Zelk Zoltán: Este

Most fogja meg vagy most engedi el

kezem az Isten?

Bella István: Készülődés

Így megyek el majd akkor is,
kapkodva,
dolgavégezetlenül,
félálmok,
félébrenlétek,
féllélegzetvételek,
féléleteimbe burkolódzva.
Te ülsz az ágy szélén,
fehér cérnával – mosolyoddal? –
Ezt az inget még megvarrom.
Én meg:
Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn.
S te:
Semmi az egész.
Én fölveszem utolsó ingem.
Elutazom.

Ágai Ágnes: Kitárt szívvel

Amikor a víz nem tart fönn,
és a valóság váza megroppan,
amikor szétdobált szavak kavarognak a szélben,
mert egész életünket kirámoltuk,
és az évek úgy hullanak fejünkre,
mint falról a málló vakolat,
akkor tartsd fölém a kezed boltozatként,
ne simíts, ne üss, ne emelj föl,
mindenki csak saját gyökerébe fogódzhat.
És akit kettészeltek?
Aki megmarkolná a létezőt,
de a lombos fák deszkává merevednek,
a folyók sebei felfakadnak,
és porrá őrölt élet húzza le zsebeinket?
Hol vagy, amikor csak a képzelet vásznára vetítlek?

Üres, fehér négyszög a lelkünk.
Mennyi idegen arc közül fedeztem föl a tiédet,
vonásaidat magamra tetováltam,
lépteid belémkondulnak, mint a harangok.
Tartsd fölém a tenyered, áldj meg!
Csontok szegélyezik a partot,
lyukacsos, száraz csontokon járunk,
kiálló, hegyes sziklacsontok -,
bordáink között aritmiás motor zúg,
kezed fölöttem, mint a sátor.

Tépett gyolcs foszlányok az égen,
tavasz van, rügyek borsóznak majd az ágon,
előbújnak a földigiliszták,
zöldes penész a hegyek hónaljában.
Nem baj, a védelem erősebb a támadásnál,
kezed két szárnya rám terítve,
árkok, cölöpök, vermek között,
ha megindulok, ugye ott vagy
oltalmazón és mozdulatlan?

Zágorec-Csuka Judit: Kéz a kézben

Kéz a kézben, ami ígéret volt
nekem törvény már, te mondtad,
legyen kéz a kézben, legyél
lehetőség egy másik életre.

Kéz a kézben, ami csend volt,
vallomás már, te mondtad szólalj
meg bennem, legyek nyár a te
teledben, legyél hang az én versemben.

Ágai Ágnes: Veled háltam ma éjjel

Veled háltam ma éjjel,
mint régen annyiszor,
fejem válladra tettem,
mint régen annyiszor,
simogattad arcom,
mint régen annyiszor,
azt suttogtad: szeretlek,
mint régen annyiszor.
Magadhoz vontál később,
mint régen annyiszor,
eloltottad a lámpát,
mint régen annyiszor,
hozzád akartam bújni,
mint régen annyiszor,
és felriadtam sírva,
mint régen sohasem,
üresen állt az ágyad,
nem volt ott senki sem.

Áprily Lajos: Menedék

S mikor völgyünkre tört az áradat

s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,

egyetlenegy kőszikla megmaradt,

egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten. 

Kassák Lajos: Halleluja

Tavasz van megint
kék-arany szemével tekint le ránk az ég
és nem sír nem hullatja súlyos esőkönnyeit.
Halleluja
zengi mély-hegedűjén a szél.
Halleluja. Halleluja néked szép világ
gyökerek édes ízétől virágok illatától terhes.

Halleluja néked millió ékességeddel
és a nagy panorámáért ami a te igaz kegyelmedből
körülvesz minket ameddig a szem ellát és azon is túl
a hegyek sziklaormaiért a csöndes zöld erdőkért
felszántott földekért kohóink érclávájáért
a csírázó magért a teherbe esett asszonyok mosolyáért

tűzhelyek lángjáért gyermekeink víg dalaiért
az édes kecskegidák gondtalan hancúrozásáért
a kenyérért és húsért a szerelmesek mély tekintetéért.
Halleluja néked Halleluja
hogy élünk és benépesítjük a földet
valamint a tengereket és a kék levegőeget.

És ezerszer Halleluja azért is
hogy kertem fái újból kivirágoztak
s hogy a magam kicsinységében ilyen nagy vagyok közöttük.
Milyen hálásak érte hogy megkapáltam alattuk a földet
hogy megszabadítottam őket a férgektől és gombáktól
akár a szép leányzók állnak itt körülöttem
fejükön virágkoszorúval szerelemre epedőn
suttognak egymáshoz és szelíden bólogatnak rá
miközben mély-hegedűjén boldogan zengi a szél
Halleluja Halleluja.

Árvai Emil: Betegen

Fekszünk, mint harctéren sebesültek

álmaink kifosztva menekülnek

nincs erő, csak jajgatás az élet

emlékek közt sírdogál a lélek...

Árvai Emil: Kérdések kérdése

Van egy nagy kérdés

mindnyájunk szívében...

Tán nem is kérdés,

inkább kiáltás....

Válaszra várva

visszhangzik bennem:

ki szeret engem?!

Zelk Zoltán: Tegnap

Erdőt, hegyet, tengert, folyót,

kék cinkét, csecsemőt ha láttam,

lelkem csak mondogatta:

milyen szép az Isten! 

Zelk Zoltán: Kegyelem

Sohase lép gyíkra csigára

soha egy föltámadt fűszálra

a földön járó isten lába

de vétkeinket eltapossa

mert vétkeinket megbocsátja. 

Lesznai Anna: Ima

Isten, te mindenütt vagy, nincsenek utaid.
Nézz le miránk, kik vándorútra kelten
Nem tudjuk, mi az, biztosan megállni.

