2019. november 2., szombat

Trausch Liza: Hiszed-é ezt?




 "És aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal" ( János 11,27 )

Ez a második mondat, amit az Úr most mond. Az élet nem erőlködés, hogy próbálok, igyekszem más lenni. A szemem magától lát, a fülem magától hall, nem kerül erőlködésbe. A keresztyén élet spontán. Nem kell erőlködnöm, hogy szeressek. Ahogy a napnak sütnie kell, mert nap, úgy kell Isten gyermekeinek szeretni, még ha nem szeretetreméltó is valaki. Ehhez nem kell parancs, mint ahogyan egy anyának sem kell parancs ahhoz, hogy szoptassa gyermekét. Az új élet teljes valóság, egyszerûen van - mert adatott. Szeretném, ha számodra a halottak napja átváltozna élők napjává. Merjed egészen átadni magad Jézusnak, hogy szabadon élhessen benned. Tudod, hogy mi az engedelmesség? Nem akadályozni ezt az életet. Hányszor nem adtam oda a lábam, amikor Jézus küldött volna valakihez! Amikor szólni akart, nem adtam oda a szájam. Szeretni akart, és nem adtam oda a szívem. Aki Jézust engedi cselekedni, az mérhetetlen boldog ember. Halottak napján előtted áll, aki azt mondja: "Én vagyok az élet." Az Úr ezen a napon egy erőlködés nélküli, természetes életet szeretne adni, amelyik mindent Tőle vár. Jó volna, ha úgy tudnál felelni, mint Márta: "Igen, Uram, én hiszem, hogy Te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki a világra eljövendő." Egyszer látni fogjuk egymást ott, az utolsó napon, a feltámadáskor. Milyen jó volna, ha együtt tudnánk örülni annak a csodának, amit Jézus tett az életünkben. És annak a legnagyobb csodának, hogy ott lehetünk Nála, Vele, mindörökre.


Forrás: Trausch Liza Napi áhítat

Zágorec-Csuka Judit: Nézz a Napba!



Nézz a Napba,
hogy lássad a gyökerek
alatt megbúvó fényt,
hiszen látnod kell a belső
meleget, szívem lüktetését,
a nap erejét, a harmónia
ritka perceit, Budapest
ébredését!

2019. október 29., kedd

Szabó Lőrinc: Köszönöm, hogy szerettelek










Pénzzel, szóval, könnyel, imával,
mivel kellene megköszönni,
hogy eljöttél, hogy bűnben is
el mertél életembe jönni
s álmomba és ágyamba bujtál
s több és jobb voltál minden ujnál?

Köszöntem már titkon anyádnak
és apádnak, hogy drága tested
épp így formálták valaha,
s népemnek már és Budapestnek
megköszöntem, hogy így teremtett,
s köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni szerelmedet.

Ágyadtól most is úgy megyek
tovább, hogy adósod vagyok
s valami sokkal tartozom.
Pénzem nincs, nem imádkozom,
mondják, nem voltam sose jó,
sírni nem tudok, csak a szó,
a szó enyém s a messzi hála –

ezt a hálát adom neked,
kislányom, titkos kedvesem,
s messziről súgom csendesen:
köszönöm, hogy szerettelek.

Áprily Lajos: A völgybe vissza




Felhő-toronyból tompa kürt rivall:
portyázni készül a szabad vihar.

A felleghídja lebocsátva már,
 kibomlott hajjal száll a szélfutár.

Parancs szemén és lobbanó harag:
„Mit álmélkodtok Felleg-vár alatt?

Urunk: a Zivatar üzen velem,
azt üzeni: övé a végtelen.

Övé a hullám és övé a hal,
 csúcsok felett övé a diadal.

Akit lesújt, az, mint a szén, elég -
a völgybe vissza, kandi csőcselék!”

Féltünk. Futottunk. Fent a vak vihar
mennyköveket szórt ballistáival.

Szabó Lőrinc Pillanatok










 Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.

Tüzes Bálint: Téli imádság









Uram te látod kezem üres
nincs benne semmi mi a másé
de marokkal szorítom ígéreted
a reményt.

míg minden
jött – ment légáram
arcomba vágja
szárnyaim utazó
kóbor pelyheit

igen te látod Uram

Márai Sándor: Ég és föld




A nárcisz, igen. A kankalin, a szagos bükköny, a gyöngyvirág. De ne feledkezz meg a fiatal hagymáról, a hónapos retekről, a friss parajról sem. Ne feledkezz meg arról, hogy az erdők, melyek e csodálatos alkotásokat elővarázsolják, rád is hatnak, az emberre. Tavasz van, tehát történik valami. Oly szemmel láthatóan történik: a föld arculata néhány nap alatt megváltozik, a fák feltűzik zöld gyertyáikat, a földek zölden és sárgán áradni kezdenek: mit gondolsz, az erő, mely ilyen felismerhetetlenül elváltoztatja a világot, áthatja a fákat, földeket, vizeket, nem hat át téged is, tested és lelked, nem alakít, nem öl és épít benned is valamit? Élj nagy figyelemmel, tavasszal.

