Jókai Anna: Ima kétezer küszöbén

Isten,
a küszöbhöz érve szűkszavú az ember. Már becsöngetett és most vár a nem előbb és nem később nyíló kapunál. Nincs kedve fecsegni; nehéz a vallomás, és az illúziókkal jórészt leszámolt. A híres vagy hírhedt (utólag kiderül) harmadik évezred majd kötelességszerűen bebocsátja.
Isten,
a dicsőítő jelzőidet elkoptatták, a körülírások pedig mesterkéltek,
puszta neveden szólítunk hát, s még ez is csak közelítés – még ez sem telitalálat:
Isten!
A mi népünk így hív, így átkoz, ezen a néven felejt el. Egyébként a szerte elterjedt néhány száz hangalakhoz több milliárd kusza értelmezés.
Mondhatnánk: milyen reménytelen.
Egy az Isten – és mi ennyien vagyunk rá.
Mohóságunkban majdnem ízekre téptük
– de Isten nem magántulajdon,
mint az övéké, csak annyira miénk.
Tagadásunkkal majdnem megöltük
– de Isten nem halandó,
csak mi halunk meg,
ha kigyilkoljuk.
Közönyünkkel majdnem kihűtöttük
– de Isten nem fagyhat meg, hanem
mi leszünk jég, ahogy megszűnünk szeretni.
S most lassacskán egy újabb ezredév mögöttünk. A második, Krisztus óta.
Mondhatnánk: gyerekidő.
De azt is mondhatnánk
túl sok a lázálomhoz
túl sok a hamis tudathoz
túl sok a zsibbadtsághoz
túl sok idő
többnyire csali-ligetekben
csaknem-útvesztőkben
sötétzárka-önmagunkban
kétezer évig – alig változva – élni!
Kétezer év. A türelmes Isten egyetlen pillanata: de talán a legfontosabb; melyben kitetszik, mire ment az új szövetséggel az ember.
Ilyenkor a bérlő – kénytelen-kelletlen – leltárt készít:
mi maradt
mi jött hozzá
és mi veszett el
A mérleg különös, mert
ami volt, megmaradt
és nem veszett el semmi
Mondhatnánk: mily reményteli.
Csak ami hozzájött, az ne jött volna!
Isten!
Te tudod:
a szorgalom nem erény, ha a romboló szorgalmas
az ész nem érték, ha a szellem még felelőtlen
és a csók sem gyönyörűség, ha nincs már benne a lélek varázsa.
Bizony, nem mindig jobb, ami több.
A fölösleg csapdájába estünk. Fölösleg csak a rosszból van; semmi, ami jó, nem fölösleges. A jó Istenig fokozható. A gonoszság mértéke azonban hamar betelik.
És most itt állunk. Hová nyílik kétezer? Válaszolj, Isten!
Vértől maszatos talpunkat csiszatoljuk:
a szelídek és ártatlanok a lábtörlőink
csak a bűntudat zavarát leplezzük
hetyke füttyögetéssel
A tenyerünkhöz nőtt bunkót
világfi módjára sétapálcaként meglengetjük
Köszörüljük a torkunkat,
hogy aztán mint az érctrombita
zengjen
de hiába
mocskosak és terheltek leszünk,
hebegünk vagy hadarunk majd,
szinte mindegy
érvényes nevünk mindenképp elmosódik.
Nem átlépünk akkor az új ezredév küszöbén – némi feltételezett méltósággal –, hanem botladozva, szégyenkezve, úgy-ahogy általbukunk rajta
lesz ami lesz
vár aki vár
történt ahogy történt
dac, csőlátás és áthárítás
az alázat, a rátekintés és a vállalás helyén.
Tápászkodás után
a vállrándítás undok mozdulata: valahogy ezt is meg lehet tán úszni. Csomagjaink a kezünk ügyében.
Isten, elegáns, formatervezett koffereinket nézd majd szánakozva
mert voltaképpen szörnyűségeket cipelünk bennük
a kilyukasztott ózonpajzs
a felszabadított atom
a magunkra eresztett AIDS
mintadarabjai, csinosan cédulázva – minket kétezren túl is elkísérnek.
Ezek a szerzemények; tetszetős, tudományos rendbe rakva.
