Szekeres Mária: Esti dal

Most mélyről húz a gondolat.
az Ég, az Ég olyan magas.
ma felnéztem, csak egy pillanat
volt, szikrázott minden csillag.
nem volt folt, az ég hidegen világolt -
becsuktam a zsalut. a szoba
tárgyak körébe vont míg szívemben
még az ég izzott. pár perc, s a csönd
hazavonzott. magamban zúgó
meteoritok, csönd-űr, jég-űr húzott
valami mélység felé, a tárgyak ünnepeltek,
valami fény belülről kifelé áradt és átütötte
a sötét falat, melyen nem hatol át a gondolat.
az ég olyan magas… bennem távoli mélység
színén a végtelen párája fed utat, ösvényt.
ó, nem mutat hazát, csak a Fény, csak az álom.
míg a tárgyak ünnepelnek, csillag-magányom
asztaláról fénymorzsák peregnek. Nem
bánom. időtlenné merevült portrém a csöndben
belülről látom, és Lelked békéje, foghatatlan,
ma esti imádságom.

Kántor Péter: Kis éji ima

Uram, elfáradtam,
lüktet a jobb lábam bütyke,

aggódom magamért.
Ki ez a szorongó ember, Uram?
ez nem lehetek én,

Bizakodnék csöndesen,
de mint az óceán hullámai,
indulatok fortyognak bennem.

Mosollyal próbálkozom,
de elakaszt valami
hajcsüggedés.

Nincs ez rendben, Uram,
szánj meg, ijedj meg,
honoráld igyekvésemet.

Mérlegeld velem a dolgokat,
és ami nem kell,
húzd át a kezemmel.

Ízleld velem az ízlelni valókat,
és figyelmeztess:
ez édes! ez keserű!

Emlékeztess
a kis piros kocsira,
valamire, ami jó volt.

Sok jó volt, ugye?
sok elmerült sziget,
elporlott ragyogás.

Adj a kezembe hálót,
amivel a múltban
és a jelenben halászhatok.

Magam is hal az éjben,
tátogó ezüst,
buborék-életű.

Fordíts ki, frissíts fel,
dobj fel a magasba és kapj el!
mi az neked, Uram?

Ha szükség van rá,
terítsd ki a kártyáidat,
mutass valami újat.

Hogy hullanak a leveleid!
perzsel napod,
süvölt szeled.

Beszélj hozzám!
beszéld át velem az éjszakát,
semmi az neked, Uram!

Sík Sándor: Hetven felé

Hetven körül
Az ember a világi jónak
Kétszeresen örül.

      Halk lesz a szó,
      Kettős akkord búg benne mégis,
      A szomorú is meg a szép is:
      Köszöntő is meg búcsúzó.

      "Köszöntelek,
      - Szólnék, - te szép világ, szeretlek",
      De a nehéz szók könnyekként peregnek:
      "Isten veled, Isten veled!"

Hetven felé
Minduntalan búcsúzna már az ember,
És könnyeit szégyenlős szerelemmel
Szemérmes szókba rejtené.

      De megered
      A szó patakja s szétveti a mellet:
      "Hívlak, szeretlek, kívánlak, ölellek,
      Erdők, hegyek, virágok, emberek!"

Hetven körül
Az ember mindennek örül.

      Hetven felé,
      Mint felhőn át az esti napkorong,
      Mindenfelé
     Egy fényességes árny borong:
      Az Istené.

Fecske Csaba: Lélekig meztelen

kit csaltál meg ha csaltál
mást vagy magadat
ki kapott kevesebbet ki veszített többet
a tudás vagy a nemtudás édesebb
markáns szigorú szomorúság
inkább mint kedvetlen öröm
benne lenni vagy kellő távolságból
szemlélni mint egy hűvös idegen
várni hogy mi lesz belőle megúszni szárazon
vagy alámerülni nyakig
kérdések kampójára akasztva csüng
életed mint hentesnél a hús csakhogy
itt te vagy a vásárló és az áru is
egyszemélyben minden pillanat nagy
kisértés kemény kihívás vásárra viszed a bőrödet
amit minduntalan le akarnak nyúzni rólad
nem is a fájdalom - a kiszolgáltatottság
állni lélekig meztelen számonkérő
tekintetek jeges záporában

Lehoczky János: A vizek fohásza

Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével

vigyázz reám!

Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben,

én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után.

Csobogásom nyugtatja zaklatott lelkedet,

habjaim tánca bűvöli tekintetedet.

Poros gúnyádat tisztítom,

egészséged őrzöm. 

Szépítelek, gyógyítalak,

üdítelek, vidítalak.

Erőmmel hajtod gépedet, malmodat.

Tartom csónakodat, hordozom hajódat.

