2015. június 29., hétfő

Cseri Kálmán: Magától terem a föld...



" Magától terem a föld... érett magot a kalászban." (Mk 4,26-29)

A hagyomány szerint ezen a napon szokták elkezdeni az aratást. A következő hetekben kerül tető alá egész évi kenyerünk. Meg szoktuk-e köszönni Istennek a kenyeret? A miatyánk szavaival néha kérjük, de tudjuk-e, mennyire az ő kegyelmétől függ az, hogy legyen termés, és abból jusson kenyér mindenkinek? S tudjuk-e, hogy az emberi önzés miatt mégsem így történik?

Egyre többen vannak, akik vetés nélkül akarnak aratni, sőt már aratni sem akarnak, csak a kenyeret követelik az asztalukra. Amiért mások megdolgoztak, ők azt csak élvezni akarják. Isten az ilyen élősködő magatartást nagyon elítéli. Ezek az emberek azok, akik mindennek csak az előnyét akarják élvezni, de áldozatot nem vállalnak, csak jogaikat emlegetik, de kötelességüket elhanyagolják. Holott minket Isten arra teremtett, hogy új értékeket hozzunk létre, s azok egy részével másokat segítsünk, sáfárkodjunk.

S közben ne feledjük, hogy minden Isten kegyelmének az ajándéka! Ha van vetőmag, van hova elvetni, van erőnk a munkához, csoda, hogy a magból kalász lesz, ha abban sok mag van, abból kenyeret lehet sütni - ez mind nem magától értetődő, ahogyan Jézus mai példázatunkban meggyőzően szemlélteti is.

Ugyanez érvényes a lelkiekre. Nem magától értetődő, hogy miközben mi hagytuk ott Istent, ő jött utánunk, pedig nem neki van szüksége ránk, hanem nekünk rá. Úgy gondoskodott üdvösségünkről, hogy azért mi semmit nem tettünk. Csoda, hogy ha belehull az ige magja egy ember szívébe, megváltozik a gondolkozása és jelleme, és olyan gyümölcsöket fog teremni, mint az önzetlen szeretet, türelem, jóság. És mindez magától, mint a gabona is. Magától a kegyelmes Istentől. Legyen áldott az ő neve! Mi pedig ne tulajdonítsunk magunknak semmit abból, amiért egyedül őt magasztalhatjuk!

Forrás: Cseri Kálmán igehirdetései és gondolatai /Facebook 

2015. június 28., vasárnap

Kassák Lajos: Az igazság kerülgetése




Üzenet legyen ez a vers, kedvesem
szívem üzenete és agyvelőm üzenete
érzéseim és gondolataim virágkosara
amelyet íme átnyújtok ezen a vasárnap délelőttön
tavaszi vasárnap délelőtt, vidáman
és karom egyetlen merész lendületével.                  

Idáig jutottam, oh, kedvesem, lásd
tavaszban az őszülő férfi, ha megőrül
őrültebb a kamasz legénynél, aki
maga is volt egyszer, de akkor ostobán
húsztól az ötvenig úgy futott át az esztendők hídján
mint, aki közben se élni, se halni nem ér rá.

Most igazán itt vagyok nálad és úgy érzem
el sem megyek többé, nem izgat már a világ izgalma
elég vagyok magamnak és te is éppen elég vagy nekem.
Maholnap ősz hajunkban néhány fekete szállal
s öreg szívünkben harcok és szerelmek gyönge
emlékfoszlányaival úgy bolyongunk majd
a zajló város uccáin, mint két jólnevelt gyermek
mint Isten fehér bárányai, akik, ha szólnak is
füvek jóságát s az idők derűjét bégetik.

Horváth Imre: Villog mindörökre

Ügyelj nagyon minden kis mozdulatodra.
A pillanat az időbe faragja:
ha virágot törsz, időtlen töröd le -
s mit megvillogtatsz, villog mindörökre.

Horváth Imre: Ha elveszíti kedvesét

A rámából eltűnt a kép.
Kihullt? Ellopták? Egyremegy.
Ha elveszíti kedvesét,
minden ráma csak gyászkeret.

