Takács Zsuzsa: A kihagyott szeretet

A kihagyott szeretet,
a visszautasított szerelmek
szomjas, fuldokló, ezüst villogása
a borzongó hidegben.
Az idegen, megenyhülő, majd kérő
tekintetek följönnek újra,                                
éhező halak,
és rabolnak a tűrő víz színén.
Mért nem figyeltem eddig villogásukat?
Mért nem hallgattam eddig némaságukat?
Mennyire eggyé sűrűsödött most,
egyetlen vöröslő hártyába borult és ver,
egyetlen szívként kiszökik belőlem
az elveszett lehetőség,
el a sápadt, gyáva és fukar testből.

Pintér Sándor: Kezdet

Esőcsepp koppan a lejtős bádogtetőn.
Az lesz a vég, mikor már senki se hallja
Az eső előtti-utáni csendet, csak a fák
Testén fut át valami halvány borzongás,
Valami feszült várakozás előtte, valami nyugalommá
Szelídült vonaglás utána; mikor már nincs
Senki, aki tapintaná az esőáztatta szavak
Puha, lágy kontúrjait, a szavakét, melyek nem
Állnak össze értelmes mondattá, mi több:
Verssé; mikor már senki nem tudja felsorolni
Az esőcseppek betűit, sem elmormolni magában (mint
Egy imát) a koppanó hangok egymásutánjából
Képződött öntörvényű ábécét; mikor már senki se
Hallja az égi zenét, az utcaköveken koppanó
Kottafejeket: szeráfok, kerubok fejét, ahogy
Földet érve szétloccsannak az éteri agyvelők;
Az lesz a vég, mikor már nincs semmi, mi eleredne,
Hiába dörzsölik szemük az angyalok, semmi
Könny, mi zúdulna alá, úgy, mintha végső kérdés, vagy
Válasz lenne, valami megoldás, afféle magyarázat;
Az lesz a vég, mikor nem is eső, de rozsda zuhog, mintha
Egy láthatatlan égi város élné nyüszítve agóniáját,
Dőlnének csikorogva roppant kolosszusai; mintha
Nem is rozsda, de vér zuhogna a tátongó
Égi sebből, melyen át (mint valami lyukon) maga
Az Isten néz minket; az lesz a vég, mikor velőnkig
Hatol a Hatalmas Tekintet, s az Úr könnye
Csorog a csonton - az lesz a vég és
Az lesz a kezdet.

Takács Zsuzsa: Végnapok

              Ti, akik révbe értek, és ti, akiknek teste
              Elszenvedi a tenger próbáját meg ítéletét*
                                                                    (Eliot)

Nemzedékeim díszei, férfiak, ti, akik révbe
értek, és ti, akiknek teste elszenvedi
a tenger próbáját meg ítéletét, férfiak,
ti szépek – titkos testvéreim,
           sejtelmes pillák az ablak-
mélyedésben, karcsú kézfej mint kézen,
az egyetem folyosóján, az ablakkereten,
mielőtt meggyújtanák a villanyt, mielőtt
elmennék innen végleg.
           Láttalak újra, kopaszodsz,
vászonsapkát viselsz, hogy ne tudják,
de a lányok örvénylő szeme így is elkerül.
A buszról néztelek, üresség vett körül.
Még a macskák is ketten voltak a háztetőn!
Talán ha nem tudnád, hogy meghalsz,
ha olyan lehetnél, mint ők!
           És te, egyetlen halott,
most átlőtt homlokkal fekszel a téren,
kezedben Michel Angel gyűrött albuma.
Kellett valaki, aki elkísér a hangversenyre este,
ezért megfogtam a zakód ujját az ebédlőben.
Tudtam, hogy dadogsz, de kellett egy kísérő,
és úgysem beszélünk, gondoltam, előadás közben.
A hangverseny után hidegen elköszöntem.
Most átlőtt homlokkal fekszel a téren,
és nem volna helyed itt a versben,
ha nem alakulna egy rémült kör körülötted,
ha nem lépnének hátra a többiek
a Metróbejáratig, a Múzeumokig,
– a színhely zavaros, mert vérzik a szemed –
ha nem venné ölébe koponyádat,
recrudescunt vulnera, ha nem nézne az az ősz.
           Később havazik,
a Szabadság-hegyen a kocsidból kiszállunk.
Felnőttek, harmincnégyévesek. Féklámpák
parazsa világítja meg zárt profilodat.
Becsvágyó vagy, tudom, nézed magad a tükörben,
próbálod őszinte arcodat. Ma már nem hiszem,
hogy együtt halhatunk meg a kocsiban,
hogy elkeverednek vérben és vágyban tagjaink.
Amit akartál, a tükörben elérted.
Ha találkozom veled, tapsol a város fölállva,
sikoltás tölti be szívemet, mintha egy tinédzser
közönség sikoltozna, és integetne ájulásig.
           Ide járok vissza
sétálni a hegyre azzal, akit szeretek.
Az árulás így tökéletes. Itt sétált a legszebb.
Kicsit lemaradtam, hagytam, menjen egyedül
előre. Ujjongó tavasz volt. Sajnáltam,
hogy nem vagyok festő, hogy lefessem,
amikor visszafordul és rámnéz,
vagy hogy nem vagyok vak, ne lássam.
Ahogyan gyöngyöt ír a kagyló, úgy írtam
az opálos, gyötrődő verseket.
           Majd feljövök egyszer
egy taxival a hegyre, ha majd nyugodt
és vágytalan leszek. Az értékek helyükre
kerülnek, egy alsó polcon lesz a szerelem.
Többen halottak lesztek, félig én is.
A kezem siklik-e végig szépelegve a romlott
bársonyon, arcomon, míg elalszik,
vagy a józan ítélőképesség hagy el,
és egy öregasszony sétál a hegyen egyedül?
           Egyetlen napot még,
hogy lássalak titeket! A félhomályba
lépünk vissza majd, hogy ne látsszon
rajtunk a bomlás. Az ablak keresztjére
rajzol jövőnk, a hibátlan körvonal.

