Végül minden sallang lefoszlik rólad,
és minden álarc a porba hull,
és minden hazugság lelepleződik,
indulataid elcsitulnak,
vágyaid eltompulnak,
hírnév, dicsőség nem érdekel,
elfogy, eltűnik, elmúlik
minden, ami lényegtelen,
minden, ami fölösleges,
múltadból csupán néhány pillanat
nem veszíti el érvényét,
amikor önzetlen, tiszta,
érdek és feltétel nélküli szeretettel,
hálát, viszonzást nem várva
valami jót cselekedtél,
s amikor kinyílt fölötted a menny,
és kibékülsz már mindenekkel,
képzeletben sírva megöleled
összes barátod és ellenséged,
kontraktust kötsz a szent közönnyel,
és többé nem vársz az élettől semmit,
csak a Semmit.
2018. január 14., vasárnap
Olasz Valéria: Szerelmes zsoltár
Több vagy nekem
mint várakozásba
imádkozott kedves.
Te vagy a csend
a titkos áhítat
mit a nappal zaja
fénnyel átitat
távolban létező földi lény
ki éveket éltél
lelkem mérföldkövén.
Valaha láttalak már
- egykor volt idegen –
amikor bűnbánatos
gondjaimban
rám vigaszt pazaroltál
s lettél reménység-oltár kit
majdnem elveszítettelek.
Az idő engem feloldozott -
olykor némán imádkozom
ha eszembe jutnak
a veled töltött órák
te küzdelmemben
reménység-oltár
fényesítsd meg jövőbe
néző szemem
égjek tisztítótüzeden
mert hiányodat
kínnal szenvedem már
legyél életemnek
lényege hús-vér elevenen
áradjon át lelked lelkemen
mindörökkön örökké
ámen.
Csontos Márta: Széljegyzetek az üzenőfalon
Minden csupa ismétlődés, csak
próbálod átfesteni a kontúrokat,
de belül minden ugyanaz marad,
hiába röptetsz tollafosztott madarakat.
Hálót terít mögötted a völgyre
a szürkület, beleoldja a színeket a
felhőkbe az est, a magasban összekuszálódnak
a sugarak, a szél ellöki sziklák fejfáira simuló kezed.
Valami eredetit akarsz mondani, a történetben
előrehozod a zárósorokat, teleportálod a
kezdetet, s in medias res lesz máris a végkifejlet.
Mindent megpróbálsz, hogy megörökítsed
önmagad végre, de csak a negatívban ismered
fel létedet, s érzed, a tél sötétkamrája már előhívott,
helyet készített neked albumában, s lassan húz
magához, míg arcod fekete tulipánja bele nem
hullatja szirmait a szűnni nem akaró hóesésbe.
próbálod átfesteni a kontúrokat,
de belül minden ugyanaz marad,
hiába röptetsz tollafosztott madarakat.
Hálót terít mögötted a völgyre
a szürkület, beleoldja a színeket a
felhőkbe az est, a magasban összekuszálódnak
a sugarak, a szél ellöki sziklák fejfáira simuló kezed.
Valami eredetit akarsz mondani, a történetben
előrehozod a zárósorokat, teleportálod a
kezdetet, s in medias res lesz máris a végkifejlet.
Mindent megpróbálsz, hogy megörökítsed
önmagad végre, de csak a negatívban ismered
fel létedet, s érzed, a tél sötétkamrája már előhívott,
helyet készített neked albumában, s lassan húz
magához, míg arcod fekete tulipánja bele nem
hullatja szirmait a szűnni nem akaró hóesésbe.
Balázs F. Attila : a nagy festő
színpompás őszi táj
olyan mint egy festmény
melyen még nem száradt meg
a festék
a kézre gondolok
mely az ecsetet fogja
és szeretetét színekkel fejezi ki
mert a szavak tökéletlenek
és kevesekhez szólnak
Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez
Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,
mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,
s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,
hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,
a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –
erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,
ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,
mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,
s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,
hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,
a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –
erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,
ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.
