I.
hagy nyomot rajtam az idő. Látom a tekintetemben,
hogy bennem jár. Az arcom, mintha az idő
tükörképe lenne. Benne feszül a múlandóság.
Ezen a télen az egyik muskátli teljesen elszáradt.
Miközben kihúztam a földből, arra gondoltam,
hogy egy hely az egyik virágot élteti, a másikat megöli.
Mit jelent hazatérni? Megtenni ugyanazt az utat
ellentétes irányba? Megfordulok, mégsem találom.
II.
A boltban vagyunk, ő kicsit eltávolodik tőlem,
így változnak az arányok, más szögből látom magunkat,
az elemek között válogat, megállt a házban az óra,
de az idő bennünk jár, egyre nagyobb teret hódít,
csak az ember gondol bele, hogy egyszer meg fog halni.
A lány velem szemben áll a húspultban, akár én is lehetnék,
valahol távol innen, amit nem hívnak otthonnak, de ekkor
ő visszalép hozzám, a távolság szűnik, a lélek nyugszik,
és nézzük a lányt, ahogyan szeletel, a kosárban ott van az elem.
III.
A rádióban hallottam, hogy valahol távol innen háború van,
hogy hány kilométerre lehet az a város – nem tudom.
Ott álltam mellette a kertben, a paradicsomot öntözte,
akkor mondtam neki, hogy félek meghalni.
Ő nem felelt. Hosszú csendek tagolják életünket,
valami nehéz bennem, talán kimondatlan szavak súlya.
Aztán később, amikor már az ágyban feküdtünk,
a lehúzott redőny mögött hallottuk, hogy elered.
És örültünk, hogy csak az eső.