*T. S. Eliot: Négy kvartett. III. Dry Salvages, III. [Bodor Béla jegyzete.]

Pilinszky János: A lator sóhaja

Együtt leszünk, együtt ma még, 

ahogy együtt lógunk a kínban, 

együtt a megígért hazában, 

halálunkban, a paradicsomban.

Takács Zsuzsa: Levél a változásról

Ezek a sötétzöld, zsinóros, fémgombos dzsekik
azontúl téged idéztek, a középeurópai őszök.
– A villamoson egy kövér nő viseli majd,
ezerkilencszáznyolcvanegy, Magyarország,
Föld. Kicsit hosszú volt az ujja, fölhúztad,
mielőtt megfogtad volna a kezemet.
Megnősültél, elváltál aztán, kérkedő leveleket
írtál nekem, tudtam, boldogtalan vagy.
Mint ti a lánggal, én úgy vagyok veletek,
nem szabad megérintenem, mert megéget,
ha közelítek csak már, szívemen átragyogtok,
mint ujjatokon a lámpa izzószála,
és nézem a szívemet, milyen anyagból van,
hogy nélkületek sötét, és világos veletek.
Később már nem tudtam, kit szeretek inkább,
a feleségedet, akit hosszan szidtál a levelekben
s így kedves ismerős lett, vagy téged ?
Ha látlak újra, biztosan kéz a kézben sétálunk
megint. Annyira fontos volt, emlékszem, neked,
hogy eldöntsd, merre menjünk, s én örültem neki,
hogy olyan vagy mint mindenki más, csak én nem.
Annyira szerettem, hogy élsz, csodáltam,
hogy ugyanazt a testet viseled,
– a dzsekiről már beszéltem –, irigyeltelek érte,
hogy változatlan vagy, akár egy oszlop
vagy egy íróasztal, míg én örökké változom.

