2015. május 30., szombat

Imre Flóra: Stanzák

Hogy megmártóztam fájdalmas szemedben,
szélcsend alatt, tűzkristály ég alatt,
a pusztulás zöldeskék lángja lettem,
s a csendmadár mögülem elmaradt.
Hiába védtem, kétségbeesetten
taszítva el becéző szavadat,
hiába védtem - Mit is? Jaj, ki tudja?
Jutottam villámmarta keskeny útra.

Sodródom, mint a fűzfalevél az árban,
s a parton lesnek esti farkasok,
szaggattatásban lettél kínra társam,
sohase nézünk ugyanegy napot.
Rőt angyalt látok, akit félve vártam
minden izmom köt, mégis indulok.
Jaj, ki taníthat meg engem dalolni?
Légy átkozott! Nélküled nem bírom ki.

Kénlángok futnak tagjaimba széjjel,
Izzó üvegmassza gondolatom,
Amit hittem vagy tudtam, száll a széllel:
szemed - a csontvelőmig áthatón -
Krétai nap fényével lázas éjjel,
Ó jaj, többé már nem tagadhatom.
A mindenség kapuja ajkad íve,
Eressz be rajta. Szomjazom sok éve.


Imre Flóra: Vagy beszéljünk a testről

Vagy beszéljünk a testről. Amikor
a szőke, barna vagy épp fekete
hajszálak a tarkón s a homlokon
a verejtéktől lucskosak, s ahogy
beletúrnak az ujjaim, hidegnek
tűnnek, olyan forró a bőröd, és
az enyém is, vagy ahogy a nyakizmok
megfeszülnek, miközben a száj a szájhoz
közelít, bebarangolva az arcot,
vagy épp az arteria radialison
egyszerre végigfutó reszketés,
míg megszorít a kezed itt vagy ott,
a pupillák hirtelen tágulása,
ha nyitott szemmel - mivel látni vágyik,
jaj, látni vágyik minden tag, szövet,
a sejtek és a sejtmolekulák;
mert minden rész a komplementerére
vágyakozik, konvex, konkáv idom,
egésszé lenni, ha egy pillanatra,
ha csak egyetlen mozdulatban is -
Nos, inkább mégse beszéljünk a testről.

2015. május 25., hétfő

Szabó Lőrinc: Tavasz




 „Mi az?” - kérdezte Vén Rigó. 
„Tavasz” - felelt a Nap. 
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó. 
„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó. 
„Szeretlek!” - szólt a Nap. 
„Akkor hát szép lesz a világ?” 
„Még szebb és boldogabb!”

Cseri Kálmán: Babona vagy hit?

Alapige:Ézs 8,19-20

"Ha ezt mondják néktek, tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, akik suttognak és mormolnak, hát nem Istenétől tudakozódik a nép? A halottaktól kell tudakozódni az élő helyett? A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok!"

Azt kell ma eldöntenünk, hogy amikor szembenézünk ezzel az ismeretlen új esztendővel, végső soron kiben bízunk. Kitől tudakozódunk a jövendő felől? És baj esetén kitől fogunk segítséget kérni? Ezekre a közhelyszerű kérdésekre most nekünk annak a jegyében kell választ adnunk magunkban, amit mindkét ma hallott igében Isten nekünk nyomatékosan mondott. Ő minden olyan próbálkozást, ami Őt megkerülve, az Ő ellenére igyekszik a jövőbe, a titkokba hatolni, utál, sőt, mindkét igében azt olvastuk, hogy nemcsak ezeket utálja Isten, hanem azokat az embereket is, akik a varázslásnak, mágiának, jövendőmondásnak, bármiféle babonának, vagy az Ő félretételével történő igyekvésnek az áldozatai vagy cselekvői lesznek. Azokat utálja az Úr, és a Jelenések könyvében többször is olvassuk, hogy azok kívül maradnak az Istennel való közösségen, a mennyei Jeruzsálemen, az üdvösségen.

Azért is különösen időszerű erről újesztendő napján beszélnünk, mert az újévi szokások hemzsegnek a különböző babonás elemektől, amik kiváltképpen azért veszélyesek, mert észre sem vesszük már, hogy miről van szó, és ezek a kedves népi szokásként elkönyvelt szörnyűségek korántsem olyan ártalmatlanok és veszélytelenek, mint ahogy gondoljuk.

Újévi üdvözleteket hoz a postás, az egyik lapon malac van, a másikon négylevelű lóhere, a harmadikon kéményseprő. A kisgyerek megkérdezi: Miért van azon a képen malac? Szülei hirtelen nem is tudnak magyarázatot adni rá, de ott van egy néni, aki megmagyarázza: Az szerencsét hoz, kisfiam. És kiselőadást tart erről, meg arról, hogy mit kell megfogni, ha az ember kéményseprőt lát az utcán, hogy megmaradjon a szerencséje, mert ettől - az új esztendőre előretekintve - nagyon sok minden függ. A kisgyerek nem érti, hogy mit mondanak neki, de magába szívja a szavakat, adott esetben emlékezni fog rá, és senki nem is sejtette, hogy megmérgezték a lelkét.

Valaki kedvesen felajánlja, hogy egy távol eső helyre elvisz a kocsiján. A szép autó hűtőrácsán egy patkó van. Megkérdezem: minek az ott? Szerencsepatkó - hangzik a felvilágosítás. - Te hiszel az ilyesmiben? - Á, dehogy, csak találtam, és feldrótoztam oda. - Vedd le, és dobd el, kérem csöndesen. Vizsgálja az arcomat, hogy tréfálok vagy komolyan gondolom-e. Szeretné, ha tréfálnék. Rövid gondolkozás után nagy meggyőződéssel ezt mondja: Ne haragudj, én mégis csak nyugodtabban vezetek, ha az ott van. Ezt nem a középkorban mondták. 1976-ban, egy főiskolát végzett férfi.

Beszélgetünk a dohányzóasztalnál. A házigazda többször is szükségesnek tartja hangsúlyozni, hogy ő semmiféle láthatatlan lényben nem hisz, sem Isten, sem angyal, sem ördög nincs, ő tudja. De amikor arról van szó, hogy aranyos kislányuk mióta megszületett, még nem volt beteg, akkor ezt lekopogja. Megkérdezem: Ez mi volt? És szinte tudományos precizitással elmagyarázza, hogy milyen irányból, hányat és hova kell koppintani, és mi ennek a jelentősége. Főmérnök egy fővárosi vállalatnál.

