Zelk Zoltán: S én kézenfogva vezetnélek

1. 

Orrod az ablak üvegére 

nyomod, mint a kiváncsi gyermek. 

Ülök. Kályhánkban tűz vidámlik. 

Vidám vagyok. Téged figyellek.  

Szemed mily híreket lop kintről? 

«Az erkélyünkre cinke szállott...» 

«Kutyák játszadoznak a hóban...» 

Ez a világ. Ilyennek látod.  

Ilyennek látjuk, hogyha este 

együtt vagyunk s víg tűz vigasztal. 

Köröttünk, mintha jóbarátok, 

az ismerős szekrény, az asztal,  

a divány tarka teritője, 

a két szék s a falon a képek - 

mintha bíztató tekintettel 

lassan körénk települnének...  

hogy úgy járok köztük, mint kertben, 

olyan meghitt mozdulatokkal, 

mintha szemlélve járná kertjét, 

vagy gyümölcsöt tépne a gazda...  

Beh jó is lenne, mint toronyban, 

ki se mozdulni, mintha várban! 

s nem futni perzselt, kormos arccal 

e csonkig felgyujtott világban!  

Homlokomra mily sebet martam, 

arcomra milyen hegek égtek, 

hogy ugy járok künn, mint a leprás, 

mint mindnyájan, akik szegények?                           

2. 

Mit látsz még kint? «Bokáig ér már 

a hó s a grundokon tán térdig... 

S esik, esik még szakadatlan, 

milyen magasra nő éjfélig?  

Milyen magasra? Bár felnőne 

térdig, aztán derékig, szájig... 

ha reggelre kelve fölérne, 

fölkúszva szobánk ablakáig!  

Ha szobánk kedves börtönébe 

zárna a tél, ha ugy aludna 

a hó alatt, mint pocsolyába 

fagyott őszi levél, az utca...  

S én kezenfogva vezetnélek 

s egymásnak boldogan mutatnánk 

a sok, sok kincset, függönyt, tükröt 

s a három üveg szilvalekvárt,  

mit felbontani sem merünk már, 

nehogy elfogyjon. S ablakunkat 

(hiszen a hó odáig érne!) 

belepnék bámész cinkék, varjak...  

Igy vezetnélek kezenfogva, 

ugy, mintha a réten, a szobában 

s ha fáradtan ledőlnénk este, 

azt is akár egy fa árnyában,  

mint ismerős, de messzi tájon, 

hol senkisem jár rajtunk kívül. 

Megértesz, Édes, hogyha csak bent 

lenne s nem lenne soha kívül...                         

3. 

Megfordulsz lassan. Leereszted 

a redőnyt. Meggyujtod a villanyt. 

A fal tövén egy árny riadtan 

tátog s akár a gyík, elillan.  

Álmodoztam előbb, most Téged 

figyellek, karod moccanását, 

amint válltól ujjhegyig rezzen. 

Megigazitsz egy diványpárnát.  

Ez a valóság. Tejet forralsz. 

Fogaid közt kétszersült roppan. 

Téged tanullak ujra s ujra, 

ezért tudlak már egyre jobban.  

Tekinteted és fogaidnak 

halk koccanását s lenge, tépett 

mozdulatod, s mi mindezt eggyé, 

egésszé összefogja, lényed:  

mit butor s fal magukba ittak 

s belebeg mindent, mint a pára... 

Ezért vagyok ennyire itthon, 

hogy ki se vágyom, e szobában.                  

* 

Lám, lopva tenyeredbe ásitsz, 

s el is pirulsz. Ne szégyeld, Édes, 

hiszen már sűrüdik az este. 

Aludjunk. Tán oly bűvös éj ez:  

a fakó kerteket átfesti 

s letörli a kormot s a gondot 

a városról... és a világot 

megszabadítja a gonosztól...

Bella István: Zúdulás

A tájból kicsap a fű. 

Micsoda tavasz! 

Virágok: szökőkutak 

robbannak rögökből, földből. 

A kövekből szikáran zúdul a gaz. 

A fák 

aknát: 

szikrázó rügyeket robbantanak. 

S leveleket, 

– szétvetik az eget, 

olyan hatalmasak. 

Micsoda gyönyörű harag! 

Magvából kiroppan a mag, 

fellövell, egyre magasabb, 

– már a fény bokájáig ér – 

kiömlő dac, a zab. 

