Pilinszky János: Címerem

A kegyelem és öröm együtt ért
 azzal, amit nyomoruságnak
 neveznek általában.

 Szög és olaj lehetne címerem,
 mit írhatnék azonban szövegéül?

 Talán azt, hogy mindent megértek,
 felhők futását és disznók fejét
 rálapúlva a préskemény palánkra.

 De ez is mit jelent?
 Nekünk magunknak muszáj végül is
 a présbe kényszerűlnünk. Befejeznünk
 a mondatot.

Rónay György: Öregkor

Egyre sötétebb

 alagút.

 De egyre fényesebbek

 a lámpák.

Ágoston Julián: Főhajtás

Halk lombhullás. Már rádköszön az ősz,
 ha elléptet kis ablakod előtt.

 Rövid volt a nyár? – Minden illanó,
 az ősz is elfut, aztán itt a hó.

 Rövid az élet? – Tavaszi szelek
 indulnak és eljátszanak veled,

 aztán elsurrannak s magad maradsz,
 mint a szedett fa ablakod alatt.

 Vagy talán mégse? Nem volt kába hit:
 új élet bontogatja szárnyait

 benned, s belőled ami megmarad,
 magukba szippantják a sugarak,

 aztán tovább viszik a végtelen
 útján robogva – veled és velem –,

 s mire mégegyszer rádköszön az ősz,
 meghajtod ősz fejed az Úr előtt.

Puszta Sándor: Fölajánlás

tieid

 az el nem mondott imák

 becsukott szemű sóhajaim

 gyermekkorom hitébe halt Tamás

 alázatom tipegése

 a bennem tárult kamasz csodálkozás

 tied legbelső jobbik énem

 énekem és rettegésem

 szégyenem e rubint ékem

 virágaim madaraim tied az első karikám

 a nyáresti boldog fogócska

az is aki vagyok

 s aki még nem vagyok

 s aki lehettem volna 

Rákos Sándor: Áldozati tábla

Milyen csillagra vetettél engem, Uram?
Lényeid itt fölfalják egymást s az ölni nem akaró megöletik,
mert gyengeség bűnében találtatott.
Mit véthettem én korábban,
hogy ide száműztél,
mindenséged félreeső zugába, alacsonyrendü életek közé?
Az értelem – értelmed paránya – szűkölve jár itt körbe-körbe,
mint a ketrecbe zárt vadállat.
Mit tehet az, akiben a gyöngéd érzés szárnyait
a gondolat összetöri?
Próbáljon élni kínok és ellentmondások közt,
szemet hunyva s ha kell hazudva is –
ahogy lehet?
Vagy szögezze elméje pengéjét tulajdon mellének
s döfje át saját szívét,
ha így becsületesebb maradhat?
Csak élek, töprengek, mint annyi érző lélek,
mióta a föld áll
s a tanácstalanság vak üregébe hullok.
Esőid mosnak, szeleid szárítanak,
vagyok elgurult kő, lehulló faág.
Meddig tartasz még a fényen, a Nap lobogó szárnyai alatt
s mikor dugsz a föld alá, ki tudja azt?
S ha majd elásott testem fölött az évezredek átdübörögnek,
ki emlékezik legbensőbb valómra vissza?
Talán benned magadban merül csak föl az, aki voltam,
szólván eképpen:
„Igen, ezt is gondoltam valamikor!”

Csoóri Sándor: Hogy ne legyen sötét

Még látni a merész hidakat
s betonparton a fák
személytelen sorát;
még látni a hazafutó gyerekek arcán
a délutáni hóesést.

De lassan bekormozódik a víz
a test éjszakája is leszáll.

Az elpusztíthatókra gondolok,
akiket nem véd semmi álom.
Besüvít hozzájuk a csönd, mint a puskagolyó
s az egyedüllét, mint a gyászhír.

 Az elpusztíthatókra gondolok,
teli van velük a Föld.
Nem védik őket hadseregek, rózsalugasok, szagos ingek,
sem a pénz ezüst kerítései,
sem a szerelem.

