2022. július 26., kedd

Trausch Liza: Útközben





" És elindultak a Hór hegyétől a Veres-tengerhez vivő úton... És a népnek lelke megkeseredett útközben." 
4Mózes 21,4  

Mi is útközben vagyunk. Születés és halál között. Sok mindenre csak most van lehetőségünk. A két állomás közötti idő korkérdés ez. Az Ige azt mondja: "A népnek lelke megkeseredett útközben." Ezt az állapotot nagyon jól ismerjük. Lehet, egy szót sem szólunk, de belül keserű gondolatok rágnak bennünket. Izráel életében az volt a nehézség, hogy meg kellett kerülni egy országot, Edomot. Megkeseredtek a felesleges út miatt. Lehet, hogy sokszor egy embert kell megkerülni, mert nem enged valamiben. Nagyon sokszor a bizalmatlanság, igazságtalanság keserítenek meg. Figyelted már, hogy sokszor belül magadban beszélsz? A megkeseredésből szólás lett. "Szólott a nép Isten ellen és Mózes ellen." Ne gondoljátok, hogy ami belül van, az ott is marad. Nagyon sokszor szólok a rendszer ellen. Miért van így? Ott a keserű gondolat a főnök, a munkatárs ellen. Izráel is kimondja megkeseredését: "Nincsen kenyér, víz s nincsen, és e hitvány eledelt utálja a mi lelkünk." Ez a kifogás, hogy valami nincs. Hányszor mondtam már, hogy lóg a kilincs, és nincs aki megcsinálja! Talán nincs lakásunk. Az utcában minden háznál bent van a víz, csak nálunk nincs. Sajnos nem tudjuk, hogy amikor ember ellen morgunk és panaszkodunk, az az Isten ellen irányul. Akármilyen rossznak vagy kellemetlennek látszik is, Isten mindig úgy szeret, ahogy nekünk javunkra válik.  

*
Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből Trausch Liza igehirdetéseit a http://trauschliza.mbb.hu oldalon lehet elérni.

Kántor Péter: Határon

Nem lesz ott semmilyen jel, 
se egy nagy fa, se egy kőkereszt, 
se egy folyó, se egy híd, 
se egy rozsdás vasúti sínpár, 
nem lesz egy fekete kutya se, 
vagy ha lesz is, egy fekete, 
nem üzen neked semmit, 
se ő, se a gazdája, egy 
szőke, lófarkas fiatal lány, 
aki pórázon vezeti, 
és főként nem lesz egy tábla, 
rajta felirattal, amiből tudnád, 
hogy odaértél, ott vagy, 
úgyhogy lehet, hogy nem is 
veszed észre, és továbbmész, 
anélkül, hogy lelassítanál, 
megtorpannál, megállnál, 
körülnéznél, hogy valami 
az eszedbe jutna, és a szemed 
megtelne könnyel, a határon.   

Pilinszky János: SW-hez

Megkaptad végül a kegyelmet? 
Vagy olyan egyedül maradtál, 
mint az a férfi, aki tegnap - 
vagy az a fiú, aki ma - 
egyszóval, mint azok a lények, 
akik számára a világ 
már semmi más, mint tárgyi bizonyíték?

2022. július 25., hétfő

A nap gondolata




A szeretet az élet kenyere.

Oláh András: terheink

egyensúlyzavarban vagyunk 
cipeltem terheid önérzetes együgyűséggel 
de használati utasítást hiába kaptam 
nem tudtalak átkonvertálni 
adósság keletkezett és áruhiány 
az érzések inflációja gyógyíthatatlan 
hiába ültünk össze ketten döntéshozók 
jöhetett bocsánatkérés mentegetőzés 
megalázkodó behódolás 
meghallgattalak 
értékválságos kopott 
szavak zöttyentek mellénk 
a folyamat visszafordíthatatlan 
mint amikor a busz halad menetrend szerint 
a megállóhelyeken nyüzsgés alig 
akár egy némafilm 
fel- és leszállók mozognak szótlanul 
csak a sofőr hangja hasít bele 
olykor a csöndbe 
hunyorogva nézed 
a felállványozott templomtornyot 
sárga szalag őrzi a tiltott zónát 
nem érdekelnek a határok 
a múltnak van csak lelkifurdalása

Szlukovényi Katalin: Analízis

Nézegetem a laborleletet. 
Mástól tudom meg, mit csinál a testem. 
De ha nem a testem – ki lehetek?

