s fehér-izzó csúcsok felé vezet.

Megláthatod az ezerrétű lét
lelkemben a képét hogyan feledte.
Az ablakok a tó lágy tükörét
hogy ellepik, egymásra tekeredve!

itt még követsz, de hogyha majd utunk
e jelenség-világból kilohol,
találok-e mellettem valakit?

Velem maradsz-e, hogyha eljutunk
a legtávolabbi övig, ahol
túlélesült fény s végső árny vakít?!

Devecseri Gábor: Akárhogy is

Akárhogy is – gazdag az élet
és nem hagyja magát,
levelek alatt harcolva, kivívja
édes diadalát.
És odafönt a kegyes égbolt
csillagmérföldön át
megmutatja egy-hajnalcsillagú
gyönyörű homlokát.

Sárközi György: Ész és szív

 1

Mit használ, ha tudod csodalények s régi világok
Titkát és a hires bölcsek arany szavait?
A legfőbb szeretet nélkül siri csarnok a lelked,
Hol komoran tartod s bámulod önkoponyád.

2

Ifjúi homlokomat ráncolva, mogorva szavakkal
Mondtam: Tágas az ész, tán belefér a világ…
S büszke szemem fölvetve a csillagos égi mezőre,
Hirtelen éreztem, mint szorul össze szivem.

3

Minden igazság magva belé van vetve szivedbe
S rejtekező csiraként várja a nap sugarát,
Ám te dohos foliánsaidat pörgetve sebessen
Versz szelet és megölöd gyenge csirád odabenn.

4

Nem leled értelmét a világnak: ezernyi szilánkra
Zúzott régi tükör, zűrzavar, ősi homály.
Egykor majd belátsz ragyogó üvegébe, de akkor
Földerülő titkát már sose mondhatod el.

Takáts Gyula: Ott vagy

A kétlábúak ellen 

egy angyal szárnya tart? 

Ott vagy minden elemben 

és túl is csak te vagy a part… 

Gát István: Maradj velem

Maradj velem, ha utcák vadonában,
nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok
és összefog mindenki ellenem,
bűn buktatóin ne botoljék lábam,
védőn, mint vándort ráborúló lombok,
takarj be s fordítsd befelé szemem.

Maradj velem s kísértetes magányom
rémségeit rámzúdúlni ne engedd,
nincs hajladozóbb nádszál kívülem
s ha lelkem tépelődve sok talányon
testem törékeny cserepében szenved:
szép szavaidra nyisd meg a fülem.

Maradj velem, ha uttalan utakra
terel a képzelet vad vágtatása,
ha nyugtalan szív tétován vezet
s kalandok fényei után kutatva
nyugalma sirját esztelenűl ássa:
tedd homlokomra hűsítő kezed.

Maradj velem, ha elragadna lázam,
fékezz, ha vérem és vágyam csihol még,
sötétre szürkit már az alkonyat,
mind mélyebbre kell magamat alázzam
s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék:
te szólj helyettem s vedd el hangomat.

Maradj velem, ha éj sötétül kinn-benn
és benne elmerűl és semmivé lesz
dal, ifjúság, barátság, szerelem,
ha mindent elhagyok és elhagy minden:
örök szépségre s ifjúságra élessz
s maradj örökre Te, csak Te velem.

Petőcz András: Üres lakásban

Hazatérek egy olyan lakásba, ahol nem fogad
senki, mondod, és nem nézel rám, mint aki úgy
érzi, valamiben hibás, nem nézel a szemembe,
mintha szégyellenéd, hogy magadra maradtál,
vagy talán azért szégyenkezel, mert mindig is
erre a magányra vártál, egész életedben, nem is
tudtad, hogy ez ennyire jó, egyedül lenni, egyedül
hazatérni, nyitni az ajtót, a lakásban sötét van,
villanyt gyújtani, és élvezni a csendet, hogy nem
vibrál a feszültség, a másikunk feszültsége, nincs
hangos szó, csak a csend van, csak a nyugalom,
aminek a mélyén viszont ott lapul valami sűrű sötét,
olyan ez, mint amikor minden előzmény nélkül
összeesik valaki az utcán,
                                         persze, mondom neked,
hazatérsz a csendedbe, leülsz a gépedhez, és valami
szöveggel bíbelődsz, mondom, és nyugalom van
mindenfelé, az egész lakásban, majdhogynem végtelen
nyugalom, mondom, és közben arra gondolok, miért is
kúszott a szemedbe, a szembogaradba az a fénytörés,
az a matt, sápadt üresség, amit látni vélek, miért,
hogy a mozdulataidban nincsen már energia, hogy
nincsen már erő, és az illatod is, a szagod is más lett,
miért, hogy a hajad, a körmöd, a bőröd is más, hogy
hideg van körülötted, annyira hideg, hogy beleborzongok
minden egyes mozdulatodba, és menekül előled mind,
aki korábban kereste a társaságod, jeges szél mozdul,
és megsárgul még a fűszál is, amerre jársz.

Bella István: Megkövült idő

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,
megkövült idő, haláltalan világ.
Nem merek élni, lélegzeni sem,
azt hiszen néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.

