2022. október 12., szerda

Didi Xénia: Valami nehéz

I.

Megöregszem. Lassú, finom mozdulatokkal 
hagy nyomot rajtam az idő. Látom a tekintetemben, 
hogy bennem jár. Az arcom, mintha az idő 
tükörképe lenne. Benne feszül a múlandóság. 
Ezen a télen az egyik muskátli teljesen elszáradt. 
Miközben kihúztam a földből, arra gondoltam, 
hogy egy hely az egyik virágot élteti, a másikat megöli. 
Mit jelent hazatérni? Megtenni ugyanazt az utat 
ellentétes irányba? Megfordulok, mégsem találom.  

II.  

A boltban vagyunk, ő kicsit eltávolodik tőlem, 
így változnak az arányok, más szögből látom magunkat, 
az elemek között válogat, megállt a házban az óra, 
de az idő bennünk jár, egyre nagyobb teret hódít, 
csak az ember gondol bele, hogy egyszer meg fog halni. 
A lány velem szemben áll a húspultban, akár én is lehetnék, 
valahol távol innen, amit nem hívnak otthonnak, de ekkor 
ő visszalép hozzám, a távolság szűnik, a lélek nyugszik, 
és nézzük a lányt, ahogyan szeletel, a kosárban ott van az elem.  

III.  

A rádióban hallottam, hogy valahol távol innen háború van, 
hogy hány kilométerre lehet az a város – nem tudom. 
Ott álltam mellette a kertben, a paradicsomot öntözte, 
akkor mondtam neki, hogy félek meghalni. 
Ő nem felelt. Hosszú csendek tagolják életünket, 
valami nehéz bennem, talán kimondatlan szavak súlya. 
Aztán később, amikor már az ágyban feküdtünk, 
a lehúzott redőny mögött hallottuk, hogy elered. 
És örültünk, hogy csak az eső.

2022. október 11., kedd

Zelk Zoltán: Őszi dal












Nyári esték, víg cigány, 
apró tücsök, ég veled! 
Így búcsúznak a fűszálak, 
virágok, falevelek.  

Avar lepi hegedűdet, 
köd takarja már vonód, 
kikeletig nem hallhatjuk
a víg tücsök-nótaszót...  

Be szép volt! A csillagok is 
azt hallgatták odafenn, 
s talán néha táncoltak is 
égi aranyréteken.  

Így búcsúztak a tücsöktől... 
Szél zúg, jő a zivatar: 
nyári tücsöknóta után 
búcsúztató őszi dal.

Petőcz András: Nem tudom, hova

               Hodossy Gyulának, 
               generációs üzenet  

Nem tudom, hova is futok, 
nem tudom, hova is menekülök, 
de futok valahonnan – valahova, 
mindig csak rohanok.  

Van ebben valamiféle szomorúság.  

Eltelik az Idő, 
ami itt, ami adatott, 
lassan a végére érünk mindannak, 
ami a miénk, 
és nincsen nyugovásunk, 
nincsenek nagy-nagy lélegzetek, 
csak a bizonytalanságok vannak, 
csak a bizonytalanságok 
jönnek és mennek körülöttünk, 
igen, 
új és új világok jönnek és mennek, 
és mi csupán kapkodjuk a fejünk, 
nem akarjuk hinni, 
hogy mindaz lehetséges, 
ami amúgy erre 
és mindenfelé.  

Uszulnak ordas eszmék, 
uszulnak újabb és újabb fenyegetések, 
bezárkózunk kicsinke önmagunkba, 
és nem merünk már 
reménykedni sem.  

Emeljük fel lehajtott fejünk, mondom.  

Ha volna mód felemelni 
önmagunkat, 
mindazt, ami voltunk, 
vagy lehettünk volna valaha, 
ha volna mód végre valamiféle 
napsütésbe tartani megsápadt arcunk, 
ha volna mód 
kicsit biztos talajon állni, 
és ha nem éreznénk 
végre 
azt a dübörgést, 
amit a a lánctalpak sokasága 
kelt körülöttünk, 
ha mégis, ha egyszer, 
ha lehetne.  