És hiába halnak meg, mert hiába születtek.

Az elpusztíthatókra gondolok,
csak egy kéz kellene, hogy hazájuk legyen,
csak egy másik test, hogy ne legyen sötét.

Illyés Gyula: Sebesültek

Szomorú voltál. Én sem épp vidám,
csak egy csöppel kevésbé szomorú;
csak annyival, hogy – férfimód hiú –
földeritselek. Rögtön azután

átröppent – szinte rólad – énreám
az a „minden hiába” ősi bú.
S akkor te lettél több akaratú!
S végül is eltelt – jól – a délután.

Most este van. Elment a nap. S az élet!
Hallom a kertből már derüs beszéded.
Én meg szeretném megköszönni néked,

mi lett szivünkből! Homokóra! Mérleg.
Két-vödrü kút! Két sebesült, akik
egymást fölváltva viszik a – sírig!

Szabó Lőrinc

" ...istent szivembe lopja a magány."

Bella István: A hetedik kavics

Mert mindent elfeledtél,
amit elfeledhettem,
mert mindent elfeleztél,
amit elfelezhettem,

mert ami volt, vélt szándék,
s ami van: nincses nincsem,
temetőárokágyék-
ba földelt, önös szerelmem,

mert a lenne is látszat,
s a lesz rég voltos volna,
hasadékod – mind – áltat,
halálom halálolja,

– ki nem akartam, s akartan,
más lenni egykor, csak te,
most gyémántra-varangyban
nézlek, bennem-nevedre,

ki nyár egykorhavából
voltál, – most telesedve
két sűrüdő aszályból
jégzöl, ráhülsz szememre,

rámhalsz, s bár minden ágom
rádhull, kezdek sajogni,
– szeretném nagyon látnom
magadat mosolyogni,

s mégis, bár egyre messzebb,
talán, talán lehet még,
hiszen hiszem – lehetlek,
s én se vagyok még emlék,

és élj-se és halj-se, és én-se,
csak csöndös, hetedíziglen
tetszhalott levél, az élne,
s mégse te-én-tömlöcben.

– Most hová a fagyos lángból,
gyökerem-koronádból,
ha hó havazik a szádból,
ha te havazol a számból.

Gál Éva Emese: Erdélyi szerelem

Már zuhannunk sincs hová, kedvesem.

Rendre megcáfoltuk a messzeséget.
Nem távolít-közelít értelem:
egyetlen helyben hunynak ki a fények.

Nem volt kezdet, és nem lesz soha vég.
Létünk végtelen, meghasonulást hoz,
mert a Teremtésben nem volt elég
méltóság egy fenséges pusztuláshoz.

Hát ne hidd, hogy égbe emel a szó,
ne hidd, hogy ringatnak az űri mélyek!
Minden áltatás csak arra való, hogy odázza a tehetetlenséget.

Odázzuk még? Ha nincs más értelem,
haljunk meg részletekben, kedvesem!

Kálnoky László: Intérieur

A hullámzó tükörben egymást ölelő bútorok,
mint vízbe fulladó szerelmesek
álló alakjai. Boltívek homályában látni még
a kiapadt vizű vázákban hervadó virágokat.
Arcképek a falon, titkuknak rácsát nem nyithatja kulcs,
se kéz. A végtelen álom szobája ez,
ahol örökre megvetve az ágy,
ahol a visszfények egyformán mozdulatlanok
nappal és éjszaka,
és a mécses olaja elfogyott.

Emlékszik a szoba ama nászéjszakára,
a réges-régire, a sötétben fel-felhangzó nyögésre,
bútorrecsegésre, homályos indítékú zokogásra,
mikor lepergett az égről a holdfény,
s egy meztelen leány hasának tálja fogta fel
a szinte láthatatlan cseppeket.
Egy fekete szőrű férfikéz valamennyit gyors mozdulattal letörölte.

