Sík Sándor: Te Deum

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
hála legyen, Uram!
hála legyen!

Gyurkovics Tibor: Gordius

Őrült igazság fekszik fényesen

az én szívemben hogy nem lehet így sem

élni meg így sem amíg kényesen

meg nem oldja a sorsomat az Isten.

Oláh András: sehogy sem

nem bíztam soha sem magamban sem másban
vacogtam örökös hideglelős lázban
voltálmaink kertjét benőtte a gaz
a hamisra mondták nékem hogy igaz

az utat amin szöktem elfedte a hó
csak ne lettem volna oly nagyon mohó
arcod vékonyka üvegje megrepedt
elfogytak kezedből mind a fegyverek

cipelsz magaddal vonszolsz tovább mégis
mintha számodra én volnék a fétis
nincs érdemem sem éltem sem halálom
benned magamat sehogy se találom

Somlyó Zoltán: Délutáni zivatar

Finom fonalú zápor fátyla jött el
az ablakomra, hol senkise áll meg.
Vasárnap volt, kint víg lányok vihogtak
s egy mély mennydörgés adta rá az áment.

Aztán egy percre megállott a szívem,
úgy volt, hogy mi sohse beszéltünk, ketten;
úgy volt, hogy mi sohse csókoltuk egymást,
te nem szerettél és én nem szerettem.

Úgy volt, hogy mindig ilyen záporálmos,
ilyen kínlódó volt a délutánunk.
Egy percre minden elmúlt a szívemről,
egy percre minden elalélt utánunk...

Aztán egy hangos, vad, sikongó villám
valahol messze csókolta a földet.
A karcsú fák eleven húsa fölsírt
s hallottam, hogy a szél ajtómon zörget.

S e záportól elázva, végigestem
az orkideaillatú díványon.
Fölsírtam búgva, mint dérlepte lankás,
melyen végigfut két parányi lábnyom.

Aztán ajtóm gyorsan magamra zártam,
az ablakon a függönyt összevontam,
szemem lehúnytam: láttam izzó ajkad,
szám összezártam s a neved kimondtam...

Oláh András: definíció

a felejtés

a lélek némasága

a felejtés

az álmok rejtőzködése

a felejtés

cserbenhagyás

a felejtés

vértelen halál

Beney Zsuzsa: A fa

Minden évben meghal, megszületik,
de létezése nem hal meg a télben.
És mégis halandó: ág-koronáját
egyszer majd széttöredezi a szél

mely még sehol sincs. Törzsét széthasítja          
egy villám, mely még alszik az időben.
Ahogy elmúlása a létezésben,
ahogy őbenne a tél és tavasz

lüktetése. Ahogy önmaga tudása a csend
teljességében. Több mint a szavak
hálóján áthulló levelek surrogása.
Nem időben gyökerező teremtmény.

Bella István: Az ég falára

A gaz, ami a sírjukon kékell,

az ég, ami sírjukból terem,

megtermi külön életével

ami még bennük végtelen.

Így tanulok én is halkulni,

leszek csönddel, éggel teli,

és nagyon, nagyon földöntúli,

és nagyon, nagyon emberi.

Bella István: Csak a foszlánya lettem

Az évek elmosnak majd, akár a víz a partot,
szavak foszlányát lengetem, mint szél a virágharangot.
Agyamban, mint az árnyék, kinyújtóznak az álmok,
egy jeges kéz lesimít arcomról minden ráncot,
s ha már a földre estem, s minden izmom elernyed,
s nem lebben úgy hajam, mint szélkuszált lebernyeg,
ajkamon nyirkos ujjal viaszt érlel az ősz, míg
lassan lilává festik homlokomnak redőit…
Úgy múlok el, mint minden: virágszívű harangok,
galambok pihegése, érzem, a hulla-foltok
már az arcomra kúsztak, már az ölembe hulltak,
csak a foszlánya lettem egy égi gondolatnak,
s úgy elmosnak az évek, akár a víz a partot,
foszlányéletem lengetem, mint szél a virágharangot…

Bella István: Madár repül a föld felett

Madár repül a föld felett,
arcát, szelíd árnyát elejti.
Ez a madár a képzelet,
aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,
mondhatom, Klára nincsen, elszállt,
a nálam tisztább végtelen
gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,
milyen, milyen furcsa madár az,
ki így száll, ilyen fényteli
napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,
mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?
Lélek? Képzet? Te belehalsz,
s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt
rezdül tovább, és egyre mélyebb
köröket ír, már gondolat,
hasonlít már a szívveréshez.

