Szabó Magda: Végrendelet

Te egyedüli, aki sose bántott,
te temess el,
ha a gyilkos idő
megbír e testtel.
Te mondd el helyettem,
mekkorát tévedtem,
mikor megszülettem,
mikor ember lettem,
nem vérivó farkas
sovány rengetegben;
te mondd el helyettem,
egyszer nem tévedtem,
egyszer nem vétettem,
amikor ágyamat
szíveden vetettem.

Gyökössy Endre: Csend

 Minden, ami igazán fontos, csöndben történik.
Csöndben pattan a rügy és nyílik a virág,
Csöndben hajnalodik és alkonyodik.

Csöndben, lehunyt szemmel látunk túl a láthatón.
Csöndben, lábujjhegyen lehet csak lényünk belső rejtekébe lépni,
ahová Jézus is elvonult, még tanítványai elől is.
Hol egy hegytetőre, hol a pusztába, oda, ahol a Hang beszélt vele.
Ilyenkor nem volt magányos, csak egyedül maradt.
Látszólag egyedül.

Az ilyen egyedüllét nem délibáb.
Nem a csalódottak menedéke,
nem a rezignáltan menekülők elefántcsonttornya,
hanem az elfelejtett kozmikus dimenzió,
a megcsendülő csend dimenziója,
ahol összeér az ég a földdel, az innen-való a túlnan-valóval.
Ahol mindig kigyullad valami csipkebokor, mint Mózesnek a pusztában,
és beszélni kezd hozzánk Isten.
Ebben a csendben mi is otthon lehetünk:
az elhagyott Óhazában, bárhol, bármikor.       

Szemlér Ferenc: Gyémánt

Mint Krisztus szent testét a pap, 

magamba olvasztottalak 

s mióta bennem rejtezel, 

a testem fénylik és tüzel. 

Csodálkoznak az emberek, 

bámulják gyémánt-testemet, 

hogy mily áttetsző, mint ragyog 

és azt hiszik, hogy én vagyok.

Radnóti Miklós: Eső esik, fölszárad

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Mátyás Ferenc: Ébredés

Hallgat az erdő, hallgat a rét,
hivja a csend a fülemülét.
Egy kis levéllel elfut a szél
és nyomában béka beszél.

A tanya alján róka les át;
tyúkpecsenyére feni fogát.
Vén csőszember sző szép álmokat,
kutyája faárnyékot ugat.

Szürke az ég még s a föld haján
csillog a hajnalharmatár
s benne az égi cifraleány
alszik az Isten vánkosán.

Keleti tájról fény tör bele
a fázós, fekete semmibe.
Félős parasztok hajnala int
sárodujából mind kitekint...

Jékely Zoltán: Lázár halála

       (Apokrif példázat) 

«...S mikoron Lázár ama szent Intésre
nyirkos gödréből kilépett vala,
fogadá őt az ünneplők kara
s belerántá nagy, boldog ünneplésbe.

Krisztus eltünt: Ez már nem tartozott rá.
S Lázár, Lázár, a roncs sírból-kikelt
evett, ivott, kurjantott, énekelt
s a másvilágról hősködött az uccán!

Csurdé lányok táncoltak körülötte
- mindmegannyi az élet angyala -
s Lázár rajtok jókat csípett vala
s tetem kezével farukat ütötte.

De hogy az éjjel sáncából kiszálla,
megborzadott a vígadók szive:
szétugrott Lázár sok korhely hive
s a városvégén, ím, egyedül álla!

S most érezé csak istenigazában,
mi is történt: hogy él, hogy él, hogy él!
Arcát nyaldosta fínom kerti szél
s feje felett madárka szólt a fában.

Palánkról rózsás ág ereszkedett le;
s mint rongy a bokron, Lázár fennakadt
vad illatán. Rossz szive megszakadt.
S meghala. Most már mindörökre.»

Szabó Lőrinc: Dunántúli idillek XXIV.