Takács Zsuzsa: Esély, omló partok

Huszonhét év után fölhívott újra. Mindegy volt
mit visel, mennyire durvultak el a vonásai,
ősz-e vagy kopasz. Reméltem, nem hízott el nagyon,
ettől az egytől féltem. Ömlött az eső,
ez jó ürügy volt, hogy késsek. Fölmerült bennem
a gondolat, hogy el sem megyek, egyedül ül majd
a gyertyafényben, a drága, régi étteremben, a két
teríték fölött; mint Graham Greene kijátszott hősei,
olyan lesz. Azt kívántam, hogy most az egyszer,
az érte kiállott kínokért cserébe, érezze: halott.
                   Napok óta érzéketlen voltam,
bár nem tudtam, hogy itt van, mégis, miatta.
Tűnődtem a könyveim fölött, vagy a beszélgetések
szótlan résztvevőjeként adandó alkalommal kimentem
a derengő konyhákba, a magányos fürdőszobákba,
ültem egy mosógépen, nélkülem ivott a társaság,
míg végül elmehettem, és egyszercsak azt mondtam,
elég, lemondtam minden találkozást, köztük
a szívemnek egyetlen fontosat.
                   Mintha egy előérzet teljesedne be,
tartózkodó gonddal öltözött férfi várt a gyertyafényes
asztalnál, az óarany két teríték fölé hajolva
az üres étteremben. Végig ketten voltunk,
kettőnket szolgáltak ki legalább öten. Intett,
hogy menjenek, fejedelmi, hamis mozdulattal.
Cigányzene szólt, a hangot nem tudta kiküldeni,
ettől félig éber, félig álomszerű volt minden,
az elvonuló, pincér, fekete varjúcsapat,
kárörvendő hangok zsivaja a paraván mögött.
Szerettem volna sirályok vijjogását hallani
a parton, ez lett volna az utolsó esélye,
akkor még az a kamaszfiú lehetett volna aki volt,
akinek haja a homlokába hullott akár Adyé,
és elszökött otthonról tizenhét évesen,
egy öregasszony lakásában élt, és a lakcímváltozást
nem jelentette be az iskolában hetekig.
Mindenesetre mi ketten voltunk egyedül szabadok
akkor Budapesten. Nem érdekelt az ágyúszó,
a tankok, igaz, hogy akkor még nem jelentek meg,
de közelgett a nap.
                   Színésznek készült, és ha nem
tévesztette el az időt és helyet, elvitt minden
díjat, mert úgy akarta. „Harminchatfokos lázban
égek mindig” – arcán az árvaság honolt, árvaságunk,
és a közönség megborzongott tőle. Magával akart vinni
annakidején, de én hozzá képest gyerek voltam,
minden ajtófélfába belekapaszkodtam és nem tudta volna
a kezemet letépni a végén már véres házfalakról.
Nem nyílt út előttem, csak ez, csak itt.
                   A between tudományok professzora
most Baltimore-ban és minden mondata, akár a többi
amerikásé, énekelve fölcsap. A gyertyafényben,
ahogy egy vízbefulté, aki nem érte el a vágyott
óceáni partokat, hullámzott az arca. Ő volna az?
Körénk gyűltek a kezüket tördelő idegenek,
ráhajoltam a halottra. Ő az.

Oláh András: megőriztem

azt a karácsonyt
a vibráló mondatok
ölében rejtőzőt
mikor minden gondolatommal
téged simogattalak
mikor a szavak tengelyig
a hóba süppedtek
s a vakító fehér
elfedte távoli arcodat
azt a karácsonyt
az elsőt nélküled
mikor csak egy szánkó
talpai rajzolták a hóba
a hozzád vezető térképeket
megőriztem s most
elküldöm neked - - -

Tornai József: Féltestvérem, a természet

               "Isten az ellentmondások erdeje."
                (Rilke)

Féltestvérem, a természet
iránti részeg szomjam nem enyhül,
inkább erősödik, ahogy öregszem,
hiába tartom föl a fejem:
bőröm-húsom semmit se ér a
bódult fák, hegyek, csillagok,
állatok érintése nélkül.

Bekerítenek az erdők, festett sziklák,
vizek, nem hagynak moccanni
egyetlen lépést sem, azt mondja az isten:
sírjál zöld ölelésemtől még részegebben!

Vörös István: Kenyértörés

Az alatt az egy hónap alatt,
mióta ismerem, két évet
öregedett, öt színárnyalatnyit
csúnyult. De mintha kicsit
jobban öltözködne. Kifecsegi,
hogy Párizsban letagadta
az asztal túlsó végén
ülő szeretőjét, ketten is
udvaroltak neki, a kezét
ketten is csókolgatták,
közben mindenük eltűnt
a táskájából, két napig
fedezet nélkül éltek, míg
az átutalások kereke újra pénzt
forgatott elébük. Az lehetett
élete két legboldogabb napja.
Potyázás a metrón, ebéd
hitelbe, talán kéregetés is.
Valaki kétszáz frant ajánlott,
ha elmegy vele, nem állt rá,
de csak azért, mert nem tudta,
hogy az jó ár-e vagy alacsony.
Azóta mindig onnan akarja
folytatni az életét, ahol végleg
elrontotta. Kettétör egy
pirítóst, nézi, nem harap bele.

Vasi Ferenc Zoltán: Vers arról, ami érinthetetlen

Mondd, milyen csöndből
sarjadnak a torz virágok,
és milyen letépett szemhéjak
mögül figyeli őket az álom.