Losonczi Léna: A Magány

ha belülről reteszelt rácsok
zárják el tőled a világot
halott a fény az ablakon
halott a fény a szemben…
magányod semmibe tekint:
egyedül vagy megint megint
szoborrá feslett fakó arcod
kiáltja: megharcoltad harcod
sötét a szoba
sötét a lélek…
csüggedés csöndje elragad:
így siratod magad magad
szavad némaság falába kövült
puha hangod befonta a hiány
csak a csend kérdez
csak a csend felel…
válladra ráborult a bánat:
emlék hordozza társad társad

kívül rekedt minden sugárzás
asztalodon az Ige sem fénylik
az egyetlen örök remény
az egyetlen mi maga fény
nem gyújthatja fel már hited:
páncél zárja szíved szíved

elhervadó virágok hozzák
az alkony üzenetét hozzád
színe formája illata
színek csodák varázslata…
nem ad többé gyönyört gyönyört:
térdeplő léted meggyötört

kifosztott kelyhed összetört
kifosztott kelyhed összetört!
Régi imáim elfeledtem,
pedig nagyanyám oktatott…
de itt a tömjénfüstös éjben
valami fájón felragyog.

Trausch Liza: A te szemeid

 "A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal." 1Királyok 8,29a  

Nem tudom, hogy jó-e számunkra, ha Isten szeme mindig házunkra néz? Nincsenek-e olyan dolgaink, amit szeretnénk, ha Isten szeme nem látna? Nem szeretnénk-e sokszor azt mondani, hogy Uram, most ne nézz ide! Most nézz el egy kicsit. Tudunk-e házunkban ezzel a komoly kéréssel élni, hogy "A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal"? Akkor is, amikor veszekszünk, akkor is, amikor bántjuk egymást, és igazságtalanok vagyunk, vagy olyan anyagi dolgok kerülnek be hozzánk, aminek az Úr nem örül, és nem is áldhatja meg. Nagyon sokszor nem vesszük komolyan az Igét, csak a kellemes oldalát nézzük persze, Isten vigyáz rám. De ez azt is jelenti, hogy szüntelen néz. "Ímé nem szunnyad és nem alszik el Izráelnek őrizője!" (Zsolt 121,4). A Bibliának van ítéletes része is. Amit sötétben csinálsz, Isten azt is látja, amit egyedül csinálsz, azt is. Valakinek házába bekopogtattak, és mikor ajtót nyitott, az illetõ azt kérdezte: Tessék mondani, itt lakik az Úr Jézus? "Döbbenetes kérdés volt. Ha azt kérdezte volna, hogy az Úr Jézusé vagyok-e, nyugodtan mondtam volna, hogy igen. Ha azt kérdezte volna, hogy hiszek-e Benne, arra is azt mondtam volna, hogy hiszek. De hogy itt lakik-e az Úr Jézus - csak álltam, hallgattam. Ezt nem tudom. Ezen soha nem gondolkoztam." Ha téged kérdeznének, mit válaszolnál? Nem dobbanna-e meg a szíved, hogy gondolható az, hogy Isten közöttünk lakjon? Hiszen Ő mindent lát, az érzéseinket is. Hallja azt is, amit soha ki nem mondunk. Az is elképzelhető, hogy már az első nap elköltözne tõlünk, azt mondva: nem bírom tovább.   

Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Szekeres Mária: Minden kegyelem

az éjfél is elérkezik majd, csendes este száll alá.
a béke bennem fájó kérdés, lassú sajgás csupán,
hullámzás, mint felhőváltozás az égen.
madarak sétáltak itt percekkel elébb,
most a szürkület elvonta őket szemem elől.
tekinteted, mit megragadni véltem egykor,
most oly távoli, mint a Fény, mely enyém volt
talán. és mégis: Igéd ereje most égi fénnyel üzen,
s az emberek közt leggyengébbnek, nekem
hinti erejét. eltűntek a magaslatok, csak Te
vagy hatalmas, s érzések, felismerések múltán,
kicsinyként, egy a sok közül, én is eléd teszem
életem. üres kezem Feléd tárom, s az éjjelt
térdelve várom. mert minden kegyelem…

Sebestény-Jáger Orsolya: Te ismered

Te ismered a szívem zugából
kiszűrődő aggodalmakat,
mikor csak a zárat látom, s feledem:
szavadtól hullik le a lakat.

Te ismered csönd szobámnak
didergőn kikúszó küszöbét,
s tudod: ha Veled lépnék át fölötte,
elmúlna bent a sötét.

Te ismered botló léptem nyomán
bennem hogyan térdepel a bánat,
mint hulló levelek siratják
a fölébük hajoló fákat.

Te ismered minden rezdülésemet,
Te tudod: egy sem volt hiába.
S én belesimulnék gyermek valómmal
jelenléted igazába.

Csáky Anna: A vers

A vers a lélek igazgyöngye,
benne ezer szív dobol,
öröm, bánat és vigasz könnye,
léleklánggal szőtt mosoly.

A vers a ritmus kék csodája,
dallal a tánc ott mulat,
szóval, színnel szőtt koronája
mindannak, mi hangulat.

A vers a szépség pillantása,
földről égig felemel,
szíven üthet, mint a lándzsa,
mágiával telt kehely.

Az élmény villám, beléd hasít,
vers fogan meg tüzében,
te pedig égsz egy pillanatig,
Isten lakik akkor éppen

ott, ahol a mű megszületik,
s mennyei szinten érzed,
miként nyújt át szent őrületig
egy csöppnyi Mindenséget.

Vanyó Zsuzsanna: Az Érkezőhöz

A teremtés „sóvárgva” várta
Júda Oroszlánját, a Menny Csillagát;
angyal-milliárdok fordultak utána
mikor elhagyta az isteni határt.
Nem volt kezében kard, jogar,
nem viselt palástot, koronát,
akinek „szeme” volt csak az látta
meg benne az Ég dicső Urát.
Nagy, könnyű sóhaj lett a föld;
szárnyalt, mint az égi madár,
és angyalfénybe öltözött
minden fa és minden bogár!
S azon a csöndes éjszakán
lélekben minden útra kelt.
Erdő, mező madara, vadja
mind az Ő jöttére figyelt.
Az ember is hozta kincseit;
tömjént, mirhát, hódolatát.
Szegénnyé lett, de Övé a múlt,
jelen, jövő, s a nagy világ.
Megérkezett. És eljön újra;
dicsőséggel a felhőkön át,
amíg a mennyben ünnepelnek
és éltetik a Legfenségesebb Királyt.

