László Noémi: Édes Erdély

Az én falumban dombon van a temető.
Fehéren száll a mennyekbe a kő.
Fekete asszony húz az úton szekeret.
Kikericsek alatt pihen a szeretet.
A szépség az, amit az alkalom kíván.
Szorosra kötözik a lányok derekán.
Cifrázzák mellen, háton, kalapon.
Itt nem nőhet a gyom.

Az én falumban gólyák jönnek, fecske száll.
Fészket rak, mint a korán érkező halál.
Fiait naptól szédült léggyel eteti.
Tudjuk: ki alszegi, ki felszegi.
Vasárnap templomba megy a pocak.
Messziről látszik, melyik asszony dolgosabb.
Sarok kopog, kendő repül, boglár ragyog.
Fent: kopasz csillagok.

Az én falumban frissen hantolva a föld.
A szép, nagy ház egy-két gyereknyi űrt kitölt.
Udvara tiszta, az eleje takaros.
Csorog rá alkonyatkor a piros.
Az arcok sűrű kalácsmézbe mártva.
Aki máz nélkül él, marad magára.
Inganak kezek, lábak, mint a fű,
és ború a derű.

G. István László: Konvex tükör

Láttam sorstársam arcáról kiüresedni
a vonásokat. Egyik ránc a másik után
lett semmitmondó, fokozatosan kortalanodott
a bőrfelület. Az arc nem a halálra
készült, inkább a halál elől zárkózott
fényesedő ürességbe. Megszólíthatnám, gondoltam,
de a válasz nem nekem szólna, úgy beszélne
velem, mint mikor egy fejfájás
ellen védekezünk, szavakkal. Valami
szégyenféle is került az arcra, moly-vékonyította
szövet, rég elfeledett ruhák illatából.
A szégyen nem az arcról vallott, hanem
arról, aki nézte. Mondhatnád, hogy
akkor rólam, de én nem néztem, én csak láttam
az arcot, nézni nem volt erőm. Mondhatnád,
hogy a szégyen ellen védekezem, de bűntudatom
nekem tömjén és mirha, ha az utolsó
ítéletkor megszólítanak és elővesznek,
én semmit sem fogok tudni mondani.

Takács Zsuzsa: A Meztelen Király

                     Hódolat Arany Jánosnak

Lementem a pincébe a kerékpárért.
Kezem épp a kapcsolót kereste,
amikor valaki megmarkolta a vállam,
nem engedte, hogy meggyújtsam a villanyt,
és a sötétben a rokonának nevezett.
Borulj le és imádj! – parancsolta.
Hol ordított, hol suttogott, hol reszketett.
Fölismertem kénes leheletéről: ő volt
a Kísértő, ő volt a Meztelen Király.

Teleragasztotta plakátokkal a Várost.
A templomtoronyról a keresztet letörte.
Sámándobokat rendelt és lőteret.
A temetőkbe bevette magát: riadót
fújt, és utolsó ítéletet hirdetett.
Bevette magát sötét gondolatainkba.
Hol ordított, hol suttogott, hol reszketett.
Kiben is bíznék, ha nem, véreim, bennetek?
Vérszagra gyűjtötte éji vadjait.

Kempis Tamás

„ Az alázatosság és az önismeret biztosabb út Istenhez,

mint az elmélyült tudós kutatás.”

Seléndy Balázs: Te

Te,
aki bennem élsz és akihez
hasonlítani akartam…

A tükörbe nézve látom
nem tudtam kis jómagam
a Te képedre átkovácsolni,
az Egészből mindig csak
a Részt láttam, ahhoz idomultam.

Lehettem volna jó,
de csak jócska lett belőlem,
lehettem volna patyolat-fehér
és szürke lettem,
ha adni akartam, csupán
elegemre figyelve tettem, biztosítva,
hogy még tartalékom is maradjon,

bízni akartam, de magamat vaksin odaadni
aligha mertem,
ha megbocsátani s felejteni akartam,
haragomat csak elrejteni tudtam,
s ez most őrli azt, aki
megérdemli: engem;

ha lehettem volna
mosolygóan szerény,
az alázatot, mint lebbenő köpenyt vettem fel,
a legkisebb szellő érintésére
megmutatkoztam magam
szégyenletes
kicsiségében.

Ó,
amint annyiszor kértelek,
most is kérlek ujra:
Te, aki bennem élsz,
Te, aki a hegyen hozzám is beszéltél,
Te, a Könyörületes,

szabadits meg engem
magamtól !

Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

Látod, már nem is veszlek észre,
úgy jársz-kelsz csendesen -
nem csábítasz a széptevésre:
épp csak vagy, kedvesem.

Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
test álma, lélek pihenése:
vagy hő nyaram és hű telem,
úgyhogy már nem is veszlek észre.

Hiányozz, mint ha álmom, étkem
cserbenhagy csendesen -
hogy ne maradjál észrevétlen,
szakadj el tőlem, kedvesem.

És kóboroljak és vacogjak,
mint egy gazdátlan háziállat,
ki nem vár mást, egy falatot csak -
és hadd higgyük, hogy megtalállak.