Általam sarjad vetésed,

én küldök termékeny esőt 

szikkadt kertjeidre.

Ott búvom édes gyümölcseidben,

a nádasok illatában rejtezem,

barlangok mélyén, erdők rejtekén,

sziklák között, csúcsok fölött,

posványban, sodrásban,

rám találsz.

Az élet bárkáit ringatom.

Otthonaként velem érez megannyi lény,

úszó, lebegő állat, lengedező növény.

Kusza hínár, tündérlő virág,

meglepő, eleven vízivilág.

Remélő ikra, játszi poronty,

leső harcsa, óvatos nyurga ponty.

Bölcső vagyok, 

folytonos születés csöndes színpada.

Kezdet vagyok, a földi élet ősanyja.

Változás vagyok, végzet vagyok, a pillanat méhe.

Állandóság vagyok, szüntelen harcok békévé összegződő reménye.

Szelíd forrásként becézhetsz,

érként, patakként kedvelhetsz,

folyamként köszönthetsz.

Megmosolyogsz tavaszi pocsolyákban,

üdvözölsz berekben, limányban,

lidérces lápon, keserű mocsárban.

Csepp vagyok és óceán.

Tomboló vihar és szivárvány, 

búvópatak és szökőár,

felhő és kút.

Ismersz, mint szigorú jéghegy, zord jégvilág, 

mint lenge hópehely, tréfás jégvirág,

illanó pára, gomolygó zivatar.

Vízesés robaja, hullám moraja,

cseppkő csöppenése, veder csobbanása,

eső koppanása, véred dobbanása.

Kék vagyok, mint a tenger,

fénylő, mint a csermely,

szőke, mint a folyó,

zöld, mint a tó,

fehér, mint a hó.

Feszítő gőz vagyok, tanulj meg tisztelni!

Csikorgó fagy vagyok, tanulj meg kibírni!

Aranyhíd vagyok, tanulj meg csodálni!

Örvény vagyok, tanulj meg vigyázni!

Buborék vagyok, tajték vagyok, 

szeretned kell!

Hűsítő korsó vagyok, 

heves zuhany vagyok,

élvezned kell!

Tükör vagyok, arcod vagyok.

Hullám és híd, part és a víz.

Erő és báj, folyó és táj,

úszás és merülés,

áldás és könyörgés,

értened kell!

Víz vagyok.

Őrizned kell!

Bella István: Hatvan év

Mint aki rossz fát tett a tűzre.

Rajtakaptál hát, Istenem.

Köröttem hatvan év lángja, üszke.

Ígérem, többet nem teszem.

Elekes Ferenc: Én nem tudhatom

Amikor egyedül vagyok,
nem terítek asztalt

Sokat tűnődöm mostanában,
ha egyedül vagyok, s várlak.

Olyankor annyi mindent
kigondolok szélről, esőről, hóról,
s ami még eszembe juttat, mert minket
fújt, mosott, belepett, vagy jósolt
egymásnak furcsa véletlenekben...

Most hull a hó
tetőre, fára, kőre...
S mert messze vagy,
közénk is.

Mindig van valami közöttünk,
valami hullás,
valami elfelejtés.

Én nem tudhatom,
hogy boldogul más
a szerelemmel,
de amikor egyedül vagyok,
hosszú, árva esték
csöndjében megérzem: ha túl jó az ember,
sohasem elég rossz ahhoz,
hogy nagyon szeressék.

Elekes Ferenc: Így, amikor

Így, amikor az ember

elmenni készül,

s szoktatja szemét a feketéhez,

nem angolul tanul már,

hanem sötétül,

így, amikor az ember

elmenni készül,

s ragaszkodna mindennek feléhez,

beérné végül

a maradék-élet negyedével,

így, amikor az ember

elmenni készül,

s barátkozik a szürkeséggel,

hálát ad annak is,

ha mint a gyertyacsonk,

lobogás nélkül, csöndben ég el.

Elekes Ferenc: Sorsnak nevezi

Az ember jár-kél gyanútlanul,
meghall és meglát dolgokat,
megbotlik, s nem tanul.
Az ember olykor számotvet, s keresztet,
ha van benne Isten,
az ember visszanéz, s lám,
ahányszor győzött, annyiszor vesztett.
Értelmét kutatja szónak, tettnek,
társakat keres, s ha befogadják,
úgy él akkor is, mint a kivetettek.
Az ember hányódik,
tegnap ott, ma itt,
az ember gyáván sorsnak nevezi
gyarlóságait.

Elza Vecina: Mondj nekem mesét

Világ vándora,
Meséld el nekem, amit láttál
És amit nem láttál.
Én mindent elhiszek.