2018. január 13., szombat
Anna Arno: (Mielőtt szétválnának az útjaink...)
Mielőtt szétválnának az útjaink
mennyi esténk maradt
mennyi csillagunk az égen
de lehet már csak ez a pillanat
csak a most
mielőtt véget ér az idő
visszahúzódik a tenger
üt az óra
amikor mindenki maga marad
Gyere még előtte
mutasd meg messziről magad
és ha képes vagy rá
jöjj közelebb
Dabi István fordítása
Alfonso Pacheco: (Egy nap...)
Egy nap
a mi fecsegő-hazug
monológunkban
megkérdezted,
szeretlek-e
Igen. Azt hiszem, hogy igen.
Magyarázatot nem lelek
úgy gondolom,
hogy az én gyűlöletem
irántad olyan nagy
mint a te gyűlöleted irántam
az én szeretetem
oly nagy irántad
mint a te szereteted irántam
az én életem úgy reszket
mint a te életed
az én bőröm
a te bőröddel illatozik
mint a te bőröd
az én bőrömmel illatozik.
Az én törzsem tüskéi éltetik
a te rózsaszirmaidat
az én csendem találkozik
a te csendeddel és
a tekinteteink
kötik meg a levegőben
a mi szerelmünk
örök csomóit.
Dabi István fordítása
H. Hadabás Ildikó: Öregasszonyok morzsolódása
Minden perc lassan széttörik –
közelebb jön az ég is –
a szánk becsukott pengeél –
és mégis, mégis, mégis!
A cipőnk talpa nem kopik,
csoszorog minden este,
kalaptűbe szúrt életünk
millió lyuk, molyette.
Idő-utunkra árny vetül,
remeg a lepke szárnya,
cérnahang ima-glóriánk
angyalok muzsikája.
közelebb jön az ég is –
a szánk becsukott pengeél –
és mégis, mégis, mégis!
A cipőnk talpa nem kopik,
csoszorog minden este,
kalaptűbe szúrt életünk
millió lyuk, molyette.
Idő-utunkra árny vetül,
remeg a lepke szárnya,
cérnahang ima-glóriánk
angyalok muzsikája.
Végh Tamás: Ima télen
Uram!
Te tudod, hogy szavunk csak fehérlő kiáltás,
mi faggyal, dérrel koppan a szánkon, akár
a tűz hiányzó melege, s a hamis hang átfon,
és az a kicsi, mely mindig úgy hiányzik,
mint szótlan törődésed csöndes kegyelme.
Csak a hála szűkszavú bennünk,
míg az indulat ordít, s együtt nő a hiánnyal,
rúg, pofoz csak, s nem simogat szívtájon,
s az ostoba, némult idő, mint roskadó,
hóhalom hullik alá egy szokatlan hajnalon.
De Te itt vagy akkor is, és engedsz felébrednem,
megfogni újra, amit tegnap félretettem,
összeszedni morzsáit, mindennapi életemnek.
Kassák Lajos: Különbségek
Vádoltok és én elétek lépek didergés és pironkodás nélkül
láthatatlan kereszttel a vállamon, mint távoli árnyéka
ama rőtt szakállú ácsnak, ama kitűnő mesternek
aki kitárt szárnyakkal lebeg mindnyájunk felett
néz bennünket és nemcsak véres, csúnya bűneinket
hanem halvány, gyöngefényű erényeinket is számon tartja
s nem bíráskodik, hanem felnyitja szemeinket és megédesíti nyelvünket
a szeretettel, ami úgy ragyog az éjszakában, akár egy magasba tartott fáklya
s illatozik, mint a rózsa, amit egy névnap alkalmával
karcsú, kék vázában odaállítottak az asztal közepére.
Félredobhatnám eszközeimet s mondhatnám: nincs tovább.