Napfényből szőttem neked koszorút. De én magam
szomorú maradtam. Szomorú sípokon
játszottam minden este. És kövér moha-
ágyamon rólad álmodoztam. - A kövi
pacsirta keltett föl, korán, s a harmatos
hegyoldalon indúlva minden nap egész
odáig fölkúsztam, hol a sasok kusza
ágakból összehordott fészkei körűl
meredő szirtekről lefut a görgeteg
vízvájta medre. Ott megállva, egymagam,
elnézegettem a bárányokat, amint
fehér foltokban ereszkedtek lefelé
a völgynek... Szomorú dalom hiába szállt
feléd s az idegen ködű partok felé:
úgy vágytam én is hozzád, mint az öregek
meséiben a hű Penelopé után
vágyott tengervíz-mosta földeink dicső
királya, híres Odysseus király

Szabó Magda: Sohasem

Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött, s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasba s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövénybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nem bukni a fénybe fel,
és nem követni éneket,
 ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.

Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat,
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.

Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sósszagú, zúgó felszínen
lebegve – néha – a vízen
lefele fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte hunyt szemű csigák
s fehér korallok alszanak.

Szabó Lőrinc: Dunántúli idillek XXXII.

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,
mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,
hogy csillagokat hordoz éjszemében
s hogy büszke és dacos és rá se nézne
oly csúnya, fekete fiúra, mint én.
Ő csak kacag mind-erre, és irígyen
lesik ajkát és álla furcsa ívét
és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,
és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most
arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat
s r á n k hullt a harmat: ő reá meg én rám,
s hogy tegnap - látva boldog heverésünk -
még a rigók is mind megrészegültek
s közel röpülve a májusi lomb közt
eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

Szabó Magda: Érik-e már a pillanat

Lennék szelíd, de nem tudom,
hogy kell szelídnek lennem,
csak harapdálom a magot
ez érett szerelemben
csikorgó foggal, míg reped.
Nem bízom? Persze, hogy nem.
Hol tanulnék bizalmat én,
kitől? Ha három isten

kürtölne rám, vagy tűzszemű,
beszédes csillagok,
akkor se tudnék hinni már.
Mióta megvagyok,
rázkódik alattam a föld.
Mért lennék én szelíd?
Honnan tudnám a szerelem
szelíd törvényeit?

Mindenki megcsalt, még a ház is,
hiába volt beton
meg vastraverz, mint a tojás,
szétpukkadt egy napon,
s miről azt hittem, fenn azért száll,
hogy két távol vidék
közt szárnyon mozgó híd legyen,
bombát górt rám a gép.

Azt hittem, fényes csecsemők
az életre születtek,
s láttam széthullni csontjukat,
mielőtt szólni kezdtek;
láttam a térdeplő világot,
hogy köszönti a békét,
s míg galamb szállt, a hadigyár
termelte lövedékét.

Miért hinnék valakiben?
Miért hinnék tebenned?
Egész mivoltom keserű,
keserűen szeretlek,
mert másképp nem tudok. Gyanakszom.
Éjjelente, ha alszol,
feléd dőlök, szimatolom
gyanútlan, alvó arcod.

Mi van mögötte? Meddig állsz még,
meddig várod, hogy testemet
átdobjam, légtornász, naponta
feléd e szörnyű föld felett?
Ma még elkaptál. Tegnap is,
ha szálltam. Nő-e benned,
érik-e már a pillanat,
amely zuhanni enged?

Egyed Emese: Mintha

Azt mondta: holnap.
Holnap.
Víz mélyén gyöngyök.
Fölragyognak. holnap
                                 mintha                   
                                           szó
Zuhogásban.

Kedvesem színarany palástban!
Kedvesem bársony-
feketében.
Kar-
nyúj-
tás-
ra.

Csak el nem érem.