A száj mindig szóra szomjazik,
de a gyökér néma.
S víz van-e, hogy a hallgatást
öntözze, a felgyűlt port lemossa.
És ki mozdítja kezét, ha mozdítja;
érint-e, ha érint, és kit -
s ha néha felröppen is a hajnal,
örömként tekint le a Napra?
Az árnyék, az árnyak,
a tompa színek -
milyen titkot rajzolnak homlokomra;
ki csak kérdezek, és nem értek,
és a szív selymét is alig érintem,
mert nem merem -  érzem.
                                  bár

Kulcsár Katalin: Noktürnök

1.

A tétova rezzenéseket szeretem
elbújunk a leplek mögé
távolodunk, nem beszélünk róla
csak elrepülne
ahogy kicsúszott markunkból minden
amit önzésünkkel gúzsbakötöttünk.

             2.
 
Zsírpapírba csomagolom
ezt a pár emléket
így lehetne hús is
vagy bármi, ami becsomagolható
akárcsak az élet
ha behajtjuk az utolsó sarkot.

Szabó Lőrinc: Ne zúgolódj

Láttál-e vándort téli utakon

küszködni hófuvással, félvakon?

Ne zúgolódj, ne szidd a vad telet.

Örülj: fedél van vén fejed felett.

Pilinszky János: Novemberi elízium

A lábadozás ideje. Megtorpansz
a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
kolostorcsendje háttered. Kezes
szellőcske indul a füvek közűl,
s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
érzékeid öt meggyötört sebe
enyhületet érez és gyógyulást.

Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
gyermekien áttetsző tagjaiddal
a nagyranőtt kendőben és kabátban,
mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.

És olyan is, mint ama szelidek,
kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már
csak ragyogni a novemberi napban,
és illatozni toboz-könnyüen.
Csak melegedni, mint az üdvözültek.

Reichard Piroska: Titok

Tenger a szélnek zúgja,

szél a hullámzó lombnak,
erdő a völgynek súgja,
völgy suttogja a dombnak,
hab habnak, part a viznek,
patakban fürdő fűznek,
madár madárnak búgja,
virág azt illatozza,
minden, mindenki tudja,
nem tudja semmi, senki,
csillagfény hírül hozza,
föld égnek visszazengi,
szem tükrözi a szemnek,
emlékezés a vágynak,
csend súgja a magánynak,
Isten súgja a csendnek.

Wass Albert: Látható az Isten

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, zivataros,
villám-világos éjszakákon

Szöllősi Zoltán: Kigöngyöli

Kigöngyöli tarka szőnyegét
    és letérdel az ősz, leborul,
pedig egyre szürkébb fönt az ég
    s a fa ága is csillagot botol.

Már a színek nem is látszanak.
    Deres a fű, lépni sem merek:
hinnem kell, az ősz szakálla az –
    mért tagadnálak meg, képzelet?

Minden álom sátra szívemen,
    mind a felkelő Napot várja.
Nem virrad most, éj jön. Higgy nekem.
    Sír a Hold üres talicskája.

Bo Setterlind: A paraszt

Üres az udvar fenn a hegyen. Egyedül vagyok.
Lehet, az utolsó verset írom most hozzátok.
        Este van.
Búcsút nektek intek, távoli csillagok.
Mind ott vagytok az űrben. Mint magok, mint égő lámpák.
        Egyre sötétebb van, már nem látom
amit írok. Csak egy árnyat látok,
a ködben keres valakit. Biztosan a paraszt
jön a lejtőn,
        vállán a kasza
 
Dabi István ford.

Tornay András: Mondj bíztatót!

- Mondj valami bíztatót!

- Oda fogsz érni.

Tornay András: Mi lesz velem?

Mi lesz velem, ha tényleg megértem az Igazságot?
Mi lesz, ha minden értéktelen dolog hamuvá lesz egyszer?

Felismersz majd?

Mennyi sivatagon kell még átvergődni?
Értem-e majd a szót az Ígéret Földjén?

Megismersz majd?

Hány Júdás árul el kívül, s belül még?
Hányszor kell elgurítani még a köveket?
Felvállalsz majd?

Tornay András: Maholnap

Tegnap beszéltem a holnappal.

Egyfolytában nosztalgiázott.

Tegnap a jövővel beszélgettem.

Azt üzente, hogy ne féljek a mától!