Bella István: Dal

Egyszer majd elmegyek hozzád 

megmelegítem az ágyad 

mellemmel búvok melledhez 

s nem jövök el soha többé

Bella István: Szilánkok, szögek

Szilánkok, szögek 

csapódtak számba:

a neved. 

Szétforgácsoltad nyelvemet. 

S most némán, jelekkel, 

tagolatlan ős-állat neszekkel 

tanulok beszélni.

Zágorec Csuka Judit: Érosz tüze

Hiányzol mint fáknak a júniusi eső,
hiányzol mint hóvirágnak a téli napsütés,
hiányzol mint gyereknek a játék,
hiányzol mint holdfénynek a nap sugara,
hiányzol mint minden, ami pótolni tudná
hiányod, távozásod, kezed melegét,
szemed fényét, érintésed könnyedségét,
mint mindent, ami te vagy, voltál és leszel nélkülem.

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek, 

hajnalfele a ravensbrücki fák. 

És megérzik a fényt a gyökerek 

És szél támad. És fölzeng a világ.  

Mert megölhették hitvány zsoldosok, 

és megszünhetett dobogni szive - 

Harmadnapra legyőzte a halált. 

Et resurrexit tertia die.

Húsvét 2020

Áldott, békés ünnepet kívánok minden kedves olvasónak!

Rozványi Dávid: Nagyszombati csend

Csend van, nem történik semmi sem, 

a Messiás sírjában pihen, 

az apostolok ajtók mögött félnek. 

Mária arca könnytelen, 

könnyei elapadtak pénteken. 

Magdala zokog, 

hiszen meghalt a remény. 

Péter lehajtja fejét, nehezíti három árulás. 

Csak Pilátus és a negyedes fejedelem 

koccint a barátságra, 

hisz összeköti őket a közös gyávaság, 

s a közös bűnnél nincs erősebb habarcs. 

Csak Kaifás imádkozik elégedetten, 

hisz az ő szemében a megfeszített 

csak egy lázadó, 

ki Izraelt pusztulásba döntené.  

Csend van, nem történik semmi sem, 

a Messiás sírjában pihen, 

a templomőrség őrzi a sírkövet, 

nem tudják: az élet csendesebb, 

de erősebb is, mint a halál, 

követ hengerítve napfényre talál.    

Forrás: poet.hu

Biblia

  “ Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” 

János 3,16

Joó Sándor: Ma velem leszel a paradicsomban

 “ És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma velem leszel 

a paradicsomban.” Lukács 23,43

 Haldokló emberek utolsó szavait különösen sokáig meg szokták őrizni hozzátartozóik az emlékükben. A halálnak mindig valami különös szentsége és méltósága van. Az ilyenkor mondott szavak mindig nagyon ünnepélyesek, csöndesek, őszinték, hazugság nélküliek. Jézus hétszer beszélt közvetlenül a halála előtt a keresztfán. Mind a hétszer egészen röviden. Nem is lehetne ez másként a között a kibírhatatlan testi és lelki szenvedés között. Ilyenkor nem lehet szónokolni, csak a legszükségesebbet mondani. De ha akármilyen rövid is egy-egy mondása, rettentő súlyos, mert benne van megváltó munkájának szinte az egész tartalma.

Jézusnak a keresztfán mondott hét szava közül most csak egyet veszünk elő, azt, amit a mellette megfeszített latornak mondott: “Ma velem leszel a paradicsomban.” Mennyi szeretet, milyen túláradó kegyelem, mekkora hatalom, erő és szentség árad ezekből a szavakból! Ő maga is a közeledő halál fojtogató ölelésében kínlódott és mégis életet tudott adni egy halott léleknek. Isten haragja poharának utolsó csöppjeit itta éppen, s közben mégis a kegyelem poharát tudta nyújtani egy bűnbánónak. Keze oda volt szögezve a kereszthez, mégis teljes hatalommal tartotta benne a mennyország kulcsát és megnyitotta a kaput, hogy beengedjen rajta egy megtérő lelket. Egész földi életének nem volt még egy ilyen pillanata, amikor ennyire átsugárzott volna a felvett szolgai formán királyi hatalma, mint amikor így szólt: “Bizony mondom néked, még ha velem leszel a paradicsomban!”

1) Így válaszolt Jézus egy nyomorult ember őszinte bűnbánatára. Megrendítő bűnvallás hangzik el ott a kereszt mellett: az egyik megfeszített lator mondja a másiknak: “Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán, mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett!” (Lk 23,40-41) Szinte azt mondhatnám, hogy ez a legnehezebb dolog egy ember életében: leszállni arra a mélységre, ahol őszintén azt tudja mondani: Méltán vagyok Isten ítélete alatt! Cselekedetem méltó büntetése van rajtam. Ez az igazi bűnbánat! Tehát az, amikor képtelen vagyok akár egyetlen szóval is szépíteni a bűnt, hanem mentegetőzés nélkül vállalom annak teljes súlyát. Nem felületes megbánás ez, ami csak a büntetéstől való szabadulás érdekében történik, a nélkül azonban, hogy belátná magának a bűnnek a szörnyűségét! Hanem teljes elismerése és elfogadása annak, hogy Isten igazságos! Nem is érdemlek egyebet, csak a legsúlyosabb büntetést!