Márai Sándor

Nagy cselekedetre szántad el magad. Elhatároztad, hogy kimondod azt, amit megismertél. Világgá akarod kiáltani életed titkos, legbensőbb meggyőződését. Odaállsz az emberek elé és így határoztál - kimondod, végre az igazat. Vállalod a harcot, eldobod gúnyád, házad, otthonod. Igen, elszántad magad, hogy minden következménnyel világ elé állsz és kimondod az igazat.
Mindez nagyon szép. Ez az ember dolga a földön, ez igazi feladata. Csak egyről ne feledkezz meg soha: a világ rettenetes torzító tükör is. Olyan, mint azok a görbe tükrök a panoptikumban, melyek a magas embert törpének, a kövéret keszeg éhenkórásznak mutatják. Nem számíthatsz arra, hogy akad egyetlen ember is a világban, aki szavad, cselekedeted pontosan úgy érti majd meg, úgy fogja fel és magyarázza, ahogyan te elgondoltad. Mindig csak te tudod, mit akartál igazán; a világ mindig annyit ért és lát csak szándékodból, amit az emberi értelem rejtélyes torzító tükre felfog és visszatükröz. Ezért ne jajongj soha: "Nem értettek meg! Milyen gonoszak!" Mindig csak ezt mondjad: "Én ezt és ezt akarom, de a világ így és így értette." Mert ez az igazság.


Horváth Imre: Megőrzik-e?


Lábam nyomát megőrzik-e a sziklák?
...Ki lent táncol a homokban mezítláb,
tapsol, mert a lába nyomot hagyott.
Nem látja, hogy kaján szél kavarog.

Parancs János: Embléma

Nem azt mondjuk, amit gondolunk.
Nem azt tesszük, amit szeretnénk.
Mint a domesztikált vadállatok,
remegő inakkal, vérbeborult szemmel
hajbókolunk, olvadozunk.
Ilyenek vagyunk. Hízlaljuk a bajt,
a nyomorúságot, a gonoszságot.
Lessük gazdáink minden óhajtását.
Dicsérjük az agyalágyult vartyogást,
a selypegő gügyögést, a víziló-
termetű táncos lomha piruettjeit.
Szempillantásra nevetünk, tapsikolunk.

Horváth Imre: Fény és árnyék





Az egyik fény, a másik árnyék. Nézem:
mind a kettő elfér egy falevelén.

Egyed Emese: Hajnalének

(Már hajnal lesz, a csillagok
ébresztenek.

Indulnom kell és még alig
öleltelek.

Lebír a fény, lebír a zaj
s a félelem.

Oly messze vagy:
és nincs is visszaút.
Vagy nem lelem.)

                    *

Hová mehetnék? hozzád igyekeztem.
Tüzes folyókon csak feléd eveztem.
Vihar sodort, vak álmok suta szárnya
röpített, jöttem már halálra válva,
életre szánva, úgy kerestelek;
már réges-régen dédelgettelek,
s akárhogy fürkészek kék távolokba,
nem bukkansz fel, árnyam akár bolyongva,
akár lehullva szólít neveden. Ne űzz el, révem,
szigetem.

                    *

Ha hátrálni lehetne,
lassan elmúlnék tőled.
Szemem még rád függesztve,
hangod figyelném, arcodat,
már egyre messzebb, egyre józanabbul.
Áldás maradjon nappalaidon.
Békesség áldja éjszakáidat.
El kell búcsúzni évszak fordulóján.

                    *

Karomban tartalak.

                    *

Gonosz a vers, a csöndje is
félrevezet.
Pihensz tavánál, korsaját
magad elé teszed.
Fátylat von szemed elé és
zsibbasztja válladat,
alakot ád a képzelődés
ködeinek; seregben szállanak
madarai magányodon keresztül.
Ködök foszlanak,
lelked belerendül.

És jó a vers: elhiteti
az álmot is.
Kell vágyakoznod képei után.
Kell várnod is.
Légy reménységgel: nappalok
és éjszakák
megannyi ága verdesi
az ablakát!
Kinyitja, csak míg
rád tekint.
Hogy sírj, hogy bizakodj megint.

                    *

Végtére közelebb hajolt a csönd.
Váratlan ösvények futottak szerte.
Nem úgy volt semmi, ahogy kitervelte
emberi agy vagy szív, szigorú titkok
arányai alakították sorsod
s a szavak, mint a megriadt madárraj
odébb költöztek. Ágak halk nyugalma
ring benned is pár áldott pillanatra.
Nem űzlek. Nem követlek. Nem

                    *

szeretlek, bár ez ki nem mondható.
A gyöngeséget palástolni kéne,
a csönd elé, pogány oltár elébe
bukva várni, amíg elmúlik tőlünk.
Jó napok jöttek, álmodoztam rólad,
felékesítettem verses hajómat,
sodortattam magam szavak vizével,
vezéreltettem vágy könnyes szelével

szeretlek, bár ez ki nem mondható.
Megvagy-e még?
Képed nézegetem.
Kék erek hálója a kezemen.
Lehetetlenség fut a versen át,
nézek egy arcot, messzi mosolyát,
homlokát, állát,
pillantása fényét.
Visszanyerni a magány békességét

                    *

jaj, nem lehet,
s ha lehet, nem igazság,
s ha kelepcébe estünk, jól van úgy.
Tévedés volt a félszavak varázsa.
Rongyos a vágy arany-ezüst palástja,
de bolondság volt nádhoz bízni mégis,
egy tévedés elképzelt teljessége
mint vizek fodra jár át

                    *

Át- meg átjár a kétely:
hová tartok,
kit zavartam meg, ki varázsol engem,
vonz és taszít -
hogy idegen helyemben,
s otthon vagyok nemlétező mezőkön;
nem öleltelek s ölelésed őrzöm,
nem bántalak,
nem irigylem a párod,
fogadd el versemmel áldott világod.

