Rónay György: Verebek

Tizennyolc-húsz fokos hideg

volt idefönt a hegyvidéken.

Már azt hittem, ezen a télen

kipusztulnak a verebek.

Napok óta egyet se láttam.

S mi történt tegnapelőtt? Ebéd

után egy kevés maradék

      volt még a tálban,

csak pár falat, de mégis étek:

eltenni kevés, kidobni vétek.

A cica kényes, nem eszi meg.

„No, majd megeszik a verebek!”

Azzal egy kis tálkára véve

kitettük a balkon közepére

      a hóba.

Nem történt semmi perceken át.

Aztán megrebbent egy bokorág,

      s gyanakodva

      kidugta fejét,

és szétnézett egy kis veréb.

Szemügyre vette a terepet –

(de akkor már új s új verebek,

tíz-tizenöt is lehetett,

tolakodtak a háta megett) –

tollát borzolta, mintha fázna,

      majd hirtelen

      rászállt egyenesen

a balkon alatt a barackfára.

Onnét, kis kémlelés után,

mint csöppnyi gombolyag,

oly puhán huppant le a hóba a balkonon.

A többi veréb az ágakon

      leste, mi lesz.

Nem történt semmi. A kis begyes

ugrott egyet-kettőt, utána

      lecsapott a tálra,

kikapott belőle egy rizsszemet,

      s eszeveszett

iramban visszamenekedett

      a fára;

      onnét lesett

a balkonunkra. A többi veréb

      elébb s elébb

óvakodott, majd egyik a másik

után röppent a barackfáig,

barackfáról balkon peremére,

s onnét orvul, gyanakodva,

      félve a tálig,

s egy rizzsel vissza az ágra.

Ellepték már egészen a fát.

És most kezdődött a haditanács!

      Micsoda lárma!

Húsz? ötven? száz? – a Rózsadomb

valahány verebe ott zsibong

azon az egy fán, ott csivitol,

      s amikor

elérkezik a pillanat,

zúgva megindul a csapat:

surrog-burrog a sok kicsi fürge

      szárny, s a szürke

hadsereg elfoglalja a tálat.

      Nekilátnak,

nyelik szaporán a rizsszemeket.

S a tálon csak úgy kopog és pereg

a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer

békés kis géppuska kelepel,

s mire a nagy csata véget ér,

a tálka alja olyan fehér,

hogy annál szebb a leghevesebb

mosogatás után se lehet.

      A balkonon a hó

      tele van millió

      pirinyó

      szarkalábbal:

a verebek lábnyomával.

Azóta minden ebéd után

nagy veréblakoma van Budán

a balkonunkon: itt zsibong

      a Rózsadomb

minden verebe, s zengi veréb-

nyelven, hogy jólesett az ebéd,

s jöhet bátran a többi veréb

vendégségbe, mert van elég,

      s lehet

mínusz tíz, húsz, harminc: a telet

majd csak kibírjuk, verebek,

verebek, rigók, emberek,

ha van bennünk egy kis szeretet.

Szentmártoni János: A vers előtt

A papír, mint a köd:

átláthatatlan.

Belerajzolom a várost,

legyen hol laknom,

és rohanó embereket

írok minden utcasarokra.

Kitalálom az életem,

hogy legyen múltam,

és némi jövőképem.

A jelenről hallgatok

- élem amíg élhetem.

Néha mintha hegycsúcson

állnék, rálátnék a völgyre,

és sasmadarak szárnyának

léglökéseit érezném

ködbe szúrt arcomon.

Bede Anna: Nem megyek sétálni

A fákra most is hó tapad,

A szél hívó dalait zengi,

De a havas fenyők alatt

Már nem jön értem senki.

Végigjártam egy életet,

Már nem csábít el bármi,

Már nem hallgatok senki másra,

Múltból jövő csaló hívásra

Már nem megyek sétálni.

Kristályvirágfák csengnek,

A lombjuk már nem él.

A rügyek betemetve.

A szárnak nincsen nedve.

Halálos ez a tél.

