H. Barbócz Ildikó: Ha majd a színek visszatérnek

megkopott avarlomb
a sétányon
homályban derengő fények
az ágakon
csak ez a februári köd
ez szürke és fekete

nem múlik, nem múlik
fájdalmas gondolatom
nyitnám szívemet
szabadon, szabadon
fürdenék kékben és zöldben
szerelmes madarakkal
fönn a domboldalon

ha majd a színek visszatérnek
azon a tavaszi hajnalon
zsoltáros imámat
a nap felé dobom

Rákos Sándor: Groteszk arcképvázlat, távolból

Nyáron ritkán hordtál harisnyát,
de könyv, az mindig volt a hónod alatt:
lám, ilyenek a kékharisnyák,

csók közben is a rendhagyóalak
s más efféle bölcs dolog járt eszedben,
míg szavak nélkül szorítottalak.

Vitatkozni az ágyban nem volt kedvem,
ezért titokban megvetettél.
Milyen fura pár lehettünk mi ketten:

te filozopter-nimfa s félszeg kentaur én –
kezed oktatón a vállamra tetted,
mire néhány bonctani szót sziszegtem pőrén.

Így éltünk. Néha nikotinos ujjad
megcsókoltam. „De csak a nikotint” –
mondtam. S vártál valami újabb

gyöngédséget, egyetlen szót, a kínt,
görcsöt feloldót. Nem ment.
Mondd, jobb most neked odakint?

Gondolsz-e vissza elhagyott hazádra
s reám? Van-e már ott is, aki bánt,
vagy egyedül, te háromszoros árva

tanulod az új, idegen magányt?
Elképzellek, ahogy keszeg-soványan
és sápadtan baktatsz toronyiránt,

a fantázia senkiföldjén, árnyam
keresve: ha eligazítana!
S bármint kallódsz e gazdátlan világban,

mégse jajdulsz föl. Gyáva kabala!
Fantom leszel, mikorra megöregszel.
S magányosabb, mint velem valaha.

Fodor Ákos: Óvaintés

Ha fölfedeztél

bármit, bárkit: ne hidd, hogy

csak azóta v a n .

Fodor Ákos: Jókívánság

Legyen erőd lent

hagyni, amit nincs erőd

följebb emelni.

Fodor Ákos: Basho-hommage

Virágom szirmán 

Vízcsepp: pillanat-gyémánt! 

Most gazdag vagyok.

Fodor Ákos: Kavafisz-visszhang

legalább egy ízben el kell menni,
messzire kell menni minden
szerető szem elől; le kell hűteni
szívek kölcsönös lobogását, épp a leg-
melegebb szivekét - másként
hogyan is volna kívánható, hogy aki
térdén lovagoltatott, stb.: egykor
bájoshibás személyedet apránként elfogadja,
m á s-ként?
Mesterlegény, - ha lány vagy is -
mennél messzebbre! (Úgyszólván közömbös:
kikkel, hol, mit tanulsz. "Tanulsz"- e.
V i s s z a  k e l l  j ö n n ö d ,  hogy itt  l e h e s s.
És ha szived töröd össze - ímmár: megint -
akkor is. Akkor ezt tanultad. Elég szív-
törős az egész.
Csak az a fontos: mennél messzebbre
s legalább! egy ízben.) El kell menni.

Kassák Lajos: A nóta vége

Ó mikor a hosszú út végére ér az ember
mikor pontot teszünk a végtelen sor után
mikor a halál közelségét érzed
gondolsz-e még a világ millió gyönyörére.

Íme, az út szemlátomást elkanyarodik a céltól
de te azért csak baktatsz tovább
és készülődsz a nagy csatára
amit már rég elvesztettél
és többé nem hullatsz könnyet
sem az élőkért, sem a halottakért.

Egyedül maradtál nagyon de nem érzed
csak lépegetsz és nem nézel a lábad elé
nem látod hogy a kegyetlen föld
kitátotta torkát
alázuhansz a mélybe
s a súlyos hantok rádszakadnak.

Kassák Lajos: Invitálás

Te nem vagy kisebb, én nem vagyok nagyobb
egyazon fájdalmat sírjuk
egyazon boldogság után futunk
egyazon titokzatos parázs gyújtja fel
agyunk lángját, szívünk szerelmét.

Mint akik értik egymást, induljunk hát tovább
e szép hazában, melyet földnek neveznek
füvekkel, fákkal, szárnyas és patás állatokkal
emberekkel és ő az ő műveikkel gazdagon.
Nem ismerem az okot, ami elindít
nem ismerem a célt, ahová meg kéne érkezni.
De érzem sodrását az örök mozgásnak
szólít és magával ragad az ismeretlen partok felé
engem épp úgy, mint téged.

