Rainer Maria Rilke: Ősz

Hull, hull a lomb, távolokból suhan,
akárha hervadnának égi kertek;
tagadón száll, az élettel perelve.

S hull a nehéz Föld, éjszakákba dermed,
csillagözönből magányba zuhan.

Mindnyájan hullunk. Ez a kéz lehull.
S nézz bármi mást: mindenben ez lapul, lásd.

Valaki mégis fölfogja e hullást
gyöngéd tenyerén – mondhatatlanul.

Szabó Ede fordítása

Ábrányi Emil: Él a magyar

Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a mult!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen... ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát -
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szivedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket űl!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenűl:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!

Szent-Gály Kata: A Szaharában

Magányos este. Mintha végtelen
vizek tavában lennék kis sziget:
nem ér el hozzám semmi zaj, se szó.
Nagyon nehéz. Ó, bár egy kis hajó
találna rám: egy jóbarát, egy lélek
és annyit szólna csendesen, megértlek!

Pilinszky János: Pilátus

Kemény vagy, hivatalból.
Elitélsz, hivatalból.
Rámnézel, hivatalból.

Rádnézek mindörökre -
rádnézek mindhiába.

Itt állok mindörökre -
itt állok mindhiába.

Fölmentelek mindörökre.

Boda Magdolna: (semmi és minden)

A papucsod,
a fogkeféd,
a reggeli kávéd,
az újságod,
az első mosolyod,
az életed, úgy ahogy van,
a papucsom,
a fogkefém,
a reggeli kávém,
az újságom,
az első mosolyom,
az életem, úgy ahogy van,
de szavaink,
és öleléseink
közös vagyonunk,
ennyi lehet
az, ami semmi
és minden
is lehetett volna.

József Attila: URAM!

 Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd  remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bujjon.

1923. júl. 28.

Szent-Gály Kata: A csodálatos pillanat

A fényen túli Fény, 

a hangon túli Hang 

s a lángon túli Láng 

körülvesz -- 

-- és tiéd 

a csenden túli csend, 

s a léten túli lét. 

Petőcz András: Egyedül

            Munch-emlékezet

Egyedül vagyok valami sikátorban, nem tudom,
hogyan keveredek ki innen, mindenfelé ezek a szűk,
pici utcák, minden kihalt, sehol egy ember, mondod
a telefonban, hallom a hangodon, hogy félsz, hogy
valamitől tartasz, messze vagy, nem tudok segíteni,
kétezer kilométerre tőlem, idegen ország, idegen,
ismeretlen város, ismeretlen utcák, elképzelem,
ahogy izzad a tenyered, ahogy a táskád szorongatod,
keresed a kiutat a sikátorból, a sikátorodból, lassan
már sötétedik, nem tér vissza az, aki nem tér vissza,
mondom magamban, itt, kétezer kilométerre tőled,
nem térek vissza soha, mert nem akarok visszatérni,
suttogod magad elé, egy ismeretlen város idegen
és kihalt épületei között,
                                      persze, nem tudom mindazt,
amit magad elé suttogsz, és nem tudom azt sem, mi
történik veled, mint ahogy nem tudom a tenyered, hogy
izzad-e valóban, és természetesen nem tudhatom azt
sem, hogyan is szorongatod a táskád, hogy valóban
szorongatod-e, semmi ilyesmit nem tudhatok, gondolom
bele abba a térbe, ahol csak magamban vagyok, az általad
üresen hagyott térben, nem vagyok már felelős érted, és
nem tudok már vigyázni sem rád, menekülsz egy idegen
város idegen utcáján, mögötted lépések zaja, lépések
dübörögnek mögötted, és nincs hova futni, megharcolsz
magadért, és egyszer – talán – mégis láthatlak megint,
addig is minden változatlan, látom, ahogy kiabálsz
a sikátor ürességében, és látom azt is, minden hiába.

Fodor Ákos: ZENzáció

Nézd: testet ad a szélnek a hó! 