Hej, fiatalság, forradalom, 

zúduló évszak, csak el ne hagyj!

Jankovich Ferenc: Régi kép

Halovány taréjjal
ég alján tollászkodott -
majd elejtette a hajnal
véres tojását, a napot. 

Rá derűs kotkodács-
hangokra vidult az ég magasa
és fölébredt a ház,
zengett a tojók kórusa. 

Egy lány szaladt vizért,
felhördült a kut is,
torkából fehér
szalagban csordult a víz. 

Nyikorogva rítt,
sirt-rítt a kerék,
mint őrült, aki
feltépi erét. - 

Didergő szirom,
fagyos lepkeszárny:
Jóreggelt, hugom,
kis fecskemadár! 

Utánad a nyár
nyujtja már kezét, -
röppenj, - jön a nyáj,
bika búg feléd... 

Igy csendült a szó -
s kergettem tovább
ajkam illanó
villanó szavát. 

Egy tünő mosolyt
mint szellő a port -
nem tudom,
talán e nóta volt.

Ősi ír áldás

Áldott legyen a Fény, mely rád világít és mely benned van,
Az áldott napfény sugározzon be téged
És melegítse fel szívedet, míg úgy nem lobog mint kandallók tüze,
Így minden idegen melegedni jöhet hozzád és minden barátod is,
Sugározzék szemedből a fény, mint ablakba állított
Gyertya fénye, mely a viharban vándorlókat hívogatja.
Áldott legyen a rád hulló lágy eső.
Hulljanak lelkedre a cseppek és csalogassák
A virágokat, hogy illatukkal megteljék a levegő,
De áldott legyen a nagy vihar és rázza meg lelkedet,
Hogy fényesre és tisztára mossa és sok kis tavacskát
Hagyjon hátra, amiben megcsillan az ég kékje
És időnként egy csillag is.
Legyen áldott a föld, az egész földkerekség,
Hogy mindenütt kedvesen fogadjon
Bármerre is vezessen utad.
Legyen puha a föld mikor terhétől fáradtan lepihensz
És legyen könnyű, amikor majd kinn fekszel alatta.
Olyan könnyen terüljön el fölötted,
Hogy lelked kiröppenhessen felfelé
És elérje útja végén   
Az Istent!

Bella István: Fagy, hó

Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél. 

Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem? 

Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél, 

nemcsak mezítelen.  

Kivel fekszel le velem, te magam-árva, 

s ki rád néz, lát-e, és aki megölel, 

szeret-e úgy, mint az én hársfa- 

színű szemem?  

Idegenek idegeneként én is. 

Kenyerem mások szájából eszem. 

Értem a mások szerelmét, beszélik. 

De nem anyanyelv az nekem.  

Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál, 

s látnám: látod, kellek: nem-idegen, 

de meg sem születlek, beléd sem halhatok már, 

csak magam s magad közt. 

Ébren, elevenen.

Nemes Nagy Ágnes: Jég

Belémfagy lassan a világ, 

mint téli tóba nádbugák, 

kis torlaszokban ott ragad 

egy kép, egy ág, egy égdarab – 

ha hinnék Benned, hallgatag 

széttárnád meleg tenyered, 

s az két kis napként sütne fönn 

a tél felett, a tó felett, 

hasadna jég, mozdulna hab, 

s a tárgyak felszökellve mind 

csillognának, mint a halak.

Szentmihályi Szabó Péter: Kegyelmet

             Possonyi Lászlónak, igaz barátsággal 

A világ olyan szennyes, 

olyan szennyes az én lelkem, 

Uram, miként lehet ez, 

Te tiszta világot teremtettél! 

A bűn magzik bennünk, 

hová lehetne lennünk? 

Mint örök fájás, alattom rágó rák, 

ellened támad bennünk a világ. 

Jelen vagy minden szégyenünknél. 

Gyónom a mindenható Istennek, 

és lsten helyett hitvány magamnak, 

elkövettem gondolattal, szóval, cselekedettel, 

amit az ember elkövetni csak mer, 

visszáját minden Parancsolatnak. 

Vétkeztem együtt az emberi nemmel, 

s nem tudok megbocsátani magamnak. 

Én szakasztottam le azt az Almát, 

idegen istenek közt káromkodtam én Rád, 

a bámész tömegben én álltam ott, 

a Te kárhozott szented, 

és kiröhögtem a szent Keresztet. 