                    *

Forog szívem

Nem fájdítottad szívem, nem
fájdítottad.

Csak mint a hős a tüzet:
közelebb loptad.

Szétosztottál és egemtől
eloldottál.

Lobogok életednél,
holtomnál.)

2015. június 26., péntek

Bruno Saenz Andrade: Vallásos


Egyedül vagyok, úgy szeretem. A sötétben,
valaki névtelent keresek.
Ha a hangom egyesül az Igével,
és majd együtt szövik
a zenét...
Ha a hangok
ragaszkodnak egymáshoz...
Találkozom a tárgyakkal,
ujjheggyel megérintem azokat.
A kezünk nem olyan mint az iránytű.

Egyedül vagyok, így szeretem.
Már nem elég a dolgok változó megformálása.
Éppen csak ujjheggyel érintve azokat,
valaki névtelent keresek. Magamnak.
Ő hív engem.

Dabi István fordítása

Bella István: Szeretem benned

az eget,
őszi szél leheletet,
omlatag romnál elszaladt,
zöldgyöngyű gyíkot fű alatt,
selymes sás suttogó fejét,
a lányhangú tücsökzenét,
lenge derekú, ingatag,
fénykoszorús fűszálakat,
bomló orgona illatárt,
a pettyes katicabogárt,
a munka lázas énekét,
kibomlott keblű, selymű rét
illatát, napot az egen,
a teremtésnek szertelen
örömét, ringó réteket,
feslő, bimbózó életet,
viharzó kürtű gyárakat,
felettük égő álmatag
foltjaival a felleget,
a fecskéket, embereket,
arcod tavaszát, nevedet,
szeretlek, s mindent szeretek…

Oláh András: bekötözzük

bekötözzük a megcsonkolt fákat
föltörjük a bezárt kalitkákat

gödröt vájunk a megfagyott földbe
minden átkot abba eltemetve

otthont adunk a megtisztult szónak
kikötőket hánykódó hajóknak

lemossuk a szeplőket az égről
csöndet festünk rá a tiszta kékből

Gergely Ágnes: Zsoltár

Tőled az utak négyfelé vezetnek
magamba-mélyre és a szűk hazába
tengerek görbe hátának s a fellegeknek

nincs veszélytelen rakpartja a földnek
kutak áradnak szétporlad a káva
lepkék és teherautók összetörnek

vakítanak a zsúfolt rézhegyek
nyarat fordít a csontokon a pára
te vagy a forgás bárhonnan nézzelek

a nap észrevétlen fordulása
keresztúton az útjel és
kövek alatt a láva
négybevágott almában az egybekívánkozás
az utasnak az utolsó pogácsa

a sorompótlan világgáfutás
éjjelenként a csöndbe nappal a vágyba
sörényrázás a horizonton

visszatérés hiába
mert por szállong a városok felől
mostmár mindenütt ahol a szél jár

és azért és mégis
forgok maradék sejtjeimmel
az ismeretlen középpont felé
ahol te vagy az égtáj.

2015. június 21., vasárnap

Gyurkovics Tibor: Mi lesz velünk?

Mi lesz velünk ha nem leszünk
ha mind a ketten eltününk
a sűrű ködben egy letünt
világban mint a sebesült
mi lesz velünk?

Akkor majd kiket szeretünk
ha nem leszel és nem leszünk
ha a ködök közt lebegünk
mint akinek az esze tűnt
mi lesz velünk?

Én nélküled te nélkülem
fölszállunk majd egyenesen
a kék szelekbe szertelen
és túlvilági szerelem
mi lesz velem?

Mi ketten már egyek vagyunk
és soha el nem szakadunk
te nélkülem én nélküled
többé már soha nem leszek
ugye szeretsz?

Csak örökké ezt kérdezem
mint szél a faleveleken
csak pörgök fújok reszketek
velem leszel de nélküled
én hol leszek?



Cseh Károly: Fehér nap



Hatalmas volt a szerelem:
májusi szirom- s decemberfehér:

s mint egy végtelen hosszú nap,
melybe nászágy s ravatal belefér.

Gergely Ágnes: Esti imádság

Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.

Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kivánod.

Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit se látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.


Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

 Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim emlékeznek ernyedőn, erdők, titokösvények, farkas-szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolyos fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
- pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -,
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

Hegyek, fák, füvek, erdők, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden - ti vagytok a jóság -, meghitten - ti vagytok a csönd -,
jobbik felem tibennetek önmagát ismeri föl,
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért,
küldtök vakító magasságba, agyunk, szemünk szoktatni a végtelenhez,
a halál mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózonleheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, ha haldoklik is, a reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szép fejűek, felhő-lépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokorgyermekek, gondolkodó, felnőtt fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot -
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl, nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett -
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.




Takács Zsuzsa: Érzések áradása

Egy alagsori tanteremben találkoztam
álmomban Veled, azaz: Magával, így kellett
volna mondanom, hiszen ötven évvel ezelőtt
még magázódtak egymással tanárnők és tanárok.
Ugyanaz a dohszag, mint hajdanán, a pince-
ablakon beömlő homály, a falakon futó
csöveken hideg verejtékcseppek. Nem
változtál te (azaz: Maga) sem, kék Don Quijote-
szemed vizenyősen tapadt rám, ahogyan
a boldog időkben. Milyen szép ma is!
Bókodtól megnyugodtam, hogy valóban
a régmúlt tenyerén ülünk, huszonnégy éves
vagyok, egy Rusz (vagy Lucs) vetítőgép
zümmög a teremben, s a bevezető után
kezdődik a nagyfilm. A fejünk fölött vergődő
csőből azonban előtört a víz, egyesek máris
fuldokoltak. Éreztem is, hogy az alagsor
2/a-ban vagy hosszabb tusa esetén
a Bródy Sándor utca felé kanyargó jeges
áradatban halunk meg 1964-ben,
s még örülhetünk, hogy agóniánk közben
a Lenin Párizsban című szovjet filmet
nézzük, bár nem tudjuk meg sosem,
hogy a történet vége jó lesz-e avagy rossz.

2015. június 18., csütörtök

Bella István: Havas fény

                         T. D. karácsonyfája alá

De jó is
De jó is tudni hogy
De jó is tudni hogy van valaki
Van valaki odaát a havas háztetők alatt
Ott túl a rakparti háztetők alatt
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
Tudja hogy tudom: tudja
Vagyok

Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
És madarakat
A röpülés villámló hiányjeleit
Örök aposztrofjait az égnek
Létszavakat szelídít Ő: virágokat
De mit virágokat!
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
A rét-gyepszótár útszélremagzott
Gizgaz-szavai-gyomokat
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
De mit madarakat!
A tél pohos pontosvesszőit
Terek kövein fák promenádjain virityelő
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
Verebeket

Ó távol Fű- és Fabarátom!
Virág- és Verébszavú
Assziszibeli szerzet!
Hagyd oda most
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
Öltsd fel ködcsuhádat
S indulj a város alá a falakon túlra!

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát
Mögötted micsoda népek
Micsoda processzió!
Sárkánygyík-Duna és királysága
Csúszómászó népe
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
S a fenevadak:
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
megjuhászodott párduc

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét

Menj hát Szelídszavú!
És fedd meg
– mint egykor –
Az fordolt világot:

„Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

2015. június 15., hétfő

Bella István: Azt, ami nincs



Íme az írás! meguntam fölszedegetni
azt, ami nincs. A szalmaszál-esélyt.
Jövőbe ment harang, mohamúlt lep be, semmi-
szívem csak akkor zendül, ha megzendít a szél.

Bella István: Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,
számodra örökre nyitva vagyok,
megnézheted a szívemet,
nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,
mezítelen bőröd alá,
felöltheted életemet,
lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,
nyarak lógnak benne, minden ruhád,
tüdőm tükrében lásd magad,
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!

Én már semmit se akarok,
csak szólni, szeretni, nyugodni.
S gyönyörűen, mint egy halott,
nyílt szemedben késként forogni.

Bella István: Szebbnek szültél

Együtt születhetett szívem
szíveddel, ezért vagy ilyen,

mint én, mert ugyanaz a fa
ágán sarjadtunk valaha.

Ugyanaz, ugyanaz a vér
vert arcodért, vert arcomért.

Ugyanaz, ugyanaz a tej
delelt melleden, mellemen,

s az a kéz, ugyanaz a jobb
etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt,
mi tőled így elpusztított?!

Mit vétett, mit vétkezhetett
szívem, hogy így számüzetett

tőled, hogy csak találgatom,
ki vagy, honnan vagy rokonom.