Pataki István: fénykép

nézd kislányom
ez a költő bácsi volt
őrülten szerelmes anyuciba

akkor miért nem ő lett az apukám

tudod kislányom
a költők általában
haláluk után
érnek valamit
akkor meg már
nem akartam hozzámenni

Pataki István: helyek

nézem az asztalt
a teraszon
ahol ültünk
üresek a székek
a te helyedre ülnék
hogy lássam magamat
ahogy néz téged

Boda Magdolna: ( protokoll )

Mielőtt közétek mennék,

megigazítom érzéseimet

és sminkemet.

Géczi János: Mi lenne, Uram?

Mi lenne, Uram?
Itt állok ezzel az irdatlan súllyal.
Mi ez, amely a testemben a kilókon kívülre rekedt?
Ahogyan átjársz rajtam, mint tekintet az űrön,
nevetni nem tudok a bénaságomon,
pedig tárgyára talált és láthatóvá tette azt.
Ügyefogyott és kompakt testtömeg?
Én? Minek?
Átpréselődni a dolgokon, mint a rácson,
egy darabot az egészből elvíve, a macska eloson.
Mi lenne, ha bottal ütnék reá?

Rázkódva húzódom fel a magasba,
mint a falak közrefogta levegő-oszlopban
a mesterművűre kovácsolt páternoszter.
Avagy az lenne a mélység?
Válaszolsz, Uram?

Ilyés Krisztina: felejtés

utánad
rohantam az esőben
esernyő nélkül
jobb lett volna ha
máshol kereslek
az esőkarcolások
tetovált helyében
sem maradt nyomod
utánad
dobtam az emlékedet
hallgattam amint belecsobban
a legkisebb tócsába
ott melletted

Ilyés Krisztina: utánad

kiáltottam hogy várj de
látod megcserélkezett
Nap és Hold
és nincs eső sem tócsa
emléked árnyékként
futott utánad
csak az van amit odébb letettél
egy darab magam

Böszörményi Zoltán: Hullámok tükrében

Lengened kell, akkor is,
ha már nem leng senki sem,
s hullámok tükrébe meredve,
újra s újra,
muszáj vallatóra fognod a végtelent.
De ha a meddő próbálkozások órája lejárt,
s a kérges gond fölé zömök felleg hajol,
látod-e, mit vontat:
gyermekkori emléket,
meg nem valósult tervet,
halakkal teli tengert,
halk reményt,
talán sápadt hiányérzetet,
áttetsző sejtelmeket?
Hányszor mondtad,
magadba botolva:
ha nem lehet,
hát nem lehet!
(Az elérhetetlen amúgy is naponta ingerel.)
És mégis,
többször tapasztaltad már,
küszöbödet átlépi a folytatás.
Hisz akkor is,
ha úgy véled, már nincs tovább,
tervezned kell az acélszürke mát.
Percet sem törődnöd azzal,
hogy az elmúlásnak is,
mint minden jónak,
egyszer el kell múlnia.

Tamás Menyhért: Szegélyezd

Szegélyezd magad, lélegezz reggelt,

ölelj magadhoz mindent, ami még

ölelhető, túlnövi emlékét, visszaszól,

vissza mer szólni a pusztulásnak,

gyökérré, magvak mélyét vigyázó

gyökérré nyújtja a kezed – élőn szólít,

játszunk otthont; megmaradást!

Petőcz András: Találkozás a Kastélyban

Valaki arca feltűnik ismét, valamikor.
És újra összekapcsolódnak a tekintetek.

A macska elfordítja a fejét, nincs jelen.
Senki nem mozdul. Csak a remegés.
Csak a remegés a kézfejekben, csak az.

Olyan, mintha soha, semmi. Mintha álom.

A kandallóban lassan kialszik a tűz.
A költő nem néz idegen arcba, idegen
pillantásokat nem kutat, nincsen semmi.

Valaki arca valahol, mintha még realitás.
És újra, egymásba, mert idő sincsen soha.

A macska a költő lábaihoz dörgölődzik.
Nem keres megnyugvást, nem nyávog.
Ijesztő a hallgatása. Ijesztő a csend.

Mintha álom lett volna, valaha, valami.

A költő hallgat, tehát a Kastély csendes.
Valami elveszett. Ebbe a veszteségbe nem,
nem lehet belenyugodni semmiképpen.

Valaki arca majd sokára, talán csak éppen.
Talán csak véletlenül, újra, sokára, sohasem.

A macska és a költő együtt, összetartoznak.
Mozdulatlan minden, semmi nem történik.
A kandalló üresen ásít. A költő néz maga elé.

Nem keresünk semmit ott, ahol nincsen semmi.

A macska felkapaszkodik a költő nadrágján.
Miközben ő maga sem létezik, ott, a Kastélyban,
és az árnyéka is eltűnt már rég, hónapok óta.

Valaki arca feltűnik ismét, valamikor.
És talán összekapcsolódnak a tekintetek.