Miképp enyhithetném a bánatod? 

Meghódoltam a köznapi Sátánnak, 

azt hivén, az Úr talán vak, 

aranyköntösben és sötét csuhában 

Pilátust magamban láttam, 

s mostam kezeimet, 

mondván: nem az én dolgom 

vallani gyötrelmes hitet.

Gyónom Neked, Uram, 

nem tudtam hinni eléggé, nyers 

szavakat irtam egymás mellé, 

azt hittem: vers. 

Most már csak szánalmas tátogás vagyok, 

nem kérek élelmet és még több napot, 

mert földi kinjaim lassan letelnek - 

felhős égen felejtett néma csillagok! 

Merjek-e kérni még kegyelmet?

Nemes Nagy Ágnes: [Megölelem az évszakot]

Megölelem az évszakot, 

a fényes, mézes szép napot, 

a szeptemberi nyarat, 

mely visszatért egy pillanatra,                 

hogy búcsúzóul megmutassa, 

milyen lehetne, hogyha volna, 

s főképp: milyen lehetett volna.

Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben

Szakad a hó nagy csomókban, 

veréb mászkál lent a hóban. 

Veréb! Elment az eszed? 

A hóesés betemet. 

Nem is ugrálsz, araszolsz, 

hóesésben vacakolsz.  

Fölfújtad a tolladat, 

ázott pamutgombolyag. 

Mi kell neked? Fatető! 

Fatető! 

Deszka madáretető.

Trausch Liza: A megsebesített ember

" És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulánk meg." 

Ézsaiás 53,5  

Ebben a világban nagyon sok a sebesült ember. Van, aki már gyermekkorában megsérült. Szerették a szülei, mégsem vették észre, hogyan sebesül a gyermek. Nagyon sok sebet üt az iskola. A barátok, a szerelem. Sokszor a házasság sem más, mint naponta való újabb sebesülés. Sajnos mi is okozunk másoknak sebeket. Bár kinyitná most Isten a szemünket, és meglátnánk, hogy kritikánkkal, keménységünkkel hol ütünk újabb sebet embereken. Az igazán megsebesített ember: Jézus! Sebeinket Ő viselte, bűneink büntetése rajta van. Amikor Júdás elárulja, fegyverekkel törnek rá, megkötözik, és Pilátus udvarára viszik. Csattan a korbács, fejére nyomják a töviskoronát, kezét és lábát szögekkel verik át. A kereszten ott függ a megsebesített ember, nem félholtan - holtan. Lett volna lehetősége ellenállni, de engedelmesen adta magát, hogy mi meggyógyult emberekké lehessünk. "Az Ő sebeivel gyógyulánk meg" Nincs más út. Az egyetlen híd, ami átvezet halálból az életre, boldogtalan életből a boldogságra, csak a Jézus keresztje. Egy kisfiút édesapja át akart vezetni a hídon. A gyermek megkérdezte: Édesapám, elég erős ez a híd, nem fog leszakadni? Édesapja, megsimogatva fejét, azt mondta: Kisfiam, erős híd ez, sok szög van rajta. Lépj rá nyugodtan! Lásd meg a hidat kárhozatból az üdvösségre. Nézz fel a kereszt Krisztusára: sok szög van benne! A korbács szögei, a töviskorona szögei, az átszögezett kezek és lábak - biztos híd ez. Merj rálépni, hidd el, sokan mentünk már át rajta.     

Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Kiss Judit Ágnes: Vigilia

A házban, ahol meghalsz,  

megállnak mind az órák,  

a tükrök megrepednek.     

A naftalin szagától  

meghízott régi bundák  

kihullajtják a szőrük.     

Mert nem kell visszajönnöd,  

már nincs itt mit keresned,  

itt hagyhatsz minden tárgyat,  

és legvégül a tested.    

A házban, ahol meghalsz,  

nem marad semmi épen –  

utánad pusztul el.     

A lábasban a friss tej  

most összemegy, megalszik,  

te is hogy jól aludj.     

Mert nem kell visszajönnöd,  

már nincs itt mit keresned,  

itt hagyhatsz minden tárgyat,  

és legvégül a tested.     

Az ágy, a szekrény alszik,  

csak én maradtam ébren –  

őrzöm halálodat.   

