2024. január 29., hétfő

Örkény István: Leltár

dombos táj (zivatar után) 
3 gomolyfelhő 
1 halastó 
1 gátőrház 
1 férfi (az ablakon kihajolva) 
1 kiáltás 
1 jegenyesor 
1 sáros út 
kerékpárnyom (a sárban) 
1 női kerékpár 
1 kiáltás (az előbbinél hangosabb) 
1 pár szandál 
1 szoknya (a szélben lobogva, 
a csomagtartót csapkodva) 
1 milflőrmintás blúz 
1 darab amalgámtömés (fogban) 
1 asszony (fiatal) 
1 kiáltás (még hangosabb) 
új kerékpárnyomok 
1 becsukódó ablak 
csönd.  







Dévényi Erika: Aggódó szív

        (Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül 
        című könyvét felhasználva)  

Az aggodalom olyan, mint a hintaszék 
Csak indulsz, de az út végére sosem érsz 
S míg a hintaszékben legalább tiéd a nyugalom 
Addig békéd elvész, szorítja az aggodalom  

Hiába félted a gyermeked, hogy rossz útra lép 
Nem aggodalmad óvja az útkereszteződést 
Remegő kézzel engeded el az útrakelőt 
Pedig nem a félelmed mi megvédi őt  

Aggódva nézed a viharfelhőket 
Pedig az nem védi meg óvó tetődet 
Hiába kerülöd így az ördög tüzét 
Az aggodalom nem olt, csak belűről tép  

Az aggodalom szilánkjai összerakódnak 
A ma terhével egységet alkotnak 
S kész lesz egy olyan hatalmas teher 
Amelyet szíved már nem bírhat el  

Nem tudod mit hoz a jövő, mi az, mit kapsz 
Hisz emberi léted erre nem adhat választ 
S ha aggódsz, mert azt féled, rossz lesz élted 
Csak azért lehet, mert kevés a hited  

Legyen előtted Péter példája 
Az aggodalom őt is megtalálta 
Amint a vízen hitét kezdte feledni 
Tanító példaként elkezdett süllyedni  

Isten igéje válaszol neked 
Megnyugtat téged, ha hűen figyeled 
Azt mondja ne aggódj a holnapért 
A holnap majd aggódik magáért  

Az égi madarak sem vetnek, aratnak 
Mégis az Úr kegyelmében laknak 
A mezei liliomok sem varrnak ruhákat 
Az Úr akaratából mégis pompáznak  

Ne akarj már akkor átkelni a hídon 
Amikor még nem is tudsz a folyóról 
S ha már látod a folyót, akkor se félj 
Isten szárnyakat adna, ha leesnél  

Hited legyen ernyő, de ne te döntsd el 
Hogy esőtől vagy naptól védjen 
Isten teremtette az esőt és a napot 
Áldásként adja neked mit alkotott  

Életünk minden holnapja előbb Istennel találkozik 
Tudd, hogy az Úr szeret téged, ne aggódjon a szív 
Hidd, hogy az utadat mindig a béke vigyázza 
Melyen a pásztor elöl megy, s a bárányok utána  

2024. január 27., szombat

Molnár G. Krisztina: Ha jössz





Ha jössz, lábujjhegyen jöjj, kövess, 
csak csendesen, csak csendesen. 
Rezzenetlen lombok, törzsek közt 
üzen a szél, oly szelíd, mint egy 
puhán merengő, lírai költemény. 
Lelkemben apró borzongások, 
pillangók halvány rebbenése, 
fűszálakhoz simuló mosoly. 
Őrzöm neked az erdő halk 
szusszanását, az avar puhaságát, 
a fény derengésének titkát. 
Elsimulnak a köznapi gondok, 
arcot ölt a zengő Harmónia. 
Csend simul a csendhez – oda.  

Csorba Piroska: Nézd, Uram

Nézd, Uram, elmúlt tavaszom, 
lobogó fáim zöldje őszre váltott, 
gyümölcseim oly súlyosak, lehúznak, 
s a virágok illata csak emlék. 

Álmaimat felissza a hajnal, 
s nem adja vissza se nappal, se éj. 
A mozdulatom egyre lágyabb, 
s nem én: a tárgyak fognak lassan engem. 

Távolig nem ér el tekintetem, 
mi közel van, már azt se látom, 
testem is teher nekem, Uram, 
tán el se bírom Golgotámig. 

Gyomjaim halódnak sárgán, 
hullámaim tóvá simulnak, 
csönd hallgat bennem engem. 

Közel a tél, a hó alatt 
kopár fájdalmak kemény bokra. 
Fehér a feketét magába oldja, 
bennem nem lesz magamból semmi többé – 

Jöhetsz, Uram, foglald el helyed.  

2024. január 25., csütörtök

Zelk Zoltán: Téli fák




Nem fáztok, ti téli fák, 
mikor meztelen az ág? 
Eldobtátok a nyári zöld 
s az őszi aranyruhát.  

Ejnye, ejnye téli fák, 
ez aztán a furcsaság: 
hideg télben levetkőztök, 
nyáron viseltek ruhát!      

Tamás Tímea: Félelem

tudod
rég nem félek sötéttől hidegtől magánytól
hazug szavaktól elmaradt csóktól virágtól
és attól sem amitől úgy félnek az emberek
hogy elhagy a kedves jaj ma már nem szeret
hogy mi lesz ha a jövő nem újat s csodát hoz
mi lesz ha állítnak majd falhoz avagy fához
attól félek – egyszerre veszted el arcomat
Ő – lehull a sarokba mint ócska kacat
s mikor hazamegyek esténként nézhetem
hogy a rozsda csendesen befutja a szemem

Gyurkovics Tibor: Táv




Mily balga vagyok édes Istenem
röpülésem de szárnyam sincs nekem
csak végtelen és egyszerű szívem
mily béna vagyok édes Istenem!