Lélek volnék? Hol voltam, hol leszek 
test nélkül, és miért nem hiszek ebben? 
Nézegetem a laborleletet. 

Annyifélét beszélnek emberek, 
most mégis, melyik változatban higgyem, 
hogy ha nem a testem, ki lehetek? 

Mondják, az vagyok, amit megeszek. 
Viszont ki dönti el, mit kéne ennem? 
Nézegetem a laborleletet. 

Egy eleve elrendelt végzetet 
szolgáló, érdektelen, néma testben 
tévelygő tudat – vagy ki lehetek? 

Bármit mondok, testtel beszélgetek, 
mégis titok a test, melyben rekedtem. 
Nézegetem a laborleletet. 
Ki tudja, ki kérdi, ki lehetek?

2022. július 23., szombat

Demény Péter: Könyörgés


Várjatok még, őszi rozsdák, 
tegnap úgy villogott a vasam, 
hasított a fénye! 
Hová siettek vajon, s miért, 
kinek nincs ideje kivárni, haljak meg 
a vágy vidám tisztásán, 
ne a kopár végeken? 


Meghal az ember úgyis, 
nő a fogában a lyuk, szívében 
hirtelenedik a bánat, 
szarusodik a feszültség, 
ha szikrázik, 
már suhog a madár. 


Félek tőled, megnevezni nem akarlak, 
elfogadni sem, és ha jönnél, 
számíts rá, hogy zárva találod az ajtómat. 


Miért hal meg az ember, hatalmas és 
véghetetlen magasság, mondd, miért? 
Bevallom, sok mindent nem értek, 
de ezt nem értem a legjobban. 
Ma még zöld a fű, virul az ég is, 
csobog a köveken a nyár – 
holnap már suhogás, köd, hideg, 
hűvösen szakít Élet kisasszony. 


Tudom, megnyomorodunk mind, 
ráreccsen a mész az ereinkre, 
homály száll bénult agyunkra, 
hályog a szemünkre, 
szinkopásan szipákol a szív, 
nyirkos a lélek, 


––––––––––––––––– 
élni szeretnék

Gősi Vali: Tűznyár




Csak tombol a lángszínű nyár, 
mint forró láva, perzseli hevesen 
az új életre vágyó, ölét szelíden 
kínáló természetet. 
Erdőt, mezőt, zsongó réteket 
ítél szomjhalálra, gúnyosan röhög 
a fuldokló, szomjas világra, 
cseppet sem bánja, hogy millió, 
esengő kéz nyúlik az ég felé 
enyhülést várva.  

Minden hiába! 
A Föld könyörgő emberének 
könnyes imája sem hoz kegyelmet, 
hiába várja a megváltó áldást, 
hogy kenyérmag-érlelő esőre, 
hűs hajnalra ébredhet végre 
a megperzselt, szomjától tátogó 
határ.  

A kéjesen tomboló nyár 
e tikkadt remény után is kacagva, 
lángnyelvét csúfosan kinyújtva 
int búcsúzót a kiszáradt világnak 
- ahol a búzasorok alatt kiszikkadt hant, 
mint láztól fekélyes torok, 
kínjában néhol megrepedt -, 
még új lángszerelmet gyújt, 
s mint aki megvadult, perzsel tovább, 
míg gyilkos lángja váratlanul 
utolsót lobban, végzete eléri, 
s beleég saját, izzó hevébe.  