Azután kezdődött elölről a fojtott nyögdelés,
a gyermeket nem váró ölelés,
a gyönyör áramát időnként megszakító zokogás,
a hajnali didergés
és a feltűnés nélküli távozás
az ellenszenves város esős, borongós reggelén.

Bodnár Éva: Adventi ima

Ha várni kell, akkor várok:
türelmet kérek, Istenem.
Ha menni kell – elindulok,
de neveddel teszem.
Ha szólni kell – beszélek,
alázatot és békét adj, Uram!
Ha megtorpanok..., gyengeségem
kérlek, hogy ne ródd fel nekem.
Taníts, erősíts, hisz nélküled
nem érek semmit sem!

Petőcz András: A tenger dicsérete

           (anyámnak)

  A könnyed hang!

  A parton megállsz,
  csak úgy, könnyedén,
  és eközben, gondolatban,
  hagyod a toll-futást,

  a mozdulat könnyed
  ívét, a jókedvű,
  nyugodt szaladást
  a papír végtelen

  hullámzó felületén,
  simaságán-fehérségén,
  hagyod, mikéntha
  szaladnál tengeren,

  lábad hullámokon
  tapod, hullámcsúcsokon,
  -völgyeken, tarajos
  hullámhegyeken ível

  végig a toll, tollad,
  félálmodón, ringatva
  szinte, és mégis:
  majdnem-éberen.

  Megállsz a parton.
  Előtted végtelen víz,
  végtelen vízfelület,
  és lesed, figyeled

  a hullámok életét,
  feltámadását-elbukását,
  lélegzését és futását,
  csúcsokról zuhanását,

  és fönn!, a légben
  sirályok, albatroszok
  és egyéb madarak
  vijjogását-sivítását,

  repülését és siklását
  nézed: könnyedségüket,
  papírjaikon-szaladásukat,
  és irigyled őket;

  tollad szaladását
  figyeled papírodon,
  a nevetést, ahogy
  futnak, szaladnak

  elő  a semmiből
  szavaid, a víz,
  a tenger mélységeiből
  talán, a hullámzás

  ritmikus ismétlődéseiből,
  az új és új elbukásból,
  a hullámcsúcs-zuhanásból
  és a vágyból,

  a vágyból, hogy
  egyszer végre tudnád
  kimondani, leírni,
  magadból kitépni,

  kiszakítani, hogy
  mi ez? A végtelen víz - - -
  A tenger mozdul,
  a tenger mozdulatlan.

  A könnyed hang!

  A tengert nem lehet
  kimondani, sem súlyosan,
  sem könnyedén, hiába
  ez a játékos toll-futás.

  Nézd a madarakat!
  Ők tudják, mi végre,
  mi célból röpködnek
  itt, ki az, ki hívta

  őket, és ki az, ki
  szépségük múltán
  elmúlásukról is
  gyöngéden gondoskodik.

Fodor Ákos: Megátalkodottság

Nem adom vissza:

szemhéjam mögött őrzöm 

Legszebb Képedet.

Birtalan Ferenc: Istenem

                    „veled Isten
                    s velem ki
                    lehet-e ilyen léttelenben lenni”
                       
mióta tudom
az időnek jelentősége nincsen
csak segédeszköze fájdalomnak örömnek
rémálmokból riadva kapaszkodom emlékeimbe
az arc a koporsófedél alatt
nem hagy nyomot

imát formáltam neked
elviselhető legyen jelenlétem a földön
bemagoltam az anyagmegmaradás elméletét
reinkarnációt feltámadást

egyre bizonytalanabbul kerestelek
nem tudtam mit kezdeni a szabad akarattal

nővérünket ezerkilencszázötvenegyben temettük
azt mondták nem kaphat vízumot a mennybe
álltam – hatévesen – kétségbeesve
hiszen vele vártam fiad érkezését
hószikrázású megszentelt este
s te magára hagytad lányát máriát
azóta akárha poklok tüzén égnék
és nem tudok hittel nézni rád