„Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék? … Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Úr sátrában, és éneket zengek az Úrnak.” (Zsoltárok 27:1,5–6)
2021. április 13., kedd
Albert-Lőrincz Márton: (A fehér kócsag)
Fehér kócsag, januárban,
itt maradt nyár hóruhában.
Törött lett volna a szárnya,
vagy csak lelke marasztalta,
udvarias maradásra,
s nem ment el annyi hiánnyal,
az ősz szoknyáját riszálva,
megannyi lármás társ rajában
innen, fázón és zsibongva?
Most tűnődik, milyen lett volna
közöttük odafönn, sorban
a harsány szárnyak surrogása,
idegen kikötők felett, nem itt maradva
gyűrt magányba.
Ma délután, amikor sétám
a partra vitt a havas járdán,
láttam meg sok réce között,
kicsit távolabb, mint egy fegyenc,
vagy egy félénk, magányos fegyőr,
az egri fehér kócsagot,
nem intett, lépve távozott.
itt maradt nyár hóruhában.
Törött lett volna a szárnya,
vagy csak lelke marasztalta,
udvarias maradásra,
s nem ment el annyi hiánnyal,
az ősz szoknyáját riszálva,
megannyi lármás társ rajában
innen, fázón és zsibongva?
Most tűnődik, milyen lett volna
közöttük odafönn, sorban
a harsány szárnyak surrogása,
idegen kikötők felett, nem itt maradva
gyűrt magányba.
Ma délután, amikor sétám
a partra vitt a havas járdán,
láttam meg sok réce között,
kicsit távolabb, mint egy fegyenc,
vagy egy félénk, magányos fegyőr,
az egri fehér kócsagot,
nem intett, lépve távozott.
Petőcz András: Az elveszített tekintet
Csak egy ágy, egy öregember, valaki, aki olyan…,
akár én is lehetnék, történetesen az apám az, már
nem hozhatom vissza onnan, ahova elment, hiába,
hiába a lelkiismeret-furdalás, hogy otthagytam, ott,
azon a kórházi ágyon, hiába, hiába, hiába, és újra,
és újra látom magam előtt a testét, az arcát, a szemeit,
kérdőek ezek a szemek, meg kissé gúnyosak is, na?,
most mit csinálsz, fiam?, örülsz?, hogy már nem szólok
bele a dolgaidba?, most örülsz?, jobb lesz neked így?,
átlát rajtam, belém lát, pontosan tudja, mit is gondolok,
talán igaza is van, megyek végig a kórház folyosóján,
bizonytalan vagyok, most kezdődik minden, ilyesmit
mondok magamban, nem!, nem gondolok ilyesmit,
olyan, mintha születne a jövő,
pedig nem!, mondom
aztán, a vég kezdete ez, fekszik kiterítve, már nem néz
rám, nincsen tekintete, magam maradtam, a következő
már én leszek, gondolom, és látszólag nincs változás,
valami utcában megyek végig, valami járókelők között,
valami autó dudál éppen, valami lámpa pirosra vált,
valami kutya megugat, valami esőcsepp esik rám,
valami víz folyik végig a nyakamon, az arcomon,
valami sós ízt érzek a számban, még nem éppen
deszka-földes-álruhásan!, mondom, dühösen szinte,
még nem tehetetlenül!,van még mit és miért,
van még valami más is, mint a betonkemény föld,
amit feltörni lehetetlen, mint az elveszített tekintet,
ami eltűnt, és immáron nem jöhet vissza soha többé.
2021. április 11., vasárnap
Bodó Csiba Gizella: Egy hajdani tél
nehéz időket éltünk,
jégpáncél feszült a világban,
de gyermekként ebből mennyit értünk?
A „rianás” ha közel szólt,
ijesztő volt családban, házban,
összebújtunk mint a hódok
a víz-alatti fa-rönk várban.