Nyomában végre felszakad 
a felhők könnye, és egyszerre 
döngve-hörögve hull-hull a zápor, 
rétre, földekre mezőre, 
mint szerelmesek hűsítő könnye 
beteljesült, mámoros szerelmükre, 
míg egy ütemre dalol a lelkük: 
végre... végre!

2022. július 20., szerda

Biblia



 " Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem."
Zsoltár 25:4-5

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében 
ki mer olvasni? 
És ki mer 
a lemenő nap szálkamezejében, 
az ég dagálya és 
a föld apálya idején 
útrakelni, akárhová?  

Ki mer 
csukott szemmel megállani 
ama mélyponton, 
ott, ahol 
mindíg akad egy utolsó legyintés, 
háztető, 
gyönyörü arc, vagy akár 
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?  

Ki tud 
nyugodt szívvel belesimúlni 
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor 
keservein s a tengert 
marék vízként arcához emeli?  

1972

2022. július 17., vasárnap

Oláh András: nincs harag












hátizsákját a kilométerkőnek 
támasztva bámul a lassítás nélkül 
tovaszáguldó autó után 
lent a fűzfák karéjában patak csörgedezik 
kell egy kis frissülés a sok gyaloglás után 
a jéghideg víz s az árnyék 
foglyul ejti ott tartja egész délután 
 távolból kopár hegyek csábítják 
de jó itt a csöndbe olvadó patakcsobogás 
a füzek simogató rebbenése 
kifosztott emlékektől távol 
ez valami más 
az unalmas békéltető tárgyalások 
helyett rejtjelek 
kövekkel kerített tűzrakóhely 
összegyűjtött rőzse-ágbogok 
egy leszúrt nyárs 
mely a túlpartra mutat 
nincs harag és béke sincs 
csak csobogó víz és kővadon

Petőcz András: Utazás – mozdulatlan

visszanézel e hűlő vetésre, mondod, és elindulsz, 
gondolatban, valamiféle part felé, mintha tengeren, 
miként ha tengereken utaznál, óceánjáró hajó 
ringatózik alattad, nem éppen részeg 

az egyik szobából a másikba, miközben kávé, 
minden mozdulatlan, nem változik semmi, soha, 
nézed a végtelen tájat magad körül, kastélyod 
a magasban, a magasból idegen szirtekre tekint 

jó így – csak álmodni rossz, ha sűrű emlékeid 
zavaros vízként múltat mutatnak, mintha jövőt, és 
magadhoz térve hirtelen nem is tudod, 
mi is a teendőd éppen, ha van egyáltalán 

hűlő vetésre gondolsz vissza, évek, évtizedek, 
összegezni kellene mindent, levelek, papírfecnik 
között matatsz, aztán mégsem, távoli világokat 
figyelsz, hogyan is tűnnek fel, hullanak alá 

világítótorony, ezt mondogatod magadban, pedig 
pontosan tudod ezt is, semmi ilyesmi nem létezik, 
legfeljebb szavak, mondatok, alanyok, állítmányok, 
mindenütt hullámzó szóbeszédek, ha vannak 

a termést, ha ugyan, betakarítani úgysem tudod, 
hiába hiszed, hogy óceánjáró ringatózik alattad, 
amit magasságnak gondolsz, onnan pocsolyára látsz, 
amelyre álmodhatsz, legfeljebb, papírhajót 

kastélyodban ülsz, egymagadban, várakozol, 
reméled, jönnek még olyan utazók, akik veled, 
és magad is, újra, kávéscsészével kezedben, 
mozdulatlan, csak az idő dolgozik, egyre

