Rába György: Sóhaj

Vedd el tőlem
az első órák idejét
a halál felé utazó szivemnek
add a folytatás melegét
hadd donghassam még s újra még

A nap süt
árnyékot ad a fa
de minden csak veled szép

Németh Gabriella: Ellentétek

Vannak szavaink az örömhöz
és csak hangjaink vannak a beteljesülés pillanatában

vannak könnyeink a szomorúsághoz
és száraz a torkunk a kínban

Fohászkodtam a forrósághoz
és csigolyáimban újra a tél

könyörögtem a zuzmarához
és szememben éget a hőség

virágos mezőre mentem
és felsebeztek a száraz bogáncsok

a dermesztő fagyból menekültem
és tűzhányó ölében éget forró láva

Takartam áttetsző fénybe csontjaimat
és állok előtted talpig öltözötten

kezed vetköztető mozdulatát várom
hogy ne égessen csontig pőreségem

Takáts Gyula: Fölnézve lobogódra

Az örökkévalóból át az örökkévalóba 

rövid a barlang. 

És csillagokkal... és . . . cseppkövekkel 

kivert . . . 

És átmenőben felettünk és bennünk 

mégsem ők ragyognak. 

Nem a remény csillárai, 

sem a könnyek oszlopai. 

Csak a szavak . . . 

A vers tűze: a telitalálatok! 

Egy nádszálat végy hát a kezedbe 

s e tűzek fényéből szabjad ki rá a zászlód. 

És fölnézve lobogódra, 

mondd ki a széllel: 

- Nem amelyen állok, 

melyet fölöttem látsz, 

e nádszálon leng, 

ami enyém! —

Fodor-Csipes Anikó: Megújít szeretetével

 „ Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok?” (Ézsaiás 43,18-19)   

Rászántam magam egy lomos raktár kipucolására. Nekiveselkedtem, és minden erőmmel azon fáradoztam, hogy ez a helyiség megszabaduljon mindattól a fölösleges felhalmozott holmitól, ami megkapta a bélyeget, miszerint „ jó lesz még valamire ”.

Közben derengett, hogy nemrég olvastam egy igét arról, hogy nem kell a múltbéli dolgokat emlegetni, mert a mi Urunk, Istenünk újat cselekszik.

Mennyi mindent raktározunk el magunkban ugyanúgy, ahogyan azt tesszük a kacatjainkkal is. Életünk során felhalmozódik bennünk rengeteg olyan dolog, érzések, sérelmek, emlékek, amikről azt gondoljuk, még elővehetjük valamikor. Nem engedjük el a szomszéd bántó megjegyzését a fülünk mellett, hanem jól elraktározzuk magunkban, hogy majd egyszer jól a fejéhez tudjuk vágni, ha ő csinál valami nekünk nem tetsző dolgot... Nem engedjük el a veszteség okozta fájdalmas érzést, hanem belesüllyedünk, egészen mélyre, és nem engedjük sem Istennek, sem embernek, hogy segítő kezet nyújtson, hogy kijussunk onnan... és sorolhatnánk... Közben ezek mind beporosodnak, bepókhálósodnak bennünk, és szépen csendben elfoglalják a szívünk minden zegzugát, nem engedve, hogy új, szép, kedves élményekkel gazdagodjunk. Pedig Isten kegyelme mindig megújul felettünk! Mindig valami újat hoz az életünkbe! Talán nem tudjátok?

Mecser Szilvia: Az elveszett

Csepp vagyok a vízesésben,

ki sziklán csattan szét;

Oszló levél az időben,

kit nem porlaszt szeszély,

Tükör a tó kék szemében,

kit a szél tör össze,

Vonal vagyok tenyeredben,

ki elveszett benned. 

Forrás: www.poet.hu

Simek Valéria: Birsszagú esték

Nyomom sem marad a tájban,
ahol nyújtózkodnak tölgyek,
bükkök. A tüskés, elherdált
időn távoli nesz hajol át.
Múltat vesztettem, jövőm zsugorodik,
türelmét veszti lelkem. Nem
gyötrődök az öregedés árnyalatain.
Hamujába roskadt, elégett ez a
nap is. Birsszagú esték biztonsága
asztalomnál. Visszafojtott gondolataim
párnámba dünnyögöm. Álmomban
sóhajtozó völgyben járok, tarisznyámból
egy fácán kiáltása hallatszik.