Cseh Katalin: Számvetés

Uram tekints le ránk
Ürül a tarisznyánk
Lábunk alatt elfogy az út
Apad a forrás a sóvárgás-kút
Nem nézünk vissza megyünk előre
Lépünk kavicsra kóbor kőre
Fázunk olykor nagy a melegünk
Csillagpázsitra leheveredünk
Holt tárgyak lelke lebeg felettünk
Szenvedünk-e vagy csak szenvelgünk?
Rejtőzünk z(akónyi) hallgatásba
Botlunk szürkülő kopott varázsba
Lehetne mindenünk semmink sincs már
Nem tudjuk meddig határ a határ
Sokfélék vagyunk egyet nem értünk
Talán kartotékolják valahol
mindennapi félelmünk s vétkünk
Várunk várakozunk sejtjük hiába
Hullunk teljességből hiányba
Szikkadó örömből redves bánatba
Padlásfeljáróról pincelejáratba
Fiatalságból vénségbe
Bizonyosságból kétségbe
Rózsalugasból virágtalanságba
Hatálytalan halhatatlanságba?!

Uram halld könyörgünk tekints le ránk
Világositsd meg sötétlő orcánk
Pislákoljunk ragyogjunk könnyedén
Hánykódó hiányod fedélzetén

Szabó Magda: Sírvers

                       W. F. emlékének 

Én nem hiszem, hogy ferdült glóriával
szent várt reá, s az üdvösséges ég
barokk angyala mind felfújta arcát
hozsánnát zengni ezüst trombitán,
mikor langyos testére ráomolt
az elmúlás, elmetszve, mint a kés,
szép mosolyát, amely köldökzsinórként
kötötte őt anyjához, a világhoz;
és nem hiszem, hogy áll valami sárga
felhő fölött, és mint bizánci oltár,
tömjénillatú, arany és merev.
De nem hiszem azt sem, hogy itt hever
előttem, mint az ólomkatona,
valami horpadt, óriási dobozba
falazva be a száraz fű alatt,
hogy földbe csorgott gyönyörű szeme,
és néma és süket most, mint a kút.
Sem itt, sem ott. Rémült szemem hiába
kutatja tűnt nyomát az ég s a föld
hideg közén. Hol van? Ki látta őt,
ti emberek? A szót, azt vitte el,
mint üveggolyót tartja tenyerén
az egyetlen megfejtést a titokhoz,
s a megoldás most eltűnt a kezével.
Hol van most a keze? Csak térdelek
bután. Ég és föld egyformán üres.
A porba karcolom többé soha
ki nem mondható szépséges nevét.

Szabó Magda: A fény lécei közt

Hintáját a holdhoz kötötte,
belendült az alvó szobába.
Ahogy megláttam, visszaléptem,
ő jött felém, én egyre hátra.
A fény lécében elbukott,
térdre esett.
Minden sarokhoz lehajolt,
valamit keresett.

Minden sarokhoz lehajolt.
Én mentem hátra, egyre hátra,
itt hagyta egyszer, erre volt,
minden sarokhoz lehajolt,
csak surrant, surrant a homályba.

Sehol se volt. Semmi se volt.
A fény lécében elbotolt.

Sirni kezdett, mint a madár,
ha valami torkához ér.
Sikoltva takartam az arcom:
megvakulok, olyan fehér.
Csak bolygott, bolygott, hátra-vissza.
Sikoltoztam a rémülettől.
Hajnal jött, fényével felitta.

Azóta itt jár minden éjjel,
s minden sarokhoz lehajol.
Leng-leng a szobában fehéren,
hátha meglelné valahol.
Letérdel minden zug elé.
Két nagy szeme ragyog. Ragyog.

Ha megtalálja: elviszi.
Ha megtalálja, meghalok.

Csoóri Sándor: Megyek majd, megyek

Megyek, megyek majd, utazom –
a hosszú várakozások szünetében elered és megáll az eső
s megzöldülnek a vonatok, mint régi bronzfillérek.
Este lesz? nyár lesz? január?
Elmaradnak a dombok, el a jegenyék,
el a megrozsdásodott kutya a roncstelepen –
S ha már minden útra szánt verset és újságot elolvastam,
hajadat én a vadlibák helyére odaképzelem,
minden bokor mögé hanyagul eldobott ruhád
és azt se tudom majd: szeretlek-e vagy nem szeretlek,
mert a szád íze, a bőröd íze ott lesz a számban,
félérett barackok íze, testemben ott a tested,
mindegyik kezed ott lesz, amellyel már öleltél.