Ágai Ágnes: Látod?

Látod,
próbálom élvezni a napfényt,
vígkortyú dalokat szürcsölgetek,
és nézem a sziporkázó, csillagos estét.
Elér a baráti szó,
melenget simító védelemmel,
őriz a szeretet,
árnyékával óv a platánfa.

Szóval,
élek, mint bárki más,
virágot ültetek tavasszal,
futok a kutyával
kutyafuttában a Duna parton,
köszönök az arra jövőnek,
nevetek, ha viccet mesélnek,
és elborzadok a Híradó képeitől.

Vagyis,
látszatra minden oké,              
aztán egyszercsak hirtelen,
mint a hexensussz,
belém hasít a fájdalom,
hogy nem vagy!
Mert nem vagy,
hiába hívlak, idézlek,
csalogatlak,
hiába kérdem,
mi legyen vacsorára,
nem felelsz,
szóra sem méltatsz.

Látod,
nem oszthatom meg veled
bánatom, örömöm,
kenyerem felét.

Simek Valéria: A föld színei

A hegyek természetét
testedben hordoztad.
Magadhoz ölelted a föld
színeit az égig nőtt csendben.
Nap mint nap megtetted
a világosság és a sötétség
közötti utat. Nézted a
világot, és szemedbe hullottak
a csillagok.
Te még a földtől ágaztál el, és
hozzáadtad magad a földhöz,
mint a víz és az ég.
Végigtapogatott idegszálaidon
pillanatnyi életed
mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.
Megmutattad az emberi természet
széleit: az indulatokat, dühöket,
az elkeseredéseket.
Rám tapadt házad melege
és szaga, elhoztam magammal.
Ezekkel a gondolatokkal
takarózom itt, ahol életem
egyetlen várakozás. Látni
szeretném azokat az ablakokat,
melyek annyi estén világítottak
felém. Belefekszem az este
csendjébe, nem merek mozdulni,
mert elriad.
Mese volt számodra az ének,
távoli szépség, amely elérhetetlen
messzeségben járt előtted.
A füvek, folyók, dombok, szelek
ritmusa is benned volt, mintha
egyedül lettél volna az ég alatt,
földet, fát, eget, istent, szerelmet
egyformán tegezve szólongattál.
Éneked a szerelem forrása,
reménye a szerelemnek.
Érezni a hegylánc leheletét,
szüntelen hozzád ér a szél.

Abdula Daganov: (Mi vagyunk a legnagyobbak...)

- Mi vagyunk a legnagyobbak -        

Mondogatják a hegyek -

Akkorára nőttünk, mint a világ.

- Mi leszünk a legnagyobbak -

Mondogatják az emberek -

Hiszen mi egyre növünk, de ti már sohasem.

Dabi István ford.

Csorba Győző: Hozzád mindenkiért

A bőröm vágyó kézhez érni
a számra szomjas szájhoz érni
a szómra szomjas fülbe szólni
a vágyam vágyó ölbe hullni - -

Három milliárd idegent
gondommá te varázsolsz
Ha veled a poklokra szállok
akkor tudom mi másnak a pokol
Ha veled az egekbe szállok
akkor tudom hogy mi másnak az ég
A testeden szétránduló iszony
a testedben szétáradó öröm
a katekizmusom

Tőled tudom:
"Azért vagyunk e földön hogy aki
szintén e földön van segítsük élni"

Lám ha éjszakánkint
álmod útvesztőiben
el-nem-érhetőn bolyongsz
fázom hiába rántom állig paplanom

Fényeim árnyaim
tükrözd hűségesen
visszhangozd lényemet!

Ne engedd soha a magányt szívemhez!
A dögvészek dögvésze ő.

Julia Hartwig Egyszerűen

Mindennek eljön az ideje.
De nem jön el az első remények és az első szerelmek
feltámadásának az ideje
sem annak szavakban történő megörökítésének az ideje
ami szélként fut át a fejeken
és valamilyen erőteljes igazság előérzete az
de olyan gyorsan elillan mintha csintalankodna
Azonban visszavonhatatlanul eljön az az idő
amikor kezdesz mindent amit szerettél sorban elveszíteni
és mindenkit akik eltávoznak
nem mutatva ki hogy csalódva távoznak
Eljön az idő
és te szégyen és alázatosság nélkül fogadod
csak úgy egyszerűen

Dabi István fordítása

Csoóri Sándor: Elloptam arcodat

Ha elfordulsz is tőlem, nem leszel idegen –
Hátad mögött a Nap ősi címere áll;
ott áll életem is, mint halhatatlan árnyék,
arany égbe űzött, szótlan isten-madár.