Kiss Judit Ágnes: Lectio divina

1. 

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Már nem tökéletes, de működik. 

Érez. Mozdul. És gyógyulni akar. 

Gazdálkodj vele. Még pár évtized. 

Nem sok, de talán nem haszontalan. 

Elpusztíthatnád. Olyan sérülékeny. 

Néhány idegen vegyület elég, 

Hogy megszabadulj tőle. Hogy miért nem 

Teszed meg, arra mindig lesz egy ok: 

Vissza kell vinned az Isten elé. 

Még önmagad sem vagy a birtokod. 

2. 

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Hozzád nőttek a sebhelyeid. 

Hegmetszésre ha volna ígéret, 

Tudd: meg kell sérülni megint.

Kiss Judit Ágnes: Gospel

Ki visz át akkor a nagy vízen? 

Ki tartja fejed a felszínen? 

Benned a lelket, 

Hogy partot érhetsz, 

Partot érhetsz egyszer. 

Ki visz át akkor a nagy vízen? 

Ki kap el, hogyha a mélybe zuhansz? 

Ki lesz ág, min mégis fennakadsz? 

Csordul a véred, 

Nem számít semmi, 

Semmi, csak az élet. 

Ki kap el, mikor a mélybe zuhansz? 

Ki lát meg, mikor kialszik a fény? 

Rád talál akkor is, hogyha fél. 

Úgy ismer téged, 

Hogy elég hozzá, 

Elég a jelenléted. 

Ki lát meg, mikor kialszik a fény?

B. Radó Lili: Békült szívvel

Ajándékul, amit szántál nekem, 

e néhány évet, Uram, köszönöm. 

Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz, 

mert tánc s a dal s az ifjúi öröm 

mögöttem immár messze elmaradt.  

Bizony, tavaszom tarka mámora 

tovaillant, míg gyöngyöző borához 

tétova kézzel poharat kerestem. 

De aranyszemű kalászok aratása 

vár még reám és egy-egy nyári esten 

a béke megcirógat engem is.  

Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje, 

szelid verőfény szeptember délelőtt, 

és hosszú séták még a tél előtt.  

S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng, 

fűtött szobában duruzsol a kályha, 

tán jó is lesz már ablakomban állva 

nézni, hogy tarka tömegben odalent 

ki mást sodor magával most az élet.     

Ady Endre: Az őszi lárma

Hallottátok már? 

Ősszel, amikor kavarog a köd, 

az éjszakában valaki nyöszörög. 

Valami dobban. 

Valaki minden jajt összelopott, 

valaki korhadt, vén deszkákon kopog. 

Egy régi ember. 

Míg élt, sohse volt csillag az egén, 

s most vágyna egy kicsit szétnézni szegény.

Petőcz András: Valami sziklatetőn

Ha azt mondom, kivonulok a világból, 

még nem mondok sokat. 

Csak a szomorúság beszélteti belőlem mindezt, 

csak a szomorúság.  

Ha azt mondom, valamitől félek, de nagyon, 

még nem mondok sokat. 

Valaki kiabál bennem, és nem hallgat el, 

valaki kiabál.  

Ha azt mondom, lehunyom a szemeim, hogy pihenjek végre, 

még nem mondok sokat. 

Örülnék, ha valaki megszabadítana csapdáimból, 

nagyon örülnék.  

Kivonulok. Elvonulok a világból végre-végre, 

pohárka borral a kezemben valami sziklatetőn ülök, 

és megvizsgálom mindazt, amit önnön magamból 

vizsgálatra még érdemesnek tartok.   

Farkas Árpád: Dúdoló

Havazás lennék, lengőn áldó, 

gyűrött arcokra, földre szálló, 

vigasztaló-nagy csöndes ének, 

lélegzete a mindenségnek. 

Havazás lennék, mintha volna 

kedvem és pénzem annyi hóra, 

mellyel ember ily hitvány bőrben 

havazhat egész esztendőben. 

Lassún, mint akit nem is kérnek, 

lennék Föld felett lengő ének, 

egy szál ingben is elringatnám, 

elmúlásommal sem ríkatnám. 

Lennék mindenség ingecskéje, 

öltözködnék a szegénységre, 

ne üssön át az éjszakákon 

vacogó lélek, fázó álom. 