Isten, mindenttudó vagy, előtted nincs titok.
Nézz le miránk, kik titkok erdejében
Tétován járunk s nem tudjuk, miért.

Isten, te végtelen vagy, merő határtalanság.
Nézz le miránk, kik mindig végit érjük
Kinyújtott karunk koszorús körének.

Isten, te halhatatlan, tiéd minden öröklét.
Nézz le miránk, önvérünk lüktetése
Méri és mossa életünk határát.

Isten, te vagy a minden, kívüled semmi nincs.
Nézz le miránk. Minden kivül vagyon
Az emberszivek piros börtönén.

Isten, te önmagad vagy, azonos mély öröm.
Nézz le miránk, sok forrás fut belénk
S önmagunkhoz sohasem juthatunk.

Isten, egész vagy, tömör teljesülés.
Nézz le mi ránk, sebzett részek vagyunk
Egésszé nem érik életszemünk.

Isten, te szent szabad vagy, vétkezned nem lehet.
Nézz le miránk, minket gördít kezed
S ha hullva hajlunk, mégis vétkezünk.

Isten, Isten - feléd kérdve kiáltunk
Hadd igyuk válaszod áldott borát
"Miért"-ed balzsamát ontsad le ránk -
Ne tudjunk mást, csak hogy kellünk neked.

Árvai Emil: Leszállt az éj...

Leszállt az éj a városra...

Kigyúlnak apró mécsek;

rab - szabadságát álmodja;

szabadra - les már a végzet.

Szorul a hurok: készen áll

a hóhér és az áldozat.

Most utoljára vacsorál

együtt egy lelkes kis csapat.

Búcsúzik tőlük a Mester...

Vacsorát oszt, lábukat mossa,

példát mutat még egyszer...

...Zuhannak aztán álomba.

Éber csak két feszült ember:

Áldozat, és árulója.

Bódás János: Húsvéti hit

Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad.
– Az Úr feltámadt – vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.

Én sem hajlok a hitető beszédre,
nagyképű bölcseknek nem hódolok,
de, – tördelvén a titkok néma zárát, –
csak azt hiszem, mit megtapasztalok,

De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
Lelkemmel látom azt, melynek ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.

Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma,
értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha.

S bár győzött a bűn, mikor a Keresztről
lelket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalmát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!

Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
s nyugodtan küzdök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet, s benn mennyei öröm.

E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sír felé menőt,
gyermeket vesztett zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.

– Az Úr feltámadt! – vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt…
– Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!

Jékely Zoltán: A csend jajszava

Szép templom, mért sikolt a csended?

Talán az Isten jajszava

A torzult Emberért, kit valaha

a maga képére teremtett 

Weöres Sándor: Ima

Köszöntelek a folyók zúgásával,
a felhő-arcú hegyekkel, a hegy-forma fellegekkel,
a gong-alakú csillagokkal,
köszöntlek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
és végül az ámulatos nap-ragyogással:
mind a tiéd! valamennyiben itt vagy,
akkor is, ha szenderegsz, és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanúl
s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
kerek pajzsaidat, eleven mezőn és rideg mérföldköveken heverőket,
egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
miket állandó ittlétük miatt
oly könnyen, szüntelenül feledünk.

Károlyi Amy: Hit

Bizonyosabb nekem a repülő koffer
mint a fizika tételei
valóságosabb Mária mennybemenetele
mint a nők egyenjogúsága
az én hitem ott végződik
ahol a brosúrák elkezdődnek
az én hitem ott kezdődik
ahol Lázár felkel és jár

Túrmezei Erzsébet: Meddig

Uram, tenéked sok a Pétered.

Sokak a nagycsütörtök éjszakáid,
S olyan kevés a csendes Jánosod,
Aki nem ígér, nem fogadkozik,
De elkísér egész a Golgotáig.

Mert olyan könnyű azt kimondani
Egy izzó percben: meghalok veled,
De annyi minden visszahúzna még,
Ha ránk borul a szörnyű éjszaka,
Ha megérint a fagyos lehelet.

Talán csak egy kisgyermek mosolya,
Vagy a hitves könnyfátyolos szeme
Susognak a szélben ringó habok,
A halászbárka, otthonképe hív
Ó, legalább búcsúzni kellene.

Hamu alól az életösztön is felparázslik,
Ó, ilyen hirtelen?
Egy percre olyan szép lesz a világ
Átölel minden színe, illata
S már el is hangzott a: nem ismerem.

Uram, tenéked sok a Pétered.
Sokak a nagycsütörtök éjszakáid.
Hadd lehessék én csendes Jánosod,
Aki nem ígér, nem fogadkozik,
De hű marad egész a Golgotáig.

Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudtalak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbe esett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, és tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –

Túrmezei Erzsébet: Hátha még utolér!

Ahogy az afrikai teherhordók
hajszolt menet után
egyszer csak leültek,
se parancsra, se fenyegetésre
nem indultak tovább,
mert be akarták várni,
amíg „a lelkük utoléri őket”:
huszadik századvégi rohanók,
nem kellene egy kicsit megállnunk?
Mért ez a tempó, hova a rohanás?
Jaj, ha lemarad ebben a rohanásban a lélek!
Jó volna megállni és várni!
Hátha még utolér!

Ravasz László: HELYETTEM... ( Nagypéntek )

"Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."- János 3,16.

Nagypéntek megmutatta nekem, milyen az emberi bűn. Kiderült, hogy Isten és az ember között kibékíthetetlen az ellentét. Nem volt más hátra, mint hogy Isten egy óriás ítéletben felgyújtsa a világot, és haragja tűzében megégesse az Ő örömét, dicsősségét, szeme fényét: a saját képére teremtett, de elbukott embert. Igazsága s az Ő megbántott és megcsúfolt szentsége olyan félelmes és teljes, hogy csak ez adott volna elégtételt, s ez állította volna helyre, a megsértet világrendet. És akkor Isten szeretete, amely nem nyugodott bele abba, hogy igazságának áldozatul essék az ember, testet öltött egy szelíd és alázatos, bűntelen és tökéletes emberben, a Jézus Krisztusban.