  Azt hiszem ma a mi egyházunknak legnagyobb közös bűne, amiben azonban mindnyájan egyénileg bűnösek vagyunk, hogy nem jutott el erre a teljes bűnbánatra! Nem tudjuk becsületes hittel azt mondani, hogy “mi ugyan méltán”, tehát jogosan, igazságosan vagyunk az Isten ítélete alatt! Bennünk még mindig az a gondolat lázong, hogy méltatlanul, igazságtalanul érnek a bántódások! És ha van is bennünk valami bűnbánatos megrendülés, azzal inkább csak a további ítélet és harag elől való megkímélődést szeretnénk biztosítani a magunk számára. Tehát még bűnbánatot is tisztán önző szempontból tartunk. Még mindig nem tudunk alázatosan meghajolni Isten igazság-szolgáltató ítélete alatt, még mindig tiltakozunk ellene! Pedig mennyi kegyelem van abban a történelmi igazságszolgáltatásban, amivel megítélte Isten az Ő népét, az Ő egyházát! Ránk nézve nem érvényes az, amit ez a lator így fejezett ki: “Mi a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük”, mert ha mi is - mi református egyház, mi személy szerint - a cselekedeteinknek méltó büntetését vettük volna, most nem lehetnénk itt! Pedig az ember, amikor egyszer igazán a valóság erejével rájön arra, hogy sokkal súlyosabb büntetést érdemeltem volna, mint amekkora ért, akkor egyszerre megtelik hálával a kegyelmesen ítélő Isten iránt és ebben a hálaadásban visszanyeri az egyensúlyát, életkedvét, aktivitását, tájékozódását, még az ítélet súlya alatt is. És nem is könnyebbíti Isten ezt a súlyt addig, amíg el nem jutunk addig, hogy: “mi ugyan méltán!”

Erre a teljes bűnbánatra csak a golgotai kereszt alatt juthat el valaki: Krisztus ártatlansága mellett lehet meglátni az embernek igazán a maga vétkét! Az Ő ártatlan, igazságtalan szenvedését látva válik képessé a lélek arra a beismerésre, hogy: én ugyan méltán! Mint a lator is azért jutott el erre a megrendítő felismerésre, hogy ő méltán, mert látta maga mellett azt a Valakit, Aki méltatlanul szenvedett! Erre a bűnbánatra válaszol Jézus így: “Ma velem leszel a paradicsomban!” Itt már nincs semmi szemrehányás, semmi vád. Benne van ebben az, hogy akármi volt eddig, az mind meg van bocsátva. Mintha mennyei fény gyúlna ki Jézus szavai nyomán, és új perspektívát nyitna ebben a teljes kilátástalanságban, mintha az örökkévalóság levegője áradna be szaván át, melytől új életre támad még a haldokló testben is a lélek! - “Velem leszel!” Ez mindent megér, ítéletet, szenvedést, halált! De nemcsak meghalni lehet így, hanem új életet kezdeni is, és mindig csak ott lehet újra kezdeni az életet, ahol a teljes bűnbánat mélységében megkapja valaki a fölszabadító bocsánatot!

2) “Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.” Így válaszolt Jézus egy bűnös ember bizalmára. Milyen alapon merte kérni ez az élete utolsó pillanatában Isten felé forduló gonosztevő azt, amit kért, hogy emlékezzék meg róla Jézus, amikor eljön az Ő országában? Ilyet, akkor csak igazán hit által, csupasz, meztelen hit által lehetett kérni! Amikor mindenki csúfolja Jézust, megveti, gúnyolja, amikor a legszánalmasabb, legnyomorultabb állapotban van maga is, amikor legkevésbé látszik isteni hatalma, akkor ez az ember a hitével mégis meglát valamit abból a túlvilági hatalomból és dicsőségből, ami még a fájdalmak férfiának a nyomorúságát is átragyogja! Ez az ember meri hinni, hogy az a nyomorult, vergődő sorstárs itt mellette valóban az Isten Fia, meri hinni, hogy valóban az Ég Királya, aki olyan gazdag, hogy még neki is juttathat belőle egy morzsányit, megteheti, hogy könyörüljön rajta, mert telik a gazdagságából!

 Igazán semmi más nem volt, amire támaszkodhatott volna ez a bűnös lélek, mint egyedül, kizárólag a Krisztus kegyelme! Hiszen csak pár pillanattal a halála előtt tért meg. Most már még csak ideje sem lenne valami jót cselekedni, mielőtt Isten elé áll! Nem gyűjthet érdemeket, Megváltóját sem dicsőítheti már egy Néki szentelt élettel, nem sírhat a sírókkal, nem örülhet az örülőkkel, nem tanulmányozhatja az Írásokat, még csak nem is imádkozhat már, és nem elmélkedhet az örökkévalóság dolgairól, mert testi fájdalma mindjárt megfosztja öntudatától. Csak egy beismerő szó! Egy hitből fakadó sóhaj! Rövid fohász! Ez minden! Többre már nem képes! Valóban: ha valaha üres kézzel ment be valaki az örökkévalóságba, teljesen érdemek és minden saját igazság nélkül, akkor ez az ember így ment! Pusztán, csupaszon, egyedül Jézussal - és ez elég volt! Nem csalódott! Ezért nem csalódott.