Ha volna mód, mondom.  

Újabb és újabb arculcsapások, 
újabb és és újabb megalkuvások, 
a tekintetekben a mindigfélelem, 
és magunkat kérdezzük, 
mi lesz még?  

Valamiféle madár köröz 
a halott anyám ablaka előtt, 
valamiféle fekete madár.  

Nem tudom, mit akar, 
nem tudom, mit is szeretnék.  

De azt tudom, hogy 
körülöttem minden 
egyre csak mozog, remeg, 
nincs egy biztos pont, 
ahol érdemes volna megpihenni.  

Az anyám emléke talán, mondom.  

Nem tudjuk, hova is futunk, 
nem tudjuk, hova is menekülünk, 
de futunk valahonnan – valahova, 
mindig csak rohanunk.   

Petőcz András: Múlik

                                „Fél egy. 
          Az idő gyorsan elmúlt” 
                              (Kavafisz)   

Öt éve már.  

Gyorsan telik az, ami. 
A napok, a pillanatok. 
Sebesen, sebesen.  

Minden más azóta, 
minden, minden, 
és mégis változatlan.  

Szeretnék néha kiabálni! 
Talán csak azért, hogy 
valaki, végre valaki.  

Ez a vers is, látod, 
ez a vers is – mennyire 
halk, mennyire csendes.  

Nem kiabálok, csak 
befelé suttogok, aligha 
tehetek ennél is többet.  

Öt éve már, hogy úgy 
vagyok, ahogyan vagyok, 
és nem is leszek másképp.  

Jó volna látni az arcomat, 
látni az arcom a szemeiddel: 
megismersz-e még?  

Fél 1 van, mondom, 
az órámra nézek, 
múlik az idő.  

Gyorsan telik, nagyon is. 
Telnek a napok, ahogyan kell. 
Vágtatnak – valahová.   

Oláh András: Új cirkusz készül

„ mi is az hogy civilizáció 
az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni kezd a tetvektől” 
(Kassák Lajos)     

romlik a szem – elgörbült egy álom – 
kaszinótermünkben blöffnek tűnt a járom 
silány fényt szült a bordélyház ablaka 
megbarnult a szív hamis a ballada 
hazugság-akol a civilizáció 
tetvétől irtózik a fennkölt ráció  

prűd ladik billeg a zavaros Tiszán 
szennyezett a víz – olajfolt és cián – 
behódol a csermely a szikkasztó aszálynak 
nádasában régen vadkacsák tanyáztak 
de üres lett a szó törött a képkeret 
evakuálni kell innen az életet  

új cirkusz készül – röhög a sok svihák – 
drótkötélen táncol az agyament világ 
madarak hangján szirénák vijjognak 
áldozatok adnak fegyvert a gyilkosnak 
hűvös a szabadság – nem tudjuk hova tart – 
Krisztus a Golgotán néhány szót eltakart  

magamban beszélek – mégis hozzá s vele – 
kocsmapultunk régtől a csönd kérdőjele 
bűvészkalap takar gyáva rongyszőnyeget 
Isten álruhában közöttünk őgyeleg 
megretten s elszörnyed attól amit lát 
– bohócsipkát öltött magára a világ   

2022. október 9., vasárnap

Takács Zsuzsa: Pohár

Ha volna mód a felejtésre, volna 
fátyolt borítanunk mire. A keserű 
ital a karimáig ér. Betelt a pohár. 
Idd ki, szólunk komoran magunknak. 
Gyötrő szomjúságot érzünk a kehelyre.

Takács Zsuzsa: Felolvasás

                                  T.J. emlékére   

De hiszen ott ül a második sor szélén és 
mosolyog, gondoltam magamban, amikor 
felolvastam a halálodról szóló verseket, 
elsírtam magamat, és a szégyentől elvörösödtem. 