Simek Valéria: Amikor

Amikor a hegy fekete 

kontúrvonala erősödik. 

Amikor hallom a távolból 

visszaverődő zajokat. 

Amikor a napok még a 

melegtől roskadoznak. 

Amikor csöndet int a 

rám szálló tekintet. 

Amikor belefáradok 

a várakozásba. 

Amikor félrevered 

lelkiismeretem harangját. 

Amikor a remény könnyű 

kendőként libben vállamon. 

Amikor minden örömöm 

rád borítom. 

Amikor arcom két 

tenyeredbe vonod. 

Amikor házunk 

hófelhők látogatják. 

Amikor friss hó rakódik 

kilincsünkre…

Makay Ida: Delelő fénnyel

Közeledsz minden úton,

és nem érsz el idáig 

Hitetlen ünnepvárás 

hajnaltól napnyugtáig 

Az évszakoknak arca 

egyre arcodra vall már. - 

Terített csillagasztal, 

Kifosztott árva oltár 

Sehol, soha. És mégis 

már életfogytig látom, 

delelő, teljes fénnyel 

vakítsz a láthatáron.

Makay Ida: Nevednél nyílik föl

            (Somlyó Györgynek) 

Hártyalapok hús zizzenése,
szél lapozza a lombokat.
Madarak elvillanó árnya
jeleket vés a néma tájba,
súlyos igéket hord a lepkék
alig rezzenő hártyaszárnya.
Zsolozsma száll föl, hangtalan.
S nevednél nyílik föl ragyogva
az ősz óarany Bibliája.

Makay Ida: Lángruhában

Az elkínzott, cserepes földön, 

a sivatagi ég alatt 

örökre-üres, szikkadt medrek, 

örökké szomjazó kutak. 

Emléked gyötrő délibábja, 

üszkösült seb, lüktet a tájban, 

a nyár eszelős lobogása 

magába ölel, lángruhában 

a mindenségnek fölmutat.

Gergely Ágnes: Búcsú

Menj Isten hírivel.
Többet nem mondhatok.
A földút néptelen,
csak Ő a hírhozód.

Jobb kézre feszület,
bal oldalt lúdcsapat.
Vár sziklamedrivel
the brook - der Bach - (patak).

A földút néptelen.
Választanod se kell.
Zizegnek a szegek.
Menj Isten hírivei.

Takács Zsuzsa: A félig kinyílt ajtó

A fáig kinyílt ajtó mögött nem
volt senki, de kinyílt mindig újra,
azt kellett hinnem, kinyitják.

Mint aki kellemetlen kötelességének
tesz eleget (óvja magát),
minden meggyőződés nélkül, felsőbb

utasításra szinte, húzva az időt,
kelletlen fölálltam, az ajtóhoz lépve
a teljes, figyelő némaságban

a hátamat lapjának vetettem szorosan,
de egy résen szürke fejek gurultak be
(kitiltott gondolataim rólad).

Puszta Sándor: Példabeszéd

A Tékozló Fiú hazatért 

az öccse 

halálig únta már az egyhangú unalmat 

és most e 

világraszóló lakodalmat 

tett-vett lefojtva viszketett a lelke 

bár az ünnep láza őt is belepte 

ásítva nézte Apját és a tort 

s lassan kisurrant a kertbe 

az álmain túl csillogtak a hegyek 

s szólt míg azok móhon itták a bort 

" Ez a kapu testvér amin bejöttél 

s ez melyen át én most elmegyek . . ."

Radnóti Miklós: Arckép

Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!

1930. október 11.

Nagy Zoltán: A kedveshez

Emeld szived a csillagok fölé:
Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
Emlékeknek száll hattyufellege
És énekel a csendnek csalogánya.

Létünk csak szikra két sötét között,
Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
A mindenség fényénél felragyog,
Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.

Szivünk legyen friss harmatos csokor,
Pipacshoz kössünk kék katángot társul
S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.

Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
Az életem egy futó gondolat
Mig szépséged átvillan a világon.