Elbújhatsz minden percben; megkettőzheted sorsod,
nem kutatlak föl én a hóesés mögött,
sem a dohányszagú iroda-rengetegben,
hol a telefonod, mint gyöngykígyó csörög.

Elég nekem, hogy egyszer ellophattam az arcod,
mint az ég tüzeit, s más nőknek adtam át,
hogy testem és álmom csapzottságában ott vagy,
mint földbe süllyedt szobrok, cserépre égetett legendák.

Csoóri Sándor: Arcod tavaszában

Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,
magába itta pillantásomat.
Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt
szenvedő bogarak.

Megint a halál mellől pörget vissza
egy boldog forgószél a közeledbe.
Testem kudarcait a reményed legyőzte,
s élek most egy tenger nyugalmával borítva.

Jó napot kívánok a homlokodnak,
a kétségbeesés ága verte,
jó napot kívánok a kezednek,
a jég narancsát számba tette,

s a lábad jött, áradt a lábad,
mint két folyó, ha medret otthagy,
virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,
üdvözlet futós lábaidnak.

Hirdettem: van utam külön
a világ zavarában s örömében,
de gyöngeségem most elárult,
s nem élhetek, csak arcod közelében.

Csak arcod tavaszában ismerek rá
a földre, mely megújul s élni enged.
Erdők úsztak a fájdalommal szembe,
éneklő erdők s fölismert szerelmed.

Csoóri Sándor: Várakozás a tavaszban

Ide várlak ebbe az idegen faluba.
Harangoznak s már nyílnak
a törpe margaréták.
Elindulnak az első méhek is földközelben,
mint fáradt aranyásók.

A szádra gondolok reggel óta,
összeharapdálható nyakadra –                        
a tüzes fűzbokrok mögött
akkora ég kezdődik, akkora rét,                    
mire végighemperegnénk rajta, meg is halnánk.

Tél után, kórház után,
tudom, a bőröd is idevágyik,
mind a tíz ujjad idesiet,
megviselt szemed is már zöld lombbal tömné ki magát,
virágkoncoló, sűrű széllel.

Fülelek, hallgatózom. Újra megszeretem a vonatcsattogást
miattad, mint a századforduló ámokfutói.
Várlak, gyere! A sejtfalak átforrósodtak már
s a verebek is az első, átmelegedett porszemeket
kapkodják föl a földről.

Csoóri Sándor: Ez a nap

Egy nap veled,

egy nap megint az őrület:

szobád és tested félhomálya,

csöndje és határtalansága.

Kitakart szád és semmi más –

ott kint vadszőlő villogás:

az égen véraláfutás.

Vakmerő remény így szeretni,

melledért, szádért megszületni,

földdel, egekkel keveredni.

A nyár, mint a vér, megalvad,

összeomlik, mint birodalmak:

virág-romok,

levél-halottak

gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.

Ne félj, nem félek, ez a nap

bebalzsamozza ágyadat,

kezedet, hallgatásodat

s fekszem melletted akkor is,

mikor az álom hazavisz,

mikor már nem lesz több szavam,

csak ennyi:

szél van,

este van.

Csoóri Sándor: Hetedik napja

 Neked írom ezt a suhanó verset,
siess, ha tudsz,
ne várd meg a holnapi estét.
Hetedik napja bámulom már
a döglött homokdombokat
ebből a kopár szállodából,
s az unatkozó kis erdőt.
Óriás varjú eszi benne a havat.
Topog, cikákol, aztán elröpül
ferdén észak felé. 

Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem
szárnyra kapva.
Nem akarok már az órára nézni egyedül,
a kenyérre, a késre,
a test hirtelen támadt sötét krátereire.
Valami elfojthatatlan földi suhogás készül
a számmal újra megszólalni.
S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban.
Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén,
fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké.

Fotó

Bella István: Mint a világ

 Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,
s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,
ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni
a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot.

Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,
lélegzik a szád, élni forradalomban.
De ember vagyok, és mint az időt a percek,
csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.

Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos,
kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.
Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos
erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.
A forradalom szívemből mért szivárog?
Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok
ereimbe rétek, eljövendő virágok.

Bella István: És szólt a szó

És szólt a hegy: 

– Ha alvó kő leszek, 

hogy felébredjek, 

kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap: 

– Ha már nappal leszek, 

hogy megvirradjak, szemed 

fölnyitod-e?

S a csillag szólt: 

– Ha már csak fény leszek, 

szemhéjad alá, látni 

elrejtesz-e?

És szólt a tó: 

– Ha tűz gyöngye leszek, 

egy fűszál sóhajában 

meghallasz-e?

És szólt a szó: 

– Ha kucorgó fény leszek, 

a szájad szélén, hogy megláss, 

egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Bella István: Egyedül

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

világosságból a világosságnak,

magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,

megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel.

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,

vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,

s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony.

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

négymilliárdan a négymilliárdnak –

– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:

Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,

hogy mindezt így kitaláltad.

Bella István: Elégiák

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,
füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,
teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést,
elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek.

Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

*

Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,
s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe;
ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,
a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.

Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

*

Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat,
a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,
igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó,
vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám:

Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

Árvai Emil: Most csendre vágyom

Most csendre vágyom - de magamban is,

hol gondolatoknak már zaja nincs.

Kérdéseimet is csendre intem,

halk, szelíd hangot keresek éppen.

A találkozás csendjére vágyom:

a Mindenható, hogy rám találjon.

Fotó

Anna Kamieńska: A szitakötő születése

Utolsó, halálos erőfeszítéssel bújt ki önmagából.
Szárítgatta hártyás szárnyait, míg kékes fényben fel nem csillantak,
Ott lent hevert a bőr rút sárkány pofával,
A lárva hulla szárazon szívódott már bele a földbe.
Ekkor sietség nélkül a Nap felé emelte a szitakötő a szárnyait.
Előtte volt az örökkévalóság: egy nap.

Dabi István ford.

Markolt Bernadett: Fohász a csendért

Múló napjainkban

ránkvirradó csendet

megfáradt testünknek

elringató csendet

bűnös szívünknek

engesztelő csendet

fájdalmainkban

vigasztaló csendet

vágyakozásunkban

reményteljes csendet

örömeinkben

megtartó csendet

s mindörökre rádismerő,

rádtaláló, rádhajoló

csendet

adj nekünk, Urunk !

Szabolcsi Erzsébet

Sosem láttalak. 

Arcod mégis ott ragyog 

szemem tükrében.

Szabolcsi Erzsébet

Szabolcsi Erzsébet

Nem hallottalak. 

Hangod mégis ott zenél 

lelkem mélyében.

Kovács István

Jó néhány évvel ezelőtt találtam egy nagy sáskát. Arra gondoltam, milyen jó nagy balint lehetne fogni vele, és beletettem egy gyufásdobozba. Miközben tettem bele, valami hozzáért a húrjához, pontosabban a hegedűjéhez, összeért a lába a húrral, és fel­fedeztem ennek a sáskának a csodálatos hangsze­rét.

És akkor döbbentem rá, hogy ez a csoda, akit én a horogra akartam húzni, egy hangszer, Istennek egy cso­dálatos teremtménye, akit az ember ilyen könnyedén elintéz. És ráeszméltem, hogy igazából akkor tudunk kegyetlenek lenni, amikor valamit nem ismerünk, amikor nem látunk bele a részletekbe.

Nem véletlenül mondja a kis herceg rókája: Mert megszelídítettél, felelősséggel tartozol értem. És a megszelídítés tulajdonképpen a megismerés folyamata. Azáltal, hogy megismerjük egymást, megszelídülünk, megszelídítjük azt, amit megismerünk, és az, amit megismerünk, megszelídít bennünket.

Ezek a csodálatos madarak, Isten teremtményei itt vannak körülöttünk, és meg vagyok győződve, hogy sokan most látjuk először őket. Itt vannak körülöttünk a szivárvány minden színében pompázva, elkápráztatva minket, és sokszor együgyűen elmegyünk mellettük, mert nem ismerjük. Közömbösségünkkel kárt okozunk nekik, nem beszélve arról, hogy egyesek kártékonynak nevezvén még arra is képesek, hogy az odújukat eltömítsék, eldugják, és ezáltal elpusztítsák őket. Isten csodái, miként mi is vagyunk mindnyájan, és miként csoda egy légy, egy baktérium is, minden, amire szüksége van a világmindenségnek.