Ha ugatni kényszeríttek, inkább hallgatok, mondhatnám
de látom, a virágok illatoznak, madarak énekelnek s a felhők
tovább vándorolnak saját utaikon és a vizekben tükröződnek.
Nincs veszve minden, ki így, ki úgy töri még magát a fény felé.
Emlékezés a világ s nem csüggedhet az, aki emlékezik
visszapillantva a múltba, tudja, honnan fakad fel ez és honnan amaz
s tudja, hogy a fák nem nőnek az égig s akik ma elől lépkednek
holnap rossz csontjaikkal vérszegényen és reménytelenül
elhullanak és az árok fenekére kerülnek.
Miért reszketnék hát és miért pironkodnék előttetek?
Tavaszi szél paskolja arcom, lépteim alatt ropog a fű
s csak ballagok tovább a magam útján, emlékezve a világra
ahol éltem és élek barátaim között s kopogtatva kedvesem ajtaján.
Nem vagyok süket és vak, de csak azt hallom meg, amihez kedvem van
akkor hunyom be szemeimet, amikor akarom.
Nem a vagyonért és nem a hatalomért dobog a szívem.
Örülök a kilátásnak, ami elém tárul a dombról
s ahogy hallom a csöndes tájban legelésző nyáj kolompját
őrá gondolok, aki édes anyatejjel nevelte fel kilenc gyerekét.
Ó, virágzó fák s ti könnyű, színes lepkerajok körülöttem
fecskék és gólyák, üdv néktek, hogy visszajöttetek a tengereken túlról
s köszöntöm a gyerekeket, ahogy látom őket gondtalan játszani
a sziget sárga, finom homokjában, az arany nap alatt.
Mi bűnöm lehetne még, ha így együtt vagyok a világgal
amit felejthetetlen emlékeimből építek fel naponta
s így bolyongok a közel és távol keskeny mesgyéjén
ami a földről az égbe s onnan visszavezet megint
figyelmeztetve szüleimre, testvéreimre s az egészen egyszerű tárgyakra
hogy velük maradjak mindörökre.
láthatatlan kereszttel a vállamon, mint távoli árnyéka
ama rőtt szakállú ácsnak, ama kitűnő mesternek
aki kitárt szárnyakkal lebeg mindnyájunk felett
néz bennünket és nemcsak véres, csúnya bűneinket
hanem halvány, gyöngefényű erényeinket is számon tartja
s nem bíráskodik, hanem felnyitja szemeinket és megédesíti nyelvünket
a szeretettel, ami úgy ragyog az éjszakában, akár egy magasba tartott fáklya
s illatozik, mint a rózsa, amit egy névnap alkalmával
karcsú, kék vázában odaállítottak az asztal közepére.
Félredobhatnám eszközeimet s mondhatnám: nincs tovább.
Ha ugatni kényszeríttek, inkább hallgatok, mondhatnám
de látom, a virágok illatoznak, madarak énekelnek s a felhők
tovább vándorolnak saját utaikon és a vizekben tükröződnek.
Nincs veszve minden, ki így, ki úgy töri még magát a fény felé.
Emlékezés a világ s nem csüggedhet az, aki emlékezik
visszapillantva a múltba, tudja, honnan fakad fel ez és honnan amaz
s tudja, hogy a fák nem nőnek az égig s akik ma elől lépkednek
holnap rossz csontjaikkal vérszegényen és reménytelenül
elhullanak és az árok fenekére kerülnek.
Miért reszketnék hát és miért pironkodnék előttetek?
Tavaszi szél paskolja arcom, lépteim alatt ropog a fű
s csak ballagok tovább a magam útján, emlékezve a világra
ahol éltem és élek barátaim között s kopogtatva kedvesem ajtaján.
Nem vagyok süket és vak, de csak azt hallom meg, amihez kedvem van
akkor hunyom be szemeimet, amikor akarom.
Nem a vagyonért és nem a hatalomért dobog a szívem.