Pilinszky János: Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

Pilinszky János: Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Pilinszky János: Gyász

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.

Owe Skoogström: A kezek

Simogatni foglak

két kezemmel

letörlöm fáradtságodat

nyugtalanságodat

letörlöm a félelmed

az álmatlanságodat

letörlöm aggódásod

bizonytalanságod felemellek a fényhez

és a meleghez

s leengedlek a palástfű

hűsébe

Dabi István ford.

Ivan Rastegorac: Én fénypáncélt hordok

Én fénypáncélt
hordok:
Elbűvölten előjövök
az idő
vízesése alól.

Fénypáncélt
öltök
s álmomban összetöröm.
Alattam száraz fű
ég,
és régi újságok
örök lánggá változnak.

Megbabonázva járok
és tapogatom a dolgokat.
Egybekapcsolom a távoli
s idegen dolgokat.
A fénypáncélon át
nem ismerem fel
az ütéseket.
Csak elviselem.

A teremtés csodái

A teremtés csodái

Szabó Lőrinc: Valami fájt

Hogy nemrég partra dobta
a vihar,
mennyit kínlódott ez a
pici hal!

Puha ringásból érdes
szögletek
közé zuhant, sors és vad
rémület

fogta fogóba, zord kő,
az alá
beszorult,-ott ficánkolt
még soká,

s ott fult meg az esőben
szomjasan:,
halott kis szája most is
tátva van.

A száj most már örökre
így marad,
kapuján ki-be hangyák
rajzanak,

boldogan,izgatottan
cipelik
haza a drága préda
részeit,

az Istenküldte, édes
uj vagyont-
holnap már csak pikkely lesz
itt, s a csont,

s az üres száj, mely sohse
mondja ki,
hogy hogy fájt neki nemrég
valami.

Filip Tamás: A hegy (zordonvers)

Villámok delejétől kékes arccal,
idegen álmok légszomj-ösvényein
botladoztunk fölfelé jövet.
A völgyben egy ütközet hangjai
zúgtak, s a levegő végig reszketett.
Rossz források fojtó páráit
lélegeztük, a hegy habzó s gonosz
váladéka tócsákba összeállt
és a széleken túlcsordulva
folyt a lábainknál.

Egyikünk elvétette a lépést,
egy másik utánanyúlt. Akik
maradtak, jobban vigyáztak aztán.
Csúszós és meredek volt az út.
Odafönn egy kőasztal állt,
körötte kőből zsámolyok.
Lerogytunk. Lihegtünk, mint
akik élnek, de homályt
nem tudtunk volna lehelni
a szánk elé tartott tükörre.

Felhők sodorták az eget,
s a baljóslatú, hatalmas
színtelenségbe villámok
faragtak képeket. És guruló
kövek robaját hallgattuk
mint a legszebb zenét, ami
az életben csak egyszer szól,
valahogy úgy, mintha ez volna
utolsó kívánságunk, s mi oktalanul
azt remélnénk, hogy sosem
kezdődik meg a kivégzés.

Nagy Gáspár: Visszatérés

Egyszer mindent az Ő szemével látunk

jót és rosszat

a tékozoltat és a tékozolhatatlant

gyönyörű fölöslegeinket

a kapkodás iramában

mégis végezetlenül

dolgaink erdejében

egy erősen fogadott

valahai akarás

csöndes halálát

a fák mohás oldalán

hogy lám

senki nem tapintott

nem horzsolt arcával

nem kért helyes útirányt

de mégis tudtuk merre

s miért múlik el a Nap

és az eső tompított ritmusára

merre kerekednek

jegyzőirkánkban

a betűk boldog könnycseppjei

amikor vége a loholásnak

vége a szökéseknek is

már előre megköszönjük

a biztos landolást:

megígért birtokunkra

a jó visszatérést

amen.

Illés András : Fecske és orgona

Talán még emlékszel,
nem is olyan rég,
egyedül bolyongtál egy elhagyott,
lidércek lakta templomban;
mialatt az oltárral
szembefordulva hátráltál,
véletlenül ráléptél a rissz-rossz,
porral lepett fújtatóra -:
torkom orgonasípjain akkor
megszólalt egy különös,
sohasem hallott hang:
a tenger felett elaléló fecske
utolsó hangja a csobbanás előtt.

Böröndi Lajos: Vágyakozás

Már ezer éve vártam rád,
vártalak már kilenc éve.
Nincs idő annak, aki téged szeret,
és nincsen válasz a miértre.