Telenként fűtetlen maradt
zord hidegben is a szobai kályha
tűz csak a konyhában égett,
kendő alatt sült krumpli várt vacsorára.
Villanyt későn kapcsoltunk,
utcáról fényt adott egy lámpa,
az alma és a sütőtök illata
árasztott hangulatot a családba.
Anyám forró téglát bújtatott
ruhába tekerve a hideg ágyba,
ne fázzon a három gyereknek
dunyha alatt legalább az álma.
Szánkózni egyszer jött velünk Apám
siklottunk, nevettünk milyen jó volt,
talán kilencszázötvenöt telét írtuk,
milyen hó volt, milyen hó volt?
Melegszik a Föld – a tél olyan halott,
A néprádió már rég elhallgatott,
Hosszú telek, család mind elmúltak,
Apám tél-esti, igaz meséire gondolok.
A gáz takarékon pislog,
hiányzik család és régi illatok,
fehér köntösű friss hó takarj emlékekkel,
melegítsen át amíg itt vagyok.
Boda Magdolna: Egyszer így lenne jó
Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk...
hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát...
vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mező zöldjét,
a virágok színét, illatát,
a szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új
értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem
vízreereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni,
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe...
végre kinyújtózva önmagunkban.
Egyszer így lenne jó.
Boda Magdolna: (impressziós illat)
a sülő fasírt
fokhagymás illata
most mindent
kifejez.
Engem,
a világot,
és a köztünk lévő viszonyt is.
2021. április 10., szombat
A nap gondolata
A Biblia azt tanítja, hogy Isten minden embernek készített valami szép küldetést. Nem kötelező azt teljesíteni, de az az életünk értelme, hogy Istentől kapott feladatunkat elvégezzük. Ebben az engedelmességben valósul meg mindenki.
Böszörményi Zoltán: Hajnal a torontói metrón
Örökkévalóságot keres szívem. Nos, megtalálja? –
Száll fel velem a kérdés a metró álmos vonatára.
Sikongó titkok iramlanak neki a durva-selyem
jszakának, vetkőző fényreklámok leselkednek ím,
a vonat csatra zárt ablakán. Magány szimatol és rí
körbe! Fékpofák forró, fémes szorításban fogukat
csikorgatják, a lángba borult állomás-plakát előtt,
a dagadó betűk szerelvénye meghökkenve lassít.
Kipattan az ajtó, besétál rajta a lárma, táskák,
vágyak, tervek rövid ingujjban ülnek mellém a padra.
Elmém élesre töltve! Vacog a kerék, ráng alatta
a remény kettévágott teste. Milyen rejtjeles reggel!
Rám olvadt a félhomály, csuromvizes gondom és bajom.
Távolodó arc, jöjj, ülj mellém a robogó vonaton.
Zygmunt Flis: A XX. sz. embere
Megparancsolták neki hogy cserélje ki az eget
Megparancsolták neki hogy cserélje ki az országot
Megparancsolták neki hogy cserélje ki az arcát
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a frizuráját
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a nézeteit
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a szeretőit
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a szokásait
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a pozícióit
Megparancsolták neki hogy cserélje ki az anyját
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a kezeit
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a fejét
Megparancsolták neki hogy cserélje ki az ítéleteit
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a szemét
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a lelkiismeretét
Megparancsolták
Megparancsolták
Megparancsolták
Szólítod
Ember ember
Nem tudja hogy róla van szó
Dabi István fordítása
2021. április 7., szerda
Pilinszky János: Fordulat
Szépségem mindent meghalad.
Hallgatásom: aknamező.
Kiszolgálsz, mégis én vezetlek.
Olyan erdőbe érkezünk,
hol mindent el kell vesztened.
Akkor talán még el is türöm,
hogy megérints. Különben
visszatérünk a tükör elé, és
csak nézzük egymást.
Se ház, se fésü, se tükör,
se erdő, honnét visszajöttünk.
Gyönyörű vagy. Minden szépségem
kiihatnád egy kortyintásra.