Ráadásul többen sírtak a színházteremben. 
De hiszen ott ülsz, mosolyogsz és nemet intesz, 
győzködtem magamat. Harmincöt éves 
vagy újra, rázod a fejedet, hogy tévedek: 

nincs is halál. Menjek csak vissza a kórterembe, 
folytatod, nézzem meg az ágyadat: üres. 
Ha te is elhiszed, hogy meghaltam, halott 
vagyok valóban – teszed hozzá. 

Pannonhalma, 2018. augusztus

Takács Zsuzsa: Ítélet ideje

                            Kalkuttai Teréz emlékére     

Nem tudok mit meg nem tenni Érted, csak 
valamilyen végső formához ragaszkodom, 
mint egy félig beroskadt odúhoz, amelyet 
magamra vettem, amelyben kevésbé fázom.  

Hol tartózkodjam, ha nem a testben, amikor 
ítéleted ideje eljön? A csupa ránc, csupa 
sebhely öregasszony kék-fehér szegélyes 
fátyola alól föltekint a bárányfelhős égre.  

A Mennyország neki már semmit nem jelent. 
Nem lát közeledni a fényes trónuson, 
fohászkodik könyörületes szívedhez mégis.  

A mélységek felé: magasba emelve 
göcsörtös ujjait jelentkezik Neked. 
Itt vagyok, ahova helyeztél, Istenem.

Takács Zsuzsa: A máskor annyira elbizakodott terek

                              „ de eljön értünk, és magához ölel nővérünk, 
                                                    a Halál, s fut velünk, innen, el"
                                                                        (Velünk, innen, el)  

1.  

Olyan leszek, gondoltam, mint Ady, Rimbaud, 
és Verlaine, mint az összes lázadó, akinek élete 
a tét: a jövője fényes, a jelene sötét, 
és verseimhez a barátnőm szerez majd gyászzenét. 
55-ben tüdőgyulladásomat tüdőbajnak hitték, 
és a Szabadság-hegyi Gyerekszanatóriumba vittek. 
A bőröndömbe tettem rendszerellenes, halálvággyal 
teli verseimet, de a spirálfüzet estére eltűnt. 
A rettegéstől felszökött a lázam. Közben a szomszéd 
ágyon fekvő gyönyörű, kopasz, égő szemű lány 
beszámolt róla, hogy a bátyja ávós, aki egy óriás- 
darálón a Dunába aprítja a rendszer ellenségeit. 
Biztos voltam benne, hogy ott végzem én is.  

Október 23-a keddi napra esett. Mámorító, 
verőfényes idő volt. Hosszú sorokban összekapaszkodva 
vonultunk a Petőfi térre, aztán a Bem-szoborhoz. 
Szerdán váratlanul becsöngetett F. L., akivel 
egy nyári munkán ismerkedtem meg. 
Azt mondta, hogy hetek óta készül hozzánk, 
de félt, hogy nem örülnék neki.  
Átadott egy Michelangelo-albumot. Kedvenc freskói 
ezek, a Sixtus-kápolna képei, magyarázta, 
s hogy elhozta nekem őket. Nem találkoztunk többé. 
Csütörtökön, a Parlament előtt lelőtték. 
Rokonszenven kívül mást nem éreztem iránta, 
különben is irreálisnak tekintettem a halált.  

2.  

Nem tudom, más is észrevette-e már, hogy 
ősszel közelebb lépnek egymáshoz a házak, 
az utcák, a máskor annyira elbizakodott terek. 
Én először ötvenhat november másodikán, 
Halottak napján észleltem ezt. Az összetartozás 
tudata átjárta napjainkat, a felnőttek azt mondták, 
hogy győztünk, így gondoltam én is.  