Tiszta volt, ártatlan és szent. Nyoma sem volt benne eredendő bűnnek, távol volt tőle az esetnek minden makulája és ez a Szent, nagy hő szeretetben helytállott mindannyiunkért és elszenvedte mindnyájunk büntetését: a halált. Milyen felemelő, bíztató, zokogásra indító dolog, hogy támadt e földön ilyen szeretet! Volt egy szív, amely így érzett, így akart és így áldozott. Vér, amelyik így buggyant ki, halál, amely ennek a szeretetnek volt gyümölcse.
Ez a nagy, beláthatatlan, megszégyenítő szeretet a teremtés legnagyobb titka, legédesebb csodája, minden boldog reménységnek és tiszta optimizmusnak forrása, a karácsonyi öröm egyenes és roppant betetőzése. Helyettem szenvedett. Ez mutatja Krisztus szenvedésének nagyságát. Az én bűnöm, testvérem, gyermekeim bűne, minden ember bűne, terhe és átka ránehezült. Valaki elbírhatja egy halálnak a kínját, talán kettőét, de a nemzedékek, emberöltők, évezredek, népek, a mindenkori ember halálának a kínját, csak az bírhatja el, aki testté vált szeretet volt.

Óh világos, hogy Jézus szenvedéseinek nagyságát nem testi szenvedése méri, bár az is elérte a Zenítet, de nem volt nagyobb, mint más, hasonló halál szenvedése. Jézus lelki szenvedése megmérhetetlen. Az a szánalom, amivel kerülte a sokaságot, míg az átszögezte Őt. A nagy szentnek szenvedélyes irtózása a bűntől, amely özönvízével elborította a világot és magával ragadta a lelkeket. A gyötrelem, melyet Isten megcsúfolása okoz abban, akinek Isten mindene. Végül egy percre, amikor fájdalma eléri a tetőpontot, az Istentől való elhagyatottságnak érzése, annál, aki egy volt Istennel. Eli, Eli, Lama Sabaktani! Ebbe a kiáltásban benne jajgat minden idők minden emberének összeomlott és egymásra tornyosuló kárhozata úgy, amint azt egyetlen egy megrepedő szív egy pillanat alatt átérzi, hogy milliók helyett meghaljon bele.

Helyettem szenvedett. Óh, hadd érezzem ezt, hogy többé ne legyek léha, fennhéjázó, öntelt, vagy megátalkodott. Mondják, hogy a legkonokabb gonosztevő is megtörik, mikor látja, hogy az ő bűneiért mást visznek a vesztőhelyre. Hát még akkor, mikor tiszta, önfeláldozó szeretetből az ártatlan, a szent adja magát halálra, hogy a gonosz megtérjen és éljen. Ilyesmi sohasem történt meg e földön, kivéve a Golgotát, s az emberi elme nincs berendezve ilyesminek elképzelésére. Ez a Kereszt csodája, titka, az isteni szeretet százszor szent dőresége, a nagypénteki evangéliom. Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adá érette, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ámen.

 Forrás: Parokia.hu

Puszta Sándor: Tékozló fiú

a mindenségben kell lenni egy helynek

 ahol még emlékeznek rám

apám szíve az

mire várok még

 haza megyek 

Káldi János: Hogyan fejthetné meg

Azt kellene kitalálnom,
kinek a sírása ez a fa?
Miért fáj el nem múlóan
minden mozdulata?

Azt kellene kitalálnom,
kinek a bánata ez a folyó?
Kinek a tűnődése a szélben
a hajnali hó?

A Mindenség titkát, igen,
azt kellene megfejtenem.
De: hogyan fejthetné meg a véges
azt – ami végtelen?

Oláh András: az utolsó szó jogán

hozzá kellett volna tenni
a szavakhoz valamit
egy fintort egy gúnyos
ajkbiggyesztést sajnálkozó
mosolyt megvető tekintetet
hogy hitelesítsük jelentésüket -
morfondírozott Giordano
miközben a füst már a szemét
csípte a torkát mardosta
de mikor a fölcsapó
lángnyelvek közt
egy pillanatra föltűnt
a máglya fényében gyönyörködők
elégedett vigyora
hirtelen rádöbbent:
szavak sem kellenek
az igazság nem a szavakban
keresendő - rá van az
az arcokra írva - - -

Illyés Gyula: Könnyű

Kezed kezembe,
tekintetem tekintetedbe már,
mint folyó a mederbe,
mint szájra a pohár.
Alakod könnyű képe rezge
fénnyel, színnel tömött fejembe,
mint őszi fák
lombjára ha csak egy madár.

Elrendeződik a világ.

Garai Gábor: A perc kevés

Hiába oltottam beléd magam,
nem vagy enyém, csak voltál. S lehetsz még,
akkor sem maradsz. Lázadó szavam
nem téged vádol, de minduntalan
belőled ront rám a reménytelenség.

Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely amint kiléptem
köréből, összezárul, s nem maradtam
nyomnak se benne, kivetett egészen.

Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.

Mert társat lel a lélek és a lét,-
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le, két
testet végleg egy áramkörbe zárva?

Ezért alélás minden ölelés?-
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés,
a folytonosság kell már, az EGÉSZ,
józanul is, és izzón és örökkön.

És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen,
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.

Szabó Lőrinc: Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

Hajnal Anna: Akarlak, szeretlek

 Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szived csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.

Félelem? Távolság? Mit jelent?
Mindig több, több éhséget teremt.
Hiszen elpusztulunk így, Te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!

Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mellre mell,
két fáklya szivünk hadd lobbanjon el!

Hasitó villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szük abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger, s a szent ködök.

Ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
Együtt – vagy halál és pusztulás
szerelem – szerelem, fényvarázs.