Havazás lennék, lengő áldó 

gyűrött arcokra, földre szálló, 

csitítgató is ott, hol láz van. 

Méltóságos a pusztulásban.

Petőcz András: Petőcz András

kedves Petőcz András, ideje van annak, hogy 

beszéljek veled, ahogy ideje van a hallgatásnak is, 

meg a csendnek, úgy ideje van a megszólalásnak, 

amikor éppen ideje van 

múlik mindaz, ami múlik, mondják, a napok, az évek, 

és te mindezt nem nagyon akarod észrevenni, mert 

nem hiszel abban, hogy valaha megöregedhetsz, ahogy 

abban sem hiszel, hogy meghalhatsz egyszer 

örökké a kandallód előtt üldögélsz, békés pamlagodon, 

pattog a tűz, forróság árad mindenhonnan, és te 

azt gondolod, elébed teszik az ünnepi menüt meg a bort, 

és ez mindig is így lesz, örökkön-örökké 

hiszen egyszerű mindaz, ami egyszerű: elbágyaszt 

a pohárka bor meg a kávé, és te szépen, könnyedén 

belealszol valami másik világba, ahol ismételten 

megharcolhatsz a magad igazáért 

igen, így lesz, és így van, barátom, Ras‐And Poet, 

elnyugszol te is, miként az éji vándor, akinek dala 

éjjelente megkísért téged, valamint mindazokat, akik 

hisznek még abban, amiben hinni lehet 

Kiss Dénes: Hiányod

Hiányod tömegek kiáltják. 

Szó csattan át a városon, 

szilánkja házfalakba áll. 

De nincsen irgalom sehol: 

arcomon ott az arcod is, 

elkerülnek mind a nők. 

Már egészen átváltozom, 

sóvárgás élő lét-darabja. 

Átsütnek rajtam csontjaim, 

mint izzó röntgenkép, megyek. 

Szívem alatt zenét hordok ki. 

Mozdulatlanságomból 

utak hajtanak,

mint törzsökből gyökerek. 

Megüt hiányod, mint az áram. 

Arcom jelekkel televési. 

Járkálok örök váltólázban, 

gyönyör így a hideglelés is. 

Idegvihar tarolja testem, 

mindent átsző e láz-vadon. 

Hiányod minden sejtem kínja, 

millió arcod előhivja. 

Nem éltem még ily gazdagon!

Kiss Benedek: Prédikáció 2011 karácsonyán

Jézus nem gitározott, 

nem orgonált, 

hanem az édes 

világhárfán játszott. 

Érzelmes és kegyetlen dalokat. 

Belérettent és követte, aki hallgatta, 

elragadtatott lett tőle, 

vagy felháborodott, mint a zsidó papság. 

Vajon ma nem feszítenék meg Jézust? 

Vajon mit szólnának a papok 

s a mai farizeusok, 

ha Jézus testi-lelki valóságában 

megjelenne köztünk? 

Bizony, sokan futnánk mi, emberek 

igazságai elől. 

De azért szüless meg, kis Jézus, ma éjszaka is, 

szegény emberek és hajléktalanok kérik, 

kik megváltásra várnak. 

Bizony, sokan vagyunk mi. 

És elszaporodtak nagyon a kufárok is, 

kik áruikat drágán adják, 

s bagóért veszik meg lelkünk. 

Talán találnál tizenkét apostolt is, 

de sok hívet, szívet, tanítványt bizonyosan, 

kik nem csak kenyérre éheznek, 

hanem balzsamos mennyei szóra, 

ami embervoltukat nyilvánvalóan igazolja. 

Követnének, istenítenének, 

óriás falka követne, 

s aztán a zsiványság és manipuláció szavára 

megint Barabbást kiáltanának. 

S te kezdhetnéd elölről a feltámadást, 

és az evangelizációt.