Aztán eljött a vasárnap. Esősre és hidegre váltott 
az idő, mély sóhaj járta be a várost, mindenkit legyűrt 
a jeges rémület. A barátnőm egy délelőtt váratlanul 
beállított hozzánk, papírt kért és tollat, levelet írt, 
és azt mondta, hogy csak akkor olvassam el, ha már 
elment. A papíron az állt, hogy másnap hajnalban 
egy teherautó leteszi őket a nyugati határszélen,  

és kért, hogy menjek velük én is. 
Anyját (aki leszállt a teherautóról, és visszafordult  
a családi ezüstért a határon) az oroszok lelőtték. 
A barátnőm elvégezte az Ontariói Egyetem textil- 
mérnöki karát, és felejtette a felkavaró, hajdani 
zenéket. Huszonhét év múlva hazajött, 
és fölhívott, hogy találkozzunk.  

Gyertyafényes asztalnál várt rám egy belvárosi 
étteremben. Elegáns volt, divatosan vézna, 
ahogy a nyugati nők általában. Leültem mellé. 
Közelhúzódott hozzám, ettől zavarba jöttem. 
Láttam, hogy boldogtalan. Bizonygattam, 
hogy mennyire boldog vagyok, 
s hogy mennyire szeretem a férfiakat.

Baranyi Ferenc: Fogadalom

Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás. 
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, 
mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség, 
fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, 
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. 
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek, 
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, 
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások 
alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. 
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, 
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, 
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából 
kemény életre trombitáljalak. 
Fogadom, hogy gyűlölni is foglak, 
fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, 
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, 
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, 
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők 
egykedvűsége képes, 
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, 
hogy veled végre magammá lehessek, 
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.  

Csak szeretlek.  

(1968)

2022. október 6., csütörtök

Sebestény-Jáger Orsolya: A reggelek












Kéréseimet mindig Hozzád vittem, 
s a reggel térdepelt a fürdőszoba kövén. 
Szavakba öntve halkan suttogtam, 
mert hittem, hogy hallod. Ebben hittem én. 

Tudtam, hogy hallod, s mindig reméltem 
tiszta jelenléted végtelen erejét, 
mint amikor régen, elalvás előtt  
neved kimondtam és eloszlott a sötét. 

Évek szelíd súlyait a vállam 
megadóan viszi, mert szívemből hiszem, 
hogy ami történik, mindig úgy van jól, 
ahogyan Te adod. Édes, jó Istenem.

Sebestény-Jáger Orsolya: Ideje volna

Ideje volna megkérdezni már, 
ahogy a tölgyfák kérdezik a széltől, 
miért születünk erre a világra, 
és mit is várjunk ettől az egésztől? 

Mécsesem még csak félig égett, 
azon a kimondhatatlan, égi asztalon, 
amit születésemkor azért adtál, 
hogy erősen tartson, időtlen oltalom. 

S percek hullanak koppanva alá, 
magamba nézek, csöndben megállok, 
mert tudom, hogy szélfútta réteken 
szállhat a lelkem, és nincsenek határok. 

Én szabadon hittem, hogy szeretni Téged 
a legszebb küldetés, amely csak adatott, 
s ki nem látja mindezt, mindhiába 
él a testében – a lelke halott. 

Ideje volna megkérdezni már, 
ahogy a tölgyfák kérdezik a széltől, 
miért is adod az életünket, 
a legszebb kincsünket, oly időtlen régtől?

2022. október 2., vasárnap

Anne Seidlitz




" Amikor Isten megméri az embert, a mérőszalagot nem a derekához, 
hanem a szívéhez illeszti."

Makay Ida: Szertartás

Szertartás ez már, nem panasz. 
Végleges lettél. A szobor, 
melyet a mély márványterem 
királyi csendje leng körül. 
Nem siratás ez. Rekviem. 
A súlyos mennydrapérián 
átfénylik hűsen a derű. 
Lombok mormolják: úgy legyen. 
Szertartás már ez. Gyönyörű.

Makay Ida: Mementó




Itt áll a fa. Virág és gyümölcs 
elmúlott róla. Csak az árva váz, 
a jellé szikkadt szerkezet maradt. 
Itt áll a fa, mit többé nem aláz 
a változás kényszer-parancsszava. 
A puszta gyász a tájba költözött. 
Itt áll a fa, hol villog a tavasz. 
A mementó az ölelés fölött.