Illyés Gyula: Téli éj

Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz ujra minden, mint e világban volt.
Künt az ablak előtt megropog a friss hó, nyikorog, muzsikál,
ahogy a favágók elcsoszognak sorra... Lent a puszta kutnál
szomjas ökrök bőgnek ... nyújtva s panaszosan ... mint e világban volt.

Mint e világban volt, úgy lesz ujra minden ... zsong a téli reggel,
Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába,
söpörget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel. -
Alszol, de beleng már álmodba is a tej édeskés párája.

Igy lesz ujra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent ujra,
páros drótja közt a megtisztitott lámpát ... a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl.
Ó, reggeli csodák! mintha minden ujra kezdődne! ... Emlékezz! -
Tisztán, megújulva
ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől -
Ez lesz a másvilág ... nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan

elváltunk, nevetve füzzük egymás nyaka köré karjainkat -

Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban.
Tele fürge zajjal, nyüzsgő igérettel megkezdődik a nap.

Az édes, a könnyü, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja,
mivel hajdan ujra s ujra hitegetett: sohase lesz vége -
Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába
dőlve nevetgélve tekingetsz a téli derüs szép vidékre!

A gyönyörű völgybe! s integetsz ha néha ismerősök jönnek küzközdve a hóba
S elfeledsz más mindent, ami máskor történt és másutt: azóta mindig
Idegenben!
ifju könnyeidet, férfi vergődésed ... a jajt, a hajh-t, a négy sírt,
melyeknél zokogva
nyögtél s átkozódtál ... elfeleded mindezt. Ahogy kezdetben volt, úgy lesz ujra minden!

S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik
éjét, mikor zengve-búgva
leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregve-fázva
kiáltottál volna, már az ég felé is! - s szenvedtél csak némán, asztalra borúlva
mint kedves karokba,
hogy se földön, se égen, nem lelted helyedet, sehol e világba...

Reményik Sándor: Heten

Egy bükki kirándulás emlékére
Egy szénaboglya tövén heverésztünk:
Kicsiny társaság, heten, magyarok,
Nők, férfiak - s a csillagokba néztünk,
Néztük: a Göncölszekér hogy ragyog.
Szállt, szállongott a sarjú friss szaga,
S a lelkeink úgy összehangolódtak
Mint a Göncölszekér hét csillaga.

Derült este volt. Búját, baját, gondját
Egy pillanatra ki-ki levetette,
Becsomagolta töprengéseit,
S hátizsákjában feje alá tette.
Ott fenn fénylett a nagy Harmónia,
Egy csöpp belőle szíveinkbe tévedt,
S szívünk betelt - nem volt több óhaja.

Elfeledtük, hogy innen menni kell,
A következő perc már szétszakít,
Eltörik a csillagtelt csend-tükör,
S mi kereshetjük tört darabjait.
Hét csillag-hajó összehangolódhat
Egy ezüstfényű örök béke-útra, -
De más az útja hét magyar hajónak.

Reményik Sándor: A haldokló tücsök

Még szól a tücsök, de már nem soká,
Átadja csöndes birodalmát.
Oly nesztelenül tűnik el,
Mint szeptember s a hulló levelek.
A katonáit elbocsátja,
Szabadságolja tarka udvarát,
Haldokló nemzetének búcsút int.
Még szól a tücsök sárguló gyepen
És vérbehanyatlott bokrok tövén, -
Hallgatja minden fűszál, falevél:
Csendország bánatos polgárai.
Még szól a tücsök, de már nem soká.

Az éjek hűvösödnek,
Fénybogár se marad
Mindszentekre a temető füvében.
Az országból csupán a címer,
Csendország címere: a csillagok.

Isten veled lantos-fejedelem!
Dalok királya, de már vége annak,
Elmúlott tőlem a királyság,
Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

Bella István: A hiány hét napja

Ma még tegnap van, ma még itt vagy,

holnap ma lesz, még el se mentél,

harmadnap: mért ment el, ha itthagy,

a negyedik nap eleven tél,

az ötödik késekben ázik,

a hatodik jég, de mintha égne,

hetedik: hiányzik, hiányzik, hiányzik.

És: itt van, itt van! Földön. Égen.

Beney Zsuzsa

A ködben eltűnik a kert, az ég.