Köszönöm ennek a fényképész csapatnak ezt a munkát, mert tulajdonképpen azt végzik el ők, amire mi képtelenek vagyunk. Hogy az ő kamerájuk legyen a mi szemünk. Az ő tizenkét órát sátorban ülő lesben állásuk legyen a mi türelmetlenségünk helyett a mi türelmünk, hogy látva lássunk, hogy vegyük észre a részleteket ebben a világban, ahol csak rohanunk kétszázzal, és nem vesszük észre a lényeget, nem vesszük észre a csodákat, amelyek körülvesznek, nem vesszük észre egymást, nem vesszük észre önmagunkat sem.

Arra gondolok, aki most látja, hogy odabújik a hím gyurgyalag a nőstényhez, valaha el tudja-e ezt felejteni, és tudja-e azt mondani, hogy ez kártékony madár, amelyet pusztítani kell. Ezért fontos a megismerés, ezért fontos, hogy megszelídítsen bennünket a világ, ne csak mi szelídítsük meg a világot. Legyünk felelősséggel egymás iránt, és adja a jó Isten, hogy így tudjunk, ezzel a szeretettel odabújni egymáshoz, ahogy ez a kis gyurgyalag tette a társához.

Áldja meg a jó Isten ezt a kiállítást, és nyissa meg a szemünket, hogy lássuk a csodákat, és ha mi nem vennénk észre, akkor nyissa meg a lencséket, hogy közvetítsék felénk a fényképészek.

Kovács István unitárius lelkész

Forrás: Erdély Ma

Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között

És megint a rózsák.
                        És megint a nyár.
                                              Még észreveszed?
Egyre sűrűbben.
                     Fut az év.
                                 És egyre rövidebb.
Lassan kifogysz az időből.
                                 Kifogyok.
                                             No és mi lesz?
Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.

Szóval, eltűröd?
                    Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.

És mivel készülsz rá?
                          Semmivel.
                                      Most is mi van a kezedben?

Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.

Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
A domb tetejére.

                    Minek?
                             Addigra ősz lesz újra,
És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
Hideg eső veri az árvalányhajat,
És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver,
És kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel,
És kihullanak belőled az arcok és adatok,
És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.

                                                             Nem akarok

Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
És nem megyek föl a csupasz dombra.

                                                Ne légy konok.

De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
Tudom, kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.


És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
Szabnál?

          Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
És aminek nem én kellek, az énnekem se kell.
Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.

Elveszi úgyis.

                Vegye el, ha van ilyen hatalom.

Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár.
És mi lesz addig?

                     Megint a rózsák és megint a nyár.

Bajtai András: Van valami

 

van valami, 

amit régóta el akarok mondani neked,

kerülve mindenféle szentimentalizmust, 

még ha csillagok nélkül nem is olyan szép, 

taposhatsz rajta, mint a faleveleken, 

elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát, 

vagy hagyhatod lebegni közöttünk

elszabadult luftballonként, 

csak ki kellene mondanom,

lazán és könnyedén, 

akár egy hanyagul odavetett sziát, 

eléd dobni, mint fuldokló halat, 

és reménykedve várni, 

visszaengeded-e a vízbe, 

vagy mögéd osonni egyszer,

amikor nem számítasz rá, 

és füledbe súgni, 

de bárhogy döntök is,

végül nem mondok semmit,

csak nézlek, 

ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek 

fészkükre indulás előtt.

Simek Valéria: Álmatlanság

Csend hallgatózik az 

éj takarója alatt. 

Szemedből hajnali álmatlanság 

mossa ki álmaid, mint a 

fehérre sikált kövek a folyó 

medréből gurulnak elő 

megfejthetetlen gondolataid. 

Csurog a hajnal, s Te 

tetőtől talpig fekszel 

a megmérettetés zuhatagában. 

Megszégyenülve a tehetetlenség 

könnyel áztatott esőiben. 

A pocsolyák növekvő tükrében 

már a fák képét sem 

látod. Hallgatózol. Valaki 

                              már a hajnalnak nyit ajtót,                            

beengedi az ébredés feltámadását. 