Ezek talán megmosolyogtató, nagyon szalonképes és ártatlan kis történetek még, amelyekben észre sem vesszük a bűnt, a sötétséget, a sötétség fejedelmét, aki pontosan azt akarja, hogy ne vegyük őt észre, és ne tartsuk őt sötétnek és magunkra nézve veszedelmesnek, mert akkor talán elgondolkodnánk. És éppen mivel nem vesszük észre, él és hat körülöttünk és talán bennünk is, és visz bele minket olyan dolgokba, amikről Isten azt mondja, hogy utálom. Amikor első gyermekünk megszületett, néhány nap múlva felkeresett egy közeli ismerős, és a születés egészen pontos időpontját tudakolta. Gyanússá vált a dolog, és kiderült, hogy teljes jó szándékkal, szinte ajándékként el akarta készíteni a kicsinek a horoszkópját. Egy tanárember, 1974-ben, Budapesten!

Tanúja voltam egyszer, amikor egy asszony a gyermekének a fogfájása alkalmával szabályosan ráolvasott a gyerekre, és a hold segítségét kérte. Egy köztiszteletben álló, templomba járó, érettségizett, több gyermekes édesanya. És elmegyünk az ilyen dolgok mellett, és föl sem tűnik. Valamelyik nap a János Kórházból jöttem ki, és alig tudtam elmenekülni egy erőszakos asszony elől, aki mindenképpen a tenyeremet követelte, hogy megmondja a jövendő-met. És amikor néhány nappal ezelőtt kiderült, hogy nem tudom, mi az a szilveszteri ólomöntés, akkor huszonéves fiatalok magyarázták, hogy azt hogy kell csinálni, mi annak a jelentősége, és komplikált dolog ólomhoz jutni, de megteszi a kávéüledék is, vagy szükség esetén, ha nagyon hozzáértő ember van, egy félig elégetett gyufaszál, vagy bizonyos csirkecsontok is szolgálhatnak alkalmas eszközként.

Nem szaporítom a szót. Csak néhány elrettentő illusztrációt akartam mondani. Remélem, hogy elrettentenek mindenkit. Még egy adatot hadd említsek. A Közgazdasági Kiadó jelentetett meg tavaly egy könyvet a babona lélektanáról, és ennek az Angliában élő szerzője írja a következő adatokat: "Ismeretlen azoknak a számuk, akik a törvényeket megszegve gazdagodnak meg a babonából, mások viszont úgy űzik ezt, hogy nem lépik át a törvény szab-ta határokat. A holdrakéták és a computerek korában a csillagjóslás és a jövendőmondás óriási sikereket élvez. A hivatásosok számáról nehéz adatokat beszerezni, mivel az általános regiszter a jövendőmondókat a szolgáltatások, sport és szórakoztató ipar osztályba sorolja. Becslések szerint Nagy-Britanniában ma valószínűleg több mint 2000 hivatásos jós működik, akiknek a jövedelme csinos, négyjegyű, sőt sokszor ötjegyű számot tesz ki. A módszerek közt megtaláljuk a kártyát és a teáscsészét éppúgy, mint a kristálygömbből olvasást és az asztrológiát. Kiszámították, hogy az Egyesült Államokban a 60-as évek elején több mint 1000 lapnak volt olyan állandó rovata, amiben asztrológia szerepelt, és ezt mintegy 20 millió olvasó olvasta. Nagy-Britanniában sok olyan hetilap van, amely a jóslatok és más okkult dolgok iránti érdeklődést igyekszik kielégíteni. Az egyik havi 50 000 példányban jelenik meg, a többiek titokban tartják példányszámukat. Az olcsó zsebkönyvkiadók is felismerték az ebben rejlő üzleti lehetőségeket, és az egyikük 750 000 példányban adta ki egy asztrológiai könyvsorozat köteteit." Ez a helyzet az ún. keresztyén Európában vagy az Egyesült Államokban a 20. század utolsó negyedében. Valóban igaz az, hogy a hiszékenység egy hitetlen korban terjed legjobban.

Mert a babonához is hit kell. Egyetlen babona sem nyugszik racionális alapokon. Akinek nincs élő hite az egy, igaz, élő Istenben, akit nekünk Jézus Krisztus kijelentett, az előbb-utóbb valami másban fog hinni. Talán észre sem veszi, hogy miben vagy kiben. Éppen ezért minősített bűn mindenféle babona a Szentírás szerint, mert amögött is bizalom van, de nem az Istenben, hanem az ördögben való bizalom. Akár tudja ezt valaki, akár nem. A hallott igékben felsorolt babonaságok bármelyikével ha valaki kapcsolatba kerül, az démoni befolyás alá kerül, és a tragikus az, hogy ezt a legtöbben nem is hiszik el. Talán még az itt ülők fülének is egy kicsit mitikusan, régimódian hangzik ez most, és kicsit eltúlzott aggályoskodásnak tekintik még azok is, akiknek pedig van tapasztalatuk arról, hogy vannak démoni hatalmak. De amikor látja valaki ezeknek a dolgoknak a hatását egy ember vagy egy család életében, akkor csak azt teheti, hogy felkiált, és azt mondja: Emberek, ezek az igék is benne vannak a Szentírásban! Isten nem véletlenül óv minket ettől. Nagyon veszélyesek, és hívő ember számára kizárólag egy lehetőség van: tartózkodik még a közelüktől, még az érintésüktől is, mert Isten az Ő szeretetéből óv minket ettől.

Nyilván bizonyos szempontból más elbírálás alá kerül az, hogy valaki négylevelű lóherét tesz az asztalára, vagy elmegy egy kártyavetőhöz, vagy maga is kártyát vet, vagy horoszkópot készíttet vagy készít, vagy olyan vallásokkal, filozófiákkal, ideológiákkal foglalkozik, amelyeket ha magáévá tesz, feltétlenül azt jelenti, hogy idegen istenek előtt hajol meg, vannak ezen belül kategóriák, de az egészre az jellemző, hogy Isten szavát félreteszi, aki ezekkel foglalkozik, mert Isten azt mondja: Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Csak az ideg- és elmeorvosok tudják megmondani, hányan kerülnek kezelésre emiatt hozzájuk, és még többen a megmentett öngyilkosok osztályára. És lelkigondozók kénytelenek tapasztalni azt, hogy egy-egy lelki görcs mögött milyen sokszor ez áll, hogy Istennek ezt az óvását szegte meg valaki.