A hang, a hangod ismerős,
itt volt a torkomban előbb,

s ahogy beszélsz, a haj, a szem
– jaj istenem, jaj istenem,

madár, csak madár szólhat így,
mikor hullatja tollait. –

S ahogy lépteid hallani,
bennem lépdelt így valaki.

De rádnéz és fölujjong kezem:
Te vagy kezem! Te vagy kezem!

Rádnéz és fölujjong a szám:
Arcod hazám. Szemed hazám,

és minden szerv: külön, külön
beszél, beszél: öröm, üröm

fagy, kín, elkezd kiáltani:
Magad magamnak vallani.

Hallgasd csak, milyen hangzavar,
gyöngyzörej, jéghang, csodajajj.

Hajnal bánata, születés,
gyöngyvirág-verítékezés.

És mind szólal, és mind beszél,
a sírás, a csukló nevetés.

Tenned kéne már valamit,
el kéne halkulni kicsit,

halkulni, arcvonásnyira,
csupáncsak dobbanásnyira,

csak te halld, csak te értheted:
éltem és csak most éledek.

Hát szólj rám: ne mondja ki szám:
Szebbnek szültél, mint az anyám!

Bella István: Zárt kapud előtt

Bár bőrömet kiveri a szik,
nyelvemet elemészti fű-rozsda,
föld-énem: porom is emlékezik
valami gyönyörű tilosra.

Mint kinek nincs keze már, és sziszeg,
jajog, mert ujja is viszket és fázik,
fáj vissza minden elveszített
szó, perc, ami rólam leválik.

Fáj, mint a fának a levél.
S levélnek a fa, ha magától
– dac-propeller! – hadar, beszél.
Hullik: előre visszaszámol.

S fáj minden, amit már nem tudok,
nem tudhatok, nem ismerhetek meg.

Holnapok Holnapja! Éden-titok!
Zárt kapud előtt égek, didergek.

2015. június 12., péntek

Takaró Károly: Hajnali gondolatok





Nemes Nagy Ágnes: A tárgy fölött

Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.


Dobai Péter: Akarom, hogy vagy

                                         „Az időnek egyetlen oka van:
                                   minden nem történhet egyszerre.”
                             Albert Einstein
                       „Azt az eseményt tekintjük az események súlypontjának,
amelytől az összes többi esemény függ.”
                             Karl von Clausewitz
               
Akarom, hogy vagy.
Álmodlak, hogy kétszer létezz.
Álmodom magamat mássá
magamnak, olyannak, amilyennek téged szeretlek
mindkettőnknek – – –
Tervezlek. Kivitelezlek.
Szépnek. Enyémnek.
Engedd, fogadd el térítő erőszakom!
Álmodom szavainkat, hogy ébren
már ne beszéljünk.
Testedet könnyű, szép, színes ruháid:
lemeztelenítik. Reám néz meztelenséged.
Farkasszemet néznek velem a szerveid.
Emléknek álmodlak, hogy személyed
kiszámíthatatlan jelenidejében térjek észre.
Last but not least: voltam, hogy legyél!
– – – Véletlen események vagyunk
és igenis: minden egyszerre történik velünk,
s egyszer, sajnos, végleg megtörténünk.

Necz Dániel: Emlékház

Tested furcsa nyelvét jó volt megtanulni,
nem beszélte senki más, csak én. Most,
ha újra hozzám érnél, talán nem is érteném.
A tükörben egy-két mozdulatod
elmosódva, újra látom, és visszhangzol a csupasz,
képek nélküli falakban.
Ha unatkozom, kopott tárgyakból összeraklak -
berendezlek magamban.
Aztán este az álmos felhők közé fújlak -
régi cigarettádból, amíg az ízed érzem.
Elfüstölögsz, lassan hajnalban. Nem marad rólad,
csak egy hamutálnyi emlékem.


Tornai József: Elégia

A természet adott nekem,
   a természetet kell most szeretnem:
      az isten holdját, kertjét,
         virágát, halait, gyümölcsét
            és minden csillagát
a Balatonnal együtt, hol
   fürödtünk, hajóztunk és sétáltunk
     a nyaralód felé késő éjjel,
       a hullámokat szobánkig csapkodta a
            szél, bagoly kiáltott,
               többször szeretkeztünk
                  a bolyhos heverőn.

A természet adott nekem,
   a természetet kell most szeretnem,
      első anyámat: a síkságot
         és szépséged csillámát a redőző
            homokban.


Türjei Zoltán: Láttalak ahogy madáretetőt készítesz

Láttalak ahogy madáretetőt készítesz.
Magadra öltöttél egy cinege-jelmezt
és próbálgattad beférsz-e.

Én a kéményre szoktam felmászni
és fél lábbal álldogálok,
úgy várom az őszt.