Eljutok-e egyszer a végtelen
esőáztatta fényösvényeken
szárnytalanul és röpüléstelen
puszta szívemmel hozzád Istenem?

Gárdonyi Géza: Köd és fény

Ablakomon ma nincsen jégvirág. 
Ahogy kinézek, szürke a világ: 
köd lomhál a földön. 
A szobám ma börtön. 

Mi van a ködben? És mi van a ködön túl? 
Elpusztulhat tőlem az egész világ; 
ha a nap az égről, mint az alma lehúll, 
és leomlik véle a csillagmiriád, 
én nem fogom tudni, én semmit se látok, 
csak az álló ködöt, meg a kertpalánkot. 

Ablakom alatt a kiskert sárgul elém. 
A nagy mindenségből csak ennyi az enyém: 
kóró, letörött ág, elhervadt levélke, 
száz kis halott virág szomorú emléke. 

De nincs örökös köd szép Magyarországban, 
s főképp nincs Egerben és itt is a Sáncban: 
átnyilalja a nap, elszáll mint a fátyol. 
Feltárul a közel, feltárul a távol. 

Vidám pikulaszó s bőgőmoraj hallszik: 
a Sánc egy utcáján most kezdik a lakzit. 
Kirajzik egy házból a Sánc tarka népe; 
piros szoknyás lányok ringatósan lépve;
legények legelől a táncot bokázva, 
hátul meg a vének csendes ballagdálva. 

Nyoszoló-lányok közt egy koszorús leány. 
Orcája halavány s mégis boldog vidám. 
Vissza-visszapillant az édesanyjára. 
S akkor könny lopódzik szeme csillagára.  

2024. január 19., péntek

Sebestény-Jáger Orsolya: Imádság




Az út amin járok, égig ér, 
bár sár veszi körül, hófehér. 
Lábaim alatt, ha moccan a fű 
ámulva lélegzem – oly gyönyörű. 

Minden nap megvívom e titokzatos harcot: 
a legszebb gyöngyöt hoznám, kalligrafált, karcot, 
hogy kincsemként adjam – s mind Eléd tegyem. 
Másnak semmiség – nekem a mindenem. 

Az út amin járok, égig ér, 
bár sár veszi körül, hófehér. 
Lábaim alatt, ha moccan a fű, 
ámulva lélegzem – oly gyönyörű.

Oláh András: akkor is

maradtál fájdalom – letörölt ékezet – 
ablaknyi rés helyett elbillent képkeret  

vonatod most is a szívemben zakatol 
sok révült mosolyú emléket letarol  

hiány van és sötét – kafkai fájdalom – 
kihűltek a szavak s bennünk sincs irgalom  

s ha elvérzünk is a hideg vágányokon 
a végítéletet akkor se vedd zokon  

s ha majd a másik part kontúrja felragyog 
ne felejtsd el hogy én akkor is ott vagyok

Oláh András: felejtés ellen

az ajtó mögött állt az öreg sifon 
a faragásmintákra már nem emlékszem 
csak alul a hatalmas fiókra 
s az elegáns rézfogantyúra 
amit az ószeres is megcsodált 
jó volna visszatérni egyszer 
abba a depresszió nélküli világba 
körülszaglászni végigtapogatni a tárgyakat 
szavukat venni hogy mellettünk maradnak 
érezni a kemence melegét 
a fonott szalma illatát amelyből táskák 
szőnyegek készültek 
csimpaszkodni a létrán és kúszni a 
padlástérbe rejtett kukoricazsákok között 
vagy a kút kávájának támaszkodva 
bámulni a mélyben hullámzó eget 
hallgatni a kavics csobbanását 
kutatni elrejtett kincseket 
megkérdezni az álmokba szőtt karikásostort 
a foszladozó falat a törött kerítésléceket 
s átölelni még egyszer anyát 
mielőtt rásötétül a sívó homok

2024. január 17., szerda

Lányi Sarolta: Cica-vers






Szép macskám, szép ijesztő
Szemed szemembe ásod,
Titokzatos barátnőm
Oly bölcs a hallgatásod.

Úgy ülsz, mint egy királynő
Palást a bőröd, bársony.
És látsz csukott szemeddel,
Ülvén büszkén, sugárzón.

Titok vagy, néma bölcsem
Tudó, ravaszdi macska.
Félek, mig hallgatsz bölcsen: -
Rajtam mulatsz magadba.

Valerij Kunyicin: Hajnal









Hajnalra
A csend
Belefáradt a magányba.
Az erdőt felverte a madarak trillája.
A természet élvezte e zenét,
S a fűre harmat hullott cseppenként.
Egyszerre a mélykék ég meghasadt
Amint a hegyek ormáról
A nap leküldte
Az első fényes sugarat.

Dabi István fordítása

2024. január 15., hétfő

József Attila: (Drága barátaim...)




Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal, 
nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől, 
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok. 
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével 
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság. 
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva 
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor. 

1937. nov.

Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

Fésű földben, karóra víz alatt, 
madártetem a hóban… 
Száz év előtti karácsonyi lap 
a bombatalálat érte fiókban. 
Fényképcsomag: aki már nincs sehol, 
vízparton áll, gyerek fölé hajol, 
sötét haja lobog a nyári szélben. 
Szilánkok egy ház romjai alól, 
amely leégett az idő tüzében. 

Fakó zseblámpafény erőlködik, 
hogy kimentsen az éjből valamit. 
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs. 
A múlt kihamvadt évtizedeit 
villantaná törött tükördarab. 
Ahogy a kő fölött beforr a hab, 
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen – 
a végén ránctalan nemlét marad, 
mintha sosem lett volna semmi sem.