Valaki nem tud továbbjutni a hitéletben. Megreked egy ponton és sehogy sem halad előre. Nem talál békességet, maga is szenved attól, hogy süketté vált az ige iránt. Nem érti, mit mondhat vajon neki Isten, megoldhatatlan helyzetbe kerül, és hosszú időn át nem tud onnan kiszabadulni, és emögött sokszor az van, hogy egyszer, életének egy nehéz pontján elment egy kár-tyavetőhöz, vagy gyerekkorában szemölcsei voltak és ráolvastak, és csakugyan megtisztult, megszabadult a szemölcsöktől, vagy hosszabb-rövidebb ideig foglalkozott okkult könyvekkel és gyakorlatokkal.

Teljesen mindegy, hogy tudta vagy nem tudta akkor, hogy mit csinál, mert a sátán kegyetlen zsarnok. Először letagadja magát, és úgy kaparint meg minket, és utána ő az, aki meggyőz arról, hogy ebből a helyzetből már nincs szabadulás. Aki egyszer Isten helyett őbenne bízott, aki Isten helyett vagy mellett tőle is kért segítséget, az az ő hatalma alá került. Van szabadulás innen, de ezt bűnnek kell ítélni, le kell lepleznünk önmagunkban, és a Szabadítóhoz kell fordulnunk, mert csak az segíthet rajtunk, aki nagyobb, mint az erős fegyveres. Aki bement az ő palotájába, legyőzte és megkötözte őt.

Hiszen éppen ezért bűn mindenféle varázslás, mágia, jövendölés, és sorolhatnánk vég nélkül ennek különböző fajtáit, mert mindegyiket az jellemzi, hogy Isten nélkül, Isten ellenére, Istent megkerülve és kijátszva akar olyan ismeretekhez jutni, amiket Isten az Ő szeretetéből előlünk elrejtett. Vagy ami-ket egyelőre elrejtett, mert kímél minket, mert ismeri a mi teherbírásunkat, és Istennek minden tettét a szeretet határozza meg. Maga Jézus is mondott a tanítványoknak olyanokat, hogy: Sok mondanivalóm lenne még hozzátok, de azt most el nem hordozhatjátok. Ő nem azt akarja, hogy összeroppanjunk a titkok súlya alatt, hanem azt akarja, hogy a titkok sáfárai lehessünk. Hogy úgy tudjunk gazdálkodni az Ő kijelentett, ránk bízott, drága titkaival, hogy azokból másoknak is jó jöjjön ki, az másoknak is áldás legyen. És van, amit nem jelent ki, vagy egyelőre nem jelent ki. Ezt is megtudhatja az ember. Aki nem bízik Istenben, akinek nem elég az Ő tilalma, aki Isten ellenére is be akar törni a titkok birodalmába, betörhet, de csak Isten nélkül, Isten ellenségével szövetkezve, Isten ellenes módon, és ezzel ő maga is Isten ellenségévé válik. Vajon mire számíthat az, aki Ővele szembefordul, és az Ő ellenségévé lesz?! Aki pedig ilyet csinál, az megteheti, de ezért fizetni kell. Ennek az ára sokszor a békessége, az élete, még az üdvössége is lehet az embernek. Ezért ilyen határozott Isten igéje.

Ezért nem ismer kivételt, és nincs enyhítés. Ha odafigyeltünk arra a két igére, amit olvastunk, akkor világos ezekből az, hogy Isten csak egyet mond ezekre nézve: Vessétek el! Elítélni, az Ige mércéjével bűnnek ítélni, a magunk életében elvetni, abbahagyni, kimenekülni belőle, és hívő embereknek külön figyelmeztetés az, ha valaha is volt dolguk effélével, akkor azt külön meg kell bánniuk. És abból utólag külön kell kérniük a szabadulást és a feloldozást, ha mégoly ártalmatlannak tűnő és széles rétegekben elterjedt babonaságról volt is szó. Hiszen éppen ezzel akar minket megtéveszteni a mi ellenségünk, hogy játékos dolognak, vagy egyszerűen csak kedves népi szokásnak, hagyománynak tünteti föl azt, ami halálos méreg, ami Isten elleni vétek, ami istenkáromlás. Mert amikor valaki az Isten nevével az ajkán Isten ellenségénél keres segítséget, az a legszörnyűbb istenkáromlás. És amikor a spiritiszták újabban spiritualistáknak kezdik nevezni magukat, és amikor a modern varázslás kézikönyve a Mózes 6. és 7. könyve címet viseli, és amikor a kártyavető a Szentháromság Isten nevét meri az ajkára venni undok tevékenysége közben, akkor az csak annál utálatosabb az Úr előtt. És ha effélékkel hívő embernek is kapcsolata van, az a legutálatosabb, a legkevésbé menthető, és leginkább olyan, amiből meg kell térnie.

Persze az ember szeretne néha előre látni, a jövőbe látni. Szeretné tudni, mire számíthat, mit hoz a jövő, mire kell felkészülnie. Egy új esztendő küszöbén különösen is ott van ez a vágy mindannyiunkban, és erre meg is van a lehetőség. Van ennek Istentől rendelt, szent és tiszta módja is, amibe nem roppan össze az idegrendszer, amibe nem zavarodik meg a hívő ember hite, amiben nem kötözik meg kételyek és félelmek. Hogyan olvastuk ezt alapigénkben? "A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok" - ezt mondja Isten. Hát beszél Ő velünk! Hát nem akarja Ő azt, hogy sötétben járjunk! Nem akar Ő bizonytalanságban tartani minket! Az Ő Igéjében kijelenti Önmagát. Meg-mutatja a mi utunkat. Az Ő Igéjében csodálatos ígéreteket ad nekünk, amik-be megfogódzkodhatunk, amiknek a teljesedését várhatjuk. Az Ő ígéreteihez vezető utat is megmutatja: az irányt mindig, és mindig a következő lépést is.

