Zágorec-Csuka Judit: Visszatérés

Visszatérek az őszbe,
szüretelő ködbe,
pásztortüzeket gyűjtő
földműves tenyerébe.

Visszatérek a télbe,
csikorgó jégbe, lobogok
még lobogok, szívembe
bújtok, hogy ne fázzatok.

Visszatérek, vissza,
gyenge leszek, s tiszta,
kigombolom kabátom,
végre, utoljára, véreim.

Garai Gábor: Mint kisgyermek

Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér:
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, ha két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását te csitítod,
te bizonyos cél, te tömény titok.

Bella István: Meghalni csak úgy?

Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne!
Úgy hagyni itt az életet,
mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen:
  az ember már fizetett,
megy ki az ajtón magában
  – a pincér nem köszön –,
megáll künn a rosszul gombolt kabátban,
s tűnődik, hány söröm,
hány borom is volt valóban,
  s hány életem,
– egy csak! – becsaptak-e, s ha igen, halóan
  mégis mért élvezem
ezt a savanyú lőrét,
  ezt a megpohosodott
sárbólsütő fényt,
  s ha tudtam, valaki meglopott,
mért nem vágtam a képébe rögtön,
  azt, amit kiadott s kihozott :
azt a felényi adagot?!

Szolgává tettek? s ha igen, életszám
  ki fogta be,
hogy nem mondom ma se: nem, non, nye, nyet, nájn,
  mintha hiányozna a luciferi ige
szavaim közül, helyében lám,
  maradt volna az igenek igene,
s közben mint valami hűségreklám
  alatt az aláfestő zene:

„Pofa be! Pofa be! Pofa be!”

Vagy ezért élhettem ennyit?
  Hogy lássam a holdat, a napot
a földben, s az emberben eddig.
  Ahogy részemmé feslik
mind, ami nélkülem magává
  boldogodhatott.
Szolga voltam? Éltem. Szemernyit.
  Bár fulladozó sejtjeim keveslik
a szót, a dühöt, a jajt – maradok
  a néma nem, ki bár némának tetszik,
hallgatva beszélt,
  beszélve hallgatott.

Zágorec Csuka Judit: Naponta keresem

Naponta keresem szétzilált hajad,
gyűrött esőkabátod hajlatait.
Naponta apadnak el gondolataim,
ritkulnak csontjaim, vizesedik vérem.

Naponta kevesebb vagyok,
lassan tűnök el, esek szét,
őrlődöm, mint eltévedt utasok
a Halálba száguldó vonatokon.

Zágorec-Csuka Judit: A Paradicsom meghódítása

Azért vagyok Nő,
hogy te Férfi legyél,
animus, anima.
Mi ketten mezítelenül kiűzve
a Paradicsomból.
Levetkőzve, kibelezve,
kicsontozva - többek és
kevesebbek vagyunk
Isten alkotásánál -
benned rejlik az Élet,
bennem a Halál.

Bella István: Félelem

Egyesegyedül a félhomályban.
Rádió-hangverseny. Egyenes
adás. Bach. Szólószonáta.
Hirtelen megrezzenek, hátra
kapom a fejem: miféle nesz ez?
Valaki aprót köhint a hátam
mögött.
Vajon ki lehetett?
Testemen kívül hallom szívemet.
Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –
senki. Semmi.

Csak a zene jár, a némaság virágórája.
De a szoba nem akar kiszínesedni.
Majd mint villám: a hangverseny árnya:
ott, akkor köhögött az, aki bárha
van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz
és mégis, örökké így fog megjelenni,
jelezve lenni.

Úristen! De nehéz is, ami nincs,
örökre észrevenni.

Bella István: Két idézet egy gyerekdalhoz

„Elhamarkodott lépés volt.”

Mondta a tizenötéves gimnazista,
aki egy elszökő éjszaka után
nyaralójukban lelőtte apját
annak vadászfegyverével.

Az a tizennyolcéves lány meg,

aki a harmadmagával elkövetett
rablógyilkosság során
túlélte, ahogy a fiúja
szenet tapos a torkonszúrt,
ágyából kizuhant öregember
szájába,

mert az nem akart meghalni,
túl sokáig nyüszített, hörgött,
vergődött a padlón,

ez a fiatal lány
a Kék Fény kérdésére,
miszerint
hogy gondol most a fiújára,
ezt mondta:

„Most már
nem olyan pozitív
a véleményem róla.”

De szóba állt-e
valaha
valaki velük?!

Megmondta-e nekik
mi a rossz,
mi a jó,
hogy van bűn is a földön,

s hogy a bűn,
bár megbocsájtható,
visszafordíthatatlan.

És egyáltalán:

mióta Isten becsukta szemét,

mióta a világ
nem ér rá a
világosságra,

mondott-e nekik
valaki
valamit,

hogy felkeljen bennük a nap,
s megvilágosodjék a szó:

„Süss föl nap,
fényes nap!
Kertek alatt a ludaim
megfagynak!”

Zágorec-Csuka Judit: Vízesés

Ha érintésed elérhetne,

ha a tavak visszafelé

folynának, ha szemedbe

ásnám el utolsó kincsem,

most könnyebb lenne

ez a perc nélküled.

Zágorec-Csuka Judit: Útközben hozzám

Amikor eljössz hozzám,
kinyílnak a virágaim,
az eső is eláll, a madarak
megrázzák tollukat,
köszöntenek, tavaszodik
bennünk az idő.

Amikor eljössz hozzám,
elengedhetetlen világodban
járok mint elalvó lányok
arcára nehezedő árnyak,
hegyeid közt állok.

Amikor eljössz hozzám,
kezedbe hullva
nyomodban járok,
hogy senki sem lásson,
összecsukom előtted
a szárnyam.

Zágorec-Csuka Judit: Titok

Titkos kapocs, láthatatlan kötelék,
Bennem és Benned, együtt rezdülés,
csillagot hordok szemedben,
dédelgetlek, hegyekből zúduló eső,
feléd irányítom, mint a hófehér
viharok lángra lobbanó tüzét,
távoli dalod semmivé foszlik,
ha távol jársz tőlem,
ha távol járok tőled,
jó lenne meleg szemedbe nézni,
elfáradt öledbe bújni, mint
az eső, pusztító örvény vonz
magához. Gondolsz-e rám?
Benned élek, mint a titok.

Zágorec-Csuka Judit: A Tengert hoztam el Neked

A Tengert hoztam el Neked,
hogy betöltse hiányomat, árvaságom.
De mindig megérkezett valaki, aki
elvitte óceánjaid, megcsodálta
szemed kékségét.

Tengereim elapadtak,
virágaim elhervadtak.

Kerestelek máshol, másban,
a Gibraltári-szoros magányában,
Casablanca és Párizs fényében,
sötét kamrákban, harangzúgásban,
szülőasztalon, a félelem golyózáporában.

Veled, vagy valaki mással
nevettem, mégis idegen maradtam
benned, vagy valaki másban,
ólmos esőben, reggeli zokogásban.

Ünnep volt, ha jöttél, hiszen
én beszéltem rólad tízezer
méterrel a svájci hegyek felett,
én ringattalak az Adriai tenger
hullámaival.

Te voltál a ködösítő lélegzetben,
a megelőző percben, emlékezetemben,
te leszel a kék felhőkben, sárga
búzatengerekben, halálomban.

A Tengert hoztam el Neked,
hogy téged öleljen, ringasson,
mint Agamemnón ölelte Klütomanesztrát,
amikor Trója kapui várták a végső
küzdelemre.

A Tengert hoztam el Neked, hogy
pásztortüzekkel perzselje szét
lázadásod, mint Agamemnón mükéni
tüzei, amikor kilépett a fellegvár
oroszlánkapuján.

A Tengert hoztam el Neked, zöld
oázisaival, fehér szikláival,
hogy csak te lásd könnyedségem,
kékségem, hogy bennem mérd le
önmagad.

Áprily Lajos: Az öregség árnyékában

Deresedem s apad a testem,
fogy a szó, szerelem, harag.
Egy titkos véső egy szilánknyit
belőlem mindennap farag.

Vonásaim, mint régi rézkarc
szigorú rajza, élesek.
Sokszor úgy érzem, szállni tudnék,
olyan karcsú s könnyü leszek.

Valaki nyílnak szánt. Kivárja,
míg még könnyebbre szikkadok.
Messze repít a nagy, komor kéz,
ha majd sötét íjába fog.

Boda Magdolna: (édes anyanyelvünk)

pszt! nem illik magyarul beszélni
méking mani
méking láv
szépen beszélni pláne nem illik
a szeretlek szó töve a bazdmeg
és ugyanez
a múlt jelen és jövőideje is.
Már csak a csöndek,
a szavak közötti csöndek maradtak.
Ebből kellene érteni.

Oláh András: egyedül

távolságtartó vagy és ráncos
mint lepedő az alvó test alatt
egynyári virág voltál
elszigeteltünk hogy ne legyen
hatalmad megváltoztatni minket
hozzáidegenedtél a csöndhöz
és egyedül maradtál mint este a téren
az utcazenész gyűrött kalapja

Fodor Ákos

Talán nem merőben véletlen, hogy itt vagyunk. Talán az sem csupán a sors szeszélyének tudható be: meddig vagyunk itt. Addig is: legyünk itt jól. Lehetőleg nem ártva sem másnak, sem magunknak. Szemlélődjünk, és tűnődjünk el mindazon, akik-amik csak itt, csak most, és csak addig vagyunk - míg itt vagyunk. Így akár azt is megsejthetjük: ez nem minden; lehet valami az itt-és-most létünkön túl is.

József Attila: Ringató

Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa,
ilyen ringatással.

József Attila: Mámor

Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.

Szeretném a keblemre ölelni az
Életért kűzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.

Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.

És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.

Karácsony 2016

Áldott karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!

Gyökössy Endre: Vannak lassan ölő mondatok...