Hozományunk pedig a jobb sarokba hanyagul begyűrve:
a rongyolt gyermeki ing
a gubancolt védőháló
a berozsdált iránytű
az elhalványult képmás
az összefirkált tereprajz
a rabbá tett szabadság
a félreértett egyenlőség
a fölhígított testvériség
tekints ezekre is, Isten!
Ha segítesz
talán még
meg lehet varrni
ki lehet csomózni
ismét átfényezni
alapszínét visszaadni
hitelesen átmásolni
a gúzsból kikötni
értelmében fölmutatni
újra besűrítni
ha Te segítesz, Isten!
Mert kihez forduljon végtére az ember?
Így kétezer előtt, feje fölött lyukas ózonpajzzsal, atomsugárral a sarkában, halálos kórral a nyelve hegyén?
Kihez forduljon az ember? Hol talál a nyilvánvaló elkövető egy csekélyke védelmet? Folyamodhat-e kegyelemért?
Isten, segíts!
Ne csak a néhány (szám szerint tán nem is kevés) igazakért – hanem nyúlj le mindenkiért.
Még egyszer, Isten. Valamennyire, valahogy. Ha nem is oly erővel, mint kétezer éve (mert Az nem ismétlődhet, oly végleges!), de valami biztató jeleddel jelenj meg újra, mert látod, a büntetést helyetted úgyis mi magunk elvégezzük
mi készítjük a Föld halálát
már az áldott napot is ellenséggé tettük, vegyi úton, elég találékonyan – játékos kezünkből az energialabda bármely percben a talajnak ütődhet, csak egy kis ügyetlenség vagy sanda rosszakarat –
testünkből hovatovább kipusztul minden immunitás, ami a káros ellen zseniális összhangban védett –
és az ok elég világos:
(üdv a kivételeknek!)
minden test összemártózott
minden testtel miközben minden lélek
minden lélektől elzárta magát.
A nyavalyák irtózatosak, de legalább beszédesek. A meglottyadt szellemizomzat már régóta nem áll ellen semmi gonosznak. A test, mint a gazdát utánzó szolga, most csak a példát követte.
Mondhatnánk: a világsorsban nincsenek véletlenek.
És van, nem pedig véletlenül lett az Isten.
Kétezer előtt és kétezren túl, érintsd meg hát könyökünket,
Isten,
így korrigáld a Tőled megszokott – talán túlságosan is nagy – tapintattal a cselekvések irányát
nyúlj az állunk alá, és a fejünket emeld meg, hogy merjünk néha feljebbre is nézni
S mivel leszórt kukoricaszemeidet felzabálták a pokol mindenevő kutyái
fényes kavicsokkal a járható és járandó utat mutasd meg újra,
hajolj le még egyszer
állat és angyal közé, ahol mi élünk, a veszélyzónába,
és a két illesztett tölcsér közötti szűk közlekedőrést
koccantsd meg ujjad hegyével
mert itt vagyunk mi, megszorulva, s többnyire csak jajra juttat – mert inkább lefelé visz – kapkodó, harcos moccanásunk.
Mondhatnánk: legyen a Te ereszkedésed a nyomorában „logikus” világsors szent véletlene
a betervezhetetlen fordulat
a mesébe száműzött csoda
a meg nem érdemlett ajándék
Tedd, Isten,
hogy az alvadt, tapadós vérdugó visszafelé leváljon s enyhén felénk lejtő jobb vállad sugárzó mágnesével
vonzzál minket erősen a mélyből a peremre törő áramlásba
Tebenned bíztunk eleitől fogva
csak középtájt elfeledtük
S Te bíztál bennünk az eleitől fogva
mi pedig itt megrekedtünk
Isten
lazíts a jövendő idők nyakunkra szoruló hurokján,
ne hagyd, hogy az önítélet kétezren túl
ily dicstelenül beteljen,
gyere, Isten, akár büntetni is,
mert Néked még a büntetésed is irgalmasabb,
mint a jutalom,
amit embernek készített az ember