Egyebek közt ez a különbség a jövendőmondók és Isten Igéje között. Isten a következő lépést mutatja meg mindig. Mi már nem értjük, hogy mi van a mögött a képes kifejezés mögött a 119. Zsoltárban, hogy "a te igéd az én lábaimnak szövétneke és ösvényem világossága". Az a szó, amely itt szerepel, egy közönséges asztali olajmécses volt, de egy hosszú botra tűzték, és ha valakinek sötétben kellett a hegyi ösvényeken gyalogolnia, egy ilyen szövétneket, egy ilyen botra tűzött lámpást vitt a kezében, és azt tartotta maga előtt, nehogy mellélépjen, és szakadékba zuhanjon. Ez nem világított 100 méterre, mint egy reflektor, de a következő lépést megvilágította. Ha valaki odafigyelt és tartotta, az nem esett a szakadékba. Tudta, hogy mi az út iránya, és látta mindig a következő lépést. Így adja nekünk Isten az Ő Igéjét. Ezért olvassuk itt, hogy "erre figyeljetek". Nem azt mondja, hogy néha lapozzatok bele a Bibliába, néha hallgassatok oda. Mert ha csak egyszer-egyszer néz oda az ember, és éppen olyankor nem néz oda, mikor ott a szakadék, akkor beleesik. Egyszer-egyszer hiába néz bele. Vagy folyamatosan, mindig figyel valaki az Úrra ezzel a bizalommal, hogy a következő lépést mindig megvilágosítja, és ez nekem elég, mert utána jön a következő, és akkor megint ad világosságot, ha kérek, - vagy sötétségben marad, és akkor próbál más világosságot, luciferi világosságot keresni, és találhat is.

"A tanításra és a bizonyságtételre figyeljetek." A tanítás itt a Tóra, az Isten tanítása, az írott ige. A bizonyságtétel pedig az erről szóló bizonyságtétel, aminél mindig megvan annak a csodának a lehetősége, hogy az Istenről szóló emberi bizonyságtétel egyszer csak az Isten Önmagáról való bizonyságtételévé lesz, és úgy érkezik meg valakihez, és maga Isten szólít meg valakit. "Aki titeket hallgat, engem hallgat" - ezzel bocsátotta el igehirdetői útjukra Jézus az Ő tanítványait.

Ezt mondja tehát nékünk Isten: Ha ezt mondják néktek, tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, akik suttognak és mormolnak, hát nem Istenétől tudakozódik a nép, az Isten népe? A halottaktól kell tudakozódni az élő helyett, az élő Isten helyett? A tanításra és a bizonyságtételre figyeljünk! Legyen gyülekezetünk új évi programja ez: az Isten Igéjére figyelni sokkal folyamatosabban, sokkal éberebben, megfeszített figyelemmel, sokkal nyitottabban, azzal a bizonyossággal és reménységgel, hogy ettől függ, szakadékba zuhanunk-e vagy nem.

A te Igéd lábaimnak szövétneke és ösvényemnek világossága. Nem tudjuk, hogy milyen kanyarok lesznek ennek az esztendőnek az ösvényén, de azt tudjuk, hogy ez az ösvény Őhozzá vezet, és hogy a következő lépést mindig megmutatja. Akinek ez elég, annak békessége lesz, az tud örvendezni, az biztonságban érzi magát, annak lesz igazán boldog új esztendeje.

Azt olvastuk a lekcióban, hogy ne ezekre és ne azokra figyeljetek, hanem "prófétát támaszt néktek az Úr, Őt hallgassátok." Ennek az ószövetségi igének az újszövetségi visszhangja éppen a mai napi igénk a kalauz szerint, amikor az Atya mondja az Egyszülött Fiúra: "Ez az én Fiam, akiben én gyönyörködöm, őt hallgassátok!" Őt kell nekünk hallgatni, és nem azokat, akik susmognak és mormolnak. Őt, aki világosan jelenti ki az Atyát, aki annyi titkot bíz ránk, amennyit elhordozhatunk, aki egyre beljebb vezet minket az Isten titkainak a birodalmába, leleplez előttünk egyre több dolgot, reánk bíz egyre nagyobb üzenetet és evangéliumot, ha Őeléje állunk oda ezzel a szomjas és engedelmességre kész szívvel. Nem kell nekünk mást tennünk, mint Őt követnünk. Aki Őt követi, az nem jár sötétségben, az az Ő hatalmának az erőterében marad állandóan, és ott védve lesz ezektől a sötét hatalmaktól.

Mert róla tudjuk, hogy legyőzte ezt az ellenséget. Miért mennénk mi egy legyőzötthöz, akinek a legyőzőjéhez, a nálánál hatalmasabbhoz is mehetünk? De mind a kettőhöz egyidejűleg nem mehetünk, mert az azt jelenti, hogy a sötéthez mentünk. Sokan azt szeretnék, hogy adja Isten az Ő vezetését, az istenfiúság nélkül. Márpedig az ige azt mondja: "Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai" (Róm 8,14). Ez a kettő együtt jár: istenfiúsággal és annak a kötelezettségeivel együtt jár az Ő csodálatos követése. Enélkül tétovázás van, az, ami alapigénk folytatásában így olvasható: "És ezek (tudniillik akik nem a tanításra figyelnek) bolyongani fognak a földön, szorongva és éhezve" (aki járt zárt osztályokon, az előtt megelevenednek képek) "és lesz, hogy ha megéhezik, fölgerjed, és megátkozza királyát és Istenét, és néz fölfelé, és aztán a földre tekint, és ímé, mindenütt nyomor és sötétség, és szorongatásnak éjszakája, ő pedig a sűrű sötétben elhagyatva" (Ézs 8,21-22). Ez a vége a sötétség fejedelme útjának. És a világosság útja az, amire a mi Urunk Jézus hív minket. Ezért könyörögjünk most együtt is:

Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat.
E földi útvesztőben Te mutass jó utat.
Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk.
Ó, halhatatlan ige, vezérünk, Mesterünk!

2015. május 24., vasárnap

The Land of Light




Dutka Ákos: Szeresd az embert

Pünkösdi tüz nagy ébresztő szavát
megérted-é, te koldus korcs világ:
hogy mit kiált a Nap, az Ég, a Föld,
madárdal és a nyiló friss virág?

Az Isten lelke most is itt dalol
a régi ének örök dallamán –
mosolyog a himes párzó bogaron, –
az Élet csordult mámor-poharán.

Szeresd az embert és a kis füszált,
teremtőjét, a felséges Napot,
kinek minden örök sugarán
végtelen teremtés hulláma ragyog.

Szeresd a bátor, szárnyas tiszta szót,
mit Isten lelke: gondolat repit,
szeresd ki formál, alkot és müvel:
az Isten nyugtalan testvéreit.

Imre Flóra: Nativitás

(Santa Maria in Trastevere)

Viharos, kelletlen idő volt.
Zuhogott, egyre zuhogott;
a fémes, baljós, arany égbolt
hátterén farkas csillagok –
Kotorékba bújt, ami élt ott.

