Szabó Magda: Kinek már álma sincs

Rólad, terólad. Míg erőm tart,
s a lopott pillanat szabadsága
szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
Ó, hadd kiáltsam messzire,
mi vagy nekem e súlyos ég alatt!

Talán utólszor. Mert a nappal
kiszopja csontjaimat,
mert ébren várom, a hegyen
hogy gázol át a virradat.

Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
E test meddig lesz még erős?
Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
csak a halál, meg te vagy ismerős.

Hogy írjon verset, aki fél?
Hogy írjon verset, aki fáradt,
hogy írjon, aki nem remél,
ki úgy tölti az éjszakákat,
hogy mire új reggelre kél,
várja, valaki nekitámad?

Lásd, rólad írnék, s szüntelen
másról beszélek én,
világunk iszonyú vizében
gázol e költemény.

Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
sorsunk keserű kortyait nyelem,
rémült testem meg tud pihenni
békítő testeden, s az éjjel
szörnyei közt lehelleted a védelem.

Mily sötét van mindenütt!
Csak az ablakunk fénylik.
Csak dadogok. Szeretlek,
annyira, hogy még kívánok élni.

Vezess! Támaszd meg homlokom
szelíd homlokodon, ha
mint a részeg, dülöngőzve járok,
s kiáltozom.

Átláthatatlan téli reggelek:
alig virrad, hogy munkába megyek;
csiszolja ifjú érdességemet a város.
Egyszer oly kerek leszek, oly síma,
mint a többi odalenn.

Őrizd lelkem épségét, szerelem!

Szabó Lőrinc: Kaland

Ahogy kiléptem a kapun,
nyakamhoz simult valami,
hátulról, puhán, melegen,
mint egy szerető karjai,

mint egy jókedvű szerető,
aki, ha van is rá tanú,
megölel és megcsókol és
azt mondja: ne légy szomorú!

Valaki megcsókolt, s noha
biztosra vettem, hogy kacér
támadóm csak a szél lehet,
a bolond áprilisi szél,

hátranéztem. S mert az a csók
olyan élő volt, igazán
csöppet se lepett volna meg,
hogyha valami földi lány

állt volna ott, a levegő
egy szökött tündére, aki
megunta égi életét
s velem akar kikezdeni.

Hátranéztem, és persze hogy
nem volt ott semmiféle lány.
Vagy mégis, magam se tudom,
valaki mégis volt talán,

mert örvénylett a nap, a fény,
s egy percre furcsa vonalak
villantak meg a levegő
átlátszó szoknyája alatt -

s megint hozzám simult a szél
s valamit fülembe súgott,
azt, hogy még mindig szemtelen,
még mindig fiatal vagyok.

Fodor Ákos: Metaoptika

Nagyon figyelj, mert a világot

teszed is azzá, aminek látod.

Mai Ige: Az élet olyan, amilyenné formálod

„A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.” (Példabeszédek 15:15)

Volt egyszer egy bölcs, idős ember; minden nap kint üldögélt kisunokájával a benzinkútjuk előtt egy hintaszékben, és köszöntötte a turistákat, akik kisvárosukba érkeztek. Egyszer egy turistának tűnő magas férfi nézelődött arrafelé, mint aki azt kutatja, alkalmas-e ez a hely a letelepedésre. „Amúgy milyen ez a város?” – kérdezte. Az öreg visszakérdezett: „Nos, a maga városa milyen?” „Az emberek folyton bírálják egymást. Nagyon negatív beállítottságú hely.” – mondta a férfi. „Tudja, ez a város is pont ilyen” – jegyezte meg az öreg. Később egy család állt meg tankolni. Az apa megkérdezte az öreg embert: „Jó itt lakni ebben a városban?” „Nos, a maguk városa milyen?” – kérdezett vissza az öreg. „Ahonnan én jövök, az emberek közel állnak egymáshoz, és mindig készek segítő kezet nyújtani a másiknak. Nem szívesen költözök el.” Az öreg mosolyogva így biztatta: „Tudja mit, a mi városunk nagyon hasonlít a magukéra.” Miután a család elhajtott, megszólalt az öreg unokája: „Nagyapa, miért mondtad az első embernek, hogy itt nagyon rossz lakni? Amikor meg a család kérdezte, akkor azt mondtad, hogy ez egy csodálatos hely!” Az idős ember a kislány kék szemébe nézve magyarázatba kezdett: „Édesem, nem számít, hová megy az ember, a hozzáállását magával viszi – attól lesz egy hely szörnyű vagy csodálatos.” Igen, az élet olyan, amilyenné alakítod. Ezért mondja a Biblia: „a csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.”