Csak ülök, és emlékezem. A holtakra - mint az öregekre. Sorra, ahogy eszembe jutnak.
Lajosra, a legokosabb osztálytársunkra a gimnáziumban. Dolgozatairól írtuk le a matematikafeladatokat.
Mert mi, maturandusz urak, udvaroltunk. Ő nem. Kicsi, torz növésű és csúnya volt. Ő tanult.
Mindenkin segített. Sosem fogadott el semmit. Tornából felmentették. De lejött a tornaterembe
- bennünket nézni. Egyszer a tornatanárunk az öltözőben beleszaladt. Ráüvöltött:
- Mit lábatlankodsz itt, te töpörtyű?! - félrelökte, és berohant a zsivajgó kosárlabdázók közé. Lajos elesett. Tornacipőmet vetettem le, és Lajosra néztem. Tétován felállt. Felment az osztályba.
Mire felértem, a helyén ült - egyedül. Mozdulatlanul. Maga elé nézett. Háromszögletű arca
krétafehéren világított. Felé nyújtottam a szendvicsemet:
- Szalámis, szereted?
- Nem.
Maga elé meredt. Tudtam, hogy szereti. Ritkán hozott tízórait. Özvegy édesanyja nevelte valami betegsegélyből. Az érettségin mellettem ült. Amikor látta, hogy kínlódom az egyenlet felállításával, keskeny
cédulán egy óvatlan pillanatban elibém tolta az indulási képletet. Sosem tudtam megköszönni.
Az érettségi bankettre egyedül ő nem jött el.

Geológus lett. Az újságban olvastam a nevét, amikor kitüntették. Egyszer levelet kaptam
édesanyjától. Kérte, keressem fel - Lajos meghalt.Még 30 éves sem volt. Rohantam. - Íróasztalán
egy magának címzett borítékot találtam, de levél nem volt benne - mondta a madárcsontú
öregasszony. - Lajos a Normafánál felakasztotta magát. Zsebében ezt a cédulát találták. Ideadta.
Csak ennyi állt rajta: Minek éljen egy töpörtyű?
Ránéztem, ő pedig énrám.
- Azért kértem, keressen fel - szólalt meg újra -, hátha érti ezt a cédulát.
Mit mondhattam volna? Hogy vannak lassan ölő mondatok? Hallgattam. Aztán megcsókoltam
Lajos anyját, és eljöttem. Amikor a gimnázium előtt zörgött el a villamos, bőgtem. Azóta sem
szeretek arra járni.

"Mind a halál, mind az élet a nyelv (beszéd) hatalmában van, és amiképpen ki-ki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét." (Példabeszédek 18: 21)

Sebestény-Jáger Orsolya: Egyszerű karácsonyi ének

Az ajtó előtt állva közénk ereszkedett
a fények függönyén a csöndes szó: lehet.

A fa alatt megálltunk, vállunk összeért.
Mennyből jött az angyal, s mi tudtuk, hogy miért.

Majd bontogattuk papírból a csodát,
az emlék metszőn tiszta, akár a jégvirág.

*

Felnőtté lettem. Az ajtó túlsó felén
most három kicsi arcon ragyog föl a fény,

s mindenem adnám, hogy érthessék a csodát:
Születésednek evangéliumát.

Szabó Magda: Karácsony

Oldják iszákjukat a csendesülő,
alacsony fellegek,
omlik az ártatlan, együgyű hó
a háztetők felett.
A füst elkapja derekát,
együtt forognak,
úgy imbolyodik a világ,
ahogy ők imbolyodnak.

Húzzák már komoly szarvasok
az ünnepet,
szájuk körül az esti pára
s az eltűnt gyermekkor lebeg.
Omlik a hó, ömlik a hó,
nem nézi, hova hull,
csak bámulnak a szarvasok,
szarvukon gyertya gyúl.

Ömlik a hó, omlik a hó,
leng, surrog és kering,
eltemeti a surranó
december lépteit,
meztelen, ezüst lábnyoma
nem villan már sehol,
a szarvas békén lépeget,
bizakodik, dalol.
„Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
„Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
Mit feleljek neki?

Nemes Nagy Ágnes: Karácsony

Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volna űzve sem.

Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
– S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.

Csodáltam. És a számon hála buggyant,
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.

Csorba Győző: Karácsony táján

Mindentudó! – Kis fázó csecsemőként
tudtad-e Jézus első éjszakádon
amit én már tudok hogy mit csinálnak
veled majd harminchárom év után a
kereszt előtt majd aztán a kereszten?

Tudtad-e ezt? Ha igen s hogyha harminc-
három évig képes voltál kibírni
enni inni aludni mosolyogni
ha képes voltál élni: akkor én nem
vehetlek példának mert akkor ember-
alakban-bőrben sem voltál te ember

Somlyó Zoltán: Karácsonyi vándor

Karácsony éjjelén a vándor
az országúti hóba megáll.
S bekopog a legelső ajtón,
amit az útszélen talál.

Egy szót se szól. Csak némán átmegy
az udvaron, mint a jó cseléd,
S a sötét, meleg istállóba
halkan, lábujjhegyen belép.

Ottbenn a mécses pisla lángja
a széltül egyet bólogat.
A vándor megy s megsimogatja
a szelíd, csöndes barmokat.

Aztán a jászolba meríti
hideg kezét – és hirtelen
valami fény villódzik
onnan a hideg téli éjjelen…

Kívülről, mintha angyaloknak
égi zenéje szállana.
S jobbról, mintha egy fehérleplű
bánatos Asszony állana…

A vándor letérdel az almon,
a gazda korty bort ád neki.
És aztán csöndben, mint ahogy jött,
békén utjára engedi…

Cseri Kámán: Hogyan ünnepeljük a karácsonyt

Alapige:Ézs 30,15-16

"Így szól az Úr: Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségtek lett volna; de ti nem akartátok, hanem ezt mondtátok: Nem, hanem lóra ülve vágtatunk, ezért majd vágtatnotok kell; és gyors paripán elhajtunk; ezért gyorsak lesznek üldözőitek."

Annyira eltorzult a karácsonyra való készülődésünk, és oly sok aggasztó megjegyzést lehet hallani mostanában, hogy engedjétek meg, hogy a mai napra szüneteltessük a Jézus Krisztusról szóló sorozatot, és arról hadd legyen ma szó Isten igéjének a világosságánál, hogy mi volt eredetileg a karácsonyi ünneplés célja, mivé lett ez, és hogyan lehetne mégis Isten akarata szerint ünnepelnünk.

1. Mi volt eredetileg?

Karácsony az Úr Jézus emberré lételének az ünnepe. Még a neve is erre utal. A latin carnatio szó azt jelenti: megtestesülés. Amikor az ige testté lett. Amikor Jézus személyében a mindenható Isten eljött közénk, hogy kiemeljen minket abból a lelki és erkölcsi mélységből, ahova Ő nélküle zuhantunk.

Karácsony az Isten irántunk való szeretetének az ünnepe, mert Isten utánunk jött, akik otthagytuk Őt, hogy segítsen rajtunk. És Jézus Krisztus az Ő szolgáló életével, kínhalálával és feltámadásával visszaszerezte nekünk mindazt, amit az Isten elleni lázadásunk során elvesztettünk. Megtanít újra élni. Életet, értelmes, tartalmas, teljes, örök életet kínál a benne hívőknek. Erre emlékezünk mi minden karácsonykor.

Tulajdonképpen teljesen mindegy lenne, hogy melyik napon emlékezünk erre, a fontos, hogy ilyenkor az Isten nagy tetteit frissítsük fel magunkban, és tudjuk Őt magasztalni azért, amit értünk tett. Erre való a karácsony.

Az Ószövetségben is voltak már ünnepek amiket Isten rendelt el, és mindegyik ilyen ünnepnek az volt a tartalma és célja, hogy az ember, aki kénytelen hajszolni magát, hogy megéljen, meg sokszor feleslegesen is hajtja magát és másokat, megálljon néha, mint ahogy a hét napjából egy napot erre rendelt Isten. Álljon Istene elé, és Isten világosságánál ismerje meg önmagát jobban, világosabban lássa feladatait, lehetőségeit, de legfőképpen nézzen fölfelé, az, aki egész héten át, vagy az ünnepek közti időben lefelé kénytelen nézni, meg jobbra-balra kacsingat, nézzen Istenére, aki szól hozzá, értse meg Isten szavát, így tud majd minek engedelmeskedni, és Istent és az Ő nagy tetteit csodálva, magasztalja Istent.

Ha pedig ezt egyszerre többen teszik a hívek gyülekezetében, akkor felerősödik ez az élmény, hogy Isten ma is cselekszik és szeret minket, és együtt tudják dicsőíteni Istent.

Ebben az Isten előtti megállásban, a vele való találkozásban, ami az ünnepek célja, felfrissül test és lélek, megtisztul és meggazdagodik az ember, s átéli a többiekkel való közösséget. Minden ünnepben függőleges, vertikális erőáramlás történik. Nemcsak horizontális, hogy megajándékozzuk egymást, meg degeszre tömjük a hasunkat. Nem ez az ünnepnek a célja, hanem az, hogy figyelek az én Istenemre. Ő szól hozzánk, mi válaszolunk neki. Létrejön, elmélyül, felfrissül a vele való párbeszéd, és ez azután kihat a horizontális, vízszintes kapcsolatainkra és tevékenységünkre is.

Ez volt tehát karácsony eredeti célja.

2. És mivé lett?

Az utóbbi napokban többször hallottam ezt a kifejezést: karácsonyi őrület. Sokak számára nyűg, teher az ünnep, karácsony különösen is. Miért? Mert egyfajta kényszer alá nyomja az embereket. Vásárolni kell, mert várják, elvárják, mert viszonozni kell. Mert ki kell számítani, ő mit adott tavaly, én ne adjak kevesebbet az idén. Jaj, ki ne felejtsünk senkit, mert a gyerekek azután miről számolnak be egymásnak, és ők meg tudják bántani egymást ezzel.