Hajnal Gábor: Egycsapásra

A hirtelenül rámtörő
tavaszban
kóválygok kábán
nyugtalan a szívem.
Az álmos ég
nem bírja kinyitni szemét
felhőgomolyok
nyirkos fát ölelnek
és azután tétován
még félszegen
s mindjárt kacéran is
nagy delejes szemével
felhők közül
kilép a nap.

És egycsapásra
megváltozik a világ.

J.F.v.Eichendorff: Kérés

Összetört, amit akartam. 

Nem nyílik panaszra ajkam, 

Uram, csendben vagyok. 

De most... adj erőt, segíts rajtam: 

hordozni... amit nem akarok. 

Túrmezei Erzsébet fordítása

Székely Magda: Úton

De hogy ki vagy valóban én 

mégis tudom 

hogy zaklatottan mint a szél 

mindig úton

hogy elég hogy elégedetlen 

léted hová vezet 

hogy ezután mindenfelől 

utad leszek

Csurai Zsófia: Fokozás

ma csendesebb a csend

és jóvátehetetlen a jó

a bűn is bűnösebb

és szótlanná vált a szó…

a hiány kézzel fogható.

Szent-Gály Kata: Esti gondolatok

Lobog a láng. Tán önmagán tűnődik,

azért, hogy van, de mért kell lennie?

A vak sötétből ki hozta ide,

s ki szabta meg, hogy ő

csak ott tud élni, hol felélhető

valami más, mi eggyé lesz vele?

Az ember néha önmagán tűnődik,

s lobog, lobog bele.

Szent-Gály Kata: Máté apostol Beismerés

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Isten országa igazi ország,
van útja is, de oly szűk út,
hogy nem férnek be rajta hintók,
csak egyszerű gyalogosok.

Kapuja is van, boltozott kapu,
de keskeny, mint a csonttű kis foka,
teherrel nem jut át teve,
– bár mindig sok az ostoba,
ki nem hiszi, míg nem gurul
hátára zsákolt vagyona.

Igen, a váltóasztalom mögül
volt időm nézni. Láttam is sokat:
akár a hangyák mennek az esőre
– mint szólás tartja –, jöttek az urak
nagyságos hintón, jöttek szekerek,
szegény parasztok, szolgák, gyerekek,
a világ minden tarka népe,
lehetne akár Bábel söpredéke –
s az asztalon,
a kezemen,
úgy folyt a pénz, mint bontott zsákból
sugárban ömlik búzaszem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ez volt az életem.

És egyszer,
egy reggel,
váratlanul, s egészen hirtelen
megundorodtam az aranytól,
az emberektől és magamtól,
s attól a végtelen nyomortól,
amit takart, és menekültem
a Templomunkba. Uramisten!
Megálltam hátul egy sarokban,
és zúgó fejjel,
hajtott fejjel
az oszlopoknak nekidőltem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Egy farizeus, egy előkelő,
díszes ruhájú ember állt elől,
a zajra fordult, nézett, és tovább
susogta máris a kezdett imát,
ami – tudjátok – ma is általános:
én több vagyok, mint az a vámos.

Igazat adtam néki, s a fejem
lebukott mélyre: irgalmazz nekem!

És valahonnan ősi könyvtekercsek
lapjáról hozzám indultak szavak
egy füstös mécsről, mely nem oltatik ki,
habár kanóca lángot már nem ad,
s az alig élő, semmit érő nádról,
a roppant szálról,
amit az Úr még meghagy, nem tör el,
s egész a földig leborultam
a rőt aranynak terhivel.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ma már tudom, hogy ezt is látta,
Ő, aki fehér ruhában
haladt a sorban, hosszú út porában,
s megállt az asztalom előtt,
egy csodálatos délelőtt –

aki nem vágott szemembe hibákat:
a hívás volt a vádoló bocsánat,
a „kövess engem” –
és én felálltam – és én mentem!
– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Elza Vecina: A csend ritmusa

Hullottak rám a szavak.
Jégesőként verték a fejem.
Védekeztem, menekültem előlük,
Amíg el nem értem a tengert.
A tenger ősz haját fésülgette és melankolikus
gondtelt tekintettel nézett és beszélni kezdett -
a hangja lassan és mélyen csengett, mint anyám hangja.

- Fuss a jégesőtől - mondta.
- A jégeső tönkreteszi a vetést, letöri a virágokat, leveri
                            a gyümölcsöket, agyonveri az embert.
A jégeső a halál nővére.
Menj a csendhez!
A csend az élet kezdete -
Minden nagyság kezdete.
Susog a kis makk csendjében született ezeréves tölgy.
Zúg a csöppnyi forrás csendjében született Daugava és Volga.
Dalol a szerelem csendjében született nagy Tagore.

Csendben mozog a fejünk felett a Mindenség, minden életet
                                              nagyszerű ritmusában hordoz.

Dabi István fordítása

Székely Magda: Hályog

Ha hályog nőtt a szememen
hasítsd le róla Istenem
hadd lássam újra aki voltál
hol a fényesség hol az oltár

Székely Magda: Erőért

Legyen Akaratod szerint
mit rám raktál sose sokalltam
tudtam hogy nem rogyhatni meg
míg próbáidat végzed rajtam

Kis erőt most mégis Uram
és ha a hátamba nyilallik
görnyedésem mélyebb szöge
szándékod irányába hajlik

Oláh András: Karácsony

a téren ételt osztanak
arcok párája keveredik a gőzölgő levessel
forralt bor is van és hozzá szeretetzene szól
a lelkiismeret megnyugszik
mintha ettől jobb lenne a világ
penészes szavakra fals szólamokra is telik
régen méltóságos asszonyok
toporogtak a kondérok között
s amint tehették gyorsan kezet is mostak
mert érezték hogy piszkos lett a szándék
most lángot okádó cirkuszi artisták
hazudják szemünkbe a mosolyt
talpunk alatt a szülőföld didereg
harang kondul a szívek hidegében
kiapadt álmok csüngnek
a felcicomázott karácsonyfáról
mennyire fáj a magány
összemosódnak az árnyak
mint valaha volt szaloncukor
keményen roppan az angyali üdvözlet
s ahogy a kulcs fordul a zárban
mögötte nincs már távoli táj
nincs messze s közel
csak bezárt ajtók és a hajléktalan szeretet

Wislawa Szymborska: Expedíció a bevehetetlen Himalájába

Ó, hát ez a Himalája.