Meliorisz Béla: Szeretni akarlak

ezek már téli csillagok  

holnaptól fűtenünk kell  

napközben is csukni az ablakot     

távol dértől remegő réten  

elkóborolt állat szimatol  

a fa lombot álmodik zúzmarásan  

hamar este lesz     

s én szeretni akarlak ahogy régen  

nem szavakkal játszani  

mindenért egészen   

Meliorisz Béla: Ha rád találnék

ha rád találnék, már nem az volnál, akit lázasan 

kerestem, de én is más lennék, nem az, mint akit 

vártál, felülök az ágyban (vagy az ágyon?), látom, 

nehezen akar világosodni, bár ezt felülés nélkül is 

megállapíthattam volna, a helyzet azért nem any-

nyira kétségbeejtő, azt hiszem, alszom tovább

Meliorisz Béla: Ki gondolta, hogy

veled maradok, hisz akkoriban még bölcs voltam, vagy önma
gamnak rokonszenves inkább, hittem, hogy minden, ami van,
el fog múlni, úgy éreztem, szerelmed csupán tüneti keze
lés, misztikus játék, melyről mesélni lehet majd egyszer,
mondjuk, képzelt ízed érezve a számban, mesélni, mint bi
zonytalan hóesésről egy hegyek közötti hajnalon vagy part
menti kavicsokat életre keltő szitakötő-tündöklésről, pe
dig már minden bizonnyal elvesztem, cirógatott suttogásod
és hosszú combjaid selyme (nem hallgattam volna semmilyen
intelemre), lassan kerítettek be (vagy lassan bekerítettek)
az együtt töltött évek, örülve fogaink nyomának cinkosok
ként hajszoltunk múlékony csodákat, ma sem tudván, szere
lemből mennyi a halálos méreg

Vladimir Martinovszki: Száz s egy

A koldus 

csészéjében száz hópehely,  

egy érme.     

Az úton egy  

sütőből kidobott  

kifli. Száz veréb.     

Miután százszor visszatér  

hozzám egy és  

ugyanaz a kérdés:     

Vajon honnan van  

ilyen rövid sikátorban száz  

s egy koldus?      

Kuzder Rita fordítása

Makay Ida: Áramod járjon utólszor át

Maradj akkor, maradj 

          velem, 

ha szemem már 

          homályosul, 

ha elsötétítik a szobát. 

Tedd homlokomra 

          a kezed. 

Gyógyítsd a halál 

          hidegét, 

áramod járjon 

          utólszor át, 

míg az oszcillográf 

          villogó jele 

irgalmas vízszintesre vált.

Várnai Zseni: Retusált fénykép

Az utcán sokszor szembejön velem 

egy rég nem látott, kedves emberem, 

vagy egy-egy asszony; régi ismerős 

iskolatárs, énvelem egyidős.  

S rádöbbenek: mily szörnyű változás! 

Igen, ez ő, de mennyi torz vonás 

ült az arcra, ránc és mélyedés, 

miket a kor kemény vésője vés.  

Szemem a régi képpel összemér; 

mily karcsú volt, és most milyen kövér, 

az ifjú báj hogy eltűnt nyomtalan, 

szegénynek bizton sok-sok gondja van.  

Szívem körül jeges kéz markolász: 

– így dolgozik az ősz, az elmúlás, 

így látnak bizton mások engem is, 

magamat néző látásom hamis.  

S amint megyek, csak úgy, önkéntelen 

a kirakatüveget kémlelem, 

játszik velem önámító varázs, 

pedig tudom, hogy kegyes öncsalás.  

De ez kell mégis, kell, hogy így legyen, 

az évek fátyolt szőnek a szemen, 

egy retusált fényképet őrizünk 

s nem vesszük észre, hogy megőszülünk.

Méhes Károly: Éljen a vége

Hát ezek a napok is elmúlnak lassan, 

nem mondom „szép lassan”, mert 

olyan disszonáns lenne, holott szép 

volt, már ami a tavaszt illeti, a virágok, 

a fák, a friss zöldek, és most az eper. 

Két hónapnyi szobafogság után 

anyámmal elmentünk a Media Marktba, 

és vettünk új mosogatógépet, mert 

a járvány alatt ez lett a legnagyobb 

baj, bedöglött a nyavalyás masina. 

Az eladóval elviccelődött, biztos kitart, 

ameddig élek, biggyesztgetett anyám, 

az eladó, nagydarab mackó-ember, 

ahogy kell, tódította, nem hinné, hisz 

ezek a gépek nem bírnak ki harminc

negyven évet, és jól elkacarásztunk. 

Szóval vége, már ha bárminek is vége 

tud lenni, úgy, mint egy gépnek. 

Lekerülnek a maszkok, megint ülünk 

a Széchenyi téri kávézók teraszán, 

lessük, ki jön-megy, hümmögünk 

a jövőn, voltaképp ugyanúgy, mint 

anyám a mosogatógép vételekor. 