Jézus igazolta ezt a hívő bizalmat, amikor így szólt neki: “Ma velem leszel a paradicsomban!” Azt jelenti ez Testvér, hogy még mindig nem késő, még mindig lehet neked is! És akármennyi időt éltél is meg már a Krisztusban való ilyen hit nélkül, és ha akármilyen életet éltél is eddig, szabad most elkezdeni így hinni Benne, úgy, ahogyan ez a gonosztevő mert hinni Benne! Sőt, hadd mondjam úgy, hogy csak így szabad hinni Benne! Tehát úgy, hogy semmi nem számít az üdvösségnél, semmi érdem, semmi erény, semmi saját jóság, nem számít az, amit szenvedtem, végigéltem, kiküszködtem: csak maga az Úr Jézus számít, az Ő kegyelme, az Ő érdeme! Az Ő megváltó halála! Kizárólag csak ez számít! Ezért szabad neked is, nekem is számítani rá! Ezért szabad már most úgy járnunk a földön: dolgoznunk, szolgálnunk, szenvednünk, szeretnünk, megbocsátanunk, úgy élnünk, mint akik ezt a nagy kegyelmi ígéretet bírják, hogy együtt leszünk Krisztussal a Paradicsomban.

 3) És milyen jó lesz majd ennek az ígéretnek a birtokában meghalnunk! Mert Jézus azt, hogy “Ma velem leszel a paradicsomban!” egy megtérő haldokló könyörgésére válaszolta. A legnagyobb problémánk mindnyájunknak mégiscsak a halál! A saját halálunk, ez az elkerülhetetlen végzetünk. És tudjuk bizonyosan, hogy eljön a mi óránk is! Biztosan eljön! Talán már nincs is sok hátra. Talán váratlanul, mint a tolvaj. Nem jelzi előre a jövetelét, csak egyszerre betoppan! És mi lesz akkor? Pál apostol olyan találóan mondja: “ha e mi földi sátorházunk elbomol.” (2Kor 5,1) Igen, ez a halál lényege, hatalma, munkája: bomlaszt, föloszlat, szétszakít minden köteléket. Mint például ami van a test és lélek között, a mi szívünk és a szeretteink szíve között, mi magunk és az életünk munkája között, mi magunk és a föld között. Elmarad minden, ami megszokott volt, kipróbált volt és elindulunk egy soha nem járt úton, ami ismét ijesztően sötétnek látszik. Hová leszünk, ha kikerülünk a testből? Kinek ne lettek volna már ilyen gondolatai?

És halljátok, mit mond Jézus egy megtért haldoklónak: “Ma velem leszel a paradicsomban!” Minden szónak súlya van. “Ma!” Még ma! - tehát nincs valamiféle hosszú, sötét út, amelyen az innen távozó léleknek bolyongania kellene, míg sok viszontagság után eléri végre a boldogságot, a megnyugvást, hanem rögtön, azon mód, az innen való kiköltözés egyúttal az oda való beköltözést jelenti. Hova? A paradicsomba! - mondja Jézus. A paradicsom a Bibliában az Isten mellett élvezett örömnek, boldogságnak, ártatlanságnak, tisztaságnak a helye és állapota. Az az elvesztett világ, amit Krisztus halála és feltámadása nyitott meg újra előttünk. Nem sokat tudunk róla, hogy hol van, milyen, mihez hasonló, de a legtöbbet mégis tudhatjuk róla, mert így mondja Jézus: “velem leszel a paradicsomban.” Együtt a megdicsőült Krisztussal! Lehet ennél több? Nem elég ennyit tudni róla? És hogy ne legyen benne semmi kétség: még meg is erősíti, nyomatékot ad szavainak: “Bizony mondom néked!” Igen: Jézus mondja, néked, meg nékem! Nékünk! Mindenkinek, aki bűnbánattal, bizalommal és könyörgőre fogva néz föl Reá, amint ott függ a keresztfán!

Micsoda felséges dolog ez! Azt hinnénk, a gyűlölet és a pokol ünneplik Isten Fiával szemben a diadalukat. Az emberi gonoszság mérhetetlen mélysége kavarog a kereszt körül - de ez csak látszat! Mind e kavargó szörnyűség közepette a haldokló Jézus bűnbocsánatot és örök életet ajándékoz, mégpedig egy gonosztevőnek, egy latornak! És nemcsak akkor. Ma is! Nekünk is!

Jertek, álljuk körül lélekben az Ő keresztjét és fejezzük ki bűnbánatunkat, bizalmunkat, könyörgésünket ebben az énekben:

Mind, ami kín, ütés ért,
Magam hoztam Reád;
Uram, e szenvedésért
Lelkemben ég a vád.
Feddőszót érdemelve
Itt állok én, szegény,
S kérlek, lelked kegyelme
Sugározzék felém.

Légy pajzsom és reményem,
Ha kétség látogat,
Véssem szívembe mélyen
Kereszthalálodat.
Rád nézzek, Rád szünetlen,
S ha majd szívem megáll.
Öleljen át a lelkem
- Így halni: jó halál.

Ámen

(341. ének 3. és 7. vers)  

Dátum: 1952. április 11. Nagypéntek du.

Forrás:  "joosandor.hu" 

Tűz Tamás: Keresztút

I. ÍTÉLET

Feszült és késhegyre menő csend,
süket és átkiálthatatlan.
Mindenki tudja, hogy csak Ő szent,
Kiben a Szó világra pattant.
Pilátus szűköl, kezét mossa,
törülközik a FESZÍTSD MEG-ben,
míg a derengő oszlopokra
a Kereszt sötét árnya lebben.
          Ott állok én is, már előre,
          bűneim méltán képviselnek.
          Kiáltanék, de nincs még nyelvem.
          Csak bámulok a hideg kőre,
          szemem az égre s földre dermed:
          hová kellene térdepelnem?