Pedig vannak. Nem ilyen lesz a másik

világ is?

Fotó

Ágai Ágnes: Ennyi

Az életed, ha úgy tetszik, leélted,

nem öltek meg sem bombák, sem keretlegények.

Nem vetettek soha börtönpince mélybe,

Bátran tudtál nézni mindenki szemébe.

Nem kényszeríthettek hamis vallomásra,

Bűnöd nem volt, így nem is kenhetted másra.

Választottál eszmét, csillagot magadnak,

Nem olyat, mit mások melledre varratnak,

Hanem szívből jövőt és igaznak látszót,

Hű maradtál hozzá, nem váltottál zászlót.

A viharos század végigzúgott rajtad,

Sorsod ritkán fordult úgy, ahogy akartad,

De mindig futotta hitre, emberségre,

Szép, okos szavakra, végső menedékre.

Az életedet, ha úgy tetszik, leélted,

Kevesebb év jutott, mint ahogy remélted,

De ha van öröklét, örökké szeretlek,

Nem a puszta földbe, magamba temetlek.

Pardi Anna: Ifjúság

Az élet nem ismer előkészületeket:

hirtelen érzed meg a halál

nyers víz szagát,

és hirtelen

a parti fűzek békéjét.

És hirtelen érzed meg

egy közömbös szerdai vagy csütörtöki napon:

bárhogy is kapkodsz,

elmúlt fiatalságod,

s az égretörő fák ágai mögött

egyre komorabb és nyugtalanítóbb szinekkel

sötétlik

a kikerülhetetlen dolgok háttere.

Kasza Marton Lajos: Van nálam valamid

Van nálam valamid, ami csak te vagy.

Van nálam valamid, ami mindennél többet ér,
ami szent, amitől buzogni kezd a szívben a vér,
amiben nem buzdítható hazugságra a szó.
Van nálam valamid, ami soha el nem lopható,
amely örök a hangodban,
amelyben az életed s az álmod van.

Van nálam valamid, amit őrzök, amit féltek,
amit magamba falazva védek,
de mégis kitárlak a fénynek, a szélnek:
vigyenek, lássanak és telítődjön veled a nap—
mondják el, meséljenek, milyen a szemed, a hajad,
hangodból miként rögződnek zenébe a szavak...
És köszöntsenek, mert szerelmesek
egymás csókjába oly átható tüzet őrzök tőled,
amivel világgá oldod örömét a boldog szeretőknek.

Életút magasán lépkedsz, figyelik a lépted,
dobbanó szívek ütemében, mint húrból a hang, kicseng az élet.
Osztoznak kincseden az éhezők, a szomjazók--
szentül hisznek, hiszik a megtalálható jót:
szíved örömében a hihető valót.
Suhanok melletted. Úton és útfélen
követ rendíthetetlen énem,
mert van valamim, ami a kincsed,
amit magamban néked őrzök,
de felmutatlak a szív, a lélek keresőknek,
újra és újra a vágtázó, örök időnek,
hogy megtaláljak még minden őrizhetőt tőled.
Ó, kedvesem, viszlek már, viszlek hét-zárú

ünnepek közé, élő emlékeztetőnek...

Boda Magdolna: (azt mondtad)

Azt mondtad

csak egy szűk csiga-

lépcső vezet föl,

de nem mondtad hová,

és azt se, hogy

minden lépés után

kihull az a lépcsőfok, 

amiről elléptem,

nem mondtad,

hogy a visszaút

nincs is.  

Beney Zsuzsa: A csend

Még hallatszott a csend. Még milliónyi

szárny és fűrezzenés, a levegő

kristályai egymáson-zizegése

alvók lélegzete, az álmodók

úszó szárnyalása vagy zuhanása.

Az éjszaka bársonysötét zenéje,

süllyedése a porhanyós anyagba

magába fogadni a hangokat.

Csak a haldokló test elhallgatása

némítja el végleg a dermedő világot.

Nem a befagyott tenger – ő, aki

nem mondhatja ki többé a szót: tenger vagy Isten.

Sárhelyi Erika: Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.      

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,        
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.