Erre rájátszik a kereskedelem és a reklám.

A háziasszonyokra rászakad az egész rokonság, meg az egész lakás mindenestül: takarítás, bevásárlás sokszor erőn és a szükségen felül, úgy, hogy utólag ez súlyos gondokat okoz. Sütés, főzés. Sokszor magukra is hagyjuk őket, sőt még sürgetjük és követelőzünk.

Félnek sokan az ünneptől. Teljesen kimerülve érkeznek meg az ünnep küszöbére. Ünnepelni tulajdonképpen sokan nem is tudnak, és alig várják, hogy túl legyenek rajta.

Több gyerek elmondta, hogy azért fél az ünneptől, mert olyankor még több a veszekedés, mint máskor. Olyankor még több az italozás és annak a szomorú következménye a családokban.

A nagy családban azért van szorongás, mert lehetetlen teljesíteni az igényeket. Aki egyedül él, azért fél tőle, mert az ünnepben még inkább rászakad a magányossága és a reménytelensége.

Hogy hová torzult az eredeti célja és tartalma, azt jól mutatja ez az egyszerű jelenség: eredetileg (amikor egy német hívő család elkezdte), karácsonykor csak egy kis fenyőgallyat vittek a lakásba, nemcsak a kellemes illata miatt, hanem azért, mert annak az örökzöld volta arra emlékeztette őket, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. S mi lett ebből? Ma már egész erdőket vágnak ki, és az élő fából, ami kincs lehetne, egy-két hét múlva szemét lesz, amit az utcán görget a szél. Ide torzult az eredeti jelentése és jelentősége az egész ünnepnek is.

Az Isten nagy ajándékára, Jézus Krisztusra emlékeztettek azok az apró, kicsi figyelmességek, amikkel megajándékozták egymást az emberek, és hova fajult, torzult ez ma. Nem csoda, ha még ilyet is hallottam: utálom az ünnepet. Mert, ha ünnepen ezt értjük, amit eddig felszínesen és vázlatosan elmondtam, akkor nem csodálom, ha vannak, akik ezt utálják. Csakhogy ez nem a karácsony eredeti megünneplése, célja és értelme. Ebben az úgynevezett ünnepben szó sincs arról, akinek a születésnapját kellene ünnepelnünk, egy szó sem esik Jézus Krisztusról.

Lehet-e ennél jobban elrontani valamit, ami szép, szent és az ember javát szolgáló volt eredetileg? Tegyük fel azért a harmadik kérdést is.

3. Lehet-e mégis ünneppé tennünk a karácsonyt és ilyen körülmények között, ennyi torzulást látva is, lehet-e úgy ünnepelni, hogy az Isten dicsőségét és a mi lelki hasznunkat szolgálja, akár szegény valaki, akár jómódú, akár egyedül ünnepel, akár családban, sőt még ezt is megkockáztatom: akár hívő, akár még nem hívő?

Úgy gondolom, józanul látnunk kell, hogy van, amin nem tudunk változtatni. És nem amiatt kell panaszkodni, és ott leblokkolni. Mi az, amin nem tudunk változtatni? Nem tudunk változtatni azon, hogy ez az Istentől egyre messzebbre sodródó világ, emberiség egyáltalán nem is ismeri azt a Jézust, akinek a testté lételét ünnepeljük karácsonykor. Nem tudunk változtatni azon, hogy az üzlet rátenyerel az ünnepekre és igyekszik mindent kihasználni. Néhány hét alatt megkeresni azt, amit egyébként csak hónapok alatt sikerül.

Nem tudunk változtatni azon, hogy sokféle kényszer kísérti az embereket. Azon sem, hogy felgyorsult a világ, és így teljesen felesleges emlegetni az időseknek, hogy bezzeg a mi gyerekkorunkban milyen volt. Akkor olyan volt, ma meg ilyen. Nekünk ebben a világban és ezek között a körülmények között kell megtalálnunk az emberibb, sőt Istennek tetsző ünneplést.

Nem tudunk változtatni azon sem, hogy decemberben a legtöbben ingerlékenyebbek, idegesebbek, indulatosabbak, mert sok mindent le kell zárni, be kell fejezni. A számlát el kell küldeni, lehetőleg ki is kellene fizetni. A félbe levő munkákat be kellene fejezni, és mindezt 22-ig, 23-ig, mert utána sok helyen megáll az élet.

Belehajszolják az emberek magukat és egymást az ajándékozási lázba, a gyerekek meg izgulnak, és egymást is izgalomba hozzák. Ez csak néhány olyan jelenség, amin úgy tűnik, nem tudunk változtatni.

De mit tehetünk, hogy mégis Istennek kedvesen és hasznosan ünnepeljünk? Négy egyszerű, gyakorlati dolgot szeretnék mondani a Szentírás szellemében.

a) Tartsuk frissen magunkban, és aki meghallgatja, annak nagy szeretettel mondjuk el világosan, hogy minek az ünnepe karácsony. Nagy tudatlanság uralkodik, főleg ilyen szempontból. Ha el tudjuk mondani világosan, hogy ez egy születésnap. Egy meghatározott személy meghatározott nagy tettét ünnepeljük ilyenkor, amely személy és cselekedet az egész embervilágra kihat és mindannyiunkat is személyesen érint.

El tudjuk-e mondani artikuláltan, világosan, érthetően és szeretettel, mindenféle számonkérés és szemrehányó felhang nélkül, hogy minek az ünnepe a karácsony? Kit ünnepelünk mi, akik ismerjük az ünnepnek az eredetét és a történetét.

Akkor valósul meg az, amit itt a 46. zsoltárban olvastunk: "Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön." Ez történt karácsonykor. Az Úr Isten valami bámulatos dolgot művelt, és ezen az is elcsodálkozhat, aki most hallja először. Akinek egyelőre még semmi köze nincs ahhoz a Krisztushoz, aki közel jött hozzánk karácsonykor. De hadd hallja egyszer az evangéliumot.

Mint ahogy a pásztorok is először hallották karácsony éjszakáján, hogy megszületett nektek a megtartó, aki az Úr Krisztus a Dávid városában. És ha meg akartok győződni, elmehettek és találtok a jászolban egy kisgyermeket. Ha valaki ma meg akar győződni, elmehet oda, ahol olyanok beszélnek erről a Krisztusról, akik már találkoztak vele, és elgondolkozhat rajta: igaz, nem igaz, kell ez nekem, nem kell ez nekem. Aztán majd Isten Szentlelke elvégzi benne a munkáját. De ehhez hallania kell, és van, aki először hall róla, s hátha mi leszünk az első ilyen hírnök.

Tehát tartsuk frissen magunkban és tudjuk elmondani másoknak minek az ünnepe, és a mi ünneplésünk középpontjában is az élő Jézus Krisztus legyen.

b) Ne engedjünk semmiféle kényszernek. Azon nem tudunk változtatni, hogy sokféle kényszerbe bele akarnak csalogatni minket, de azon igen, hogy belemegyünk vagy nem. Mi döntsük el, hogy kinek, mit, mennyiért és mikor vásárolunk. A feje tetejére állhat az egész üzleti világ, ez minket cseppet se befolyásoljon. Dicsekedhet akárki akármivel, amiatt semmiféle kisebbségi érzésünk ne legyen.

Aki ezt az egészet átgondolja, és meghoz egy, a lényegnek megfelelő döntést, annak ez könnyen megy. Ebben az eszetlen és lélektelen versenyben merjünk lemaradni. Merjünk nem vásárolni, vagy nem most vásárolni, amikor az úgynevezett karácsonyi őrület tart.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy legyünk embertelenek, s végképp nem azt, hogy szeretetlenek. Aki várja, akinek a számára az a szeretetnek a gesztusa, meg a gyerekeknek, feltétlenül készítsünk ajándékot. De az ajándék szeretetértéke legyen mindig több, mint a forintértéke. Az ajándékozás célja legyen az örömszerzés. Neki akarok örömet szerezni és nem magamnak eleget tenni. Lehet az akár saját kézzel készített ajándék is, amiben benne van a szívünk. Ezek sokszor értékesebbek, mint bármi más.

Ne engedjünk semmiféle kényszernek. Isten gyermeke szabad. Isten az Ő fiainak a szabadságára hívott el minket és mondhat, magyarázhat bárki bármit, ha tudjuk, hogy mi az utunk, ki a mi vezérünk: Jézus Krisztus, akkor Őt követjük.

c) Ne engedjük, hogy magával ragadjon és kifullasszon minket az a rohanás, ami ilyenkor úrrá lesz az embereken. Persze, sok mindent el kell ilyenkor végezni, de nem mindent ilyenkor kell, mert el lehet azt kezdeni korábban is, és ahol van család, ott családi összefogással minden sokkal egyszerűbb lesz. Ezekben a hetekben, amelyekre állítólag a rohanás jellemző, biztosítsunk otthon csendes ádventi estéket. Akár családban élünk, akár egyedül. Sokáig egyedül éltem és úgy is voltak nagyon meghitt karácsonyi estéim és meghitt ádventi estéim. Ha ilyenkor egy ádventi gyertya mellett beszélgetnek az emberek, ebben még a család nem hívő tagjai is örömmel részt vesznek. Ha meg az őket nem zavarja, vagy hívők vannak együtt, természetes, hogy elő kerül a Biblia, elhangzik az imádság, esetleg egy-két ének, és istentisztelet hangzott. Miközben a világ zajos, aközben Isten népe csendben Őelőtte van, és Őt magasztalja.

Ezért olvastam fel az ézsaiási igét, amiről nem olyan régen igehirdetést hallhattunk itt. Azt mondja itt Isten az Ő népének: "Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna. Csendességben és reménységben erősségetek lett volna. De ti nem akartátok, hanem azt mondtátok: Nem, sőt lóra ülve futunk! Ezért futnotok kell! Gyors paripán elvágtatunk! Ezért gyorsak lesznek üldözőitek!"