Fuldoklok, mint a színig telt pohár.
Megfésüllek. Ezüst hajad.
Szépnek találsz ma is. És mindörökre.
Mit kellene tennem ahhoz,
hogy ne nézzük örökre egymást?
*
Szépségünk mindent meghalad.
Olyan erdőbe érkezünk,
hol mindent el kell vesztenünk.
Átölellek és átölelsz.
Soha többé, soha többé
nem tudunk földet érni.
Azontúl együtt alhatunk.
Nem értem, mitől vagyunk szépek?
Pilinszky János: Szent Lator
Törőcsik Marinak
Akkorra már belepték a legyek
túl az agónián
túl a tetanuszon,
és messze túl szögeken, sebeken
se tárgy, se test
nyilvánosan
között
se ácsorgás
(behorpadt szentségtartó),
se röpülés
barát,
barátság mindörökre.
2021. április 6., kedd
Csorba Győző: Kórház után
Lehetett volna sokkal súlyosabb bajom
mint például egy szobatársamnak akit
elengedtek cifrázó orvosi
szavakkal hogyhát: „Így meg úgy bizony
most Németh bácsi hazamegy kiül
a kertbe egy nyugágyba s ott pihen
szívja a jó májusi levegőt”
És Németh bácsi hazament
és otthon volt három napig
nyilván kiült a kertbe is
és szívta a jó levegőt
De negyednap már semmit sem szívott
Németh bácsi meghalt negyednap –
Lehetett volna például hasonló
bajom s ma már az én szájamba is
(vagy szám helyére)
csoroghatna (esős az ősz idén)
sáros és deszkaízű sárga lé
Csorba Győző: Helyénvaló
Leírom: 70 s megriaszt a szám:
nem igaz tévedés
10 20 30 vagy 40 is lehetnék
akkor se lennék kevesebb
A teljesség viszonylagos
ilyen voltam s vagyok
minden percemben: szép művészi torzó
esetleg kar láb nélküli
ha úgy tervezte mestere
és épp a hiánnyal egész –
Leírom: 70 s átnyilall
fejem búbjáig az öröm:
a naptár irkafirka csak
s az ősz haj a megroskadó
térd szédülő járás: igen
most ez helyénvaló
szinkronban éveimmel így vagyok
Csorba Győző: Álság
Rendben van általában a test mondhatnám hogy a lélek is
Ha panaszkodni jut eszembe még nyugodtan teszem
Való alapja csak alig (bár lehetőség rája sok)
s nem izgat hogy az ördögöt nem jó a falra festeni
Panaszkodom kesergek hát százféle mód ezért azért
sok mindenért s titkon összekacsintgatok magammal:
„No nincs is akkora baj sőt nincs is baj voltaképpen
de jól esik ,beállni’ mikor a sablon körülmények
könnyen meggyőzhetik a kívülállót hogy nyugodtan
kezdheti a sajnálkozást együttérzést sopánkodást
én meg hallgathatom hallgathatok ráhagyhatom – ”
De várjatok csak! verseim tele lesznek harmóniával
még talán boldogsággal is mikor nem lesz okom már
mikor nem lesz okom mikor a panaszok mögött
ott áll a nyomorúság fekete serege
amikor nehéz lesz találni olyan szörnyeteg szót
amely nem bennem létezőt vagy készülőt nevezne meg
Jékely Zoltán az utolsó éveiben odajutott hogy
éjszaka nem merte kivenni kezét a paplanja alól
félt hogy a halál megragadja és többé nem ereszti el –
Bizony bizony számomra is eljön a botrányok kora
s erről nálam az ad hírt majd hogy verseim görcsös ráncai
kisimulnak s aki nem ismer azt hiszi nincs sehol hiba
De aki többet tud már rólam megérti hogy mi történt
s attól kezdve aggódással figyel s érdeklődik utánam
mert minden pillanatban megtörténhet a jóvátehetetlen
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)