 II. A KERESZT

Ki dolgozott egykor a gyalúpadnál,
a gyalúlatlan fát ölelheti.
A bámész népség föl-alá szaladgál,
s ha úgy kívánja, le is köpheti.
Nehéz elhinni, hogy így jár a végén,
mi szent volt, így roskadozzon a váll,
hogy két gerenda útkeresztezésén
találjon rá a megváltó halál.
          Az elveszett bárány, ki voltam egykor,
          ezen a vállon leltem meg hazám
          s most hogy messze a tündöklő gyerekkor
          sajog minden kitépett lepkeszárny.
          Ha én volnék a Kereszt egyik ága,
          mit karcolnék az üdvösség falába?

III. AZ ELSŐ ESÉS

Meg se mozdul a levegő. Akik még
reggel a tűznél ültek, elszeleltek.
Péter már valahol ledobta ingét.
Tagadásán a tűző napfény reszket.
Kiéhezetten hull a vad bazaltra
utolsó útján megtörtén az Ember.
Vérrel patakzó testét ölbe kapja
a kemény kő s tetézi gyötrelemmel.
          Esem én is, de csak a bűn torkába.
          Kóválygó fejem tisztán látni kába
          és szememen a sűrű, vaksi hályog.
          Kövülten állok, mint a sóbálványok.
          Falábam sincs és mégis csetlek-botlok.
          Köröttem szakadékok, égő poklok.

IV. A TALÁLKOZÁS

A titokba csak ő van beavatva,
finom metszésű száján ott remeg
s míg átkozódnak bakók, fogdmegek,
zsoltárt remeg halványra ájult ajka.
Az Asszony ő, a Szűz, az Isten Anyja,
a zajló árban nyíló rést kutat,
hogy könnyben ázó emberarcukat
bemárthassák az isteni aranyba.
          Micsoda perc! Tanú vagyok megint.
          Fúvatlanul a szél arcon legyint:
          a Találkozás észbontó kegyelme.
          Én vétkeim, volna mit hallanom
          és szégyenkeznem mélyen és nagyon,
          de átölel a Megváltó szerelme.

V. A CIRÉNEI

Ez a csata a vállak ívén dől el.
Ha egy nem bírja, mellé lép a másik,
de meg kell küzdeni a gyors idővel,
mert győzni kell a végső roskadásig:
vinni a Fát, elültetni a Hegyre,
hogy rettentő szép gyümölcsöt teremjen,
hogy függjön ég és föld között lebegve.
Kiért egy ezred angyal itt teremne,
          ha szólna … nem, de nem szól, némán néz rám,
          mint Simonra, a termetes parasztra,
          ki tovább álmodozna még a szénán,
          de belecsöppent itt az áradatba.
          Elsárgult testtel vergődik az Isten:
          Simon vagy én, de valaki segítsen!

VI. VERONIKA

Aztán egy másik láb indul feléje.
Virágszál testet hordoz, illatát
elszállt nyaraknak és ki tudja, miért, de
könny futja el szemének csillagát.
Kendő zizeg a csendes rémületben.
Puha selymén megáll a vérpatak.
Nem festi ennél meg hitelesebben
senkise már, milyen e drága Arc.
          Veronika, hacsak lennék a kendőd,
          csak a kendőd, se több, se kevesebb,
          ha őrizném híven a szívemen nőtt,
          kegyelem-vájta árkot, sebeket,
          megélhetném talán a szép jövendőt,
          mit a Kereszt egemre szegezett.

VII. A MÁSODIK ESÉS

Permetezik a rettenetes átok
cserjére, fűre, fára.
Körülötte az óriási lárma,
az ezerfejű sárkány torka tátog.
Megint lehull. Másodszor immár.
Keresztje szára hegyes szögben
kapaszkodik a rögben,
felül álomba zuhant fejet himbál.
           Mi mindennek vagyunk kitéve
           járhatatlan utakra dobva,
           árkokba, szurdokokba
           és nem látjuk, mivégre
           tövis, korbácsolás és béklyó,
           és mégis így jó.

VIII. AZ ASSZONYOK

Kiket boldog pír öntött el, ha rájuk nézett,
most színevesztett arccal jönnek, könnybe fúlt
szavuk dalba már nem szökik, a mélybe hullt,
magához vonzza most a vérködös igézet.
Megállt, lelkükbe lát és hangja újra zeng:
Ne ontsatok könnyet a húnyó lámpabélre,
mikor kardélen szárad fiaitok vére.
Az árnyak nőnek, ím, a többi néma csend.
          Viharsodortan, árván, mindig siratatlan,
           frázissá koptatott eszmékhez szegezetten
           állok azok között, kiket megért szívem.
           Sírok velük az éjben, ujjongok a napban.
           Egy percre megpihen a vállamon keresztem,
          aztán megyek s minden marad a régiben.

IX. A HARMADIK ESÉS

Harmadszor. Meddig számolunk még?
A bukást ki jegyezgeti?
Tikkasztó szomját nem a beborult ég,
csak a föld melle emteti.
Már nincs embernyi magasságban,
lenn a kövek között pihen
s bár maréknyi por van a szájban,
nem tört meg benne semmisem.
           Ahogy a summás aratókat
           sem sújtja le a nap heve,
           ahogy a fülledt csendbe olvad
           s fölkel újra a friss zene,
           egyre csengőbb kövekre lépdel
           szívébe rejtett énekével.