Tudtam, hogy egyszer jönni fogsz,
gyönyörű álmot álmodtam rólad.
Ezért a pillanatért éltem eddig
ezért a megérkezésért csak.

Most még itt állsz előttem,
de közelebb lépsz és
én kinyitom a szememet, hogy

ne csak a testemmel lássak.
Lassan fogadja be szépségedet,
most még csak a bokádat.

Cseh Károly: Fehér nap

Hatalmas volt a szerelem:

májusi szirom- s decemberfehér:

s mint egy végtelen hosszú nap,

melybe nászágy s ravatal belefér.

Kulcsár Ferenc: Variációk

I.

I.

Kezed. Kezem
Óceán. Öröm. Végzet.

Van úgy, hogy örökké nézlek.
Van úgy, hogy nézlek örökké

II.

Szemed. Szemem.
Égő angyal. Tengerek. Tiszta ág.
S a világ végi csöndben
a pusztaság.

III.

Mint a hold s az óceán
s a széttengerző Isten-magány,
szállunk szótlan a léten át,
ölelve életet, halált.

IV.

Vérzőn sétálsz és szárnyalón
a kedves könnyűségben,
istengyümölcse-édes,
istenvirága-szépem.

V.

Képtelenül közel
az örömhöz és a rémülethez.
Arcomon égő tenyered.
Ismeri Isten nevedet.

VI.

Kezed. Kezem.
Szemed. Szemem

Majd ami volt. Majd ami lesz.
Majd ami van.
Most és mindörökké.

Gál Sándor: havas etűdök

1

havazik
tágasan nyugodt bőséggel
ahogy egykoron
a valahai békeidőkben is
így tél közepén
van ebben a fehérségben
valami felemelő tisztaság
az a különös kegyelem
amely sietség nélkül takarja be
ezt a megroppant eltorzított
megvetemedett embercsinálta tájat
s varázsol belőle
ismét szépséget
tüll-ragyogást épít
csodálatos hó-hegyeket
kicsi himalájákat
csúcsokkal hegygerincekkel fennsíkokkal
amelyek felett áteveznek
fekete árnyakként a varjak
az összesereglett cinkék
sármányok s a stiglicek is
s ahogy az ember elindul
ebben a fehérségben
és kinyíltságban
szinte hallja a leszálló csendet
amelyet a hópihék hoznak a magasból
s kísérnek madárárnyak

2

a nádas mélyéről
kiröppen az alkonyat
meglebeg a tó iszapos medre felett
int a havazásnak
a felzizegő nádbugáknak
a megfeketedett örökéletű fűzfáknak
a hűséges idő-strázsáknak
aztán könnyeden fellibeg
a távoli horhasok akácfa-sötétjébe
növekszik a békesség
a csupasz nyárfákra felgallyazó
fenyőrigó-csapat szárnya alatt
alig hallhatón

3

bizony még mindig
az otthon végtelen terei
s benne a mindig-elérhető távolságok
a köszönés jó íze
a hozzánk hajló bölcsesség
s a szem rebbenése
a havas láthatárig
mert nem az a való
ami látható hanem amit
a fehérség-özön eltakar
s majd jön a szél is
a tetők felett
magányos suhogással
s végigsöpri a nyugvó világot
síkságok éleit
dombságok lankáit
s mire megfordul
kitisztul a most-ködlő magasság

4

hold-hideg éjszaka
az úton láthatatlanul ügetnek
szebb lovaim
kitágult orrlikukból
a meggyfák lehajló ágaira
s lesz minden dércsipkés
hajnal-időre
lám hányszor és hányszor
ismétlődik újra
ami bennünk egyszeri
és változatlan
nem emlék
hanem mindig jelen-idejű való
ott s idebent
akár a szívdobbanás
láthatóvá válik
a szépség

Sino Ortelli: Téli nap

Nincs áldottabb ennél a napnál

ami betör a völgyek közé

és fokozatosan kisebbedve ereszkedik

merőlegesen a tóra. 

Dabi István ford.

A teremtés csodái

A teremtés csodái

Antanas Drilinga: A vers

Honnan jön a vers:

A csillagos égről,

A napos égről,

A beborult égről,

A te szemedből, az én szememből,

A te jókedvedből, az én jókedvemből,

Az utcáról, ahol lakunk,

Az egész életünkből:

Fogadjuk őt,

Óvjuk őt,

Melegítsük a leheletünkkel,

És sohase űzzük ki a házból,

Az életből!