Szent-Gály Kata: Távoli hang

Zaj csendesül, 

borong a fény, 

madár kiált a nád tövén -- 

egyedül 

vagyok én is. 

Jan Twardowski: Siessünk

Siessük szeretni az embereket olyan gyorsan mennek el
cipő marad utánuk meg süket telefon
csak ami nem fontos az cammog, mint a tehén
ami igazán fontos, oly gyors hirtelen történik,
utána a csend normális, egészen kibírhatatlan,
mint a tisztaság amely legegyszerűbben a kétségbeeséstől születik
amikor valakire gondolunk nélküle maradván
Ne légy nyugodt, hogy van időd mert a bizonyosság bizonytalan,
elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse
úgy jár egyszerre a kettő mint a pátosz és a humor
mint két szenvedély, mely egynél mindig gyengébb,
oly hamar mennek el, mint júliusban elhallgató sárgarigó
mint egy esetlen hang vagy egy ügyetlen meghajlás
becsukják szemüket, hogy lássanak igazán
nagyobb kockázat egyébként megszületni, mint meghalni
mindig túl keveset és túl későn szeretünk
Ne írj róla túl gyakran, de írj egyszer s mindenkorra,
és olyan leszel mint a delfin szelíd erős
Siessünk szeretni az embereket, oly gyorsan mennek el,
és azok meg, akik nem mennek el, nem mindig térnek vissza
hisz soha nem tudni a szerelemről,
hogy az első az utolsó, vagy hogy az utolsó – első

Sajgó Szabolcs fordítása

Aknay Tibor: Végül

Állok az idegen parton,
bőrömet felmarta a sós víz,
reményeimet az apály visszalopta.
Hitem molyrágta takarója
most vitorla lélek-hajómon,
mielőtt lemerülnék,
s felhoznám a mélyből
gyermekkorom színeit,
a virágosat álmodó lányok
varázsige kuncogását,
az újra megtalált igéket
és mindent, mi enyém volt egykor,
amit megtartottam vagy
eltékozoltam.
Végül visszadobnám őket,
mert nem lesz szükségem
semmire és az a semmi
lesz akkor a minden.

Radnóti Miklós: Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,
s nem ismerem ma sem
egészen még
nehéz hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst –
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany,-
ha megharagszol,
ép oly vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Fodor Ákos: Versek a hagyatékból

A muzsikushoz

Ne öld meg
a Csöndet.
A Csöndnek
dajkája legyen a Zene
– ne ellenfele.

Monotónia

Annyira unom
a közönyt, hogy már nem is
figyelek föl rá.

Pánik

A fény is rémít.
Reszkető árnyékomat
magamba vetem.

Itt és most: szünet

Életemen túl és halálomon innen:
ácsorgok, oly helyen, melynek neve sincsen.
Tudatlanságom az Egyetlen Kincsem.
Nincs, amit szabad, vagy tilos volna hinnem.

Nyilatkozat

Megtettem, amit megtehettem.
Az Önvádhatóság működését ezennel
szívemmel és maradék eszemmel
végérvényes rendelettel
felfüggesztem

Sajgó Szabolcs: túl a tükrökön

faltól falig
táguló terek
szűkülő utak

egytől valameddig léptek kényszere
és lehunyt szemekkel szárnyalás
hétköznapok fölött

meg az elkerülhetetlen sodródás
magzatvíztől űróceánig
és vissza

egy izzó szempár világa
mindenütt
és az átmenet
tükrök mögött fölsejlő tartomány

hiszed vagy nem
várnak rád
jönnek eléd
egyszer megérkezel

Szent-Gály Kata: Máté apostol

Beismerés

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Isten országa igazi ország,
van útja is, de oly szűk út,
hogy nem férnek be rajta hintók,
csak egyszerű gyalogosok.