X. A VETKŐZTETÉS

Csak azt vehetik tőle el, mit adtak.
De mit is adtak ők? Csak rongyokat.
Kik maguk is mindennél rongyosabbak,
vetkőztetik, ki náluk boldogabb.
Még így is, pőrén, föltépett sebekkel,
szűz testével a baljós égig ér.
Csúffá tesszük – határozták el reggel,
s előttük áll a föltétlen tökély.
          Ha nézek este kristályos tükörbe,
          elmém biceg, vágyam-kedélyem görbe,
          bizony e kép a kedvemet szegi.
          Szörnyűlködöm, rámhull az éj homálya:
          Hogy lennék én Teremtés-koronája,
          ki napjait féregként tengeti?

 XI. A KERESZTREFESZÍTÉS

Még azt sem engedik meg, látod,
művét maga fejezze be.
Rásújtanak a kalapácsok,
húsába fúr a szög hegye.
Mások dolgoznak annak szobrán,
Ki egy világot alkotott,
kinek szavában zúg az orkán
s lángra gyúlnak a holnapok.
          Neked most le kell térdepelned,
         mert a kereszten fekszik Ő
         s imára mozdítani nyelved.
         Lehet, hogy most vagy utoljára
         Vele s nem lesz rá már idő, ha
         rád szitál az esti pára.

XII. A KERESZTHALÁL

Aztán megint függőleges a test, a fa,
szélesre nyílnak a sebek.
Alattuk János, Mária
sáppad, remeg.
Rendül a föld, a csillagok,
a kárpit is ketté reped,
közli velünk a hírt, amint megíratott,
hogy beteljesedett.
          Állok messze, időben, térben is,
          mint aki silbakol
          és nem tudja, hol az út, merre visz,
          hol van az egy-akol,
          de mindenen túl Benne hisz,
          akár a jobblator.

XIII. A LEVÉTEL

Ahogy megszabadul a szögektől, egyszerre
anyja ölébe hull, mint egykor Betlehem
hűs éjjelén, de már nem sír, csak meztelen,
s éneklő angyalok sem szállnak el felette.
De Nikodémus s József arca gyöngyözik,
mert mérhetetlenül nehéz, akit a mélység
magának megkívánt, íme, görnyedve, hétrét,
holtan is csak anyja ölébe költözik. 
          Két páratlan szív elhaló páros magánya
          odaszegez a sziklához, megtorpanok,
          belékiáltom én is az alkonyi tájba
          a századossal együtt: Isten Fia volt:
          tévedhetetlen, bölcs és felülmúlhatatlan.
          Halálba kergették, de él és halhatatlan.

XIV. A SÍR

Befektetik a kőbe vágott sírba.
Anyja le nem veszi róla szemét.
Fejealját is még megigazítja,
lesímítja a szikla peremét.
Azt hiszi, hogy csak elnyomta az álom
s ha jót pihent, talpra szökken megint.
Ha meghalt is, erőt vesz a halálon
s gyermekszemével újra rátekint.
          Jónás is három napig volt a halban,
          a bábból pillangó lesz, könnyű, szép
          s ha lerontják is ezt a templomot,
          három nap múlva áll és fölragyog,
          égnek feszíti oszlopát, ívét
          s Atyjához száll egy fényes pillanatban.

Puszta Sándor: Triptichon

KERESZTREFESZÍTÉS

Most a kezébe verték a szeget
S a Vak, ki látott, csak állt ott
          s remegett.
A vas roszogva verte át a csontot.
A Béna járt, s hogy elindult Feléje,
          szívébe megbotlott.
A délutánban egy virág sikoltott.
S ki Néma volt, most szájaszélét
          harapta
S habos nyálát készült a hóhér
          arcába köpni.
Készült. – De nem mozdult senki.
Hát lenyelte. S visszaállt helyére.

Mindenki ott állt a helyén.
Legyek dongtak arcán és szemén.
Már kezdődött zsibbadt érzékei éje.
S hogy lábát is átszögezték,
Többé egy lépést sem tett senki
          Feléje.

CONSUMMATUM EST

Eggyek már, a kereszt és a test.
Úgy fonódik rá a durva fára,
Mit vére lep s a pára,
Hogy eltorzul zsenge álla.
          S válla
Lekornyul. Dúlt izma elernyed.
S két, kifacsart keze, úgy ugrik
          hátra,
Mintha engedne az atyai szigor
S e percben nőne ki a szárnya!
          Azt hinnéd vége.
Pedig csak a kezdet.

LEVÉTEL

Meg se mosták. Gyors ruhába tették.
Bár ott állt száz font mirrha, aloé.
S ott állt József Arimáth.
Látták sírni Máriát, ki siratta Fiát.
Gyors gyolcsba göngyölték a testét.
Közben sírtak. Szótlan remegtek.
S fölváltva lestek a közelgő estre
S a véres keresztre …

Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

János a Mester nagy szivén pihen,
E tiszta szíven, e csöndes sziven
Pihen, de lelke a holnapra gondol,
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog és árvább, mint az árva,
Judás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg,
S megszegi az utolsó kenyeret!

Lukátsi Vilma: Az utolsó vacsora

 Alkony borult az Olajfák hegyére,
a hajnalcsillag fönt volt már az égen,
- a be nem tartott és sokszor megszegett
Szövetségre emlékezésképpen
Jeruzsálem házfalain belül
asztal mellett ültek a családok,
együtt ették meg a páska-bárányt,
amíg az éj teljesen leszállott...

Tizenhárman voltak a teremben,
tizenkettő lábát az Úr mosta:
"amit teszek, azt most még nem érted..."
A mécs lángja gyöngéd fénybe vonta
körülkötött, görnyedő alakját,
amelyből még nárdusillat áradt...