Vagyis: ha nem kell a csend, hanem belemenekül az ember a harcba, akkor ez a bűne lesz a büntetése. Akkor harcolnia kell. Ha nem az Úrban bízik, hanem maga veszi kezébe a dolgai intézését, akkor magára marad, és neki kell megpróbálnia elintézni. Aztán megnézheti magát, mire jutott Isten nélkül. Olyan szomorú ez a feltételes múlt, ez a volna. Megmaradhattatok volna...

Isten mindent kínált ahhoz, főleg a csendet, a reá figyelést, a benne való bizalmat, hogy megmaradjanak, győzedelmeskedjenek és erejük legyen, de ők Isten nélkül belelovalták magukat ebbe a rohanásba, és rohanniuk kell.

Elgondolkoztam azon, hogy az első karácsonykor micsoda felfordulás volt Izráelben. A népszámlálás miatt békétlenség, lárma, jövés-menés, az egész ország hangyabollyá vált. Mindenkinek menni kellett oda az akkori közlekedési eszközökkel, vagyis a legtöbbeknek gyalog, ahol az ősei születtek. Otthagyni munkát, családot. Tele voltak méreggel, dühvel a rómaikkal szemben.

És ebben a nagy lármában és rohanásban kik találkoztak legelőször a megszületett Jézussal? A pásztorok meg a bölcsek. A pásztorok, akik csendben őrködtek a nyájuk felett, és ott hallották meg a karácsonyi evangéliumot: Megszületett a Messiás. És elhitték ezt a képtelen igei üzenetet: hogy ha meg akarjátok látni, akkor a jászolban találtok egy kisgyereket. Nem oda szokták tenni a gyerekeket, meg miért olyan kisgyerek még az a Messiás. A Messiásról olyan elképzeléseik voltak, hogy hatalmas, erős, győzelmes hadvezér. Semmi sem felelt meg az elképzeléseiknek, de elhitték az igét, és meggyőződtek róla. S mindez a csendben történt.

És a bölcsek, akik szintén csendben, a maguk nyelvén kaptak egy jelzést, annak engedtek, és hosszú utat megtéve hódoltak egy kisgyerek előtt.

Aki csendben meghallja az igét, és komolyan veszi, aki szintén meghallja az igét és leborul Jézus előtt, az találkozik vele akkor is, ha a világ éppen a feje tetején állt és a harsogástól a saját szavát sem hallja az ember. Ezért is olvastam fel a 46. zsoltárt, mert azt mondja itt az Úr: "Csendesedjetek, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten. Magasztalnak engem a népek."

Tartsuk frissen, hogy mi a karácsonynak az értelme, kit ünnepelünk karácsonykor. Ne engedjünk semmiféle kényszernek, se szokásoknak, se semminek, csak annak, amit Isten igéje szerint helyesnek látunk. Ne engedjük, hogy belekényszerítsenek ebbe a rohanásba. És ha körülöttünk lárma van is, mi maradjunk csendben az Úr előtt.

d) Még azt szeretném megemlíteni: lássunk tovább az orrunknál. Tehát azok az ajándékok, amiket adunk egymásnak, meg kapunk egymástól, emlékeztessenek mindig az Isten kimondhatatlan ajándékára - ahogy Pál apostol írja - Jézusra. A fenyőfa, amit felállítunk otthon, emlékeztessen arra, hogy minden ága felfelé mutat, arra a Jézusra, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. A gyertya fénye juttassa eszünkbe, hogy a nép, amely sötétségben járt, Jézusban látott nagy világosságot, és ma is Ő a világ világossága.

És azt, hogy lássunk tovább az orrunknál, jelentse azt is, hogy ne csak a megszokott szűk családi és baráti kört ajándékozzuk meg, hanem kérjük el Istentől kinek szerezhetnénk örömet, aki minket talán nem is ismer, akinek talán senki sem szerez örömet karácsonykor sem, akitől nem fogunk kapni ajándékot, és nem fogunk visszakapni sem semmit. Kinek lehetne így örömet szerezni?

Valamelyik esztendőben hallottam egy kislányról, aki amikor az édesanyjával karácsonyi bevásárló körúton volt, meglátott a kirakatban egy pulóvert és nagyon megtetszett neki. Csak megemlítette: milyen szép az. A mama elhatározta, ha kijön a pénzből, megveszi neki karácsonyra. A kislány azonban meghiúsította ezt a tervet, mert néhány nap múlva azt mondta: anyu, rendet tettem a szekrényemben, nekem öt pulóverem van. Ne vegyél nekem hatodikat, hanem engedd meg, hogy kettőt odaajándékozzak annak az osztálytársamnak, akinek az édesapja néhány éve meghalt, és ez a kislány minden nap ugyanabban a pulóverben jön iskolába, és van egy húga is. A mama megengedte, a kislány kimosta, becsomagolta a két pulóvert, és elmondta: amikor hazafelé jött, boldogabb volt, mintha ő kapott volna ajándékot.

Ez meg van írva: jobb adni, mint venni.

Hallottunk egy családról, akik nagy nyomorúságban vannak. Az egyik házaspár elhatározta, hogy elmegy, és a számos gyermeknek visz egy-egy kis csomagot. Aztán útközben az a gondolatuk támadt, hogy vesznek egy zsák krumplit is, meg néhány kiló cukrot, és azt is elviszik, talán nem veszik rossz néven. Amikor a zsák krumplit letették, az asszony sírva mondta el, hogy három nap óta margarinos kenyeret esznek a gyerekek reggel, délben, este, mert nem volt más, és a krumpli nagy ajándék volt.

Néhány évvel ezelőtt néhány hívő fiú arra az elhatározásra jutott, hogy karácsony szent estéjét nem a családjuk körében töltik, hanem bemennek az egyik nagy budapesti kórházba, és akik ott vannak, vagy akiket éppen az ünnepekre vittek be oda, mert ilyen is van ám, és nem kevés, azokat köszöntik egy karácsonyi énekkel. Mentek kórteremről kórteremre. Elmondtak egyetlen igét, azt, amit az angyalok mondtak a pásztoroknak. Elénekeltek egy verset és letettek az éjjeli szekrényekre egy igét írásban, meg egy szem gyümölcsöt. Ennyire telt a zsebpénzükből. És mérhetetlen sok örömet szereztek. Egy valaki, egy idős néni, aki egész életében hátat fordított Istennek, azon az estén nyitotta ki a szívét az Úr Jézus előtt, ők pedig boldogan mentek haza.

Ezeket csak azért mondtam el, hogy sokféle lehetőség van arra, hogy ne csak azokat ajándékozzuk, akiktől mi is várunk, vagy akiknek úgy érezzük, tartozunk, és ajándékozni kell. Ajándékozni szabad ilyen módon és ilyeneknek is, ha kész a szívünk, Isten meg fogja azt mutatni.

Ezek az emberek a mai kornak az angyalai. Ahogy az angyalok hirdették a pásztoroknak, úgy hirdetik ma azoknak, akik nem tudják, vagy eddig nem vették komolyan: Jézus megszületett, Jézus él.

Nem akarunk-e ezen a karácsonyon angyalokká válni? Aki csak magára gondol, és csak magának meg a szűk körének akar bevásárolni, az megy üzletről-üzletre, számol, veszekszik, megbánja, megint elhatározza, és a végén vonszolja magát hazafelé fáradtan, lehet, hogy csomagokkal megrakottan és kiürült pénztárcával. Aki meg kész Isten angyalaként szolgálni mások, az nem vonszolja magát, hanem annak örömmel telik meg a szíve és repül. Isten ilyen lehetőségeket is készít nekünk.

Forrás: Pasaréti Református Gyülekezet

Rákos Sándor: Igazság két irányból

a fal

kívülről ellenállás

belülről védelem

Hajnal Anna: Éneklek neked

Mint a furulyás pásztor a réteken
olyan egyszerűen, add, dicsérjelek Uram,
rétek mézderűje
illatozzon dalomban.

Mint a réti patak, szelíd legyen szívem,
szirt, zuhatagos harang, bánat kerüljön már,
add, legyek patakod
tisztán tükrözzem eged.

Vagy hadd legyek dalod, méhek örömdongása,
virágzó lenvetés, fölötte tavaszi ég
zümmögj el néha Uram,
ízleld ajkadon mézem.

Rákos Sándor: A névtelen

te nem tudod ezt nem is tudhatod
ha mindenre megtanítottak
erről hallgattak előtted nem látod
nem hallod nem érzékeled
a névtelent – sarokban meglapul
a ráncok száját sötéttel tömi
elmélyíti a vonalakat
betölti a tárgyak öbleit
fölhasadó fényből összecsapódó árnyékból
feketén és fehéren integet

te nem tudod ezt nem is tudhatod
erre nem tanítottak az iskolában
erről jólértesült társaságokban sem beszélnek
de holnap vagy holnapután
talán már ma este is
fejedhez kapsz mint akit gránátszilánk ért
torkodból nyögés szakad föl
s egyszerre mindent tudsz és látsz és hallasz és megértesz

József Attila: Nagy ajándékok tora

Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog
Szived fölött, a melled közepén,
Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt' ne járj, mert ott sohaj terem.

Ha szomjazol, hát asszubort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok
S ha érzed, hogy az íze keserű -,
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel -,
Szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.
Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.

Tamás Tímea: A hosszú vers

                  “jól csak a szívével lát az ember”

El kell hagyjalak.
Csak így, igekötők és kötőszavak nélkül,
helytelenül, kimondatlanul, de véglegesen.
Sok érzelemmel fogom tenni, és sok könnyel,
szívem fog úszni rajta

Rosszul ír a számítógép,
Nagyra cseréli a kicsit, kicsire a nagyot,
Minden pont után újra akarja kezdeni,
Makacsul, mint egy gyerek,
És nem tudja, hogy nem lehet,
Amit én már gyerekkoromban tudtam,
Beleírták az emlékkönyvembe,
Hogy “a barátság egy arany fonal,
Ami könnyen elszakad,
Össze lehet kötni újra,
De a csomó megmarad”.