Dabi István ford.

Algimantas Baltakis: Szeretet és gyűlölet

Számunkra csak azok élnek,
akiket szeretünk,
akiket gyűlölünk.

Csak őket látjuk,
csak őrájuk gondolunk.
Akkor is, ha már meghaltak.

S többieknek
árnyékuk sincs.

Dabi István ford.

Bertolt Brecht: A dialektika dicsérete

Ma a jogtalanság magabiztos léptekkel járkál.
Az elnyomók tízezer évre rendezkednek be.
Minden így marad, ahogy van, állítja a hatalom.
Egyetlen hang sem hallatszik az uralkodókén kívül.
Csak most fogok bekeményíteni,
harsogja a piacokon a kizsákmányolás.
Sokan így szólnak ezért az elnyomottak közül:
Amit mi akarunk, abból soha nem lesz semmi.

Aki még él, ne mondja azt, hogy: soha.
Ami biztos, nem olyan biztos.
Semmi nem marad így, ahogy van.
Ha az uralkodók már beszéltek,
meg fognak szólalni azok is, akiken uralkodnak.
Ki meri azt mondani, hogy: soha?
Kin múlik, hogy az elnyomás marad-e? Rajtunk.
Kin múlik, hogy összetörik-e az iga? Szintén rajtunk.

Akit levertek, keljen fel!
Aki veszített, harcoljon!
Aki fölismerte helyzetét, hogyan lehetne feltartóztatni azt?
Mert a mai legyőzöttek a holnapi győzők,
és a Sohából is lesz: Még ma!

Halasi Zoltán ford.

Milosz Czeslaw: Remény

Reménye annak van, aki hisz benne:

Nem álom a föld, hanem eleven test,

S nem csal a hallás, a tapintás, látás.

És minden dolog, mit a földön ismersz,

Olyan, mint egy kert, ha a kapunál állsz.

Belépni tilos. De hogy van ilyen kert,

Biztos. Ha jobban s okosabban néznénk,

Új virágot és csillagot nem egyet

Megláthatnánk a világ kertjében még.

Ámít a szemünk, egyesek azt mondják,

Hogy nincsen semmi, csupán mi képzeljük,

De épp annak, ki így szól, nincs reménye.

Ha elfordul az ember, azt gondolják,

Háta mögött a világ máris megszűnt,

Mintha tolvajok hordták volna széjjel.

Kerényi Grácia ford.

Flurin Spescha: Egy házaspár párbeszéde

Egy reggel egy férfi így szól a feleségéhez: soha nem akartam
senki mást sem feleségül venni rajtad kívül!
A nő hallgat.
Ez talán bók? mondja a férfi és éppúgy hallgat.

Ugyanaznap este a nő mondja. Nekem jó lett volna egy
másik is.
A férfi hallgat, de nézi.
Ez nem ellened szól, éppen ellenkezőleg, teszi hozzá
a nő -
És mindketten hallgatnak.

Másnap délben a férfi félbeszakítja a csendet: Ezt még
nem mondtad nekem.
Mit? kérdezi a nő.
Hogy egy másik is lehetett volna.
Hiszen mondtam, hogy nem ellened beszélek, felel a nő
és folytatja: Egyébként te is csak tegnap mondtad nekem
először, hogy soha mást nem akartál feleségül venni rajtam
kívül.
A férfi kérdezi: Vagy ez mégis csak egy bók?

Dabi István ford.

Felix Giger: Pókháló

Az

ég
leheletétől
megfagyott
az éj könnye
az ezüstös harmat
a szálakon mint
filigrán
és a nap
sugarai
a lombokon áttörve
vég nélkül csillogtatják
a sok drágakő
könnycseppet.

Dabi István ford.

Flurin Spescha: Hatalom

Ismertem egy valakit, akinek mindene megvolt.

Ha ez az ember tudta volna,

hogy nekem szinte semmim sincs,

talán szégyellnie kellett volna magát.

De másmilyen volt az igazság:

Ez az ember azt hitte, hogy énnekem van meg mindenem.

Amióta tudtam,

hogy ez az ember azt hiszi,

hogy énnekem van meg mindenem,

megvolt mindenem.

Kemény dolog volt.

Hozzád képest                               

nekem semmim sincs,

mondta.

Hogy tisztázzam a dolgot,

így szóltam hozzá:

Nekem annyim van mint neked.

Ez lett a kapcsolatunk vége.

Dabi István ford.

Johannes Clemente: Sebesült

Megsebesültél

és sírsz.

