Eltaposom a fölöslegesen szított tüzet,
szétfújom a bekormozódott szavakat,
a súlytalan pernyét.
Alacsony teremben virrasztom át az éjszakát,
őrhelyemen guggolva, egy kőzsámolyon,
és várom a késlekedő,
talán valahára végképp elmaradó
hajnalhasadást.
*
Már csak emlékezetemben
csapnak fel a lángok.
Már csak emlékeim barlangfalán
szemlélem az árnyékokat.
Láng voltam én is,
homok szitált rám,
kioltott és betemetett.
Már csak homályosan képzelődő szobor vagyok
saját sírom fölött.
*
Zarándokmenet tagja voltam,
haladtam énekünk szertehulló porában.
Lassan vánszorogtunk, mintegy távolodóban
a vágyva vágyott kegyhelytől, Az ereklyék
végül korhadt csontoknak bizonyultak.
Nem váltott meg csodatétel
egyet sem közülünk,
érdemtelenek közül.
*
Eltűnt a hold az égről,
mihelyt kést emeltünk reá
mi kiéhezettek.
Éreztük, hogy a szánkat
alvadt vér ízű
sötétség tömi be.
Valaki még fojtott kiáltást
hallatott, aztán újra csend lett.
Nem értettük, hova tartunk.
Nem tudtuk, hol vagyunk.
*
Kerestük a forrást, hová a csillagszemű
vadállatok hajnalban inni járnak,
s lábunk alól elsikamlott az út.
Futóhomok
vette körül a helyet, ahol tanácstalanul,
lerongyolódott arccal álldogáltunk,
lábunkat emelgetve,
lépést se téve, helyben topogtunk
mérhetetlen időkön át.
*
Valamiféle számonkérés folyt,
kilétemről faggattak, de hamis nevet
mondtam, együgyű hitemben,
hogy talán kicsúszom a vád alól.
Mikor a vallató igaz nevemen
szólított, megjátszottam a süketet.
Közben tudtam: ha némának, ha vaknak
tettetném is magam, az sem menthetne meg.
*
Beléptem a csukott kapun át,
vakablakon tekintettem kifelé.
Minden mozdulatom tévedés volt,
noha a folytonos tánc
azonnal új lépésre késztetett.
Száraz fa derekát öleltem a sötétben.
Reggelre, arcomba vigyorgó
vénasszonnyá változott az a fa.
*
Számos forrást, kutat kiittam,
amit találtam.
Most az ihatatlant iszom:
olyan kénes tóra leltem,
melynek fojtott páráiba nem hajolt még előttem
soha idegen szomjazó.