Örülök a kilátásnak, ami elém tárul a dombról
s ahogy hallom a csöndes tájban legelésző nyáj kolompját
őrá gondolok, aki édes anyatejjel nevelte fel kilenc gyerekét.
Ó, virágzó fák s ti könnyű, színes lepkerajok körülöttem
fecskék és gólyák, üdv néktek, hogy visszajöttetek a tengereken túlról
s köszöntöm a gyerekeket, ahogy látom őket gondtalan játszani
a sziget sárga, finom homokjában, az arany nap alatt.
Mi bűnöm lehetne még, ha így együtt vagyok a világgal
amit felejthetetlen emlékeimből építek fel naponta
s így bolyongok a közel és távol keskeny mesgyéjén
ami a földről az égbe s onnan visszavezet megint
figyelmeztetve szüleimre, testvéreimre s az egészen egyszerű tárgyakra
hogy velük maradjak mindörökre.
2018. január 9., kedd
Sebestény-Jáger Orsolya: Nyári reggelek
Szeretem a nyári reggelek
derűjének csöndes igazát.
A hajnali pára még hiszi:
ő vívja meg a döntő csatát.
Ám győz a Nap szétáradón,
míg elterül a parttalan időn.
S mind lassabban lélegzik a perc,
mint húr, ha pendül,
egy régi hegedűn.
Radnóti Miklós: Gyermekkor
Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán,
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.
Kántor Péter: Levél a hazaérkezésről
Hát megérkeztem, haza, itt vagyok, befutottam
befutott ólomlábakon döcögve a vonat a Keletibe
a novemberi hidegbe, sötétségbe, születésem évszakába
én akkor már az idegességtől alig láttam; ahogy csökkent
a távolság, úgy csökkent a türelmem, végül teljesen elfogyott
nagyon örültem, hogy újra otthon, nagyon, vakon
pedighát minden viszontlátás búcsú is egyben; valami
elmúlt, és egyszer talán így múlik el az egész
mintha hat mázsa szakadt volna le rólam egyszeriben
és még most is tart az örömöm, mint egy megpendített húr, rezeg
még igazából alig vagyok otthon, reggel, amikor kinyitom a szemem
egy pillanatig még lehetnék bárhol, Chiswickben, fújhatna angolul is a szél
de ezek már az utolsó halk rezgések, amikbe beleszövődik valami más is
a megcsalatottság érzése, a veszély, a levegőben ólálkodó hétköznapok
amikben úgy oldódik fel minden, mint forró vízben a cukor: még pezseg, már nem
ha eddig aggódtak értem: meg ne fázzon! mit csinál? hogy van? jól van?
ennek most vége – letépte koszorúját, a messzeséget, boldoguljon ahogy tud!
a kutya se mondja már: vigyázz magadra! – pedig most, épp most
amikor hirtelen lazítok, elengedem magam, bármi, egy villamos
egy hulló falevél is életveszélyes lehet, egyetlen rossz szó
pár napig kérdezgetik még: mondd, milyen volt? mégis milyen?
egyszer majd mesélsz róla, ugye? – aztán mindenki gyorsan
megfeledkezik mindenről, elvégre itt vagyunk, együtt (vagy nem?)
és nem kívánhatja tőlünk senki, hogy örökké LÁSSUNK
csak én ülök az asztalnál éjszakánként a zúgó csöndben
ugyanúgy, mint Párizsban és Londonban a különböző szobák különböző asztalainál
úszó deszkájukba kapaszkodva a fekete sodrás közepén
egy szál tollal kergetve mit is? mit is?
előveszem a leveleidet és újra olvasom őket egymás után
Téged is úgy fúj a szél? (fúj, fúj, fúj a szél)
És körülnéztem a sík mezőn. Egy néni odaintett
magához, és ajándékozott egy gesztenyét. Egy csomót
beszélt, de nem érdekelt. És átöltöztem és egy új arcot
festettem a fejemre. Ebben az évben finom meleg takarót
kívánok neked, száraz cipőt és egy viszontlátást. Igen.