A nyakamon már

érzem a könnycseppjeid

melegét.

Dabi Itsván ford.

adi winiger: úton

virágos

köves
világos s árnyékos
utakat
kívánok neked
és magamnak

álmokat
melegek utáni
vágyakat
nyugalmat és békét
kívánok neked
és magamnak

embereket
hogy szeressünk
együtt érezzünk
beszéljünk és hallgassunk
kívánok neked
és magamnak

Rapai Ágnes: Beteg költő imája

                       "Ha számon tartod a vétkeket,
                        ki állhat meg akkor szined előtt,
                                                            Uram?"

                                                    (130. zsoltár)

Segíts,
hogy méltó legyek
a dombok, síkságok, hegyek és
szakadékok egyszerűségéhez, az ég madaraihoz.

Hadd
nyűgözzön le a pillanat.
Hadd kényszerítsen arra, hogy résen
legyek a jelenben, hiszen testem világa szemem,
de ha a szemem rossz, egész testemre
sötétség borul.

Add,
hogy múljon az elhagyatottság
érzése, lombosodjon türelmem,
kacéran ne hajoljak a kés, a folyó fölé.

Vezess,
hogy megint tisztának hihessem magam,
és ledobjam fölösleges gönceim, az önzés
szálaiból szövött lepleket.

Add,
hogy a mélységből a fényre feljussak,
ne legyek túl szigorú önmagamhoz,
és ne hagyjam idelent magam.

Gömöri György: Poézis

nevet adni a némaságból
épp hogy bontakozó alaknak
nevet adni az éjszakában
suhogó szellem-madaraknak
nevet adni az érzelemnek
amikor mások érzelegnek
és megtölteni értelemmel
a nevenincsen képzetet
képes beszéddel megsejtetni
mit elmondani nem lehet

Hernán Valdés: III. zsoltár

A sebzett ember tüskéket növeszt,
mint a rózsa.
Titokba burkolózik,
bezárul, mint egyes virágok,
ha jön az este,
hanem ő mindörökre.

A szíve befelé száll,
az árnyak közt elrejtezik,
és csak a bor s a kedélyes lélek melege
tér vissza olykor.

De ha le nem rombolod
a menedéket, melyet a sötétben
talál az ember,
egyszer örök börtönévé lesz az,
és, akkor, a halála is,
jóvátehetetlen.

Tótfalusi István ford.

Owe Skoogström: A kezek

Simogatni foglak

két kezemmel
letörlöm fáradtságodat
nyugtalanságodat
letörlöm a félelmed
az álmatlanságodat
letörlöm aggódásod
bizonytalanságod felemellek a fényhez
és a meleghez
s leengedlek a palástfű
hűsébe

Dabi István ford.

Robertas Keturakis: Milyen sokat kérsz

Ha ideadnád nekem az árnyékodat
   a mosolyod csöpp sugarát kérném

Ha ideadnád nekem a hajad hűsét
   egyetlen egy szót kérnék

Bizalmat kérsz tőlem?
   Igen Nem
Jóságot kérsz tőlem?
   Nem Igen
Azt kéred hogy legyek a világosságod és a sötétséged
   a titkod és a fiatalságod
   az életed az örökléted
   a lélegzeted?

Ha ideadnád nekem a hajad hűsét

   Milyen sokat kérsz
   pedig csak szerelmem van
   egyetlen szerelmem - neked

Csorba Győző: Már nem odázhatom

Folyton csak készülök: öt, tíz, tizenöt éve
méltó dícséreted rímekbe fogni végre.
Mert kérdését e test akárhogy tette fel,
bölcsebben mint te, nincs élő, ki ráfelelt.
De a nagy kuszaság, amelybe keveredtünk,
és a ledőlt határ kettőnk között, közöttünk
némává tette szám, s szégyelltem is talán:
dícséreteddel az enyém is mondanám.
Folyton csak készülök. - S most érzem: alakul már
ügyetlen nyelvemen a késő, tiszta zsoltár,
érzem, mert arcodon petyhüd gyengén a bőr,
s a bújó hervadás kárörvendőn kitör,
mert bársony tenyered megtöredezve érdes,
és kedved egyre fogy a játszi öleléshez,
mosolyod gyérül, és sűrűdik bánatod,
mert, folt-nélkül-való, gyűlik gyalázatod,
s vennének áruló erők rajtad hatalmat. - -

- Már nem odázhatom hirdetni diadalmad.