Ágai Ágnes: A végtelen

A végtelen itt van.
Fogható, tapintható, simítható.
Kényelmes, kellemes, megnyugtató.
Elterül, hullámzik,
mint a mező teli pirosló pipacsokkal.
A végtelen
soha nem szűnik meg.
Van. Állandó. Örök.
Nem fog rajta a mulandóság átka.
Ölel, karol, ringat,
szelíd, mint az újszülött tekintete,
és megértő, mint az Isten,
aki úgy nincs, ahogyan van.
Végtelenül.




Péntek Imre: Változat reménytelenségre

Kifosztottak.
Kíméletlenül elvették,
ami az enyém volt.
A lefojtott idő keserűségét,
dühét, cikk-cakkban való meneküléseim
értelmét(értelmetlenségét),
s a pimasz erkölcsi fölényt,
a túlélés zálogát.
Pátoszát a hajthatatlan
ellenszegülésnek.
Oda lett felhalmozott tőkém:
kudarcaim betétje,
a félelem és kiszolgáltatottság
kamataival együtt.
A legszomorúbb:
gyűlöletem is megkopott, elhalványult.
(Sors ez is: együtt öregedni meg
egy kihalásra ítélt, virulens
korszakkal.)
De szép volt az összeomlás...
A nem remélt pillanat,
amikor megvillant az igazság...
Vajon mit tehetnék,
hogy ne kezdődjön előlről minden?
Vajon mit tehetnék,
hogy előről kezdődjön minden?

Csorba Győző: Betegségedben

Mézek és melegségek jele és záloga,
jóság bizonyítéka,
parázs és tűz nélkül gyújtogató,
te, ki kemény és horpadástalan
lágyság voltál és fészek,
s táncos hullámokon
biztosan, rengés nélkül
szállattál tündök part-szélek felé,
s ki szabálytalan mozdulásaiddal
szigorú-tervű szőnyeget
szőttél érzékeny talpaim alá:

ó test, ó áruló test!

Megbomlik a zavartalan,
humuszba szórja magjait a baj,
vastagabb lesz az árnyék. -
Erős, mi lett veled?
Szám nem kíván, szemem sirat,
görbülsz, mint nyomorék,

ó test, ó áruló test!

Ketten állunk ki ellened,
ketten kiáltunk;
a vakon-hivőt,
a lelkest, a bízót,
a kezedbe fogózó,
vidám rajongót,
apró országod két hiszékeny
polgárát mért csaptad be,
mért engedted marasztó ingoványra,
mért fújtál rájuk
jeges szádból jeges szelet,

ó test, ó áruló test!?

Hálós aggodalommal nézlek,
akin át hangos rétek örömébe mehettem,
játékos ösvény,
szilárdan ívelő híd,
fölvert a gaz, árokba rogytál.

- S most zárt kapu vagy, súlyos és merev,
melyről az igérettelen közöny,
mint suta illat szálldos szüntelen,

ó test, ó áruló test!

2015. június 10., szerda

Takaró Károly: Hajnali gondolatok




Nemes Nagy Ágnes: Minduntalan

Minduntalan megsértenek.
A villamosok, a legyek,
a képzelet, a mozdulat –
percenként öl az indulat.
S az indulatra, mint a zsák,
váratlan hull a bénaság.

Jó volna messze, messze – mindegy.
Meg-megbicsaklik a tekintet.
Még vágyom.
                     De már hallom olykor,
hogy sustorog, mint függönyön
üres ablakban éji szél,
a közöny.

Nemes Nagy Ágnes: Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk,
az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.

Nemes Nagy Ágnes: Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
mig kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.

2015. június 8., hétfő

Bódás János: Valamit nem értek


Régóta ismerlek már Istenem,
S egyre halkulnak bennem a "miért"-ek.
De homályos elmém bárhogy derül is,
valamit most sem értek.

Tudom, szereted minden művedet,
mert minden műved nagyszerű, remek.
Szereted a virágot, hisz színében
a mennynek színei tündökölnek.

Szereted a csillagot: tiszta, fényes.
A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád;
a harmatot, a forrást: makulátlan,
s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.

Az állatot, mert törvényed szerint él,
s mint az ember, testvérbe nem harap;
a szitakötőt, fecskét sast, galambot,
méhet és minden zümmögő bogarat,

Mik a szivárvány száz színét ragyogják,
s hímporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha;
szereted a gyermeket, mert arcán
az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd,
Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt!
De engem, aki szégyenedre válok,
ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?!

Bódás János: Lehetetlen

Te azt mondod, hogy lehetetlen
És leereszted a kezed,
Csüggedt-fásultan belenyugszol:
Ha nem lehet, hát nem lehet!