A megfeszült csöndből 

előcsoszog egy fénysugár az 

öreg felhők zsebéből kibillenve. 

Kéredzkedés nélkül kendőd 

simogatja, mint Te a gyermekedet. 

Látod, ez a nap is a tiéd. Estére 

újra székeden ülsz, fáradtan 

bóbiskolsz, mint aki lemaradt 

már erről a napról is.

Simek Valéria: A föld színei

A hegyek természetét
testedben hordoztad.
Magadhoz ölelted a föld
színeit az égig nőtt csendben.
Nap mint nap megtetted
a világosság és a sötétség
közötti utat. Nézted a
világot, és szemedbe hullottak
a csillagok.
Te még a földtől ágaztál el, és
hozzáadtad magad a földhöz,
mint a víz és az ég.
Végigtapogatott idegszálaidon
pillanatnyi életed
mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.
Megmutattad az emberi természet
széleit: az indulatokat, dühöket,
az elkeseredéseket.
Rám tapadt házad melege
és szaga, elhoztam magammal.
Ezekkel a gondolatokkal
takarózom itt, ahol életem
egyetlen várakozás. Látni
szeretném azokat az ablakokat,
melyek annyi estén világítottak
felém. Belefekszem az este
csendjébe, nem merek mozdulni,
mert elriad.
Mese volt számodra az ének,
távoli szépség, amely elérhetetlen
messzeségben járt előtted.
A füvek, folyók, dombok, szelek
ritmusa is benned volt, mintha
egyedül lettél volna az ég alatt,
földet, fát, eget, istent, szerelmet
egyformán tegezve szólongattál.
Éneked a szerelem forrása,
reménye a szerelemnek.
Érezni a hegylánc leheletét,
szüntelen hozzád ér a szél.

Paul Verlaine: Őszi chanson

Ősz húrja zsong, 

Jajong, busong 

A tájon, 

S ont monoton 

Bút konokon 

És fájón. 

S én csüggeteg, 

Halvány beteg, 

Míg éjfél 

Kong, csak sirok, 

S elém a sok 

Tűnt kéj kél. 

Ó, múlni már, 

Ősz! hullni már 

Eresszél! 

Mint holt avart, 

Mit felkavart 

A rossz szél...

Tóth Árpád ford.

Cseri Kálmán

 

Cseri Kálmán: Életünk  ősze 2/1.

Cseri Kálmán: Életünk  ősze 2/2.

Nemes Nagy Ágnes: Patak

saját fotó

                           Hát mért nem hagytok engemet                          

 öntözni lombos kerteket? 

Csobogni: mért tanítotok? 

Bizzátok rám. Patak vagyok.

Nemes Nagy Ágnes: A mozdulat

saját fotó

Éjjel kezem föltartottam,

az égre Hozzád nyújtottam,    

mi lesz Helyetted kérdeztem,

s Te mondtad, hogy a mozdulat.

Milosava Mijovic: A furulya születése

Pacsirta dalolt

A bodzafa ágán

Kivágták a bodzát

Kényszeríttették hogy szólaljon meg

Az elmenekült madár hangján

A bodzafa a makacs kezek között

Felzokogott

 /Dabi István ford./

Weöres Sándor: Prae-existentia

Isten gondol öröktől fogva téged, 

elméjében léted mint szikla áll. 

Mi ehhez mérve habfodornyi élted? 

és mit változtat rajtad a halál?

Beney Zsuzsa

A jeges föld alatt már megfogant

a hóvirág. Magzatot melegít

fagyott hó.

Ágoston Dániel: Pipacs

 Ó, mily’ vak világ!

Nem látja, hogy a pipacs

neki virágzik.

Csorba Győző: Nyugalom

A csöndből a csönd zajaiból a zöldből

a napfényből a kristály-levegőből

a magányból a hirtelen napokból

az emberekkel meglazult kötésből

a természettel megszorult kötésből

abból hogy tudok testemre figyelni

a testiség metafizikumából

abból hogy régesrég kinőtt szavakkal

a kerítést a körtét a szobába

szivárgó esővizet a borotvát

megszólítom

abból és más ilyenből

sarjadt ez a jóltáplált nyugalom

mely most magam fölé emel.

Anna Kamieńska: Még

Még állnak erdők,

és nőnek fák a gyökértől a csúcsig.

Még vannak a levegőben madárlakások.

Még nem repedtek szét a tó-oválisok.