Elmúlt, többé nem járunk temetőkbe, 

mért járnánk, hiszen nem kell félni 

az emberektől, nem kell többé 

a halottak közé menekülni az élők elől.

Nemes Nagy Ágnes: Emlékkönybe

Nem, nem ígérhetem neked, 

hogy szóból házat építek – 

mért óvnának a forgatag 

idő elől papír-falak? 

Ígérem inkább szememet, 

járd be a belső tereket, 

s körültekintve hallgatag, 

a sejtfalakra írd neved – 

a sejtfalakra kéne késnyi 

emlékedet némán bevésni, 

s ahol dobog a kupola, 

a szív sötét tábláira – 

ne bánd, hogy múló, romlatag, 

hadd dőljenek csak a falak, 

mi emberben legmakacsabb, 

én azt ígérem néked inkább: 

fehéren lent a föld alatt 

emlékeznek a csontjaim rád. 

(1958. augusztus 15.)  

Weöres Sándor: Ellentétek

Mindig csak az van, ami van. 

Mindig csak az nincs, ami nincs. 

Mindig csak az nincs, ami van. 

Mindig csak az van, ami nincs. 

Ami van, folyton változó. 

Ami nincs, folyton ugyanaz. 

Ami nincs, folyton változó. 

Ami van, folyton ugyanaz. 

A mozdulatlan nem mozog. 

A nyughatatlan nem pihen. 

A mozdulatlan is mozog. 

A nyughatatlan is pihen. 

Aki él, az életben él. 

Aki holt, nem él soha már. 

Aki él, a halálban él. 

Aki holt, nem hal soha már. 

Ha nem érted: jobban figyelj. 

Ha érted: hallgass, menj tovább. 

Ha érted: többé ne figyelj. 

Ha nem érted: hagyd s menj tovább.

Trausch Liza: Csodálatos törvény

" Nyisd meg az én szemeimet, hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát." Zsoltár 119,18  

Isten törvénye csodálatos. Körülöttünk láthatjuk a természeti törvények csodálatos voltát. A teremtettségben minden szabályosan, törvény szerint működik. Olyan világban élünk, aminek a törvény az alapja. A törvény szava a "kell". A madaraknak költözni kell, a virágoknak nyílni kell. Tudjuk, hogy télre tavasz következik. Valaha rácsodálkoztál-e Isten törvényére, amik között élsz? Kérted-e már, hogy nyisd meg szemeimet, hogy lássam, és hálás legyek, hogy olyan biztos világban élhetek, ahol nincs tévedés, tudom, hogy mi következik. A mi belsõ lelki dolgaink is Isten törvényei alapján állnak. Akaratoddal eldöntheted, hogy ezt a dolgot többé nem csinálom. De van benned egy erősebb törvény, ami rabul ád a bűnnek. Minden embernek rá kell jönnie, hogy ez alatt a törvény alatt van az élete. A hiúság törvénye, hogy megsértődöm, ha valahol nem lehetek az első. Sokan mondják: nem szoktam hazudni. Ugyan! Hát ennyire nem ismered magadat? Tele van az életünk hazugsággal, képmutatással. Mindig többet, szebbet, jobbat mondasz magadról, mint ami a valóság. Az akarat, az elhatározás kicsi emberi erő a törvénnyel szemben. A törvény győz, és belevisz a bukásba. Ezért boldogtalan, erőtelen és örömtelen az életed. De hadd mondjam a jó hírt, hogy a Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadít a bűn és halál törvényétõl. Az Úr Jézus életének törvénye a szeretet, öröm, békesség, tisztaság, alázat. Ha befogadod Jézust, eltörli a bűneidet, és hordozza az életedet. Ezért kéri tőled, hogy szemléld az Ő törvényének csodálatos voltát.     

 Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Rakovszky Zsuzsa: Őszutó

Tört fényű, sárga fasorban baktatok. 

Képzelt kutyámat pórázon rángatom. 

Árnyék-anyám ül egy távoli padon, 

mindig eggyel odébb, hol el nem érem. 

Ahogy ő nincsen, ahogy mint halott, 

annyit érzek most Bécs, Róma zajából, 

fényeiből – úgy leszek egyre máshol, 

kereshetsz bármelyik ponton a térben.