Valami kis fedél alá.
Istálló, barlang, mindegy is:
pásztorok, bolyongó család,
megzsúfolódva kémlelik
annak az éjnek hajnalát.
Aztán egyszer felsírt a gyermek.

Betekerték valami rongyba.
Az emberek várták a reggelt,
ki szitkozódva, ki szorongva.
Nyomasztó, fáradt éjszaka.

Valaki néha rászólt a kutyákra.
A szalma zizegett csak a
monoton fénylő félhomályba.

De az állatok felismerték:
mellé hevertek nyújtózkodva,
élvezték nyugodt jelenlétét.

Mert a test, nos, az mindig tudja.

Kárpáti Tibor: Gyöngyöt az Embernek

valami érzést gyönyörűt, szépet
valami hangot valami képet
napfény ecsetje napsugár húrja
valami újat valamit újra
valami ősit valami égit
valami hősit valami régit
valami földit valami gyarlót
fagyöngyöt vágó
holdsugár-sarlót

szent dal csengését
majd a szent csendet
káoszban fogant újjászült rendet
játékot, harcot
s a végén békét
tó mélyén alvó tündérek képét
lelkek sebére hófehér tépést
tenni az Isten felé pár lépést
átlépni közben árkot, göröngyöt
és az Embernek szórni a gyöngyöt

2015. május 20., szerda

Rákos Sándor: Pók-románc



Pók-korában jól ismertem
kegyedet.
Lenge háló csücskén fogtunk
legyeket.
Fölöttünk egy kancsal poszméh
lebegett.
Nyolc kacsója is volt Önnek
s ezeket
mind megkérte az a méh, kit
kegyed három álló hétig
szeretett.
S végül persze megevett.

Rakovszky Zsuzsa: A Kettő és az Egy

Kezdetben ott állt a világ és köztem.
Akkora nagy volt, hogy észre se vettem,
hogy tőle kapja a bögre, a kisszék,
a kurta gyep azt a könnyű ezüst fényt.
Amikor elment, a hóba, a szélbe,
sírva kitett a világ küszöbére.

Később úgy jött, mint kedves fiatal nő,
ember-alakban, éppen ahogy illő.
De a Mindenség rejtjele, az arca
mindent ígért, bár ő nem is akarta.
A kozmoszt gyönge vállaira raktam,
sokallta, elment, magamra maradtam.

Most pilleként itt repdes a szememben
pillám mögött, és nem hagyhat el engem.
Most látom csak: az abroszból, a tálból,
a falból is az ő léte világol.
Az ág lombja, az árny bolyha mögött: ő.
Én elfogyok, s megint egy lesz a kettő.

Jan Twardowski: öregek

Nem szeretik a tablettákat
az aszpirintől fintorognak
várakoznak a szerelemre a jóságra
a papa a mama visszatérésére
ahogy kisgyermekként tették
mindenen ámuldoznak
örvendeznek a karácsonyi díszen a fán
egész télen a tavaszra vágynak

öregek – gyerekek ők
kik túl gyorsan nőttek fel

Zsille Gábor fordítása

Bódás János: A mennybe ment Jézushoz

Uram, ha most onnan lenézel,
lásd: a lét most sincs tele mézzel,
hogy rengeteg bűn, kapzsiság van
e szüléstől nyögő világban.
Még nem mérték az igaz ember,
az az "igaz," kinél a fegyver,
az akar "jót," aki hatalmas,
a szegény, gyenge neve: hallgass!
... BÉKE?!... Öt kontinens rivallja
s a kapzsi ember meg se hallja,
sőt, a nevedben ölni készül,
s Te is, nem úr vagy már, de vádlott:
-- így váltottad meg a világot?

Engem nem tántorít el Tőled,
ha nem mindig látom erődet,
de száz ok, érv, kínos eset
szól napról napra ellened
s a gyenge hit megtántorul,
ha nem látja: Te vagy az Úr!

Uram, nem magamért esengek,
de százmillió ember szenved,
tetű, éhség, rabszolga-járom
gyötri őket. Ezeket szánom.
Mocsok, sötét odúk penésze
s börtönfenék... Ez sokak része.
Csontváz-anyák korcsokat szülnek
s mind átkozódva, sírva tűrnek,
szívük már robbanásig megtelt
atom-erejű gyűlölettel...

A szenvedők nevében kérlek,
add, hogy legyen élet az élet,
ne köss békét herék hadával:
a munkát övezd glóriával.
Nem kívánjuk, hogy Tündérország
legyen a Föld... Hadd hulljon orcánk
harmata - de legyen az ember
ember, nemes, szép küzdelemben.

Tedd ujjongóbbá dalainkat,
ritkítsd meg sűrű sóhajunkat
s adj jó békét - ne majd a mennyben,
de a Földön is!... Ámen, ámen.

2015. május 19., kedd

Egyed Emese: Elfelejtesz



Könnyű vagyok, elfúj a pillanat,
vízirigó a fészkébe fogad,
te elfelejtesz, mint ízét a bornak
az asszonyok. Mint mindent, elfelejtesz.
Nem próbálok több lenni:
nem lehet!
Majd elvetődsz a régi vadvizekhez,
s válladon érzed könnyű röptömet.

Imre Flóra: Horatius utolsó szerelme

Vágy ez? Ki tudja? Más, ami volt, a vágy.
Mégis, ne hagyj el! Nézem a két szemed,
 s akár a forrás partja mellett,
   újra magam vagyok, újra élek.                    

Fölöttem elszállt kétszer is annyi tél,
ahány tavasztól bimbaja harmatos
 testednek; árnyas völgyeidben
   hagyd kimerült fejemet pihenni.

Kezed s az arcod gyermekien puha;
az én kezem már, nézd, csupa barna ín.
 Megőszültem. Maradj velem még,
   arcodat és kezedet ne vidd el!


Hajnal Anna: A legszebb volt az éjszaka

Legszebb volt az éjszaka,
a szótalan, a csóktalan,
melyben két ember elfeküdt
egyetlen ágyon boldogan,
hallgatva nem is túl közel,
elég volt egymás hű kezét
érezni néha simulón,
s hallgatni künn a szél neszét.

Tél volt, a kályha lángjai
alig lobbantak, s - két szobor -
feküdtünk egymás oldalán,
csak néma szánkon a mosoly
lett egyre tisztább, ékesebb,
s meghalt bennünk az árvaság
amire megreggeledett.