Beszélj a ravasz krokodilról,
Amely a sárga deltában lesi a csöpp madarat
És a fekete kisfiút.
De a fiúnak tetszik a krokodil,
Mert szereti a veszélyt.

Mesélj a halak
Hibátlan és bölcs útjairól,
Amiket egy ember sem ismer.

Mesélj az orchideáról,
Kedves és buja illatáról,
Szólj a kis orchideáról,
Amelyik észrevétlen nyílik az örök árnyban.

Mesélj a sarki tenger fehér pingvinjéről,
Amely a zöld jégen áll,
Mint birodalma trónján a király.
A jeget melegnek csak azért érzi.
Mert az a szülőhazája.

Mesélj a boldogságról,
Láttad-e egyáltalán?
Ott trónol a hegyen túl aranyrokkájával a kezében
És bár egyre feléje haladunk,
A hegy mindig elválasztja tőlünk.

Világ vándora, mondj nekem mesét
Mindenről, amit láttál,
És arról is, amit nem láttál!
Én elhiszek mindent.

Mindennél hihetetlenebb az élet.
Nevetve és sírva olvassuk.
Az első és utolsó lapot is,
Amíg csak ki nem esik a kezünkből a könyv.

Dabi István fordítása

Áprily Lajos: Szemérmetes pinty

A bokrosból leszállt a hűvös érre.

Meglátott. Lomb mögé vontam magam.

Lebbent s átszállt a víz lapos kövére.

Ivott. S fürödni kezdett boldogan.

Reményik Sándor: Vagy-vagy

Vagy egy nagy mű, - vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, - vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, - vagy az emberek.
Vagy a kolostor, - vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

Kiss Benedek: Hogyan tovább?

Kukázók voltak? Nem tudom.
Csavargók? Aludtak egy padon.

A nő ült. Lecsuklott feje.
Ölében a férfi feje.

Kezük egymásba kulcsolódva,
a homályból ki-megragyogva.

Előttük nejlonszatyor, üveg.
Most egyikük sem húzta meg.

A nő haja fiúsra vágva.
Egy tincs ráhullott homlokára.

Homloka is világított.
Benne kimondhatatlan titok.

A férfi nyögött, a nő felserkent
félig, keze fogta az embert.

– Nem bánt a kutya? – eszmélt felém,
s hebegve nyugtattam meg én.

S kutyául éreztem magam.
Elsomfordáltam óvatosan,

intettem még: ne féljenek,
s félelem fogta el szívemet –

mit akarok én? mit nyavalygok?
Kóddal nyitottam ki az ajtót,

hisz rendes ember kódra jár.
Nem először láttam ezt már,

kukázókat a padokon,
de ennyire tán még rokon

sosem voltam egyikkel se.
Mit adsz még, magyarok Istene?

Magyarok voltak, földönfutók.
Uram, a dolgaid Te tudod,

de nem kéne egy kis számadás,
egy kis földi föltámadás?

Tone Kuntner: Tudom, hogy szeretlek

Tudom, hogy szeretlek,

mert a te boldogságod
        boldoggá tesz,
        mert a te bánatod
        az én bánatom
        mert a te fájdalmad
        fáj nekem,
        mert a szépséged
        szépsége vagyok
        mert a jóságod
        jósága vagyok.

És tudom, hogy te szeretsz engem.

Dabi István fordítása
         

Nyíri Erzsébet: Pogány élettánc

(zsoltár)

Uram!
ha szólítlak,
a lélegző Földet látom,
a tengert, a hegyeket,
erdőt és völgyeket.
Pogány maradtam
pogány imát mormolok
imádatomban,
dobok szólnak
és nádi-hegedűk,
rőzsetűz
és vadállatok árnyai
kísérik
pogány élettáncom…
Tied vagyok
esendőségemben,
harcaimban,
igazság-keresésben,
vágyaimban,
veled érzek,
zsigerbe vág,
mikor Te szenvedsz,
fulladozol,
ha elveszíted
teremtményeidet …
siratok veled
kipusztult állatfajokat:
dodot, huját, kubai arát
óriás moát
arab gazellát
barbadosi mosómedvét,
tengeri nyércet és tehenet,
himalájai fürjet jávai és tasmáni tigriseket…
siratom a még élőket,
ketrecbe zárt vadakat,
kiirtott őserdőket,
kipusztult népeket:
akkádokat, asszírokat,
csoltikat, karthagóiakat…
Hallom az olvadó
gleccserek robaját
szemem tágul
a rettenettől…
téged ölünk
minden lélegzéssel…
Uram!
nincs mentsége
bűneinknek
Uram!
ne könyörülj,
irgalmad
nem érdemeljük…
velünk pusztul el a Föld
s minden teremtménye,
Uram!
Újra és újra
mi Téged is
megölünk…