Markó Béla: Mentség

Azt hittem régen, hogy éppen fordítva 
történik minden, és egyre könnyebben 
viselem idővel a szenvedést, legyen szó 
egy gyorsan múló testi fájdalomról, 
vagy pedig arról a kínzó hiányérzetről, 
amely mindjobban eluralkodik rajtam, 
hogy ma is elmulasztottam, és holnap is 
el fogok mulasztani valamit, amit 
feltétlenül meg kellett volna tennem, 
de mondom, ez régen is így volt, csakhogy 
akkor még hamar túltettem magam rajta, 
újabban viszont nemhogy tompultak, 
inkább kiélesedtek az érzékeim, szeretnék 
megfelelni például a szeretet parancsának, 
szeretném végre betűről betűre betartani 
a tízparancsolatot, holott nem voltam 
vakbuzgó soha, sőt, igazság szerint még 
hinni sem hittem, de mostanában kezdek 
túlságosan vigyázni magamra, nehogy egy 
száguldó autó elsodorjon, ha lelépek a 
járdáról, nehogy késő este, vezetés közben 
lekoppanjon a szemem, nehogy akármiben is 
bűnösnek lehessen mondani engem, nehogy 
megfázzam, nehogy megizzadjak, általában 
nehogy, nehogy, nehogy, valahogy így
jellemezhetném a közérzetemet, küzdök is 
ellene természetesen, de lelkem mélyén 
tudom az okát, ez nem halálfélelem, hiszen 
én sem lehetek kivétel, mint ahogy egykor 
talán reméltem, csak azért vigyázok 
ennyire magamra, hogy még véletlenül se 
foghassa majd rám Isten a halálomat.

2022. július 16., szombat

Visky András: Ugyanaz a kő

Amikor kiléptem a madártetemekkel 
borított verandáról, megbotlottam 
a benőtt udvaron. Ugyanaz a 
kő volt, amire évekkel ezelőtt 
egy indulásra kész vitorlás hajót 
karcoltál nekem a körmeiddel, 
hogy visszataláljak hozzád, de én 
nem vittem magammal, nehogy 
hiányod közelsége megvakítson.

Markó Béla: Fekete–fehér

Éveken át reggel hét óra körül keletről 
megjelent egy hatalmas varjúcsapat fölöttünk, 
néhány percig éktelen ricsajjal 
röpködtek ide-oda a szénfekete madarak, 
majd egyszerre csak valami jeladásra 
tovaúszott az élő felhő nyugat felé. 

Soha nem jutott eszembe Hitchcock, 
szeretem ezeket a rosszhírű varjakat, 
mintha emberi beszédet hallanánk az égből, 
gyerekhang, asszonyhang, férfihang is olykor, 
érthetetlen nép érthetetlen nyelve, 
ahogy reggelente feltekintettem rájuk, 
az idő magasságára láttam mindig, 
mert igazság szerint odafent van a múlt, 
nem pedig alattunk a földben. 

Aztán egyik napról a másikra eltűntek, 
és sejtem, hogy miért, hiszen tőlünk nem messze, 
az egykori cukorgyár helyén lakótelep épül, 
sokemeletes házakban drága luxuslakások, 
már elkezdődött a munka, húzzák fel a falakat, 
pontosan mellettük élt a varjúkolónia 
néhány terebélyes fán, de gondolom, valamiképpen 
elűzték őket onnan, nyomornegyedekkel is 
megesik az ilyesmi a világon mindenütt. 

Különös, hogy újabban a varjak helyett reggel 
szinte ugyanabban az órában megjönnek 
a hófehér sirályok, egyébként régóta látni őket 
Marosvásárhely főtere fölött, háztetőkön, 
padlásnyílásokban laknak, de erre még 
nem jártak, most hófehér felhőnk van ott, 
ahol szénfekete volt eddig, hangosan rikoltoznak 
ezek is, fel-felzokognak, mint a gyermekek. 

Nem a hiányzó varjakat siratják, 
nem ezt akarom mondani, csak az elűzött 
feketét követi a fehér, akár egy fekete-fehér film 
gyerekkoromból, mert fekete nélkül fehér sincsen, 
nem nekünk kellene eldönteni, hogy mi a jó, 
mi a rossz odafent a visszafordíthatatlan 
időben, a minap elmentem a hajdani varjúkolóniáig, 
egy-két varjút láttam még itt-ott, felhőcafatokat 
a fákon, mert néha fekete a színe a reménynek.