Oh, több volt ez mint szerelem,
nem hevítette semmi láz,
de mindennel megbékített
az ajándéktalálkozás,
minthogyha annyi tévedés,
sötét tapogatása után
a fénybe érnék végre ki,
hogy megtaláljam új hazám...

vagy mint tengerbe ért folyó,
kit őseleme vesz körül
s szívében magasság és mély
egyetlen csókban csendesül,
míg minden cseppjében betelt
s megszűnt az út, a szomjúság,
s élete boldog vegyülés,
napfényben édes áramlás.

2015. május 12., kedd

Tánczos Katalin: Az én Miatyánkom












Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senkise,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe:
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba – reményteljesen,
S fohászkodj: MI ATYÁNK! KI VAGY A MENNYEKBEN…

Mikor a magányod ijesztően rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Mikor mindenfelől forrong a „nagyvilág”
Mikor elnyomásban szenved az „igazság”
Mikor elszabadul a „Pokol” a Földre
Népek homlokára a „Káin” bélyege van sütve.
Óh „Lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba: hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól meggyötörve…
Hisz a bajban nincs barát, ki veled törődne,
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba – hajtsd meg a homlokod…
S mondd: Uram! LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a „gazdagság” milliót költ, hogy éljen,
És millió szegény a „nincstől” hal éhen,
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: Uram! ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, sőt ellene támadsz,
Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Mikor lázad benned, hogy tagadd meg „Őt”…
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram! Segíts, - S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magadat,
S később rádöbbentél, hogy kihasználtak!
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a „nagyhatalmak” a békét megtárgyalják,
Mikor a BÉKE sehol – csak egymást gyilkolják!
Mikor a népeket vesztükbe hajtják
S kérded: Miért tűröd ezt?! MIATYÁNK!
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj:
Lelkünket kikérte a „Rossz”, támad, tombol!
Uram! Ments meg a kísértéstől!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!

UTÓHANG
S akkor szólt az Úr Jézus, kemény – szelíden:
Távozz Sátán! Szűnj vihar! BÉKE, SZERETET,
És csend legyen!
Miért féltek – ti kicsinyhitűek?
Bízzatok! Hiszen Én megígértem Nektek:
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!
Hűséges kis nyájam, Én Pásztorotok vagyok,
És a végsőkig VELETEK MARADOK!


*
Az én Miatyánkom" igazi szerzője Tánczos Katalin.
Lejegyezte Dr. Eőry Ajándok
1999. november 18–án
Forrás: Tánczos Katalin: Az én Miatyánkom
Kairosz Kiadó, 2012. Második, javított, bővített kiadás

Csoóri Sándor: Lehet, hogy Isten keres újra

Kellermayer Miklósnak

Mikor még mezítláb jártam
porban, fűben,
látott az Isten engem is.
Itt-ott egy hant egy vakondtúrás
s két-három villám földbe szúrva.

Ha elbotlottam, félrenézett
s úgy segített, hogy megmosolygott.
Vérem hiába folyt ilyenkor,
körös-körül nagy fény keringett,
mintha lovak futottak volna körbe-körbe.

Lépkedhetek ma földrészek közt,
becsvágyó hazákban, városokban,
vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok,
nem lát már engem
sehol senki.

Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek,
amott szörnyeteg anyahajók,
repülő fejszékkel a fedélzeten.
Kit is izgathatna szép, trágár napokon,
hogy mért is kóválygok még tiltott vidékeken?

De ha láttok egyszer mégis
szétnyíló, sárga hasadékot az égen
s megpörkölődött szempillát lebegni hosszan
a Vértes fölött,
lehet, hogy Isten keres újra
régi helyemen, ahol először látott.

Csoóri Sándor: Megtépázott falomb a címerem

Uram, itt van megint legújabb őszöd.
Hosszú fényekkel érkezett ide
a dombok közé
s ügyesen megelőzött.

Szégyen s gyalázat,
de a dióverésről az idén is lemaradtam.
Megtépázott falomb a címerem
s avarszőnyeg alattam.

Gazban a híres asztalunk,
amelyen annyit, de annyit könyököltünk.
Most egy hernyótetem ravatala.
Ha netán megjelennél újra,
a halál feketedne közöttünk.

Kicsi halál vagy nagy halál?
Ki merne erről bármit mondani?
Én is elnézek inkább a Szamárhegy felé
némán, ahol Mátyás király hollói laktak
és elsötétítették az erdőt, mint a meséket.

Éget a nap, kicsit még éget,
de már csak a birsalmák sárgulgatnak.
Gyűlik bennük szépség és fanyarság.
Kemények, mint az ökleid,
amikor néha arcomba ütsz
és fölszikrázik tőled mélység és magasság.

Ellépdelek sárgálló fáid előtt,
mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el
ormótlan facipőben –
Fölöttem ott a mindenséged,
de ki tudja, mi van előttem?

2015. május 11., hétfő

Sun




Reményik Sándor: Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.



Csoóri Sándor: Húsvét másnapján

Húsvét másnapján is kiált a kakas,
pedig te azt hitted már:
túl vagyunk minden áruláson,
túl péteri s júdási éveinken.

Állunk csak itt az áprilisi kertben
a mennybe menendő barackfák között
és összeszűkült szemekkel nézzük
a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit

és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül,
hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó
évszázadunkban éltünk
ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván,

s beengedtük a hazugságot még a versekbe is,
be a vérbe, a simogatás, az ölés
csuszamlós gyönyörébe –
És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú,

férfiatlan férfi se undorított bennünket máig!
Mintha az ezüsttel bebolyhozott
olajfák, leánderek
másnak illatoztak volna a hegyen

és nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren,
az álmukból fölvert madarak közt
s nem mi hazudtuk volna
a ránk törő szélnek, hogy: senkik vagyunk,
senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei.

Csoóri Sándor: Nézd, Uram, ő az, akit szeretek

Milyen jó volt küzdeni érted,
dühvel, haraggal, szánalommal.
Betegen is menni a hegyre,
Isten elé a képmásoddal.

Nézd, Uram, ő az, akit szeretek.
Csupa fekete láng, ha mellém
fekszik. Ruhái kint a dombtetőn
lengenek, lobognak minden este.