Rab Zsuzsa: Ajándék az ittmaradónak

Utaznom kellett volna, - de
váratlanul itthon maradtam.
Mi hogy lett volna nélkülem:
tanúja leszek akaratlan.
És most, mint illetéktelen
kíváncsi, titkot szimatolva
járok-kelek: hát megtudom,
nélkülem itt mi történt volna.
Semmi. A polc nagy-komolyan
tartja csakúgy tovább a könyvet.
Az asztal, lám, nemcsak nekem,
a maga örömére görnyed.
A kert is megvan nélkülem,
bimbót dagaszt, frissülve ázik.
Lopva az ablakból lesem.
Úgy tudja: magának virágzik.
Enyém-e most ez az egész,
vagy ölembe szakadt ajándék?
Porzó eső a szemközti hegyen,
olajfa-csillag, lepke-árnyék?

... Lehet, már rég meg kellett volna halnom.
Azért nézek hálásan és riadtan
eget, vizet, embert, napot, kutyát.
Mint aki mégis ittmaradtam.   

1966

2019. október 28., hétfő

Kálnoky László: Ballada az őszi erdőkről



Borzong, meghajlik a fenyő;
rejtekhelyén a karcsú őz fél,
kis szíve kétszeresre nő,
mert nincsen rémítőbb az ősznél.
A tér mint nagy, fekete lyuk,
sáros vízben úsznak a csertők,
és elzokogják bánatuk
minden éjjel az őszi erdők.

Az űrben denevér kering, és
dermeszt, bűvöl az éji óra.
A fákban áll a nedvkeringés,
ha fölsikolt a mandragóra,
mikor szellemkezek kiássák,
lila körmök, sárgán tekergő
ujjak, és most a jajkiáltást
visszhangozza az őszi erdő.

Halvány udvara van a holdnak,
sötétek a felhők alatta,
és alakjuk fekete macska.
Fenn boszorkányok lovagolnak.
Vérszínű nyelvét mind kiölti,
mögöttük hosszan lobban el rőt
hajuk, s vijjogásuk betölti
éjféltájban az őszi erdőt.

AJÁNLÁS

Lelkem üres térben lebeg;
kinyújtott kezek el nem érnek;
fenyegetnek vagy féltenek,
de mézes hangok is dicsérnek.

Egyetlen szavukat se hidd:
amelyben élek, nézd e fertőt!
Sírd tele értem könnyeid
vadvizével az őszi erdőt.

Kálnoky László: Ima

Panaszkodom neked, és nem figyelsz rám.
Hívlak, kérdezlek, de választ nem adsz.
Hallgatásod lever. Ekképp felelsz tán,
s a forró sivatagban veszni hagysz.

Mint egy király, kinek a porba sújtott
halálraítélt lábához borul,
palástod szélét markomból kihúzod,
s méltóságos alakod elvonul.

Magad arany füstbe kell hogy takard:
utolsó kiáltásom meg ne halld,
ne lásd magasba szökni véremet,

s ne lásd a vérsugár homokba-holtát,
ha rám vadászik s szétszaggat a falkád.
Hogy ne lásd a tulajdon szégyened!

2019. október 27., vasárnap

Áprily Lajos: Keresni fogsz




Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje, 
csak mélabúd halálos húrja szól. 
Belejajdulsz a süket végtelenbe, 
keresni fogsz, és nem leszek sehol.

Szabó Lőrinc: Bicikli

Fiamat néztem, már majdnem aludt.
– Mi lesz belőle? – töprengtem szorongva.
Egyszer csak felült: – Nekem ne követ,
hanem biciklit tétess a siromra. –

– Majd, hogy ellopják! – ütöttem el a
rémképet. – Vagy hogy megegye a rozsda! –
Lóci ásitott: – Igaz… – s visszadőlt,
a paplant némán a fülére húzta,

s csak nagysoká szólt (s úgy, mint akinek
a szája már végső alkura nyílik):
– Legalább irasd rá a kőre, hogy
nagyon szeretett volna egy biciklit!

Áprily Lajos: Napló

Ma nem gondoltam rád, kedves fiam.

Homályban ültem, hangulattalan,
nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab,
vártam, mikor lop sugarat reám
egy könyörülő, keskeny ég-darab.
De a tavaszból nem jutott öröm.
A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm.
Király, ki koldus-kézzel érkezett...

Egy nap - megint egy nap, mely elveszett.

S mikor - fiam - kész volt a számadás,
eszembe villant a kirándulás.
Az ég feletted genciána-kék,
ragyog reád a végtelen vidék.
A hátizsákodat büszkén viszed,
kövek közül szürcsölsz forrásvizet.
Bokor tövében elrejtőzve vár
tündér-virág: tarka rigó-pohár.
Az erdő száz kincset kínál neked:
arany bábrablót, hőscincéreket.
Prairie-k fiának álmodod magad,
kalandjaidban könnyű szárny emel,
nomád és hős vagy, szertelen, szabad!

Ezt a napot mégsem vesztettem el.

2019. október 26., szombat

Kányádi Sándor: Valami készül




Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelõre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bõrét nem félti,
és a szellõ is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csõsz ül:

Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.

Illyés Gyula: Gyönyörű, gyönyörű

Hátam mögött – szívem is hallja –
 törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.