Óriási hegyek, a holdig érnek.

Ez a rajt pillanata 

A lakatlan égbolton a felhők fehér tejszínhabja.

Itt semmi sincs rejtve.

visszhangzik a fehér némaság.

Hangos a csend.

Te Jeti, gyere már le, egyél, kezemben a kenyér

tanuld meg az ábécét, s hogy kétszer kettő az négy,

és jó, hogy itt lent olvad hó.

Van piros almám, kettévágom.

Jeti, nem vagyunk rablók

velünk élhetsz.

Nem a halálról szólnak szavaink.

Ajándékom feledteti a rosszat. Mi is gyermekeket szülünk,

nevelünk a romok között.

Jeti, és van Shakespeare-ünk. 

Jeti, és hegedűn játszunk. 

És alkonyat után lámpát gyújtunk. 

Fent nincs se hold, se föld

és megfagynak a könnyek.

Jeti, kérlek, gyere vissza!

Négy sziklafalon már leszakad a lavina,

már sírok, Jeti

elfullad a hangom

melegedjünk össze végre

az örök havon.

Wisława Szymborska: Kínvallatás

Minden ugyanaz.
Fájdalom honol a testben
táplálom, altatom, szellőztetem.
A vékony bőr alól vér serken,
a körmök és fogak fájnak,
törékeny a csont, az ízület gyenge
A vallatók mindent számításba vesznek.

Minden ugyanaz.
A test reszket, mindig is rettegett
Róma előtt és Róma után
Krisztus előtt és után
a huszadik században
maradt a kínzás a Föld lett kisebb,
kínunk vércsöppjei ablakunk alatt peregnek.

Minden ugyanaz,
az emberek elszaporodtak.
a régi bűnök és az újak
valódiak, kirakatbűnök és elmismásoltak
időtlen a bűnök konok jegyzéke
és sikollyal válaszol a test,
és az ártatlanság egeket szakaszt.

Minden ugyanaz
a rítus, a modor, a tánclépés változott,
az arcot lepel takarja el,
a mozdulat begyakorlott.
Ráng, megfeszül, menekül a test,
megreccsen bokája térde,
nyálzik, puffad, elkékül, és kiloccsan vére.

Minden ugyanaz
a hegyek, vizek, partok, gleccserek,
és sivatagok lüktető határok, peremek,
csavarog a lélek, helyét keresi,
bujdosik, visszanéz, eltéved
Mintha nem volna, mintha mégis lenne
a múló testben rejtekezne.

Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben

 húsvéti bárány bégetett,

 most borult virágba az alma,

 a barackfa már vetkezett,

 én meg épp versbe igyekeztem

 fogni életet és halált,

 mikor egyszerre nyílt az ajtó,

 jött Lóci és elémbe állt

 s megszólalt: -- Apu, verset írtam!

 -- De hisz még nem tudsz írni, te!

 -- Nem is írtam, csak kigondoltam.

 -- No, halljuk. -- Hát figyelj ide --

 szólt Lóci, azzal nekikezdett

 s két sorban elmondta a verset:

 "Az életet adja, adja,

 egyszerre csak abbahagyja."

 Én nagyot néztem: -- Ki? Kiről szól

 a versed? Ennyi az egész?

 -- Hát az istenről, az a címe! --

 magyarázta a gyerek; és:

 -- Nem kéne még valami hozzá?

 kérdeztem én kíváncsian.

 -- Nem hát -- felelt ő --, ez az élet,

 ebben már minden benne van.

-- Benne van, jól van, igazad van,

szép a vers, menj és játssz tovább! --

 Szinte ijedten csókoltam meg

 Lóci hatéves homlokát...

 Ő elrohant... Kint ragyogott a

 tavasz, a bárány bégetett,

 s én eltűnődve ezt a verset

 írtam a magamé helyett.

Szent-Gály Kata: Félhomály

A hosszú napnak végre itt a vége,

a meggyfalombok

elültek a fán.

Ködön át még a nap pirosa lángol,

de már sötéttől

pelyhes a szobánk.

A csend, mely apró, sűrű zizzenésből

tevődik össze,

most részekre hull,

ilyenkor élni kezd, ami nem élő,

és ami látszik,

elvalótlanul.

Szent-Gály Kata: Nyitott ablak előtt

Az este hűvös,
csillagos,
a lomb között
a szél remeg…

magam vagyok,
s a messziség
halkan befonja
szívemet.

Élek.
Vagyok.
És elmegyek.

Szent-Gály Kata: Mint senki más

Te ismersz engem, úgy, mint senki más:
tudod felőlem, mit én sem tudok,
hogy ki vagyok,
s mit akarok.

Mielőtt végigmondanám a szókat,
már észrevetted, hogyan alakult
az eszme bennem.
Mielőtt az utat végigjárnám,
te láttad: vissza is jöttem.

Előtted nem titok az élet,
és benne minden összefüggések
világosak és áttekinthetők.
Látod a múltban a jövőt,
magban a fát,
a szunnyadó, pöttyös tojásban
a domb jövendő kórusát.

És tudod azt is, hogy mivé leszek,
ki behunyt szemmel csak megyek, megyek.