Nem vagy te kisebb, én nem vagyok nagyobb.
E szép hazában, melyet földnek neveznek
miért is fognánk taglót egymás ellen.
Ülj a ladikomba, testvér
evezzünk mennél távolabb
ama elátkozott malomtól
hol csontjainkat összetörik.

Herjeczki Géza: Ma

ha Isten

csak egy nappal is előre vezetne

ha csak a holnapi akaratát is megmutatná

jaj lenne a mának

mai feladataink jaj

megposhadnának

Mezey Katalin: (Uram, aki…)

Uram, aki
villámokat leszúrva kétfelől
cövekeled ki az utamat,
csodálom,
hogy tudsz
így figyelni rám?
Hogy tudod szíveden
viselni gondomat,
mikor más milliárddal is
hasonlóan kell törődnöd?
Önámítás vagy véletlen,
ahogy
megint s megint
kezedre ismerek,
midőn, mint játékot
az oktalan gyereknek,
csöndben visszaadod
eldobott hitemet.

Iancu Laura: Találkozások

              Mezey Katalinnak

Nem lehetetlen, hogy egy este
eltévedt emberrel találkozzam.
(Annyi az üldözött, és
oly láthatatlan az irgalom.)
Balról kilátó, jobbról torony,
s felgyújtott létrák halmai.
Járt erre más is. Látni
a meglopott est végi Krisztuson:
fél lábbal tart, fél karral emelget,
lehetetlen, hogy zsákutcára mutasson.

Utóhang
Madarat hallani.
A feltüzesedett holdon Dávid hárfázik.
(Nagyobb a fájdalma annak,
aki másokért sóhajtozik.)
Bekopog, csőrével jó reggelt kíván,
aztán odarepül a gerendához,
a töviskoronás fejről elhordja a pókhálós leveleket.
Emlékszem, egyszer téged is láttalak,
maradék erődet vitted a kereszthez.
Szólj, Uram, mondtad, mit akarsz, hogy cselekedjek?

Szabolcsi Erzsébet: Haiku

Csended betakar.
Gyönyörűség halk dala
pendül az éjben.

*

Hűs őszi reggel...
Felhőbe takart álmot
altat a lélek.

Mezey Katalin: Boldog

         Jókai  Anna születésnapjára

akinek nem rongyos a lelke,
de  fényes, mint a nehéz selyem,
aki  hiszi is, amit mondott,
akit  nem zsarol a félelem,

boldog,  akit nem az önérdek
kormányoz  hanem önként szolgál
adósait  nem tartja számon,
görbe  utakon titkon sem jár.

Boldog,  akinek láthatatlan
púpként  a múlt nem ül a hátán,
nem  üzletel gazemberekkel,
árnyékán  nem táncol a sátán.

Akinek  a szemén kifénylik,
hogy süt benne az Isten napja,
akinek lelke nehéz selymét
magasságos  szél lobogtatja.

Szabolcsi Erzsébet: Lennél-e...?

Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypangbóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?

Ha Te lennél a tél hideg lehelete,
lennék kedvedért hullongó hópihe.
Lennék kedvedért hófúvás vihara,
vagy lennék miattad csipkés zúzmara.

Tóth Árpád: Szeretsz?

Szeretsz?
Mért sírod el magad, mikor suttogva mondod,
S ezek a kicsi finomka dombok
Mért játszanak földrengést az ujjaim alatt?
Szeretsz?
Nézd, zavart, ijedt mosolyomon át,
Most, megérezheted, ha akarod,
Hogy meghatódtam, hogy sírok bévűl, hogy friss lombkoronák
Zúgása csapta meg egyszerre a fülem
S hogy mit daccal és gőggel zártam kívűlem,
Most újra betör hozzám és a nyakamba ugrik
S fuldoklásig szorít s ölel a vágy.

Szeretsz?
No ülj le szépen, kedvesen a térdeimen,
Hajtsd hátra, lassan a vállamra nyakad,
Igy, megadva, meghódolva hagyd el most magad,
Hadd nézzelek
S még egyszer puhán s zengőn hadd próbálok szólni,
Hadd élvezem magam, gúnyosan s betegen:
Hogy fáradt szívem megint csak érzeleg.

Csitt! véletlen diadalom, csitt! égből pottyant csodám,
Lealázó, kinlódó «lám-lám» csatán
Hadd szokjam meg egy kicsit most, hogy újra, újra szeretnek,
Hadd szúrjam szíven magam: Hát oda a rezignációm?
Be olcsón vett meg
Egy kis szűz nyafogása...
Húnyd le a szemed,
Most kegyetlenűl könnyeim erednek.
Hát te vagy, te vagy a forró kása,
Amit kerülgettem, hát te vagy az új?
Hadd röstellem agyon magam!

Kinyitod a szemed és azt ragyogja: Minden rendben,
Egyszerű és édes az élet!
- Ó tudod-e, kis bolondom, hogy most megölnélek? -
S én nézlek - s megrándul a vállad a kezemben...