befutott ólomlábakon döcögve a vonat a Keletibe
a novemberi hidegbe, sötétségbe, születésem évszakába
én akkor már az idegességtől alig láttam; ahogy csökkent
a távolság, úgy csökkent a türelmem, végül teljesen elfogyott
nagyon örültem, hogy újra otthon, nagyon, vakon
pedighát minden viszontlátás búcsú is egyben; valami
elmúlt, és egyszer talán így múlik el az egész
mintha hat mázsa szakadt volna le rólam egyszeriben
és még most is tart az örömöm, mint egy megpendített húr, rezeg
még igazából alig vagyok otthon, reggel, amikor kinyitom a szemem
egy pillanatig még lehetnék bárhol, Chiswickben, fújhatna angolul is a szél
de ezek már az utolsó halk rezgések, amikbe beleszövődik valami más is
a megcsalatottság érzése, a veszély, a levegőben ólálkodó hétköznapok
amikben úgy oldódik fel minden, mint forró vízben a cukor: még pezseg, már nem
ha eddig aggódtak értem: meg ne fázzon! mit csinál? hogy van? jól van?
ennek most vége – letépte koszorúját, a messzeséget, boldoguljon ahogy tud!
a kutya se mondja már: vigyázz magadra! – pedig most, épp most
amikor hirtelen lazítok, elengedem magam, bármi, egy villamos
egy hulló falevél is életveszélyes lehet, egyetlen rossz szó
pár napig kérdezgetik még: mondd, milyen volt? mégis milyen?
egyszer majd mesélsz róla, ugye? – aztán mindenki gyorsan
megfeledkezik mindenről, elvégre itt vagyunk, együtt (vagy nem?)
és nem kívánhatja tőlünk senki, hogy örökké LÁSSUNK
csak én ülök az asztalnál éjszakánként a zúgó csöndben
ugyanúgy, mint Párizsban és Londonban a különböző szobák különböző asztalainál
úszó deszkájukba kapaszkodva a fekete sodrás közepén
egy szál tollal kergetve mit is? mit is?
előveszem a leveleidet és újra olvasom őket egymás után
Téged is úgy fúj a szél? (fúj, fúj, fúj a szél)
És körülnéztem a sík mezőn. Egy néni odaintett
magához, és ajándékozott egy gesztenyét. Egy csomót
beszélt, de nem érdekelt. És átöltöztem és egy új arcot
festettem a fejemre. Ebben az évben finom meleg takarót
kívánok neked, száraz cipőt és egy viszontlátást. Igen.
kaktusz.
Vágy, vágyak, vágyódás,
Vágyakozás valami után,
ami nincs, ami hiányzik,
amit elérni, kiérdemelni,
vagy csak úgy
kapni szeretnénk,
utazást, szerelmet, szeretetet,
békességet, pénz, vagy dicsőséget,
vágyódni valamiért,
valamit mindenáron
talán ez hiányzott az életemből,
ez a mindenáron,
de most itt van,
naponta ébredek azzal,
azzal a vággyal,
hogy adjak neked valamit,
mindegy mit, csak örüljél,
akár egy marék diót,
ajándékot szeretnék adni neked,
mintha minden nap ünnep,
minden nap karácsony lenne,
és én készülnék a meglepetésre,
járnám az üzleteket,
hogy megtaláljam azt,
ami neked kedves,
csak hát én szavakat keresek,
olyan szavakat,
amik méltók hozzád,
méltók az ünnephez,
amik egyszerűek,
nem hivalkodók,
amikről tudod, hogy a Tieid,
csak neked ajándék,
más nem is értené, talán kinevetné,
amire, ha ránézel, ráismersz,
még becsomagolva is rá ismersz,
hogy ez az ajándék
senki mástól,
csak tőlem kapható.
kaktusz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)