Szent-Gály Kata: Ritka percek

A hallgatag vizekre köd terül,
felnő az este szürkesége lassan,
egér motoz a sárguló avarban,
s az őszi bogár hegedül -

Szeretek így, egészen egyedül
a tiszta, puha csendességben állni,
nem látva látni,
mikor a dolgok úgy kirajzolódnak
bennem, mint a ködszemek
fehér gyöngyökké alakulnak
a pókháló felett.

Szent-Gály Kata: A lélek örömével

Szeretném megköszönni még a nádat,
mely néha sárga, néha almazöld,
a dőlt fatörzsből hajtó barkaágat,
s a keskeny ösvényt ott a híd előtt,
mely dombra hágott, önmagát gyötörve,
a parti dombra, és ott megpihent,
– azóta nézi lenn a víztükörben
a benne látszó kettős végtelent.
Szeretném megköszönni még a gyűrűt,
mely kő után a vízben szertefut,
a pittyegéssel terhes berki sűrűt,
s a völgytorokban álmodó falut,
a mályvaszínű, kékbehulló estet,
s a vadlibát az őszi kert fölött,
az elborongó csendesítő csendet,
– s az Árnyat is, mely súgja már: jövök.

Farkas István: Őszintén

Puszta szavakkal

ne ígérj nekem semmit.

Tetted az igaz.

Szent-Gály Kata: Egy beszélgetés emlékére

A fény itt jár még asztalunkon,
szivárványszínű még a füst,
és áttetsző a kék üvegpohár is,
mit ujjad s ajkad íve megjelölt, -
az összegyűrt szalvéta szirma zizzen,
a naptól nyílik széjjel, -  vagy lehet,
hogy benne hagytad nékem lelkedet?

Bella István: Ima az anyaföldhöz

Két idézőjel közt némuló idézet:
születés és halál igézetében élek,
csak azt nem tudom, kinek az igéje                      
vagyok – csöndé? fényé? – vagy az istené-e?
Valamikor apám szerelmes szava voltam,
anyám szája szélén övémként mosolyoltam.
Apám, anyám a földé, de ki fogadt örökbe
engem, a szó, a fény-e, és percre vagy örökre,          
hogy ha el kell hullni, ha el kell halkulni,
szó és száj nélkül is – a hallgatáson túli
Akkoron – akkor és addig beszéljek,
amíg fű, föld, gyökér, kő meg nem értnek,
s mit bűntelen ütöttem, a testemnyi sebet,
megbocsájtja fölöttem az anyaföld s beheged.

Csak úgy :-)

Radnóti Miklós: Szerelmi ciklus 1927-28-ból

1

Láttad?

Ma éjjel szomorúfűz akadt
az útunkba és oly szomorún
könnyezett ki a fekete és
lázas udvarból, hogy félősen,
sejtőn megremegett a testünk

Láttad?

Amikor reggel arra mentünk,
a nap az ablakra költözött
és ragyogni akart, de a fűz,
fejével elébe borult és
elfojtotta a ragyogását.

Láttad?

Ez a gyászos, furcsalombú fa
minket sirat, két csókot, amely
összeakadt és most szakadni
készül a könnyesen ragyogó
mindentlátó, szent ablak alatt.

Reichenberg, 1928. február 25

2

Néha a fiadnak érzem magam,
ki lopva nézi vetkőző anyját
és csodalátó szeme kicsillan
kamaszévei unt undorából
és beléd szeret.
És beléd szeret
a testedet látva.

Néha a fiadnak érzem magam
amikor csókolsz a homlokomon
és mikor én bűnös borzalommal
az ajkaidon csókollak vissza
mert úgy szeretlek.
Mert úgy szeretlek
és az enyém vagy.

Néha a fiadnak érzem magam,
feslett és szerelmes rossz fiadnak,
mert hideg és bűnös éjszakákon
a melleden nyugszik el a fejem
csókjaink után.
Csókjaink után
én jó kedvesem

Reichenberg, 1928. május 22

3

Homlokom a gyenge széltől ráncolt
tenger oly közelnek tetsző végtelenje
és szőke édesvizeknek
hullámos áradata a hajam,
mely a halánték körül zuhataggal
omlik homlokom fodros tengerébe
és látomásos, felhős egeknek
zöld tükre két nagy tágratárt szemem,
két összetapadt ajkam pedig
korsója ízes, titkos szavaknak
és fogaim fehér szűrőjén át
szitálva hullik le rátok
a keserű és az édes,
a mézszavú áldás és az átok.

És Te néha a tenger végtelenjét
simítod végig a tenyereddel,
belebámulva a látomásos
felhős egekbe és hullámos
szőke vizekben fürdeted meg
az ujjaidat és ilyenkor
mind e gazdagság csak a Tiéd
és csak Terád hullik ilyenkor
minden ízes áldás és átok.

Reichenberg, 1928. január 18

4

Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét
és sok éjszakán égette gyulladt
arcom a tested érzékeny bőrét...
akkor csak ez az izzás volt, ez a
sötét nagy izzás és hogy messze vagy,
most fojtott illatát is érzem a
szerelmünknek...
jázmin illatuk volt az éjeknek,
a tested is jázmint lehelt, mint a
fehérvirágú bokrok, tavaszi
fülledt éjszakán...
de elmúlt, elmúltak a lihegő
csókok, melyek párája most tudom,
hogy jázmint lehelt és hogyha később
tavasszal érinteni akarom
a tested, vagy csókolni akarom
a szájad, csak egy fehér virágra
kell hajtanom emlékező fejem
és egy bokor illatát kell mélyre
szívnom és ujra itt vagy és ujra
megölelem fehér, dombos tested,
amelyen annyiszor pihent elfáradt,
szegény, ejtett fejem...

