Makay Ida: Áramod járjon utólszor át

Maradj akkor, maradj 

          velem, 

ha szemem már 

          homályosul, 

ha elsötétítik a szobát. 

Tedd homlokomra 

          a kezed. 

Gyógyítsd a halál 

          hidegét, 

áramod járjon 

          utólszor át, 

míg az oszcillográf 

          villogó jele 

irgalmas vízszintesre vált.

Várnai Zseni: Retusált fénykép

Az utcán sokszor szembejön velem 

egy rég nem látott, kedves emberem, 

vagy egy-egy asszony; régi ismerős 

iskolatárs, énvelem egyidős.  

S rádöbbenek: mily szörnyű változás! 

Igen, ez ő, de mennyi torz vonás 

ült az arcra, ránc és mélyedés, 

miket a kor kemény vésője vés.  

Szemem a régi képpel összemér; 

mily karcsú volt, és most milyen kövér, 

az ifjú báj hogy eltűnt nyomtalan, 

szegénynek bizton sok-sok gondja van.  

Szívem körül jeges kéz markolász: 

– így dolgozik az ősz, az elmúlás, 

így látnak bizton mások engem is, 

magamat néző látásom hamis.  

S amint megyek, csak úgy, önkéntelen 

a kirakatüveget kémlelem, 

játszik velem önámító varázs, 

pedig tudom, hogy kegyes öncsalás.  

De ez kell mégis, kell, hogy így legyen, 

az évek fátyolt szőnek a szemen, 

egy retusált fényképet őrizünk 

s nem vesszük észre, hogy megőszülünk.

Méhes Károly: Éljen a vége

Hát ezek a napok is elmúlnak lassan, 

nem mondom „szép lassan”, mert 

olyan disszonáns lenne, holott szép 

volt, már ami a tavaszt illeti, a virágok, 

a fák, a friss zöldek, és most az eper. 

Két hónapnyi szobafogság után 

anyámmal elmentünk a Media Marktba, 

és vettünk új mosogatógépet, mert 

a járvány alatt ez lett a legnagyobb 

baj, bedöglött a nyavalyás masina. 

Az eladóval elviccelődött, biztos kitart, 

ameddig élek, biggyesztgetett anyám, 

az eladó, nagydarab mackó-ember, 

ahogy kell, tódította, nem hinné, hisz 

ezek a gépek nem bírnak ki harminc

negyven évet, és jól elkacarásztunk. 

Szóval vége, már ha bárminek is vége 

tud lenni, úgy, mint egy gépnek. 

Lekerülnek a maszkok, megint ülünk 

a Széchenyi téri kávézók teraszán, 

lessük, ki jön-megy, hümmögünk 

a jövőn, voltaképp ugyanúgy, mint 

anyám a mosogatógép vételekor. 

Elmúlt, többé nem járunk temetőkbe, 

mért járnánk, hiszen nem kell félni 

az emberektől, nem kell többé 

a halottak közé menekülni az élők elől.

Nemes Nagy Ágnes: Emlékkönybe

Nem, nem ígérhetem neked, 

hogy szóból házat építek – 

mért óvnának a forgatag 

idő elől papír-falak? 

Ígérem inkább szememet, 

járd be a belső tereket, 

s körültekintve hallgatag, 

a sejtfalakra írd neved – 

a sejtfalakra kéne késnyi 

emlékedet némán bevésni, 

s ahol dobog a kupola, 

a szív sötét tábláira – 

ne bánd, hogy múló, romlatag, 

hadd dőljenek csak a falak, 

mi emberben legmakacsabb, 

én azt ígérem néked inkább: 

fehéren lent a föld alatt 

emlékeznek a csontjaim rád. 

(1958. augusztus 15.)  

Weöres Sándor: Ellentétek

Mindig csak az van, ami van. 

Mindig csak az nincs, ami nincs. 

Mindig csak az nincs, ami van. 

Mindig csak az van, ami nincs. 

Ami van, folyton változó. 

Ami nincs, folyton ugyanaz. 

Ami nincs, folyton változó. 

Ami van, folyton ugyanaz. 

A mozdulatlan nem mozog. 

A nyughatatlan nem pihen. 

A mozdulatlan is mozog. 

A nyughatatlan is pihen. 

Aki él, az életben él. 

Aki holt, nem él soha már. 

Aki él, a halálban él. 

Aki holt, nem hal soha már. 

Ha nem érted: jobban figyelj. 

Ha érted: hallgass, menj tovább. 

Ha érted: többé ne figyelj. 

Ha nem érted: hagyd s menj tovább.