Kapuja is van, boltozott kapu,
de keskeny, mint a csonttű kis foka,
teherrel nem jut át teve,
– bár mindig sok az ostoba,
ki nem hiszi, míg nem gurul
hátára zsákolt vagyona.

Igen, a váltóasztalom mögül
volt időm nézni. Láttam is sokat:
akár a hangyák mennek az esőre
– mint szólás tartja –, jöttek az urak
nagyságos hintón, jöttek szekerek,
szegény parasztok, szolgák, gyerekek,
a világ minden tarka népe,
lehetne akár Bábel söpredéke –
s az asztalon,
a kezemen,
úgy folyt a pénz, mint bontott zsákból
sugárban ömlik búzaszem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ez volt az életem.

És egyszer,
egy reggel,
váratlanul, s egészen hirtelen
megundorodtam az aranytól,
az emberektől és magamtól,
s attól a végtelen nyomortól,
amit takart, és menekültem
a Templomunkba. Uramisten!
Megálltam hátul egy sarokban,
és zúgó fejjel,
hajtott fejjel
az oszlopoknak nekidőltem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Egy farizeus, egy előkelő,
díszes ruhájú ember állt elől,
a zajra fordult, nézett, és tovább
susogta máris a kezdett imát,
ami – tudjátok – ma is általános:
én több vagyok, mint az a vámos.

Igazat adtam néki, s a fejem
lebukott mélyre: irgalmazz nekem!

És valahonnan ősi könyvtekercsek
lapjáról hozzám indultak szavak
egy füstös mécsről, mely nem oltatik ki,
habár kanóca lángot már nem ad,
s az alig élő, semmit érő nádról,
a roppant szálról,
amit az Úr még meghagy, nem tör el,
s egész a földig leborultam
a rőt aranynak terhivel.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ma már tudom, hogy ezt is látta,
Ő, aki fehér ruhában
haladt a sorban, hosszú út porában,
s megállt az asztalom előtt,
egy csodálatos délelőtt –

aki nem vágott szemembe hibákat:
a hívás volt a vádoló bocsánat,
a „kövess engem” –
és én felálltam – és én mentem!

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Rainer Maria Rilke: Őszi nap

Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.
A napórákon árnyadat terítsd el,
engedd rohanni orkánjaidat.

Érleld be még fanyar gyümölcseid,
két délies napot még adj fölébük,
nehéz borrá hadd forrjon sűrű mézük,
beteljesítve őszöd ízeit.

Ki most hazátlan, nem lesz háza már.
Ki társtalan, soká marad magára,
virraszt, olvas, levelet ír, hiába;
sötét fasorban űzve-hajtva jár,
míg fenn a lombot őszi szél cibálja.

Rab Zsuzsa fordítása

Konrad Lorenz

 " Ha az emberiségnek választania kellene, hogy felhagy bizonyos szokásaival vagy kipusztul, akkor inkább a kipusztulást választaná."

Sajgó Szabolcs: nincs kivétel

azt gondolod
hogy miattad nem

azt hiszed
legalább titokban
szigorúan csak magadnak
hogy miattad nem

pedig igen
nyilvánosan
és legtitkosabb magadban is
igen igen

az a helyzet hogy valóban
miattad és miattam
kellett megtörténnie
valamennyi létező miatt
kivétel nincs

egyenként és mindösszesen
ez az áldás
ez a minden egy
amibe születtél és amiből
ez a teremtett egy
lett rohadt almává

rosszabb tőle nem leszel
se jobb
ha elismered

arra a keresztre őt
ezért feszítették

hogy pedig lehessen az
számodra is
az élet fája
többé ne csald magad

se nyíltan
se titokban

Bella István: Maria Pawlikowska-Jasnorzewska szomorú éneke a szerelemről

Már egy hónapja nem láttalak.

Más nincs. Most kissé fehérebb,

szótlanabb vagyok. Kissé álmatag.

Lehet hát levegő nélkül élni, élek.