Övéivel az asztalhoz ült le,
mert behozták a vacsora-tálat.
Ő a megtört kenyeret szétosztva
azt mondta: "Vegyétek, egyétek,
ez az én testem - tiértetek... "
- így kötötte az Új Szövetséget;
Isten Báránya kész volt a halálra,
de a régi oltárkő szétmállott!
- Tiszta új bort öntött a pohárba,
(a kereszt valahol készen állott).
Ő a kelyhet kézről-kézre adta: '
az én vérem Új Szövetség vére!'

Azután dicséretet énekelve
elindultak az Olajfák hegyére.

Reményik Sándor: Egyszer talán majd mégis vége lesz

És akkor, aki visszatérni bír, 

Csak visszatér megint a régihez. 

A régi hithez, a régi házhoz – 

Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez, 

És számon mit se kér, kit se átkoz.  

A mappás talán új térképet ír, 

De másként minden régiben marad, 

Csak egy darabig sok lesz a friss sír.  

Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd, 

A föld valahogy döcög majd tovább, 

És lassú erők lemossák a vért.

Csukás István: Őszi ballagás Szárszón

 Ez a csöpögős orrú ősz itt ért utól Szárszón,
a postára ballagtam éppen a napilapokért.
- Szia! - köszöntem neki. - Szia, ősz! Hogy vagy?
- Szcsrr! - szörcsögött bánatosan, és tény, hogy
csöpögött minden lukból, menekültek a kutyák,
a macskák kényesen mosakodtak, a rigók pislogva
a fejükre húzták a fészküket, csak én és
a vasúti sín nem bujtunk sehová, vonultunk
hármasban, párhuzamosan, ki-ki elmerengett
a saját baján, a vasúti sín az elgurult
fejű költőn, a csöpögős orrú ősz,
hogy mennyi a sírnivaló, én azon, hogy miért
halunk meg egy kicsit minden ősszel.

Petőcz András: Halálmegvető bátorsággal

Halálmegvető bátorsággal
alszom éjjel az ágyamban.
Nem riadok fel hajnalonként,
és nem figyelem rettegve,
ki közelít az ajtóm felé.
Halálmegvető bátorsággal
szállok buszra minden reggel,
amikor munkába indulok.
Nem figyelem az utasokat,
csomagjaikat nem ellenőrzöm.
Halálmegvető bátorságom
odáig terjed, hogy metrón is utazom.
Mozgólépcsőn megyek a föld alá,
önként, és tudom, nem biztos,
hogy valaha is a felszínre jövök.
A napokban megházasodtam,
sőt gyerekem is született.
Vakmerő és hidegvérű vagyok,
még ezzel a borzalommal is
farkasszemet nézek.
Középkorú férfi vagyok,
identitásom európai.
Tudom, hogy nincsenek jogaim.
És fegyverem sincsen, hogy
megvédjem magam.
Olykor-olykor a tükörbe nézek,
szomorúan és meglepetten.
– Látjátok – mondom ilyenkor,
– még mindig itt vagyok.
Még mindig élek. 

Bella István: Szaggatott világ

Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott,
megfőzte a nyomorúságot,
a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret.
A vézna tűznél véznább volt árvasága.

Ázott csutkák, vizes tengeriszárak
tüzén melegedett gyermekkorom.
A kódorgó füst kékellő tulipán lett,
s megrázkódó virág köhögető anyám.

Engem ilyenkor vertek föl, menni kellett,
egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért
énekeltem a megfeszített Jézust,
kilencéves, árva evangélista.

Innen hoztam az éneket magammal,
és most, mikor már Istennel semmi dolgom,
ők énekelnek, szorítják össze mellem,
hatholdas Jézus, napszámos apostol.

Ezért ne csodálkozzatok nagyon rajtam.
Emlékeimben egy gyerek kuporog,
üres tenyerét foltos nadrágjára szorítja,
s a csöndben jó szóért: kenyérért énekel.

Jókai Anna: Apokrif imák - alkalmakra

Reggel  

ma még minden megtörténhet 

ami tegnap sem történt meg 

most még jövő ami estére a múlt 

kecsegtet a jelen teli van a pult 

most még gyúrható ami estére bekövül 

kibújtak a tervek álmom fátyla mögül 

Kettős ingembe hál’ Isten visszatértem 

tegnapi tudatlan: talán ma megértem  

Délben  

amit elkezdtem, be kell azt fejezni 

amit tanultam, ki kell azt fejezni 

ami téveszme, le kell azt fejezni 

csak el ne siessük 

csak le ne késsük  

Este 

most már odaát várnak 

nyílnak-kattannak a zárak 

hét ajtó hét küszöbén 

merre futsz, hova jutsz, kicsi én? 

szomorú, szomorú ami lett 

elszakadt, elszaladt az a tett 

Arabella Salaverry: Szerelmek...

Léteznek mindenkori
és mindenkorra szóló szerelmek. 

Földeket,
országokat,
kontinenseket bejáró szerelmek. 

Szerelmek, amiket az időben
ültetnek el,
csíráznak ki,
érnek meg,
illatoznak,
és tartanak,
és örökké kitartanak. 

Tegnapi,
mai
és holnapra szóló szerelmek.
Gyengéd szerelmek.
Pókhálók,
amiknek nem okoz kárt a szél. 

Bőr nélküli érinthetetlen szerelmek. 

Minket az élethez kötő fonalak. 

Ifjúságtól illatozó szerelmek.
Szerelmek, amik tartanak
és örökké kitartanak. 

Eltűnnek és visszatérnek,
növekszenek,
remegnek,
bőr nélkül, érinthetetlenül,
szó nélkül. 

Tegnapi,
mai
és holnapra szóló szerelmek. 

Mindenkori
és mindenkorra szóló szerelmek. 

Dabi István fordítása