Vajon a gép tudja a véget és a kezdetet,
Vajon tudja, hogy miért cseréli
A betűket s az ékeket,
Amit magunk közé verünk,
S amik miatt majd elveszünk,
Mert szekértábor az életünk,
S a mindennapi csaták zajában
Egyre csak halkul a szavunk,
Hosszú sorokat írunk, s hogy
Mit, kit akarunk, alig tudjuk

Valamilyen győzelmet szeretnénk mindenáron,
Pedig már rég elkerül az álom,
Az a rövid üdítő fajta,
Aminek három sor az anyja,
Gyönyörű három sor, néha csipkének látod,
Bor alá teszel, és elmélázod
A múltat, a napot, a tengert,
Ami valaha tied volt, de már nem lett
Se otthonod, se vágyad, se álmod,
Nem is keresed, s nem is találod

Hosszú a vers, pedig rövid kéne,
Három sor kellene, s a vége
Csak annyi, hogy el kell mennem,
Amíg még egy kis erő maradt bennem,
Mert különben végem, ha maradok,
Nem oldod le rólam a lakatot,
Mert nem érdekel, hogy mit őrzök,
Csak annyit akarsz, ne legyek őröd,
A várat akarod, s a szekértábort,
Hogy bevehesd és megtaláld

Advent

Végh Tamás: Ennyi?!

Túllépni öröknek hitt, csodaszép pillanatokon,
szívemelő álmokon, nap-nap után elpergetve
kezünkből áldó nyaraink hullámzó kalászait,
s tétlen várni, míg felettünk magába roskad az ég.
Dolgunk ma, tényleg ennyi lenne csak itt?!

Gyökössy Endre: Recept

- Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.
- Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.
- „A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és - azt hiszem, így hangsúlyozta - gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan.” Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?
- Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.
- Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá - rettenetes kimondani is -, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?
- Mit tett eddig?
- Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.
- Mióta imádkozik ezért?
- Amióta tudom, hogy gyűlölöm.
- Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?
- Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.
- Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?
- Hát…, hogy szeretni tudjam.
- Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?
- Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.
- Szeretnék valami mást is ajánlani.
- Azért jöttem.
- Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?
- Igen, körülbelül így.
- Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban…
- A kereszten?
- Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket…
- De mit tegyek?
- Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.
- De mondtam, hogy gyűlölöm.
- Meg akar gyógyulni?
- Igen.
- Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.
- Mit tegyek hát?
- Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?
- Kiváltanám.
- Bevenné?
- Bevenném.
- Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?
- Írom.
- Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. - Írja csak, írja… Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt - csak őt - beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.
- Már évek óta nem zongorázik.
- De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.
- A csókot is kell?
- Igen.
- Jaj!
- Miért, jaj?
- Mert évek óta nem csókoltam meg.
- Vállalja ezt a hetet így?
- Megkísérlem.
- Isten segítse. Várom…
Nem jött. Hetekig nem jött…
De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: - Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: - De jó vagy mostanában hozzám. - Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.
Aztán hozzátette: - Adja másnak is oda ezt a receptet…
Tessék.

Csoóri Sándor: Biztató

Csak úgy, mint a vakond a földalatti éjszakában,
csak úgy, mint a szél, mikor átsüvít a Holdon,
          e világvégi galambházon,
csak úgy, mint a puskagolyó, mikor belebotlik
          a testbe arcra bukva,
csak úgy, mint a rakéta, mikor a magasság szívét
          átszakítja,
csak úgy, mint a szeretők, akik fölélik életüket
          s nem hagynak a halálra semmit,
          csak kabátjukat, esernyőjüket;
csak úgy, mint a pilóta, a bekeríthetetlen ég
          fegyence, ki azért száll
          egyre magasabbra, hogy a földet
          múlhatatlanul megszeresse;
csak úgy, mint aki kövekről beszél folyton,
          pedig hát nem hisz másban,
          csak az embert megszülő földben,
          arcán egy szerelem nyoma, akár
          a vaspatkóé, halványulóban, eltűnőben.

József Attila: Óda (részlet)

-részlet-

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

Pósa Lajos: Dal a dalról

Mi szép a dal, ha szárnyra kél!
Lágyan susog, mint a levél.
Mint esti szél a levelen,
Dalban sohajt a szerelem.
Édes gyönyör lágy sóhaja,
Az égre száll minden szava,
Fölcsókolják a csillagok -
Daloljatok! Daloljatok!

Mi szép a dal, ha szárnyra kél!
Zúgó vihar hangján beszél.
Mint a villám a bérczfokot,
Csapkodja fenn a zsarnokot.
Harsogva zeng, lángolva szól
Szabadság szent oltáriról.
S ledőlnek a kevély nagyok -
Daloljatok! Daloljatok!

Mi szép a dal, ha szárnyra kél!
A csüggedő ujul, remél.
Mint égi hang, vigasztaló,
Fájdalmakat elringató.
Mi szép a dal vak éjszakán
A tömlöczök bús ablakán!
Vidúlnak a szegény rabok -
Daloljatok! Daloljatok!

Mi szép a dal, ha szárnyra kél!
Bilincse nincs, senkit se fél.
Csapongva tör a nap felé,
Repül az Úr trónja elé.
Örök, szabad, szeplőtelen,
Világa a nagy végtelen.
Oh, szép dalok! Dicső dalok!
Daloljatok! Daloljatok!


Esma Redzepova - Dzelem, Dzelem

Anga Mária: A Te lélegzeted…

Veled voltam. Tisztán és
visszavonhatatlanul kristályosodik
az ott maradásom, még akkor is, ha
azóta lehettem reggel, délután, vagy
az évszakok között hánykolódó didergés.

De a Te lélegzeted tart bennem erőt,
és az ölelésed emeli égig előttem a nyárfát.

Mert minden forrás akkor
tört fel égből, földből,
amikor ott voltam veled.

Falu Tamás: Esti ima

Ne fájjon a lelkem,
Ne fájjon a testem,
Legyen, ki felemel,
Amikor elestem.
Amit méznek érzek,
Epévé ne váljék,
Kövessen a béke
Mint jóságos árnyék.
S ha majd jő a halál,
Szóljon hozzám szépen,
S ne a hátán vigyen,
Hanem az ölében.

József Attila: Flóra

Kozmucza Flóra



József Attila - Latinovits Zoltán: Flóra

1. Hexaméterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

2. Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe’.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

3. Már két milliárd

Már két milliárd ember kötöz itt,
hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik
a szép jóság s a szelid érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre,
ha nem segítesz nékem, szerelem.

Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
a csendes eső és a tiszta nap.
Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
hogy levelei kiviruljanak.
Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg,
munka, szabadság, kenyér s jószavak.

Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
mint gyermekeknek játék, oltalom,
munkásoknak emberi öntudat.
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,
mely igazodni magára mutat.

4. Buzgóság

Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
s megbékülne e háborús család,
az emberek, keresném engedelmes
szívvel
az örökös ifjuság italát.

Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
ha pírban zöldel a fiatal ág -
bár búcsút int nekem... E fura dolgot
űzném,
az örökös ifjuság italát.

Fecseghetnének nyelves tudományok -
mind pártfogolna, ki szivébe lát:
legalább keressem, amire vágyok,
bár nincs,
az örökös ifjuság italát.

5. Megméressél!

Már nem képzelt ház üres telken,
csinosodik, épül a lelkem,
mivel az árnyakkal betelten
a nők között Flórára leltem.

Ő a mezőn a harmatosság,
kétes létben a bizonyosság,
lábai kígyóim tapossák,
gondjaim mosolyai mossák.

Ízét adja a tiszta víznek,
száját adja a tiszta íznek,
hazaszólít, amikor űznek,
szemében csikó legelészget.

Ő az okmány, kivel a kellem
a porráomlás ellen, a szellem
az ólálkodó semmi ellen
szól, pöröl szorongó szerelmem.

Érdekeimből megértettél,
bátorrá vakmerőből tettél,
kínlódtál, amig nem szerettél,
egész világom ege lettél, -

hát dícsértessél s hirdettessél,
minden korokon át szeressél
s nehogy bárkiben alább essél
mindig, mindenütt megméressél!

Advent

H. Hadabás Ildikó: Csempeszkopácsi pipitérek

Húsz öregember, így nyár előben
betölti a kis templomot,
eltűnődöm, kik itt maradtak,
s vigyázzák ezt a hit-csodát,
vajon gondolnak néha arra,
az idő hogy is megy tovább,
ha imakönyveik bezárva,
s némák lesznek a dallamok,
és a kőfalból kibukó fej,
apostol arca egyedül
merengi nézve a sötétet,
s mormolja azt a szent fohászt,
- ahogy tette és fel nem adta,
vagy nyolcszáz esztendőkön át -
Uram, irgalmazz! s majdan
talán ő látja egyedül,
hogy templomkerti pipitérek
fehére fénylőn felderül,
ha Boldog Asszony fátyla lebben,
s csillagos lesz az éjszaka,
s a nyár előben remény támad,
húsz öregember után egy,
aki a pappal imádkozza,
tíz falu helyett egyedül:
Könyörülj rajtunk, Uram! Könyörülj!

Te bocsáthatsz meg egyedül!

Lénárd Ágnes: Mit szeretnék karácsonyra?

Visszakapni az ünnepet magát.
Újraélni a fénylő csodát.
Ámuló szemmel nézni a karácsonyfát.
Beszívni erdő-üzente illatát.
Érezni a szeretettől meleg szobát.
Tudni odakint december havát.
Hallani a csengettyű hangját,
Édesanyám kedves hívószavát.
Állni megilletődötten, némán,
mint gyermekkorok karácsonyán.
Hinni ajándékhozó Jézuskát,
és sírni, kisírni évek bánatát.