Budapest, 1927. december 24

5

Ilyenkor, így összeveszés után
oly új vagy nekem és még annyira
ujra szép
és meglátok rajtad mindent ujra,
a testedet, a tested zenéjét,
és lépteid dalát, ahogy felém
jössz a kis ucca sarkán...
és szájad ujra oly piros és
a fogaid is ujra csillogók,
s a szemeid is ujra bámulom,
a szemeid, amelyeket láttam
farsangi reggel felém kacagni
és késő őszi estén, pilláin
remegő könnyel
és láttam a kéjtől félig lehunyva
kifényesedni...
és most ujra látom, hogy hív a szemed
és felém zenél várón a tested,
felém, akit nem várnak és nem vártak
soha, sehol és én sem várok, mert
egyszer hívtak és én nem mentem és
azóta megfogott egy átok...

Reichenberg, 1928. január 12

6

Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg...
a hó világított és amikor megálltunk
csókolózni, fekete folt maradt talpunk
alatt...
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó
csillant meg halálos ijedtség könnyével
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben...
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson
a fekete föld, minden szerelmeknek réme...
Aznap éjjel a felhők hangtalanul suhantak,
aznap a fehér dombokon nem csókolództak.

Reichenberg, 1927. november 15

7

A Mosolynak barnafényű kenyerét harapdáltad
a fogaiddal és szerteszaladó morzsáiból
gyúrtál csillogó, szépszínű fürge Kacajgolyókat
két nagy ajkad megfeszült villogó fogaidon, de
   jaj
görbüléséből már kivirágzott a Sírás bodros-
virágú fája és mintha egy kis repedésből vér
szaladt volna végig a Kacagás kenyerének hó-
fehér testén és már fogaid közül is bodrosan
szaladt ki a Sírás, felkúszva és pergő, remegő
könnybimbóival körülvirágozva szemeidet,
   amelyek ablakán
      láttam
érett a Bánat dagadó kovásza.

Reichenberg, 1928. június 16

8

Ölelkezésünk közben
   jaj
elszakadt a gyöngysorod
   és
mint könnycseppek peregtek
sírva a forró párnák
ráncain a csillogó
      gyöngyök.

      Lásd,
úgy peregtek a gyöngyök
ahogyan néha könnyek
között lihegő testünk
bőrén pereg a harmat
elfáradt dalát zengve
            egy
         ölelésre
      emlékezésnek.

Látod,
nem vigyáztál és a
szerelem gyöngye
szakadt le rólad
a csókok után.

Reichenberg-Budapest, 1928. július 3

9

Nyújtóztál tegnap a kályha előtt
s melled dombjai feszítették
a ruhát, ahogyan hátradőlve,
félig lehúnyt szemmel melengetted
szép kezeidet a kályha falán...
a tűz fénye megvilágította
a lábaidat és ropogott a
hátad mint macskáé, amikor
elnyújtja testét a tűz előtt és
bársonyos négy lábának elrejtett
karmai csikorogva vájnak a
fényes padlóba...
a te cipőid is csikorogtak
mert te is macska vagy és szeretem
megcsókolni a melleid fölött
feszülő ruhát, melyen átárad
felémnyújtózó testednek kába,
izomfeszítő, langyos melege.

Budapest, 1927. december 28

10

Vetkőztél tegnap az ablak előtt
a beszürődő lila fényben
kacagtak az árnyad vonalai
és a megfagyott, könnyes holdsarló
babonás arany kalapként, remegőn
koszorúzta meg a hajadat...

Hallod, a fal mögül a szomszédban
valahol gramofon zenél egy régi
volgaparti, bús melódiát és
az óra nyögi kinn az éjfelet...

Hagyd ott az ablakot, az aranyos
holdas kalapot és dobd a ruhát
a hallgató, fekete székre
és a meztelenséged add nekem.

Reichenberg, 1928. február 7

11

Nem szeretlek már,
megindult a föld és csillag hull az égről,
de nem azért mert csillaghullás hava van,
hanem mert lehullott homlokodról is egy
annyi magányos éjjelen szőtt glória:
a szerelmem,
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé
és az ég is könnyezik,
ugy-e megijedtél most is, hogy ráhullott
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp
az arcodra, pedig csak az eső esik
és hidd el hogy vége;
és ezt a szerelmet siratja az ég is.
Ne félj,
csak egy levél hullott a lábam elé, mint
ahogy most már a szerelmed is lehull...
Nézd már, beborult és hogy esik az eső.

Reichenberg, 1927. november 7

12

Az illatod bolondja voltam,
úgy hajtottam hozzád a fejem,
mint télen illatos, idegen
párás virágokhoz, amelyek
japán vázában remegnek egy
alkonyuló szobának asztalán
és az illatuk a nyárról mesél.

Oly vigyázva, halkan csókoltam
meg az ajkad, hogy szirmod ne hulljon
és sokáig megmaradj nekem,
de hiába, az illatod elszállt
és én egy régi parfőmnek fájó
emlékét hegedülöm el most
emlékezőn a papiroson.

Reichenberg, 1928. február 21

13

Fehér gyöngysort vettem a nyakadra
és amikor megcsókoltál érte
nekem szemem elé futott a pult
mögött gyöngyöket mutogató
alázatos kereskedő, amint
áruit dicsérve kínálgatta
a szépencsillogó gyöngysorokat.
Én ezt a kis fehérszeműt válasz-
tottam, pedig volt drágább is, szebb is,
olyan, amilyent te érdemelnél.
És amikor megcsókoltál érte,
eszembejutott, hogy vajjon jobban
öleltél volna, hogyha csillogóbb,
szebb, nagyobbszemű gyöngyöt csavarok
szépséges díszül a nyakad köré...
Te!
Nem méred te ki gyöngyök árával
az ajkadnak és ölednek tüzét...?

Reichenberg, 1928. május 9

14

Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csunya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha
találkozunk, talán ujra kezdem.
Menj már.

Reichenberg, 1928. február 13

Ágai Ágnes: Rend a lelke

Év elején rendet tett a fiókjában.
Van, amit kidobott, van, amit visszatett.
Aztán a kidobottból is visszatett,
és a visszatettből is kidobott.