Lucian Blaga

"Tested, a szép és lelked, a tiszta, olyan,

akár az ikerpár: az egyik egészen a másik

vonásait formázza; ki különböztesse meg őket?!

Arcodból én csupán a lelked ismerem meg,

s ha néhanap testeddel is találkozom, míly rejtelem,

csak nézlek zavarodottan, s azt hiszem én – ez a lelked."

Kántor Péter: A nagymama

Egy ideig ő vitt az iskolába,
ültünk a trolin, mint két kisgyerek,
a Rottenbiller utca állomásnál
a nagymama mindig hangosan, gúnyosan
felnevetett: Rothadt Biller! Ha-ha!
Először tetszett, később kérni kezdtem:
Ne olyan hangosan, nagymama!

Go to hell! – ilyeneket motyogott az utcán,
mikor görnyedten, vaksin loholt erre-arra,
s ha találkoztunk, orrunk majd összeért már,
hogy felismert: Te vagy az?! –
egyszerre csupa mosoly lett az arca.

Kék szeme volt és tizennégy dioptriás
szemüvege, és operabérlete,
és negyvenkettes lába és piros papucsa,
és La Fontaine-e és Vanity Fairje,
és háza, régen persze, és albérlői aztán,
és a WC-ben négyszínű golyóstollal
négy nyelven, a tanítványoknak, cetli:
Don’t pull the ring hard! – és még ezernyi
kacata, kincse, könyve, hamisgyöngye,
piros teáskészlete huszonnégy személyre,
vitrine, tükre, fésűje, Larousse-a,
és ő – olyan soványan, mint a piszkafa,
és ő – olyan egyedül, mint az ujjam.

Nyaranta Bécsbe járt látogatóba,
panaszkodni: ott Pestre, Pesten Bécsre,
a Trafalgáron így meg úgy – mesélte.
De nagymama! Te ott sohase voltál…
Az erkélyen állt, nézte az esőt:
Hogy itt mi megy! – mondta mély megvetéssel.

Gergely Ágnes: Örmény dal

Nemcsak álomban élek
azóta ébren alszom
bokor mélyén madár
ujjaid közt az arcom

rózsa fekete rózsa
feltámad minden reggel
nincs teljes ébredésem
lecsuksz a két szemeddel

Lucian Blaga: Játszani

Ó, játszani, mit nem játszottam még soha!
Hogy Isten ne érezze úgy magát
itt bennem,
minthogyha tömlöc volnék, kaloda.
Adj szárnyakat nekem, föld,
hasítsam nyílvesszőként át a
határtalant,
ne lássak mást köröttem, csak eget,
fölül eget,
eget alattam –
s kigyúltan ott a fényözönben,
csak játsszam,
tele csodás, villámló lendülettel,
hogy Isten szabadon lélegezzék bennem,
ne zúgolódjék:
„Tömlöcben rab vagyok!”

Kiss Jenő fordítása

Alekszandr Szergejevics Puskin: Tatjána levele Anyeginhez

Elmondja Ruttkai Éva

Én írok levelet magának -

Kell több? Nem mond ez eleget?

Méltán tarthatja hát jogának,

Hogy most megvessen engemet.

De ha sorsom panasz-szavának

Szívében egy csepp hely marad,

Nem fordul el, visszhangot ad.

Hallgattam eddig, szólni féltem,

És higgye el, hogy szégyenem

Nem tudta volna meg sosem,

Amíg titokban azt reméltem,

Hogy lesz falunkban alkalom,

S hetenként egyszer láthatom;

Csak hogy halljam szavát, bevallom,

Szóljak magához, s azután

Mind egyre gondoljak csupán,

Éjjel-nappal, míg újra hallom.

Mondják, untatja kis falunk,

A társaságokat kerüli,

Mi csillogtatni nem tudunk,

De úgy tudtunk jöttén örülni.

Miért jött el? Békességesen

Rejtőzve mély vidéki csendbe,

Tán meg sem ismerem sosem,

S a kínt sem, mely betört szívembe;

Tudatlan lelkem láza rendre

Enyhülne tán s leszállana,

S akit szívem kíván, kivárva,

Lennék örök hűségű párja

S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen,

Kinek lekötném szívemet.

Ezt így rendelte fenn az Isten...

Tied szívem, téged szeret!

Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,

Zálog volt erre életem;

Az égieknek kell köszönni,

Hogy sírig őrzőm vagy nekem...

Rég álomhős vagy éjjelemben,

Látatlan is kedveltelek,

Bűvöltek a csodás szemek,

Rég zeng hangod zenéje bennem...

Nem álom volt, színezgető!

Beléptél, s ájulásba hullva,

Majd meglobbanva és kigyúlva

Szívem rád ismert: ő az, ő!

Nem a te hangod szólt-e újra,

Ha egy-egy csendes, bús napon

Ínséges szívekhez simulva

Vagy imádságban leborulva

Altattam égő bánatom?

Nem te vagy itt árnyék-alakban,

S nézel reám e pillanatban

Az áttetsző homályon át?

Nem te hajolsz párnámra éjjel,

Suttogsz: szerelemmel, reménnyel

Enyhíted lelkem bánatát?

Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?

Vagy ártóm és gonosz kisértőm?

Döntsd el hamar, hogy lássak itt.

Lelkem talán csak vágya csalja,

Tapasztalatlanság vakít,

S az égi kéz másként akarja...

Hát jó. Sorsom gyanútlanul

Gyónásommal kezedbe tettem,

Előtted könnyem hullva hull,

Könyörgök: védj, őrködj felettem...

Gondold el, mily magam vagyok,

Nincs egy megértő lelki társam,

Így élek néma tompulásban,

Én itt csak elpusztulhatok.

Várlak: emeld fel árva lelkem,

Nézz biztatón, ne adj te mást -

Vagy tépd szét ezt az álmodást

Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,

Megöl a félelem s a szégyen,

De jelleme kezes nekem,

Bízom: a sorsom van kezében...