Vele jártam be fél világodat,
s ha elfáradtunk, csak nevettünk.
Azért indultam el, hogy ő is hazaérjen,

s ragyoghasson a kósza Nap felettünk.
Nem kérdeztem soha, hogy visszaút van-e.
Az volt a jövőnk, mit tegnap megszerettünk.



Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz

Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
vagy északnak, mint a viharmadár,
magasából a mérhetetlen égnek
kémleld a pontot,
hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
hiszed: a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának
észrevétlen ezer új hangja támad,
süvít, sikolt,
s az emlékezés keresztfáira
téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
ki rab hazában élni nem tudott
de vállán égett az örök kereszt
s egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
meglátogatták az itthoni árnyak,
szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
a szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
inkább, semmint hordani itt a jármot,
szórd a szelekbe minden régi álmod;
ha úgy látod, hogy minden elveszett,
menj őserdőkön, tengereken túlra
ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
leszek az alj a felhajtott kupában,
az idegen vérben leszek a méreg,
miazma, láz, lappangó rút féreg,
de itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
mely temet bár: halló fülekbe eseng
és lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyújtózsinór,
a kanóc része, lángralobbant vér,
mely titkon kúszik tíz-száz évekig
hamuban, éjben,
míg a keservek lőporához ér.
És akkor…!!

Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de addig, varjú a száraz jegenyén:
én itthon maradok.

2015. május 9., szombat

Hárs Ernő: Őszi madrigál




Csak szín, csak illat vagy mindössze emlék –
már nem tudom, valóban mi vagyok –
sugárba vonnak őrült naplementék,
s beharmatoznak józan hajnalok.

Illyés Gyula: Szeress, ne kérdezd…

Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.

Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal,
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!

Szeretünk, már nem is neked
mondom, nem is kell értened,
örülj: a tested is szeret,
a falánk föld, mely eltemet,
az idő: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
ki így sejtteti, mit akarhat.

Megért málnánál hamarabb
ecetesül, lesz poshatag
a jó íz, mit egy nappal ad:
a kosár édes pillanat! –
tanácsolták már, higyj azoknak,
kik alant
a csontjaikkal tanuskodnak.

Koltay Gergely: Ha most kérdeznél....









Ha most kérdeznél, elmondanám, volt egyszer egy este,
mikor mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei.
Tudtam, téged kereslek.
Fáztál, és takarót adott neked a szeretet,
és egy pincér meg a sötétség puha teste,
s a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek,
mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok,
már tudom semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden,
nem volt igaz az ölelés, de nem fáj már a nincsen.
Most már szinte mindegy mit írtam akkor, mit éreztem éppen.
Már nem karcol több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom,
felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk.
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit, mert nem tudhatjuk mi jön még,
meddig tart a meddig.
Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek,
olyannak mint a kép, amit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer, jó reggelt, az éjszakánknak vége,
s megkapod az életet az életért cserébe.
Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég, felállni nem lesz könnyű.
Hallgassunk most még.

Koltay Gergely: Ha most kérdeznél

Jobbágy Károly: Kiáltás valaki után

Már azt hittem, hogy vége van.
Napokon át nem jutsz eszembe.
Járok az utcán, gondtalan,
s nem érted nyúlok éjjelente.

De tegnap épp ott mentem el
a villamosmegálló mellett,
hol annyiszor búcsúztunk, (mivel
örökké csak búcsúznunk kellett).

Megtorpantam… Hát hogy’ tudok…
hogy is bírok nélküled lenni?
Nem feledteti mosolyod,
kedves szavad itt semmi, semmi.

Néztem két karom közt az űrt,
amit te töltöttél be nemrég.
Hó vette körül felhevült
testem, de – mintha láva lennék –

nem hűtött. Olvadt a világ,
csorgó ereszek sírtak érted.
Csak a szívemet járta át
fagyos szele a veszteségnek.

Koltay Gergely: Most még



Most még ne mondj semmit – majd akkor, ha megjöttél.
Most még ne mondj semmit – csak akkor, ha döntöttél. –
Még ne mondj semmit addig, míg nem érted, mit tettél –
Ne mondj semmit még, mert – nem vagy – nem jöttél.
Most még nem létezünk, csak játszunk – csak játszunk – hogy élünk.
Mert ez nem az, amit akartunk, mert amit akartunk: attól félünk.
Most még ne add nekem mit mástól elvettél –
Most még ne mondd – már akkor – már akkor szerettél.
Most még ne mondj semmit – majd találunk szavakat,
Melyekből élet fakad, melyek vége nem a pokolba szakad.
Majd ha megszültük egymást, nagy vajúdás után –
akkor mondd: – Nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.
Most még legyünk csendben, hisz fut az út alattunk,
rohanó fák takarnak roncsokat, mit látni nem akartunk.
Lerombolt vágyak mellettünk, melyek közt lelkek bolyongnak –
akik közt megszűnt a kapcsolat, csak látszat az – mi megmaradt.
Most még – próbálj szállni. Ne légy vergődő madár,
Légy Te a Vándor, ki végül hazatalál.
De én – hadd mondjam azt – szeretlek …
… s ezért én elmegyek, hogy ne bántsalak, ne legyen több bűn,
Mert szeretni így nem lehet. Ha majd átléped a lét küszöbét –
Ha majd fájni kezd: a “Nincs többé”
Értelmet kap: mi volt a “Volt” – s mi volt: “Miért”
Egyet megtudsz ma majd biztosan – Lesz egy üzenet:
Volt valaki, ki téged mindennél jobban szeretett.
Elmegyek – ne bántsalak többé.
Elmegyek, mert szeretlek – szeretlek örökké.

Ágai Ágnes: Túra et natúra



Járta a természetet.
Megéledt benne.
Felszippantotta a folyókat,
elkanyargott a patakokkal,
lezuhogott a vízeséssel,
szétáradt a tengerekben,
nekiütközött a hegyeknek,
végigterült a mezőkön,
lebukdácsolt a hasadékba,
befészkelődött az üregekbe.

A fák előreköszöntek,
a virágok kitárultak,
a fűszálak felegyenesedtek,
a rovarok percegtek,
zümmögtek, cirpeltek, dongtak,
a madarak csicsongtak,
minden élt, hullámzott, hangzott.
Aztán elhalkult.
Ember nélküli csönd
ült a tájra.
Egyedül volt a világgal
és önmagával.