Boda Magdolna: (ma minden másként lesz)

ma minden másként lesz
ma nem  ölnek csecsemőt
és nem jön a számlás
ma a zeneszerzők a zenébe
beletesznek néhány
szünetet, néhány szép csöndet,
az anyák megsimítják
a gyerekek fejét,
a férj rámosolyog a feleségre,
a boltos is köszön,
ma béke van,
köztünk járkál a szeretet.
Ijedten és lopakodva.

De mégis…
mindenekelőtt…
és mindenek ellenére.

Falu Tamás: Öregszel

Vacsorád kenyér és tej,
Már a tyúkokkal lefekszel.
Esti imád mély sóhaj,
És azt érzed: öregszel.
S szeretnél hazamenni,
Hol gyerek voltál egyszer.

Szeretnél hazamenni,
Hol egyszer gyerek voltál,
De a vén utca eltűnt,
A ház is leomlott már,
Derékba tört az oszlop,
S elhervadt a folyondár.

Homlokodnak bús ráncát
Egy kéz mélyebbre véste.
Azt mondod csöndben: Holnap...
S félve gondolsz a vészre.
Pedig meghaltál tegnap,
Csak nem vetted még észre.

Sebestény-Jáger Orsolya: Decemberi csoda

Ha megvénülök, majd merengve mesélem:
egy szelekkel futtatott decemberi napon,
négyszer láttam szivárványt az égen,
ahogy ámulva kinéztem más-más ablakon.

Láttam akkor, amint földig hajolt le,
s mögötte roskatag felhők vonszolták a telet,
kint tombolt a szél – és mégis tavasz volt,
vagy talán mondhatjuk úgy, hogy kikelet.

Fénylőre gombolta kabátját az ég,
bár decembert írtunk (épp negyvennégy éve születtem),
s mintha tépelődő szívem simogattad volna,
ahogy szövetséged íve áthajlott fölöttem.

Boda Magdolna: (repedés-virág)

Az aszfalt rése
között
egy százszorszép virul
az élet szép indulata:
a bármiképpeni élni akarás
                                         
hát így kell,
ha csak így lehet:
az aszfalt rése között.

Boda Magdolna: Idegen madár

Idegen vagyok. Igaz már tudod,
hogy két cukorral iszom a kávét
és hogy reggelente nem fésülködöm.
Tudod, hogy tudom: jó a világ és rossz.
Hogy néha úgy megyek, hogy állok.
Idegen vagyok.

Tudod, hogy erős vagyok, néha mégis sírok,
ha elbukni látszom.
Hogy bátorságomban félek és hogy sokat beszélek,
de igazából már én sem figyelek magamra.
Idegen vagyok.

A bizonyosságok elhagytak. Idegen tenyerekből
idegen mosolyokat szemelgetek,
mint egy folyton éhes madár.
Mint egy folyton éhes idegen madár.

Vajon meddig tart az idegenség sivatagja,
vajon meddig tart e tikkasztó vándorlás?
Mikor mondod, hogy isten hozott?

József Attila

" Ha tested fázik, lelkem Rád adom."

József Attila: Bolyongok

Bolyongok

Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.

Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.

Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.

József Attila: (Az Isten itt állt a hátam mögött...)

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.                    
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

József Attila: Pirosszemű

Sok szárnyad alatt melengeted
Együgyü, szebbik szivemet.
Már hullnak a legpirosabb almák,
Ők is
Visszagondolnak szemedre.
Pirosszemű madaram hol vagy?
Bejártam
Sok fekete földet utánad.
Repülj csak.
Aztán gyere vissza. Én várlak.
És sokat járkálok az uccán, keresem
Piros nyomod a levegőben.
Kavicsokat dobtam a folyóba,
Ő is itthagy most engem.
Oly magos házak közt élek.
El is vesznék, ha nem vigyázna rám
Nehány ittfelejtett éneked. Pedig
Szeretnék nagyobb lenni mint a házak -

Meglátnál messziről, amint
Szemem fölé emelt tenyérrel
Nézelődöm és szomorú vagyok.
Pirosszemű madaram hol vagy?
Sok szép földet bejártam utánad.

Baka Györgyi: Várlak téged

a megelevenülő szél
szívembe sodorja
a hajnali harangszót

testem szomjúságtól
megrepedt földként
sóvárog fényed után

várlak téged

mikor még semmi
mélységek nem voltak
te már láttál engem
mielőtt a mezők lettek
te már virágoztál
a beléd simuló alázat
kikel miként a fű

fészked lehetnék

leheletemmel
etetnélek mint édes
égi madarat
ki szabadon szárnyal
megnyílt tereimben

 bújok előled

játszi könnyedséggel
rezgő lombok alá
árok mélyébe, kerítés tövébe
gyermeki énem átsüt a résen

találj rám

Seléndy Balázs: Aki nincs itt

Minden nap
gondolok rád, a részre
aki nincs itt, gondolok rád
amióta
elhagytál
nem akarva, de igent mondva
a végső, otthonról jött,
hívszóra.

Gondolok rád és amikor elindulok
te jössz velem,
akárhová megyek
te jössz velem
a résszel együtt, aki itt van,

mert mi hárman
egy vagyunk,

és talán az a világ,
amit mi fogunk teremteni
nem lesz az a szomorú-szegény világ,
amit te hagytál el, talán ez
szeretet világ lesz,
olyan amilyen volt

mielőtt minden szétesett,
mielőtt le kellett hajtani fejünket
mert hirtelen rádöbbentünk arra,
hogy testünk
meztelen.

Cseri Kálmán: Hol vagy?

Alapige:1Móz 3,8-13

"Amikor meghallották az Úristen hangját, amint hűvös alkonyatkor a kertben járt, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem. Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem."


*

Igehirdetés

Ezen a héten minden este egy-egy kérdést hallunk majd, amit Isten intéz hozzánk. Ez talán meglepő, mert azt természetesebbnek szoktuk találni, hogy mi intézünk kérdéseket Istenhez. Néha gőgös elbizakodottsággal még kérdőre is vonjuk Őt egy s másért, amit cselekedett. Megkérdezzük tőle: miért tesz valamit. Miért engedi meg, hogy megtörténjenek dolgok? Meddig tart még az, amit nem szeretünk? Miért van szenvedés ezen a világon? Miért kell nekünk többet szenvednünk, mint azoknak, akik nem ilyen derék emberek, mint mi? Sorjáznak a kérdéseink. Most azonban Isten kérdez, és majd látni fogjuk, hogy az életünk függ attól, hogy meghalljuk-e az Ő kérdéseit, és mit válaszolunk azokra.

A történelem során az első kérdés, amit Isten az embernek feltett, az, amit most olvastunk: Hol vagy? Hadd kérdezze ezt ma este egészen személyesen mindnyájunktól. Hol vagy? Milyen állapotban vagy? A szó mindenféle értelmében, testileg, lelkileg. Hol vagy a hitedet vagy a kételyeidet tekintve? Hol vagy erkölcsileg? Hol vagy emberileg? Fontos kérdés ez.

Egyszer itt a templom előtt egy külföldi rendszámú autó állt meg, és térképpel a kezében valaki azt kérdezte tőlem, hogyan lehet eljutni a balatoni útra. Kezdtem keresni a térképen, hol vagyunk mi, hogy megmutassam, innen hogy lehet eljutni, de a szavamba vágott, és azt mondta: az őt nem érdekli, hol vagyunk, a balatoni utat mutassam meg. Jó, megmutattam. Aztán elbizonytalanodott és azt kérdezte: és innen hogy jut el oda. Mégis csak meg kellett nézni, hol vagyunk. Mert ahhoz, hogy helyes irányt tartsunk, vagy helyes irányba térjen az életünk, ahhoz mindenekelőtt azt kell látnunk, most hol vagyunk.

Ezért kérdez Isten ezeken az estéken most minket. Isten kérdésének mindig kettős jelentősége van. A kérdéseivel egyrészt eszmélteti, figyelmezteti az embert mindig valami rendellenességre, másrészt pedig keresi, hívja. Mint amikor este összeszedjük a gyerekeket a kertből, mert nem akarnak bejönni, s kiabáljuk: hol vagy? Ez nemcsak azt jelenti, hogy földrajzilag azonosítsuk a helyet, ahol most tartózkodsz, hanem ez azt is jelenti, hogy gyere be! Találkozni akarok veled. Hívlak. Be lehet jönni. Vissza lehet jönni. Isten kérdései mögött is ott van mindig ez az érthetetlen örök szeretete. Visszajöhetsz, várlak, gyere!

Éppen tegnap került a kezembe egy német lelkésznek a beszámolója, aki egész életében az Oroszországban levő német gyülekezetekben szolgált. Sokszor nagy szétszórtságban voltak ezek a gyülekezetek. A karácsony előtti napon, december 24-én, egy haldoklóhoz hívták. Lóháton közlekedett. Elindult arra a távoli tanyára, amit mondtak. Meg is érkezett, de egy kicsit messzebb volt az a tanya, mint ahogy gondolta. Leírja részletesen, milyen csodálatosan megáldotta Isten azt a beszélgetést, és egy idős, beteg férfi, aki néhány nap múlva meghalt, hogyan adta át a szívét az Úr Jézusnak.

Az idő azonban eltelt, és amikor visszafelé indult, már alkonyodott. Mindenesetre nekiindult és szaporázta a lónak a lépéseit az úton. De rövid idő múlva olyan rettenetes sötétség - ahogy a gyerekeink ma mondanák: töksötét - lett, hogy semmit nem lehetett látni. Se csillag, se holdvilág, semmi. Egy idő után rossz érzése támadt: vajon az úton megy-e ez a ló, nem rossz irányba mennek? Otthon este istentisztelet lesz. Neki haza kell érnie. Azt írja, rettenetes érzés volt az, hogy nem tudtam, hol vagyok, és nem tudtam, merre kell mennem, hogy a célomat elérjem. Csak egyetlen irány jó, de melyik az a sok közül, és honnan tudhatom meg? Volt nála egy doboz gyufa, elővette és meggyújtott egy szálat, hogy lássa, vajon az úton van-e. Nem azon volt. Kicsit elment jobba, kicsit balra, ott sem volt út. Ott állt a sztyeppe közepén teljes sötétben.