Sík Sándor: Egy fenyőfa tetején hintázó rigóhoz

Könnyű rigó, 

Fenyőfa keresztje hegyén, 

Ugy-e de jó, 

(Mi tudjuk csak, te meg én!) 

Szél csókján ide-oda lengve, 

Fönn, fönn, ahol ne hallja senki, 

Belehintázni, belecsicseregni 

A végtelenbe!  

Fád odalenn 

Fűrészli talán már fekete kan. 

Túl a hegyen 

Gyürkőzik a szél alattomosan. 

Döntő fejszét is amott neki fennek: 

Így vagy amúgy, ránk döntik a házunk. 

De mi ne bánjuk, mi csak furulyázzunk 

Az Úristennek!  

Regulánk ez, énekeseknek, 

Kikkel az Isten kontraktust kötött: 

Hogy amikor majd eltöretnek 

A világbíró ördögök, 

Az embertelen egykori tájon 

A dallam, a dallam mécse derengjen, 

Hogy a sivatag-csendben 

Az Angyal idetaláljon.  

Szentmihályi Szabó Péter: Köszönöm

Köszönöm, Uram, ezt a halk zenét, 

az éjszakai friss levegőt, a csendet, 

köszönöm, bárhogyan is – az életemet. 

Tanú lehettem a végtelen egyetlen röpke pillanatában: 

kipillanthattam a gyorsvonat ablakain.  

Köszönöm, hogy éltem. 

A füveket, madarakat, 

a folyókat, tengereket, 

testvér-embereket és testvér-könyveket, 

a templomokat és menedékhelyeket.  

Köszönöm a Helyet és az Időt. 

Köszönöm, hogy engedtél vétkezni ellened, 

próbaidőre bocsátottál, s látod, 

a nevedben énekelek. 

Köszönöm, bárhogyan is – az életemet. 

Köszönöm anyámat, apámat, 

feleségemet, gyermekeimet, 

barátaimat, ellenségeimet, 

köszönöm, hogy most is Veled lehetek. 

Látod, Neked énekelek. 

Köszönöm, bárhogyan is – az életemet.

Pilinszky János: Van Gogh imája

Csatavesztés a földeken.  

Honfoglalás a levegőben.  

Madarak, nap és megint madarak.  

Estére mi marad belőlem?     

Estére csak a lámpasor,  

a sárga vályogfal ragyog,  

s a kert alól, a fákon át,  

mint gyertyasor, az ablakok;     

hol én is laktam, s nem lakom,  

a ház, hol éltem, és nem élek,  

a tető, amely betakart.   

Istenem, betakartál régen.

Szabó Magda: Születésnapi vers

Október köd, októberi illat, 

októberi, ferde sugár! 

Hát örüljek, hogy a körbefutó év 

térdet hajt holnapután? 

Hát örüljek, hogy egy napja az évnek 

az enyém, a sajátom egészen, 

s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő 

kiáltja szét születésem?  

Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan, 

csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban, 

széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv, 

fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát, 

köd, köd, puha köd…                                       

                                    Ez a nap az enyém. 

Mi enyém, mi? Még ez a vers sem. 

Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti, 

a költemény. 

Csak a hit, a tudat, 

hogy majd ha megfutottam 

útjaimat, 

jut tán nekem sír, temető, 

elnyughatom majd a kemény 

deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm, 

azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön, 

s nem kell lerogynom idegen 

felhők alatt, 

és nem idegen ég 

rontja el tagjaimat.  

Örüljek? Kivánjak magamnak 

még hosszú életet? 

Fogom fülem, hogy én se halljam, 

amikor nevetek, 

fogom szemem, hogy meg ne lássam a 

jövendő éveket.  

Te, aki élnem segítesz, 

te, óvó oltalom, 

kinek törékeny mosolyába 

kapaszkodom, 

irgalmatlan esztendeimben 

egyetlen irgalom, 

őr rettegő nappalomon, 

rettegő álmomon: 

köd guggol a hegy ormán, 

nem tudom, mit takar. 

Valami jön. Mikor jön? 

Soká jön? Vagy hamar? 

Te minden veszteségen 

átfénylő diadal, 

erősebb, mint a törvény, 

mint minden ravatal, 

ki élet helyett voltál életem, 

e tébolyban egyetlen értelem, 

kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz, 

hát majd a föld is könnyű lesz nekem!