Trausch Liza: Csodálatos törvény

" Nyisd meg az én szemeimet, hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát." Zsoltár 119,18  

Isten törvénye csodálatos. Körülöttünk láthatjuk a természeti törvények csodálatos voltát. A teremtettségben minden szabályosan, törvény szerint működik. Olyan világban élünk, aminek a törvény az alapja. A törvény szava a "kell". A madaraknak költözni kell, a virágoknak nyílni kell. Tudjuk, hogy télre tavasz következik. Valaha rácsodálkoztál-e Isten törvényére, amik között élsz? Kérted-e már, hogy nyisd meg szemeimet, hogy lássam, és hálás legyek, hogy olyan biztos világban élhetek, ahol nincs tévedés, tudom, hogy mi következik. A mi belsõ lelki dolgaink is Isten törvényei alapján állnak. Akaratoddal eldöntheted, hogy ezt a dolgot többé nem csinálom. De van benned egy erősebb törvény, ami rabul ád a bűnnek. Minden embernek rá kell jönnie, hogy ez alatt a törvény alatt van az élete. A hiúság törvénye, hogy megsértődöm, ha valahol nem lehetek az első. Sokan mondják: nem szoktam hazudni. Ugyan! Hát ennyire nem ismered magadat? Tele van az életünk hazugsággal, képmutatással. Mindig többet, szebbet, jobbat mondasz magadról, mint ami a valóság. Az akarat, az elhatározás kicsi emberi erő a törvénnyel szemben. A törvény győz, és belevisz a bukásba. Ezért boldogtalan, erőtelen és örömtelen az életed. De hadd mondjam a jó hírt, hogy a Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadít a bűn és halál törvényétõl. Az Úr Jézus életének törvénye a szeretet, öröm, békesség, tisztaság, alázat. Ha befogadod Jézust, eltörli a bűneidet, és hordozza az életedet. Ezért kéri tőled, hogy szemléld az Ő törvényének csodálatos voltát.     

 Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Rakovszky Zsuzsa: Őszutó

Tört fényű, sárga fasorban baktatok. 

Képzelt kutyámat pórázon rángatom. 

Árnyék-anyám ül egy távoli padon, 

mindig eggyel odébb, hol el nem érem. 

Ahogy ő nincsen, ahogy mint halott, 

annyit érzek most Bécs, Róma zajából, 

fényeiből – úgy leszek egyre máshol, 

kereshetsz bármelyik ponton a térben.

Sík Sándor: Egy fenyőfa tetején hintázó rigóhoz

Könnyű rigó, 

Fenyőfa keresztje hegyén, 

Ugy-e de jó, 

(Mi tudjuk csak, te meg én!) 

Szél csókján ide-oda lengve, 

Fönn, fönn, ahol ne hallja senki, 

Belehintázni, belecsicseregni 

A végtelenbe!  

Fád odalenn 

Fűrészli talán már fekete kan. 

Túl a hegyen 

Gyürkőzik a szél alattomosan. 

Döntő fejszét is amott neki fennek: 

Így vagy amúgy, ránk döntik a házunk. 

De mi ne bánjuk, mi csak furulyázzunk 

Az Úristennek!  

Regulánk ez, énekeseknek, 

Kikkel az Isten kontraktust kötött: 

Hogy amikor majd eltöretnek 

A világbíró ördögök, 

Az embertelen egykori tájon 

A dallam, a dallam mécse derengjen, 

Hogy a sivatag-csendben 

Az Angyal idetaláljon.  

Szentmihályi Szabó Péter: Köszönöm

Köszönöm, Uram, ezt a halk zenét, 

az éjszakai friss levegőt, a csendet, 

köszönöm, bárhogyan is – az életemet. 

Tanú lehettem a végtelen egyetlen röpke pillanatában: 

kipillanthattam a gyorsvonat ablakain.  

Köszönöm, hogy éltem. 

A füveket, madarakat, 

a folyókat, tengereket, 

testvér-embereket és testvér-könyveket, 

a templomokat és menedékhelyeket.  

Köszönöm a Helyet és az Időt. 

Köszönöm, hogy engedtél vétkezni ellened, 

próbaidőre bocsátottál, s látod, 

a nevedben énekelek. 

Köszönöm, bárhogyan is – az életemet. 

Köszönöm anyámat, apámat, 

feleségemet, gyermekeimet, 

barátaimat, ellenségeimet, 

köszönöm, hogy most is Veled lehetek. 

Látod, Neked énekelek. 

Köszönöm, bárhogyan is – az életemet.

Pilinszky János: Van Gogh imája

Csatavesztés a földeken.  