Imádkozott, és imádsága közben megszólaltak távolban a harangok. Az otthoni gyülekezet templomának harangjai, ahova őt istentiszteletre várták. Leírja: a lova is felkapta a fejét, hegyezte a fülét, elindultak a hang irányába, és kicsit késve, de megérkeztek. Hazaérkeztek.

Ezeken az estéken még szól a harang, és Isten kérdéseiben ott van a hívása is. Jó lenne, ha így hallgatnánk ezeket a kérdéseket, és így mozdulna az életünk.

Rátérve igénkre, miért kérdezte Isten az első embertől: Hol vagy? Miért kellett eszméltetnie Ádámot? Azért, mert hozzá méltatlan helyen és kétségbeejtő állapotban volt. Reszketett egy bokor alatt. Márpedig őt Isten nem bogárnak és nem kisvadnak teremtette, ami meghúzhatja magát a bokorban, hanem embernek. Hogy került oda, és mitől fél?

Őt arra teremtette Isten, hogy az Istennel való közösségben érezze jól magát. Ebben a közösségben mindene megvolt, amire szüksége volt. Békessége volt, biztonságban érezhette magát, bőségben élt, és mindez együtt a szó mindenféle értelmében boldoggá tehette. Csupa b-betűvel kezdődő főnév: békesség, bőség, biztonság, boldogság, és mindez azért volt, mert bízott Istenben.

Isten azt mondta, hogy ez a gazdag teremtettség a tied. Azt csinálsz vele, amit akarsz, és a kert minden fájáról annyit egyél, amennyit akarsz. Egy fáról ne egyél: a jó és a gonosz tudásának a fájáról, mert ezzel Isten magának tartotta fenn az erkölcsi értékítéletet. Vagyis azt, hogy mi jó és mi rossz, ezt mindig Isten mondja majd meg Ádámnak. Ő pedig bízzék annyira a Teremtőjében, hogy elhiszi neki, hogy az a jó és az a rossz, amire Ő azt mondja.

Itt kezdte ki a kísértő az embert, és rávette, hogy vonja meg a bizalmát Istentől. Azt hazudta neki, hogy ha mégis eszik arról a fáról, nemhogy nem hal meg, hanem olyan lesz, mint Isten, és ő fogja eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Az ember hallgatott a kísértőre, ezzel elveszítette az Istennel való közösséget, és ezzel elveszítette a békességét, biztonságát, boldogságát is.

Azonnal megjelentek az életében olyan szörnyű tapasztalatok, amik addig teljesen ismeretlenek voltak. Fél. Addig nem félt senkitől és semmitől. Miért félt volna? Félni kezd. Menekül. Isten elől menekül, akivel addig a legszorosabb közösségben volt és teljes bizalomban élt. Bújik egy bokor alá, mint egy kis állat, és ott remeg. Megjelenik a fájdalom, amit addig szintén nem ismertek. Megjelenik az, hogy a munka, ami addig csupa öröm volt, most gyötrelmessé vált. Feltűntek a gyomok és a kártevők, az élősködők.

Egymásra hárítják a felelősséget a feleségével. Addig soha nem veszekedtek. Bevonul az első ember életébe a halál a maga egész sleppjével: megjelenik a sírás, a jajgatás, a magány, a háborúk és azok nyomában az éhínség, a szükség, a nélkülözés. Erre nem gondolt, hogy ezzel jár az, ha becsapja maga mögött az Isten országának a kapuját. Ha azt mondja: majd én egyedül, az Isten se szóljon bele! Majd én leszek a magam istene, majd én döntöm el: mi jó, mi rossz.

Először csak kételkedett Isten igazmondásában, aztán elhitte az ördög hazugságát, és ez lett belőle. Ezt az állapotot nevezi a Biblia bűnnek. Az Istentől való elszakítottság állapotát, az Isten- nélküliséget, amelyben megpróbál ugyan az ember istenkedni, de egyre kétségbeejtőbb helyzetbe sodorja magát, és egyre tehetetlenebbül szenved ezektől az idegen erőktől. Mert addig csak Istentől függött, egyébként teljesen szabad volt, még arra is, hogy otthagyja Istent. Most pedig egy sor sötét erőtől vált függővé, és ebben a rabságban kénytelen élni, és így élünk mi a mai napig is. Ha valaki kérdésekkel ostromolja Istent, hogy miért születnek fogyatékos gyerekek, miért van háború, és miért nem tudjuk megszüntetni az éhínséget, miért nem küszöböljük ki a betegséget, mikor annyira okosak lettünk már - akkor minderre ez a válasz: ezért.

Mert az Isten országán belül mindez nem volt, ott voltak a b-betűsök, meg sok minden jó és szép. De mi jöttünk el onnan. Itt kívül pedig ez uralkodik, mi meg nem tudunk uralkodni rajta. Ebben a rabságban, és ennek sokféle szomorú következményében szenvedünk. Ezért kérdezi Isten Ádámot és a mindenkori Ádámokat: Hol vagy?

És jön a következő kérdés is: Ettél arról a fáról, amitől tiltottalak? Téged már mindennel meg lehet etetni? Téged be lehet etetni, amivel akarnak? Elég az, hogy a multik ügyesen reklámozzák, és elég az, hogy a tv-ben minden este úgy tálalják? Megveszed a mérget is és megeszed? Nem is tudod, hogy méreg? A csomagolás így megtéveszt? Hol vagy, ember? Hova kerültél? Hova süllyedtél?

Isten eszméltetni, figyelmeztetni akarja az embert, és ma este minket is.

Hadd folytassam ezt olyan személyes hangon, amilyen személyesen Isten végig kérdezett engem, miközben készültem. Ez tehát a kérdése: Hol vagy? Hol járkálnak most is a gondolataid, miközben fél füllel hallgatod az igehirdetést? Hol szoktál kóborolni az Interneten? Miket nézel ott meg? Miket szeretnél még megnézni, ha nem szégyellnéd, vagy ha mindig csak egyedül lennél?

Hol vagytok mint házaspár? Elindultatok szerelemmel, egymást segítve, a szerényebb anyagiakkal is megelégedve, most több van, mint az induláskor volt, s talán a párodnak a jelenléte is idegesít már. Hogy jutottatok ide? Mi lehet ennek az oka? - Hol vagy vasárnaponként? Pizsamában egész nap? Vagy még keményebben dolgozol, mint máskor, mert akkor aztán magadnak csinálod? És az Isten parancsa? Az Isten ajándékai, amiket kínálna az Ő igéjében, az imádság csendjében, a hívők közösségében? Nem kell? Vagy meg is szoktad már, hogy anélkül is megvagyunk valahogy? Valahogy megvagyunk, de kérdés: élet-e? - Hol vagy? A szeretőd ágyában, míg a párod kínlódik a gyerekekkel meg a problémákkal? Szorongatod azt, aki majd valaki másnak a hitvese lesz később? Hol vagy? Vagy nem csinálsz semmi ilyet, csak titokban irigyled azokat, akik "bátrak" erre és meg is teszik?

Hol vagy Ádám? Mit keresel ott a bokorban? Jó neked ott? Jó dolog félni? Jó dolog, hogy annyi mindent takargatni kell? Titkolni, magyarázni, elhallgatni? Közben ismered a belső magányt, néha már saját magadat is megveted. Hol vagy? Bebetonoztad magadat a kételyeidbe és büszke vagy rájuk, csak éppen nem visznek sehova. Vagy megmerevedtél egy sértettségben, és abból nem lehet kimozdítani? Vagy ott pöffeszkedsz a magad önelégültségében, kritizálva mindenkit? Vagy éppen a magad kétségbeesésében? Vagy valami langyos vallásosságban pancsikálsz, és ítélkezel mindenki felett, az egész hitetlen világ felett, csak éppen Jézushoz nem vezetsz senkit, mert nem is tudod, hol van Jézus, mert nem vele élsz, hanem csak hallottál róla.

"Amikor meghallotta az ember az Úristen hangját, elrejtőzött a kert fái között és ezt mondta: Hallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el."

Ez a világ tele van ilyen rejtőzködő, menekülő emberekkel. Menekülünk a szerepeinkbe, az álarcaink mögé. Menekülünk a lázas tevékenységbe, vagy menekülnek sokan egy betegségbe. Menekülünk a munkába és a szórakozásba, a hallgatásba és a fecsegésbe, a látszatok és a hazugságok mögé. A gondoknak, a kételyeknek a sötét bokraiba. Sokszor már önmagunk elől is menekülünk, a saját lelkiismeretünk elől, vagy a számon kérő, vádoló tekintetek elől. Vagy az elől, hogy végre szembenéznénk a valósággal és meg mernénk azt fogalmazni magunknak. Menekülünk a felelősség elől. Isten kérdez, és nem tudunk felelni, mint itt Ádám.

Tudjátok-e, ha Isten világos kérdésére Ádám egyszavas világos választ mond, segíteni lehetett volna a bajon? Mi volt Isten kérdése? Ettél arról a fáról, amelyről tiltottalak? Mit kellett volna mondani? Ettem. Ennyit. Nem büszkén, hanem szégyenkezve. Szégyellem, hogy ettem, és tudom, hogy ezzel ellened lázadtam fel. Van-e valami megoldás, Uram?