Ágai Ágnes: Amikor a szavak hallgatnak

Figyelj rám, amikor hallgatok,
amikor a szavak hallgatnak,
mint anyaméhben a magzat.
A csendben nincs hangalakja a zajnak,
de csend sosincs,
csak hallhatatlan zajgás,
szavak gömbölyödnek,
és készülődnek a születésre,
hiszen világra kell jönniük
szabályosan és rendeltetésszerűen.

A szavak élnek, lélegzenek,
hímszavak és nőszavak,
egymást kereső és kioltó szópárocskák,
ki egymás felé tapogató szókacsok
vagy már-már alaktalan szópárlatok,
a rezgés, a mozgás muzsikája.
A valóság szóvá keményített csontozata,
a kimondás gyötrelme és beteljesülése.

Amikor a szavak hallgatnak,
amikor a mondható mondhatatlan,
amikor ajkam zárt, feszes vonal,
akkor figyelj rám – baj van.

2015. május 6., szerda

Kiss Benedek: Napi gyász, napi vigasz



Amit megálmodsz – 
az az igaz.
Amit végigélsz –
az a való.
S hogy mindez
mire való?


Bennük rejlik a 
napi gyász, napi vigasz,
s ezzel éltet a
Mindenható!

Pilinszky János: Gizgaz

Fű van. Nappal meg éjszaka.
Tegnap valaki azt mondta: "gyere,
gyere ide", s én odamentem,
haladva a gizgazos talajon.

Éjszaka félek. De a reggel
még akkor is melenget és lebegtet,
ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.

Ruhám puha és ismerős.
De ruha nélkül
fázom és parányi vagyok.

Ha vezetnek, biztosan járok.
Egyedül bizonytalanul.
Mégis ilyenkor szinte röpülök,
ha félek is, hogy elveszek a fűben.

Kiss Benedek: Színed előtt állni

Színed előtt állni, Uram,
hebegve, mint narkós, makogva.
Színed előtt állni, Uram,
rongyokban, törten, Krisztussá kopárodva.

Színed előtt állni, Uram,
mint kárhozott, mint gonosztevő.
Színed előtt állni, Uram,
gennyedett rosszcsont, zápult velő.

Színed előtt állni, Uram,
girhes lélekkel, elveszetten.
Színed előtt állni, Uram,
minden sugarat levetetten:

mindegy, hogyan, csak színed előtt állni,
látván: jelen vagy, s nem történhet meg bármi.



Julia Hartwig: (Nem érdemeltük ki...)

Nem érdemeltük ki sem a kutyát, sem a madarat, sem a
tehenet. Nem is szólva a lóról. Egy fiatal lóról, amelyik ott fénylik
fekete csillagként a határtalan réten.
 Mi, tolakodók, számítók, akik nem akarunk semmit, de
mindent magunknak követelünk, nem érdemeltük ki más fajok barátságát.
A gazdag is utálatos, a szegény is, tele kelésekkel és tetvekkel.
 De a kutya ezt megbocsátja nekünk. Pofáját leeresztett
tenyerünkbe dugja és simogatást kér.
 A harapós kutya a mi valódi képünket mutatja: ugat és veszett
módra dobálja magát a kerítés túloldalán, a fogait mutogatja
és alattomosan a lábunkba kap. Semmi sem érdekli a birtokán kí-
vül, amire felügyel. És nincs ebből semmi haszna sem neki, sem a
gazdájának, aki után holnap még a szél sem fog vonyítani.

Dabi István ford.

2015. május 4., hétfő

Antarktisz




Bella István: A világ végén

A világ végén végül is ketten maradtak:
az árva, árva ember
meg az árva, árva, árva
emberiség.

És elindult
fönnhangon kiáltozván
az ember az emberiségben:
 „Hol vagy barátom, hova lettél?”

És elindult
fönnhangon kiáltozván
az emberiség is az emberben:
 „Hol vagy barátom, hova lettél?”

És így
tekergőztek egymás
üregeiben, járataiban,
barlangjaiban
a világ végezetéig.
Mert az ember
nem tudott emberiségül,
és az emberiség
nem tudott emberül.

Jancsik Pál: Tavaszaim közt botladozva

Tavaszaim közt botladozva
tekintek szét,
nézem a fákat, nézem a csodát:
a bársony rügyet, selymes szirmokat,
serény füvet,
az ég csillagait, az út porát.

Nincs bennem bosszú, gyűlölet, harag.
Nem érdem ez,
s rám mondhatja akárki, hogy balek.
De hát mi is lehetne más, aki
hímes szavak,
ritmusok, rímek, képek rabja lett.

A tavasz, ez a fiatal, ravasz
Odüsszeusz,
indul felfedező útjaira.
Bevallom, titkon neki drukkolok,
mert hiszen ő
lényem jobbik felének a fia.

Mint barlanglakó ősöm egykoron
varázsolta
jó irányba a vadászok nyilát:
rajzolok én is a fehér papírra,
lelkem falára,
s kifeslik ujjaim közt egy virág.


Zágorec-Csuka Judit: Ha látlak




Ha látlak, megelevenedek,
mint egy terebélyes fa,
virágot bontok, érzem
életed lüktetését, ha
veled vagyok, nem
félek a haláltól sem.

Julia Hartwig: Választás

Ki írta fel a szökőkút kávájára ezt a szót: Orfeusz?
És ki írt a falra ronda szavakat?
Oh, tenger fiai, fák fiai és szemétdombok fiai!
Itt a szépség és a rútság egymásba ömlik, mint a szennyvízcsatorna meg a folyó.
A napban a virágok felett szétfröcskölődő vízcseppek
és a járókelők elé kitett kékeslila hússzeletek.
Fejmagasságban pedig zűrzavar és szakadatlan vita
a létezés módjáról.

Dabi István ford.

Pilinszky János: Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.

2015. május 1., péntek

Mezei Katalin: Csak egy macska


Ma este meghalt Theodor cicám.




 Egy marék puha szőr és sok éles karom, 
ha nem ismered, csak ennyinek találod, 
rejtélyes és büszke, öntörvényű szépség, 
társ; ha megszereted, nem szolga: barátod. 
Nekem jutott ilyen – megfizettem érte, 
túl rövid élet, túl gyorsan jött halál, 
de párnámon aludt, álomba dorombolt, 
a fájdalom, hidd el, nem volt túl nagy ár. 
Eltűnt életemből, mégis velem marad: 
emlékeim polcán pihenő szürke folt, 
ne legyints könnyedén: Ugyan, csak egy macska! 
A karomban halt meg. Tudom, hogy lelke volt.