Még törnek fel források.

Még melegek a mi emberi házaink...

Dabi István ford.

Anna Kamieńska

"Istenem minek kell felmászni ebbe a völgybe

minek lemászni erre a hegyre

a sötétben látni

a világosságban megvakulni

megszületni hogy meghaljak

meghalni hogy megszülessem"

Anna Kamieńska

Simek Valéria: Csak a szél kopog...

A mulandóság szekerén
merre döcögsz? Ajtódnál
az éjszaka árnyékai kutyaként
lapulnak, vigyáznak rád.
Feletted a csillagok dideregnek.                    
Te a dunyhád alatt ülve alszol,
várod az éjszakából előkúszó              
hajnalt, és kinyílik, mint
szádon az imádság.
Fénye imbolyog fehérre meszelt
szobád falán. Az előkerült
papucsok végigcsoszogják
lassú, templomos lépteid.
Hallgatózol ebben
a szétfüggönyözött reggelben,
és csak a szél kopog ajtódon,
bebocsátásra vár.

Neven Jelčić: Világos és csendes

Hajnalban

                      a távoli hegy fölött                       

látni az éj körvonalát

és az esőcseppek csendjét

a szemekben

a te világos és csendes arcodat

Dabi István ford.

Dimitar Basevszki: Az élet háza

Lassan építettem az élet házát, napról napra, évről évre.
Az emberek szolgáltak például. Végül felépítettem. Emeletet is
húztam rá. Voltak irigyeim, voltak, akik összesúgtak a hátam
mögött, titokban és gúnyosan, hogy eljön még az az idő, amikor
nevethetnek rajtam. De én bevakoltam szeretettel, egyetlen egy
lyukat, egy rést sem hagytam.
Beköltöztem. A házban lakom már évek óta, és csak ma,
amikor odamentem az ablakhoz, vettem észre, hogy szakadék
fölé építkeztem.

Dabi István ford.

Fotó

Fotó

Gyurkovics Tibor: Magány

Tudsz-e már egyedül aludni
szemhéjad ráncai közt
az ismétlődő örökös sötétet
figyelve mint a szél pörgette szöszt
Tudsz-e odabúvóckodó
lábak nélkül magadban melegedni
mikor a paplan súlya
jelzi életed értelmét hogy ennyi
Tudsz-e kihűlt szobádban homorítva
a fel nem kelő csillagokba nézni
magadba ejtve mint a csecsemő
s elhagyatva mint kiterített férfi?
Eszed lejár homlokod vízköves
szobád falát ujjal se tudod érni
tombol a nyár a nyárnak vége lesz
s a nyárözönben telt szájjal nevetsz
hogy fogaidat a nap fénye éri
mint szádba ömlő melegsárga szesz
– mert akkor végleges.

Eeva-Liisa Manner: Ogai Morinak

Az esztétikai élményhez három dolog szükséges

(mondta Tamás): megvilágosodás, szépség, harmónia.

Én még hozzáteszem: és összetöretés.

Mert magában nem szép a szépség,

és nem is volt szép soha. Ezt

jól tudják a vadászok, akik szeretik

a szórakozásból lőtt vad ama végső

pillantását, mikor az élet megtörik szemében.

Csorba Győző fordítása

Kazimierz Nowosielski: Hallgatás

Legyél olyan csendben hogy a tengerfenéken
szétnyíljon a kagyló

legyél olyan csendben hogy az éjszaka
élesítse hallásodat
s a nap a figyelmedet

hogy halld meg a szívedben
a fecske csivitjét

hogy a kezeket nézve halld hogyan fut át
a testen a lélek

Építsd mint hidat a folyón
amin átjutsz a túlsó partra

Dabi István fordítása

Fotó

Pilinszky János: Pont és haza

Az ördög limonádét hörpöl.
Akik bort, csupán szerencsétlenek.
A nyomorultak arca elmosódik,
az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.

Övé a pont és minden egyenes,
mindaz, ami áttekinthető.
Az igazak homályban kóborolnak,
de épp ezért egyedül ők,
az elveszettek találnak haza.

Pilinszky János: Zsoltár

Aki több napos éhezés után
kenyérre gondol:
valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyén
gyengédségre áhítozik:
valódi gyengédségre vágyik.

S aki egy vánkosra borulva
nem érzi magát egyedül:
valóban nincsen egyedül.