Később rendet akart tenni az életében.
Válogatni kezdett, számolni, tervezni, mérlegelni.
Rubrikákba rakta a szereplőket:
ki a barát, ki a szerető, ki az ismerős,
ki a minden lehetséges.

Végül rendet akart tenni önmagában,
kisöpörni, ami nem kell,
beemelni, ami szükséges,
tisztázni azt, ami homályos,
megőrizni, ami világos.
Töprengett, módosított.

Végül betolta a fiókot s kulcsra zárta.
De hogy a kulcsot hova rakta?

Rákos Sándor: Ima

nem mondom a magad különös módján
tenyereden hordoztál nem úgy éppen nem úgy hogy
kedvemben jártál volna sőt inkább nagyon is
próbára tettél sokszor sokféleképp
vadásztak rám vadra vadászok lesből
de rugaszkodnom ha kellett
lendülve vaktában lehúzó
mélységek fölött ugrásomat
aládúcolta egy megtartó tenyér – – –
balkezes-sorsút védtél balsorsomban
csak baloddal balkézrőli fiadként
én istenem hát köszönet ezért is
de tudod hogy mostanában
meg-megtántorodom –
attól tartok hogy kihullok örökre
felejtő isten-tenyeredből

Adam Zagajewski: Eső Párizs felett

Az ötödik emeleti szobám ablakából
látom az esőt Párizs felett, a szürke eső-strófákat,
a szürke sötétítő függönyt, ami a háztetőket simogatja.
150 éve halt meg Chopin, szintén októberben,
a Vendôme-téren. A Vendôme-tér most
hihetetlenül tiszta és gazdag, csillogó
és vendégül más gyémántokat, más csillagokat lát.
A Père Lachaise ma biztosan kihalt -
ki is látogatná egy ilyen napon a sírokat?
Oly nagyon nem szeretjük a távollévőket
(a jelenlévőket valószínűleg még kevésbé).
A nyirkos kertekben csigák mászkálnak
fel-le, mintha a Napot keresnék.
Látom a komputerekkel teli irodákat, és a várost,
ami mint egy, számtalan lelket szállító repülőgép-anyahajó,
tör át a Jeges-tengeren.
Nincs sem háború, sem béke, esik az eső,
Nekem úgy tűnik, mintha egy sebesen futó felhőben
egy félénk angyal rejtőzne; hattyúvá, majd
térdeplő szerzetessé változik, s végül
egy széltől duzzadó lobogóvá.
Az, ami meghal bennünk, csendben, diszkréten távozik,
de nem hangtalanul. Az, ami születik,
hosszan hallgat. Csak a semmi kiáltozik.

Dabi István fordítása

Antanas Drilinga: A vers

Honnan jön A vers:
A csillagos égről,
A napos égről,
A beborult égről,
A te szemedből, az én szememből,
A te jókedvedből, az én jókedvemből,
Az utcáról, ahol lakunk,
Az egész életünkből:
Fogadjuk őt,
Óvjuk őt,
Melegítsük a leheletünkkel,
És sohase űzzük ki a házból,
Az életből!

Dabi István ford.

Tamási József: az öreg az erdőből

a kosz beleette magát a bőrébe
az idő
az egyedüllét
kisimíthatatlanul ott ráncosodik az arcán
nyolcvan lehet
inas keze alig láthatóan remeg
rágyújt
a köhögés mint valami robbanás szakad ki belőle
váltunk pár sablon mondatot
szavai mint apró kavicsok
karcolják csak a csendet
egy gyerek szomorú szemével néz
és lassan falat emel közénk a hallgatás
sóhajt mintha még valamire várna
aztán elindul
ahogy él
szótlanul
vissza az erdőbe

Hepp Béla: Könyörgés

Majd magunkra húzzuk barna őszünk,
nem játszunk, már nem kergetőzünk,
mohás odú-sötétbe bújva össze
várjuk, jössz-e,

vergődünk, örök vigyorba dermedt
arccal könyörgünk kis figyelmet,
marunk, amerre sejtünk kezet, lábat,
mint az állat,

világtalannak ha ránk találnál
félelmeink falánk falánál,
ne fordulj el, segíts, hogy újra lássunk,
Messiásunk.

Benjámin László: Köznapi dolgok igézete

Még azt se mondtam el, milyen csodás
nagy éjszakán az ezüst zuhogás,
a hangtalan föld határaira
lezúduló csillag-Niagara.

Még sose mondtam el a színeket,
szürkébe foglalt hétszín íveket,
fehér havat a zöld fenyőgallyon,
piros kendőt a fekete hajon.

Még sohase soroltam el az ízek
mindegyikét; húzó fanyart az ínynek;
maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt
viráglevet; hánytató keserűt.

Nem mondtam el az évszakok futását,
hogy mily kápráztató a zuzmarás ág,
jázminvirág a tavaszt illatozza
és napernyőjét kinyitja a bodza.

Nem mondtam el megannyi búját-mézét
az életnek, mit kuporgat öt érzék
s a szív mélyében születő zenét -
a köznapi dolgok igézetét.

Köznapok – csupa izgató magánügy:
Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty,
vihar bőgése – minden ámulásom
az életen csügg, nem az elmuláson.

Ki a világgal váltam vala eggyé,
kívánkozom – s nem engednek közüggyé
önvádak, fagypontig süllyedt viták,
szidalmak, s görcsös ars poeticák.

Hogy osztanám a földnek és egeknek
sok apró kincseit az embereknek...
Minden élet: szolgálat. Ez becses még -
törvényem, sorsommal kötött egyezség.

Mert fogtam én a siker pilleszárnyát,
s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább,
s maszattá rondult ujjamon a hímpor.
Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.

Adj, élet, munkás férfikort, öregkort,
s erőt, annyit: Ha mennem illik egykor,
még síremlékem is magam faragjam!
S ne menjek úgy, hogy lelkemmel haragban.