Nem ez hangzott el. Mesélnek, magyaráznak jobbra-balra. Egymásra hárítják a felelősséget. Ádám még Istent is hibáztatja. Éva a kígyót okolja. Összehordanak hetet-havat. Kígyót-békát dobálnak egymásra, csak a bűnvallás világos szava nem jön ki a szájukon. Pedig abból a csapdából, amibe belegyalogoltak, az Isten-nélküliségnek, az ellene való fellázadásnak, és ennek a reménytelen, kétségbeejtő helyzetnek a csapájából ezen az egy módon lehetett volna kijönni: a becsületes, konkrét bűnvallás útján. Ezen az úton hozott ki Isten mindannyiunkat, akiket már kegyelmesen kiszabadított a bűnből, a nélküle való életből. Amikor Ő megkérdezte: ettél-e? És erre azt válaszolja az ember: ettem, ittam, csaltam, hazudtam, házasságot törtem. Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!

Nem felesleges ám, amikor Isten azt kérdezi Ádámtól, és azt kérdezi most tőlünk: Hol vagy? Ott van emögött az Ő keresése. Mint ahogy kereste a tékozló fiút is. De az ő száján kijött ez az életet mentő vallomás. Nemcsak azt ismerte fel a disznói között, hogy ha ott marad, elpusztul, nemcsak elhatározta, hogy haza kellene menni, hanem haza is ment. S mi volt az első mondata? "Apám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Semmi jót nem érdemlek tőled, de ha lehet, mégis szeretnék újra itthon maradni, mint béresed." És erre mi volt az atyai válasz? A fiam vagy, maradj itthon.

Így lehet hazatalálni. Amikor az ember elmegy a hang irányába. Elindul és kimondja azt, amit abban a helyzetben, amibe sodorta magát, egyedül helyes kimondani: vétkeztem. Isten azonban a kérdésével hívogat minket. Előhívogat abból az állapotból, amibe nélküle kerültünk. Azt mondja: gyere ki! Haza lehet jönni a titkos éjszakai tévézésedből, amikor olyanokat nézel, amiket nem szeretnél, ha a gyerekeid látnának, de félálomban is gyötröd magad, azután másnap rossz lesz a munka miatta. Gyere ki a sóvár tekintetekből, amivel a más vagy az azonos neműeket nézed titokban, vagy már nyíltan is. A zavaros pénzügyeidből, az állandó kisebbrendűségi komplexusodból, a nagy hallgatásodból. Gyere ki a büszke "jóságodból", és vedd komolyan, amit a múltkor mondott valaki egy másiknak: ne légy már olyan megátalkodottan jó! Gyere ki a zugivásból, úgyis tudják. Azt is tudják, hol az üveg, mikor cseréled ki, meg látszik már az arcodon, a szemedben. Gyere ki a bűnből, az Isten nélküli állapotból. Akkor is, ha nem tudnál felsorolni és az ellenséged se tudna rád sütni valami szörnyű vétket. Akkor is a bűnben vagy, mert az Isten országán kívül születtünk mindnyájan. A kaput becsaptuk magunk mögött, és tetszik, nem tetszik, itt jövünk a világra. Innen lehet hazatérni.

Miért? Mert valaki kinyitotta a kaput. Van egy szép karácsonyi énekünk, abban ujjong az énekszerző: nekünk mennyország kapuját ismét kinyitottad. Az a Jézus Krisztus, akiben ez a megbántott, megsértett Isten utánunk jött nagy szeretettel, egyoldalúan biztosít minket az Ő szeretetéről. Szeretetével hívogat vissza, és azt akarja, hogy újra szabadok legyünk. Mert itt nem vagyunk azok. Lépten-nyomon beleütközünk a megkötözöttségeinkbe, és azoknak a következményeibe. Ő nekünk szabadságot kínál. Jézusban a távoli Isten egészen közel jött. Jézus Krisztus utat taposott a mennyország kapujáig. Kinyitotta a kaput, és azért jött utánunk, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ez a "megtartsa" szó a Biblia eredeti görög szövegében ezt is jelenti: megszabadítani, üdvözíteni. Ezért jött az Emberfia, hogy ne maradjunk itt a kapun kívül, ne pusztuljunk el. De ki kell mondanunk: ettem.

Nem olyan régen találkoztam egy ismerősömmel, aki értékes ember volt, de elzüllött. Kicsit félve kérdeztem meg tőle: hogy vagy? Ragyogott az arca, még sose láttam olyannak. Azt mondta: hazataláltam. Mit értesz ezen? Elmondta, hogy elkerült egy gyülekezetbe, ott megismerte Jézus Krisztust. Bizonyos lett arról, hogy Jézus kereszthaláláért Isten neki minden bűnét tökéletesen megbocsátotta. Megszabadult a szenvedélyétől, rendbe jöttek emberi kapcsolatai. Lelkendezve mondta: a hívőkben sok testvért találtam. Isten pedig, aki elől tudod, hogyan bújtam mindig, az én szerető mennyei Atyám lett. És ugye tudod - vizsgáztatott ott az utcán -, hogy van az 1Jn 1,7? Mondom: tudom, mert engem is azzal szabadított meg Isten. Az úgy szól: "Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan Ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az Ő Fiának vére megtisztít miket minden bűntől."

Kis szünet után elmondott még egy történetet. Azt mondta: az történt most velem lelkileg, ami az apámmal annak idején, amikor hazajött a fogságból. Sokszor elbeszélte azt a történetet. Amikor 1948 végén az édesapja hazajött többéves nehéz hadifogság után, mindent levetett magáról. Alaposan megfürdött és felvette az otthoni tiszta ruháját. Amit levetett magáról, azon mód kivitte a szemétbe. Még talán tetű is volt benne. Azt mondja: ezt történt velem lelkileg. Levetkőztem az Úr Jézus előtt, nevén neveztem mindent, és Ő megtisztított engem az Ő vérével.

Azóta is bennem muzsikál az első szó, amit mondott: hazataláltam. Isten minket még hívogat, még tart az Ő türelme. Egyedül Ő tudja, meg mi - vagy talán már mi sem pontosan -, hol vagyunk, milyen állapotban, milyen bokorban rejtőzünk, milyen félelmek gyötörnek. De akárhol vagyunk, onnan hív magához. Ott lesz belőlünk újra igazán ember: a vele való szoros közösségben. Nemcsak boldog ember, hanem mások számára is áldott ember. Ha valahova menekülni kezdünk, akkor a Szentírás azt javasolja nekünk: Isten elől Istenhez meneküljünk. Őelőle - Őhozzá! Aki ezt kipróbálja akár már ma este, az boldogan fogja énekelni egész életével is:

Jézus, menedékem, hű oltalmam nékem te vagy egyedül!
Lelkem a viharból, bűnből, minden bajból Hozzád menekül.
Légy velem, ó mindenem! Nálad nélkül nem is élek,
Te vagy örök élet!

Forrás: Pasaréti Református Gyülekezet Prédikációk

Lator László: Áhitat

Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.
Felleg jön messziről.
Felegyenesednek a füvek.
Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,
angyalok suhannak.

Ez az áhítat ideje,
névtelen alázat.

Harmat hull,
énekelnek a hegyek és a fák,
galamb száll, lélek madara.

Ez az áhítat ideje,
ez a titkos fény ideje.

Szemünk virág, szeretetünk
világít, mint a csillag.

Sebestény-Jáger Orsolya: Egyszerű Karácsonyi Ének

 Az ajtó előtt állva közénk ereszkedett
a fények függönyén a csöndes szó: lehet.

A fa alatt megálltunk, vállunk összeért.
Mennyből jött az angyal, s mi tudtuk, hogy miért.

Majd bontogattuk együtt papírból a csodát,
az emlék metszőn tiszta, akár a jégvirág.

*

Felnőtté lettem. Az ajtó túlsó felén
most három kicsi arcon ragyog föl a fény,

s mindenem adnám, hogy érthessék a csodát:
Születésednek evangéliumát.

Sebestény-Jáger Orsolya: Édenkert

Még látod valahol magadban a kertet,
a föléd hajoló lombok suhanását.
Asszonyi szemekhez közel hajolva,
még keresed arcukban arcod hű képmását.

Még őrzöd titkait a csöndnek, a szélnek.
S ha nem zakatolnak benned a vágyak,
a kertet bölcsőnek érezed szívedben,
 véget nem érő roppant ringatásnak.

Tudom a percet - a legszentebb órát,
amikor vágysz már az éhező világra,
hogy rajtad keresztül égjenek a fények,
s vigasztalódjék sokak árvasága.

A világ magányát magadhoz öleled,
hogy átadd nékik a reád bízott kincset:
a kincset, amely az életüket menti -
pedig csak egy jászol. Pedig csak egy Kisded.

H. Hadabás Ildikó: Nagyapám az Úrral pörölt

Nagyapám az Úrral pörölt,
egész éjjel vádolt a szája,
s a kórházi ágy gödörében
angyaltalan lett éjszakája.

Nagyapám az Úrral pörölt,
miért, hogy őt csak így szerette?
minden javába latrok ültek,
– életnyi munka! – és engedte!

Nagyapám az Úrral pörölt:
miért Uram, miért? – suttogta szája,
s a hófúvásos éjszakában
halállá fagyott lázadása.

Lisztóczky László: Végül

Végül minden sallang lefoszlik rólad,
és minden álarc a porba hull,
és minden hazugság lelepleződik,
indulataid elcsitulnak,
vágyaid eltompulnak,
hírnév, dicsőség nem érdekel,
elfogy, eltűnik, elmúlik
minden, ami lényegtelen,
minden, ami fölösleges,
múltadból csupán néhány pillanat
nem veszíti el érvényét,
amikor önzetlen, tiszta,
érdek és feltétel nélküli szeretettel,
hálát, viszonzást nem várva
valami jót cselekedtél,
s amikor kinyílt fölötted a menny,
és kibékülsz már mindenekkel,
képzeletben sírva megöleled
összes barátod és ellenséged,
kontraktust kötsz a szent közönnyel,
és többé nem vársz az élettől semmit,
csak a Semmit.