 Áprily Lajos fordítása

Imre Flóra: Tatjana levele (tizenöt évvel öregebben)

Talán elmondhatja a dal,
amit a próza sose merhet,
egyikünk se oly fiatal,
hogy eleresszük a szerelmet.

Jött, ránk nézett és elszaladt.
Hátha vissza lehetne csalni,
hátha lehet a nap alatt
valami még - amennyi, annyi.

Szorongsz, ahogy én is szorongtam,
míg írtam ezt a levelet.
Rejtőzz el itt a két karomban.

Kis herceg, gyere közelebb,
engedd el magadat nyugodtan.
Majd én vezetem a kezed.

Weöres Sándor: Hűs

Megül a csend a fán

a lomb közepén.

Alig súrolja

egy-két madár.

Az árny, az éj

beléje vágva áll.

A lomb közepén

megül a csend a fán.

Szabó Lőrinc: Ősz

Este van és ősz ... És megállok:
oly hihetetlen ez az ősz!
A régit még szinte elérem,
oly közel van, oly ismerős.
Mint a ma reggel, oly közel van
a régi ősz, a tavalyi ...
Egy év telt el reggeltől estig
és alig  történt valami.

Egy egész év és nyoma sincsen -
az idő egyre rövidebb;
lehunytam szemem: reggel volt,
kinyitom újra: este lett!
Kezdet s vég egybefut ... Óh, hogy
zuhan az élet! hogy zuhan!
Egy perc, és minden összecsap, és
még egy s mindennek vége van.

Csorba Győző: Gyanú

Kalandozván előre az időben
társaim valamennyien gyanúsak:
ki tudja melyik álcázza magát
melyik nem jön már valóban velem

Kalandozván előre az időben
szeretteimnek gyanús vagyok én is:
ki tudja velük megyek-e vajon
nem álcázom-e én is csak magam.

Radnóti Miklós: Alkonyi elégia

Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.

A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.

Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.

Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.

Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szendereg a folyton készülő halál.

Jász Attila: (alatt)

Mindig is így akartam szeretkezni
a tájjal, határozott, ám finom moz-
dulattal nyúlni az illatos fűszoknya
alá, lassan haladni fölfele, ujjanként

tovább morzsolgatni a föld zsíros
feketeségét, forrásvizet szürcsölni
hozzá, és belefeküdni a langymeleg
porba, feküdni csak hanyatt, érezni,

ahogy átmelegít, és várni a langyos
esőt, ami lemossa majd a port, és sár-
rá változik, de feküdni csak tovább,
miközben gerinced alatt folydogál,

csorog el szép lassan az idő maga.

Jász Attila: (tovább)

Utoljára a felhőket akarom
majd látni, előtte a földet,
sárga füvekkel, csikkekkel,
eldobott műanyag üvegekkel

és sörösdobozokkal tarkítva,
aztán lassan a fák öreg bőrét,
bokrok poros leveleit, lassan
emelve tekintetem tovább

a fák lukas lombja fölé, aztán
már csak a felhőket szeretném
látni, ahogy fekve futok velük
tovább, csak tovább, tovább.

Jász Attila: A költészet olyan

A költészet olyan dolog, hogy ülsz
egy padon, nézed a fűszálakat.
Pici rezdüléseket. Túl feszült
vagy, ezért figyeled, hogy áthalad,
mászik, elrúgja magát legfelül,
felröppen a katica. De hamar
feltűnik újra. Látszik, kimerült,
de nagy nehezen mégis elszáll.
Irigyli őt a költő meg a fűszál.

A háttérben nehéz hullámokat
ver egy hajó jelentésteli teste,
üzenete, hogy a mondatokat
szavak fáradt viszonya tartja össze.
Egy ideig szerelmespárokat
a test bilincse majdnem minden este.
A távolság a hosszútávfutókat.
Nézed őket, mint eltévedt ufókat.

A költészet néha olyan torony,
ahonnan indokolatlanul elszállsz,
máskor némán dőlsz hátra a padon,
mint katica alatt a gyenge fűszál,
szeretők alatt lopott alkalom.
Előtted már bizonytalanul ott áll
a vers, szinte teljesen meztelen,
s leül melléd, persze, ha engeded.

Lucian Blaga: De a hegyek – hol vannak?

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Miközben hallgatom, a lelkem így szól:

A tág világnak titkán nőttem én fel,
és utamon a sors vezérel engem,
a végtelenség csókolt homlokon,
s mellembe, ím,
erős hitem a napból szívom én be.

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Csak hallgatom, és azt kérdi a lelkem:

De a hegyek – hol vannak? A hegyek,
hogy elmozdítsam őket a hitemmel.

Egyet se látok,
hívom, kiáltom őket – s nincsenek.

Kiss Jenő fordítása