Te azt mondod, hogy lehetetlen
S befagy az ajkad, a szíved,
Már alig mersz, s kihal belőled
Minden nagy, hősi lendület.

S miattad dúlhat itt a gazság,
Fertőzhet a bűn, a kapzsiság,
Hagyod, hadd rohanjon vesztébe
Dühödt őrültként a világ.

Hát mit tehetnék? Nincs hatalmam;
Se szó, se vér, se könny, se jaj,
Se ész, se fegyver nem segít már,
Se ezer nábob, se arany...

Legyen mi lesz... ha ég az erdő,
Ki oltja el, s mit ér a gát,
Ha a tenger kilép medréből,
S őrültként dobálja magát?

Lehetetlen, - hát lehetetlen!
Méreggel, átokkal teli
A világ, - szenny, láz, kelevény már!
Lehetetlen megmenteni.

Így szólsz, mert hitvány, nyavalyás vagy,
S tapló van melleden belül.
És nem tudod, hogy a hívőnek
A lehetetlen sikerül!

Szavára forrás kél a pusztán,
A néma szól, a béna megy,
Manna hull, a hegyre hág a tenger,
Vagy a tengerbe lép a hegy!

Szeretet lesz a gyűlöletből,
A büszke megalázkodik,
A kapzsi ingét odaadja
S a káromló imádkozik!

Vizen játhatsz, tüzön mehetsz át,
Ha hiszel! - s mindez nem mese,
Példák beszélnek, nézd, körülvesz
A "bizonyságok fellege"!

Higgy, és minden lehet! Ne ejtsd
Le csüggedt-fáradtan fejed,
Lehet béke, lehet bocsánat,
Új élet, jóság, szeretet...

Erő, fegyver, ész, pénz, ravaszság,
Könyörgés, - semmi nem segít:
De megmentheti a világot
A legnagyobb erő: A HIT!

2015. június 6., szombat

N. Ullrich Katalin: Remény


Milyen szép
a zöldülő őszi vetés.
Tavaszt ígér…

N. Ullrich Katalin: Akkor és most

Végül az ember –
ha engedik az égiek,
így-úgy, valahogy –
megbékél a halállal.

Most öltözködöm.
Akkor majd öltöztetnek.
Most beszélgetek.
Akkor majd rólam beszélnek.
Most még járok, nézek.
Akkor majd ők, lábujjhegyen,
s talán könnyes szemmel.
Most nekem fáj.
Akkor majd nekik,
talán…

Benő Attila: (közös csend)



Szóra bírni most nem szeretnélek,
csak a csend sátrában ülni véled.
Hallgatásainkba takarózva,
a szemünk egymáshoz igazodna.

Baka István: Csak a szavak

Csak a szavak már nem maradt más
csak a szavak csak a szavak
a tó szavában úszom én hol
a hínár mondata tapad

testemre és a mélybe húzna
de hát az is csak szó a mély
nevezz meg és a név a szó majd
kiszabadulva partot ér

csak a szavak már nem maradt más
nem táplál a kenyér s a bor
lélek vagyok ki test-koloncát
hurcolva folyton megbotol

a semmi és a lét közötti
küszöbben bár ez a küszöb
szó maga is csak és riadtan
tévelygek a szavak között

jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek

Pál Zoltán: Mondj igent

Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?

Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?

Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet,
hogy megsimogathassam a lelkedet?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?

Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát, ha kell elfogadni,
Tárgyat s pénzt eszköznek tekinteni,
S a földet ajkaddal érinteni?

Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
S beteg állatot megsimogatni?

Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárvány sugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
S átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?

Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
S tanulni abból ha megköveznek?

Tudnál e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, és bárki mást?

Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

2015. június 4., csütörtök

Juhász Gyula: Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!

2015. június 3., szerda

Komáromi János: Jó éjszakát!




Az éj terítsen sátrat
reszkető álmod fölé
s fonjon meleg takarót
nyugtalan tested köré.

Szelíd csillagok
vigyázzanak rád,
suttogják helyettem
"Szebb és jobb éjszakát!"

Túrmezei Erzsébet: Ha te nem lennél



Ha Te nem lennél, két riadt kezemből
kihullatnám az életem,
mint céljavesztett, hitvány semmiséget.
Ha Te nem lennél, meghalna az élet,
meghalnának a színek énnekem.
Déli verőn is dideregve fáznék,
hiszen Te vagy tündöklő napvilágom.
S bár tündérkertek ösvényein járnék,
elepednék, mint kopár pusztaságon.
Rettentő rommá összeomlana
énbennem minden, ami szent és drága:
lelkem elrejtett végtelen világa.
Szertehullana a harmónia,
sóhajokká lennének a dalok
és sikoltássá minden énekem:
hisz mindenem vagy, Uram énnekem. 