Honfoglalás a levegőben.  

Madarak, nap és megint madarak.  

Estére mi marad belőlem?     

Estére csak a lámpasor,  

a sárga vályogfal ragyog,  

s a kert alól, a fákon át,  

mint gyertyasor, az ablakok;     

hol én is laktam, s nem lakom,  

a ház, hol éltem, és nem élek,  

a tető, amely betakart.   

Istenem, betakartál régen.

Szabó Magda: Születésnapi vers

Október köd, októberi illat, 

októberi, ferde sugár! 

Hát örüljek, hogy a körbefutó év 

térdet hajt holnapután? 

Hát örüljek, hogy egy napja az évnek 

az enyém, a sajátom egészen, 

s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő 

kiáltja szét születésem?  

Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan, 

csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban, 

széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv, 

fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát, 

köd, köd, puha köd…                                       

                                    Ez a nap az enyém. 

Mi enyém, mi? Még ez a vers sem. 

Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti, 

a költemény. 

Csak a hit, a tudat, 

hogy majd ha megfutottam 

útjaimat, 

jut tán nekem sír, temető, 

elnyughatom majd a kemény 

deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm, 

azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön, 

s nem kell lerogynom idegen 

felhők alatt, 

és nem idegen ég 

rontja el tagjaimat.  

Örüljek? Kivánjak magamnak 

még hosszú életet? 

Fogom fülem, hogy én se halljam, 

amikor nevetek, 

fogom szemem, hogy meg ne lássam a 

jövendő éveket.  

Te, aki élnem segítesz, 

te, óvó oltalom, 

kinek törékeny mosolyába 

kapaszkodom, 

irgalmatlan esztendeimben 

egyetlen irgalom, 

őr rettegő nappalomon, 

rettegő álmomon: 

köd guggol a hegy ormán, 

nem tudom, mit takar. 

Valami jön. Mikor jön? 

Soká jön? Vagy hamar? 

Te minden veszteségen 

átfénylő diadal, 

erősebb, mint a törvény, 

mint minden ravatal, 

ki élet helyett voltál életem, 

e tébolyban egyetlen értelem, 

kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz, 

hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

Rainer Maria Rilke: Ó, mondd

Ó, mondd meg, költő, mit teszel? – Dicsérek.  

De hát az iszonyt és a szörnyüséget 

hogy birod elfogadni, mondd? – Dicsérek. 

De hát a névtelennek, elvetéltnek 

hogy adsz mégis nevet, költő? – Dicsérek. 

S honnan van jogod, váltva annyi képet, 

hogy mégis önmagad maradj? – Dicsérek. 

S hogy szelid és vad egyformán kisérnek, 

s csillag és vihar ismer? – Mert dicsérek.  

(Somlyó György fordítása)

Oláh János: Maradni szeretnék .

Amennyire féltem az egyedülléttől, 

legalább annyira törekedtem is rá: 

hatéves lehettem, amikor először világgá indultam miatta. 

Nem jutottam messzire, 

sem a világjárás, 

sem az egyedüllét sejtelmekkel átszőtt 

birodalmának meghódítása terén. 

Most – az utolsó nagy utazás 

előszelének fuvallatában – 

hirtelen megbicsaklik bennem az ifjúkori vágyakozás, 

maradni szeretnék a helyemen, szeretteim körében, 

talán éppen azért, mert érzem, hogy lehetetlen.

Weöres Sándor: Szán megy el az ablakod alatt

Éj-mélyből fölzengő

– csing-ling-ling – száncsengő. 

Száncsengő – csing-ling-ling – 

tél csendjén halkan ring.  

Földobban két nagy ló 

– kop-kop-kop – nyolc patkó. 

Nyolc patkó – kop-kop-kop – 

csönd-zsákból hangot lop.  

Szétmálló hangerdő 

– csing-ling-ling – száncsengő. 

Száncsengő – csing-ling-ling – 

tél öblén távol ring.

Kányádi Sándor: Ne szólj

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak, 

ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy 

Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki 

viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok 

én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk 

azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd 

azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme, 

lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk, 

nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá, 

ha minden kötél szakad, vagy 

ha csak éppen összezördülünk valamiért? 

Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian 

prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök, 

akik féltek néven nevezni istenüket. 

Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet, 

egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet, 

hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből 

s az ő dicsőségére élek e földön; 

a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás 

motorjával agyamban, szívemben végzem 

ember voltommal járó kötelességemet, és 

örömeim között is szótlanul ahhoz a 

legfőbb megtartóhoz imádkozom.  

(1965)