Parancs János: Régi emlékek vonzásában

őszi délután, őszi alkonyat,
amikor már elpihennek,
a fészkükre szállnak
a didergő, apró madarak,
amikor leszáll az est,
s botladozva hazaindulnak
a kocsmából a borissza árnyak,
amikor elcsitul a szél,
s áradni kezd a köd,
amikor már oly vigasztalan
s oly sötét a tejfehér,
ködben úszó tájék,
hogy a vad csaholás,
a kutyaugatás is csalogató,
forró, távoli örömökre emlékeztet,
a jól ismert otthoni zamatokra,
amikre visszaemlékezni oly jó,
még akkor is, ha már nincsenek,
ha számunkra már elérhetetlenek,
s amiknek kínzó emléke
örökké ott sajog a szívben,
s amikre fuldokolva, haldokolva is,
sóvárogva, mindhiába vágyunk

Tornay András

Én tudom, hogy te ki voltál

De nem tudom, én ki vagyok

Sokszor hiányzol

Ilyenkor nagyon fázom.

Petőcz András: Másnap

A boldogság a kórházi ágyon!
A test béna és csontsovány.

Hajnalban jönnek mosdatásra.
Még sötét van olyankor.

Gurulószéken a fürdőbe tolnak.
Langyos zuhany végigpermetez.

Pelenkaürítés. A puha szivacs
gyengéd dörzsölése.

Aztán az etetés. Sietek nyelni.
Néha az ételt visszaköhögöm.

Az ápolónő ilyenkor vár.
Nagyon is türelmes velem.

A délelőtt gyorsan eltelik.
Nézem a plafont, az üres szobát.

Dél körül jön majd a fiam.
Világos inge szinte elvakít.

Dél körül a fiam berobog.
Mesél nekem, és bohóckodik.

Beszél valami népszavazásról,
annyira furcsa, hogy felnevetek.

Boldogság ez, akkor, a nevetés.
Remeg bensőmben különös öröm.

Könnyűnek érzem béna magam,
s hirtelen minden oly nagyon távlatos.

*

Dél körül megyek be apámhoz.
Mesélek neki, bohóckodom.

Beszélek neki politikáról,
meglepve látom, hogy felnevet.

Megbénult testében különös remegés.
Olyan az apám, mint aki boldog.

És a tekintete! Látom, hogy ott lapul
valami soha-volt, különös csillogás.

(Az ápolók másnap is hajnalban érkeztek,
s nem tudták akkor már a szemhéját lezárni.)

Földes Lívia: Isten tenyerén

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
hófödte csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargó folyó tükrében láttam kelni a Napot,
sugaraiban éppen az álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyémántként ragyogni,
sirályokat felette felhőkkel táncolni,
láttam a békét az emberek szívében,
láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt, és láttam a reményt,
láttam az Embert, és láttam a Zenét.
Láttam a Földet szeretetben élni,
láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent, amerre csak néztem,
miközben éppen az ő tenyerében ültem,
s az ő hangján szólt a szél,
mint anya, ki gyermekének mesél:
Millió apró tükörben láthatod magadat,
hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy.

Fodor Ákos: Halk közbevetés

Amit szeretsz és

amit gyűlölsz: benned él.

Szavad rólad szól.

Szabó T. Anna: Az ég zsoltára

Perelj, uram, perlőimmel?
Felelj, Uram, felhőiddel.
Mondd, hogy rend van a világban,
felejtsem, amiket láttam.

Nehéz lenni, tudod, Uram?
Szívünk-szemünk úgy tele van
fájdalommal, szenvedéssel,
amit nem érünk fel ésszel.

Körülöttünk annyi zaj van.
A testtel is csak a baj van.
A lélek meg – szent a lélek,
de nem éli a szentséget.

Kő a szívünk, fáradt, nehéz,
szemünk csak a képekre néz,
tükrök közé vagyunk zárva,
nem látunk ki a világra.

Itt lent perbe vagyunk fogva,
perlőnk fölénk magasodna,
túlkiabál, elküld haza,
hiába, hogy nincs igaza.

Perelj, Uram… – Nem, ne perelj.
Inkább csak felhőket terelj:
a változó világ képét –
ezzel hozd fölénk a békét.

Felelj, uram, felhőiddel,
vértezz fel a kellő hittel,
hogy törvényed ne feledjük,
eged alatt legyünk együtt,

tanuljunk világot látni,
indulatainkkal bánni,
nem bújkálni, mint a gyermek,
viselni a közös terhet,

éljük át a mások részét,
legyen bennünk újra részvét,
legyen bennünk hit, alázat.
Égből építs nekünk házat.