2015. június 1., hétfő

B. Tomos Hajnal: Mementó



Elmentél nem tudni
milyen utakon,
miféle egekbe –
ki sejtheti
csontod pora
milyen füvekben
növekszik?
De néha kiválsz
a vak térből
s legtisztább hangomon
megszólalsz.

Beney Zsuzsa: Tél



Éjszakai szélben a porhó 
alig hallható zizegő redői. 
Selyemcsend.

Beney Zsuzsa



Havazás. Megszámlálhatatlan 
csengettyűt ráz a szél. 
Fehér csend.

Beney Zsuzsa



A tiszta hó önmagának világít. 
Átitatja a komor éjszakát. 
Fehér sötétség.

Harsányi György: A Pilisszentkereszti Szurdokban

Völgyet átívelő sok kis fahíd alatt
Sziklás vén medrében fürge patak halad.

Több nyelven beszélő kedves Dera patak
Szívemből örülök, hogy megláthattalak.

Hangod hol csilingel, hol gyermekként kacag,
S zeng, hogyha sziklához ütöd, csapod magad.

Ide-oda nézek, vízesés dübörög,
Millió buborék, fényes habfüggönyök.

Hol nem hallod tőle a saját szavadat,
Máskor meg hirtelen halottnéma marad.

Olyan ez a patak, mint az ember lelke:
Élet és elmúlás hangjaival telve.

De a Dera hangja mindig kristálytiszta,
Összhangért a lelkem oda vágyik vissza!



Julia Hartwig: Van egy olyan tér

Van egy olyan tér Velencében. A külvárosban. Messze
a Szent Márkon és a Sóhajok Hídján át áramló tömegtől. Egy
homokszínű tér.
 Egészen a pompás barokk templom ajtajáig táncot jár
rajta a szél, széttépett újságlapokat dobál. A tér üres és meleg a
naptól. Kopár, mintha pestis haladt volna át rajta. Belefeledkezett
a csendjébe és magányába.
 Ott mégis él valaki. Egy műhely nyitott pincéjéből egy kö-
tényes férfi bújik elő, hogy egy aranyozott faangyalkát tegyen ki a
napra.

Dabi István ford.

Túrmezei Erzsébet: Te és az Isten

Elfriede Mörlin után németből

Hatalmad van elereszteni Istent,
de arra nincs, hogy ő is eleresszen.
Hatalmadban van gyűlölni az Istent,
de nem tilthatod meg, hogy Ő szeressen.

Jézus Krisztus ellen szabadon dönthetsz.
Ő a Golgotán döntött temelletted.
Igét, egyházat messze elkerülhetsz:
ige, egyház mindig téged keresnek.

Magad választhatod az utat, célt is,
vezetésének mégse vethetsz gátat.
Tagadhatod hatalmát is, létét is:
nem vethesz gátat Isten uralmának.

B. Huszta Irén: Szent-György-napi ima

Talán végleg elment az idei tél
Így Szent György nap szép reggelén,
Mikor a Szeretet-isten ontja rád
Ezernyilú, mégis gyógyító sugarát;
Szirmok százai lágyan illatoznak
A lassan hűlő, elnyúlt alkonyatnak.

Adj most az embernek, Jóuram, látást,
Hogy megláthassa a tavaszi szántást,
Mert ma már csak szeme és tárcája van…
Kérlek, adj tisztánlátást nekünk Uram,
S adj jó magot, mit a földbe vethetünk,
Ha szorgosan megmunkálta két kezünk.

Van ugyan fülünk, de olómmal tapasztva.
Nem jut be rajta a csermely zsongása,
Méhzöngés, madárdal, s a jaj-kiáltás…
A lélek hangjára sincsen ma hallás.
Hát még a te szavad, Teremtőm, Uram!
Az milyen végtelen hallhatatlan!

Ha mégis akad egy-egy elvetemült,
Ki semmit nem harácsol, semmit se gyűjt,
És szétosztja mindazt, amit teremt,
Azt gyorsan bezárják, mint elmebeteget,
Pedig csak fiad tanítását követi.
Töviskorona s megfeszítés jár neki.

Nem is tudom, mit kérhetnék most, Uram.
Talán vakságot – hogy a mát ne láthassam.
Vakon és némán viseljem a gyalázatot,
Mi megront eget-földet. – Máris zokog… –
Beszennyez mident, amihez csak ér.
Iszamlós sár marad, s ragacsos vér.

De mégis kérek inkább, ha lehet,
Reményt, hogy létezik valahol felelet,
Valahol mélyen, legbelül talán
Mégiscsak él egy csepp jóság, mely után
Vágyakozik lelkem, s eseng e dal.
Adj hitet végtelen jóságoddal…