2024. április 27., szombat

Murányi Zita: Meg kell hallani











meg kell hallani itt a csöndet 
ahogy a fűszálak csörögnek 
és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág 
a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat 
a halkuló partitúrákat 
ahol húrként feszül a törzs 
és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű 
a zene mögött a gyérülő réteket 
az elvesztett lombot a bokros 
füstöt a téglából rakott 
kéményeken egy másik világot 
ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet 
meg kell hallani az élesedő neszeket 
odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb 
pusztítást végezzen amikor 
helyet csinálunk magunkban a fény születésének

Sajgó Szabolcs: Mennyei morzsa

megleljük-e egymást 
a fenti forgatagban
állva lábujjhegyen 
tolongó tömegben izgatottan 
nyíló kapu előtt 
örök ragyogásban 
érkező gyermeket várva unokákat 
barátot ellenséget szeretőt 
testvért apát anyát 
mind akit ott hagytunk 
köszönés nélkül hirtelen 
kisimult arccal 
vagy lassú kínok közt keserűn 
sírva távozva sírba 

s ha mi fölismerjük őket 
fölismernek-e minket ők 
hisz még csak találgatják 
mi történt velük 
hangjukat nem hallja senki 
kezük lábuk mozdulatlan 
s a fény a fény vakítóbb egyre 
nem látják a világot amit eddig 
vagy mégis de nem úgy 
hámlik mindenekről 
az élet hordaléka hány réteg 
hány ruha 
óvta takarta őket eddig 
egymástól önmagunktól 
itt kitárul minden 
az idefönti újszülöttet 
fény füröszti 
a föld méhének magzatvize 
lassan a múlt 
az érkezők nézegetik magukat 
egymást 
találgatják kik is valójában 
régiek újak itt fenn 
egymás közt lassan elvegyülnek 
millió színben játszik a találkozás 
az ég szivárványskálája végtelen 

valaki oldalba bök 
tűnik az ebéd utáni vízió 
a mennyei morzsa 
földi asztalra hull 
ébredek 

kivárom 
a bódulatból hozom magammal 
türelem 
valóságként a vízió 
egyszer végleg reánk szakad 
s a fenti forgatagban 
megleljük egymást mindannyian

2024. április 26., péntek

Nemes Nagy Ágnes: Az alvóhoz

Te ismeretlen és ruhátlan 
te kelsz ki minden hamuból. 
Te vagy a hetedik szobában, 
nem haltál meg, csak aluszol.  

Csak aluszol, háncsból az ágyad, 
körül a hamuszín falak, 
roncs függöny ád a némaságnak 
nagy, mozdulatlan szárnyakat.  

Nem mozdulok. 
Csak, mint áramló, lassu rendek, 
csak alvó látomásaid kerengnek, 
mint láthatatlan csillagok.  

Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad. 
Sebesülten is megtalállak. 
Szólj, hogy szólhassak holtomiglan. 
Mondd, mondd el végre, merre jártál 
kimondhatatlan álmaidban.

2024. április 25., csütörtök

Mado Micsio: Szép táj




A víz elfekszik 
vízszintesen  

A fa áll 
függőlegesen  

A hegy ül 
valójában vízszintesen 
valójában függőlegesen  

És ez a békesség az anyaföld, 
ő a miénk, 
minden élőlényé

Vihar Judit fordítása

Oláh Tamás: Veletek vagyok

Autónk a havas úton megcsúszott, 
és a forgalommal szemben állt meg, 
A kanyarulatból egy kamion 
vakon vonult, 
egyenlőtlen párviadalt vívni felénk.  

Figyelembe véve a fizika törvényét, 
tudtuk elkerülhetetlen lesz 
összeütközésünk.  

Furcsamód mégsem éreztem félelemet, 
de belső hangom fohászkodni kezdett… 
…engedd hallanom a suttogó fákat, 
érezni arcomon az esőcseppeket, 
bőrömön a szél simítását…  

Vajon lesz-e, ki „siratá és keserülé” életem? – 
suttogtam magam elé.  

Láttam kitárt gyermektestemet újra 
a műtőasztal izzó csillagképei alatt, 
ahogy vacogva vár ébredésére…  

…aztán minden átmenet nélkül 
ellenfényben lebegő 
kontúrod vonzott magához, 
bőröd mezei virágok illatát idézte, 
vártam tested ezer rímét, 
lüktető szíved igenét…  

…a kitakart arcú ég süvegéből 
hamar eltűntek az emlékképek, 
tekintettem a puha felhőkön át, 
az egyre zsugorodó Földre,
az izzó fagy fehér-terére esett,  

…és mikor úgy tűnt 
minden mindegy már, 
és a héj alá bújt sötét vonzását 
el nem kerülhetem, 
az autórádióból egy tisztult hang 
szólított meg minket:  

Ne féljetek! Veletek vagyok. 
…ebben a moccanatlan pillanatban, 
érte utol autónkat a vágtató páncélos lovag.  

Egy csüggesztő gondolat gyötört még:  

úgy leszek ez után, 
mintha sose lettem volna?  

Érzékelhetetlen maradt minden.  

Meghaltunk.  

Az éles penge-akarat azonban, 
a legeslegutolsó pillanatban, 
szétvágta a két idősíkot.  

Néma válasz volt ez tévedésemre.  

A kamion legyőzve minden 
fizikai erőt súlytalan szállva 
került az egyikbe, 
mintha a valóság a lehetetlent 
többé nem tudta volna megtartani, 
és eltűnt a szemünk elől.  

Mi meg maradtunk első világunkban, 
felragyogtatva, s ültünk csendesen 
a kegyelem cselekvő
tapasztalatának érzetével
- még jó ideig,- újrateremtődve. 

Fetykó Judit: Az elgondolkozásról

gondolkozzak csak el magamon 
s azt bizonygatja mert ő most hódít 
megszerzi magának azt a férfit 
mert kifut az időből s egyedül marad 
elvégre nincs olyan sok így hatvanon túl 
megeshet nem lesz akihez szóljak 
hát gondolkozzak csak el magamon  

volt aztán egy hosszan jajgatva sirató 
neki most már nincs senkije 
ki fogja őt eztán szeretni 
ebben a kusza földi világban  

és volt aki csak annyit mondott 
ne zárjam ki magamból a világot 
az ő szavai voltak hitelesek talán 
megtapasztalva hosszú életében 
az egyedüllét eufórikus fokozatait 
gondolkozzak csak el magamon… 
figyelmeztet ezt el ne feledjem 
nincs gondolat és talán a nincsben 
vagyok ahol magamon nem  

gondolkodhatok el a napi rutinok 
viszik kitöltik az időt s találok 
számos értelmesnek tűnő pótcselekvést 
amikbe vajon bele férhet-e új keresése 
mi közöm a magamon gondolkodáshoz  

ó igen az egyedüllétnek van eufóriája 
a mindegy mikor mit és hogyannak 
s mégse siklik ki semmi a szokásos 
elvárható folyamatokból csak az ez egy 
hogy nem tudlak onnan visszavenni 
a mítoszok mesék másvilágmegrabló 
hősei visszahozták a kedvest – ó mesék 
mesék vigasztaló katartikus történetei  

ritkán sírok néha tán kéne a könnyek 
kegyelme ha egyáltalán létezik ilyesmi 
fut az idő s ha kifutok belőle ha kifut 
alólam elfut kifut az elgondolkodás nélkül 
mért gondolkozzak el magamon 
mert fut az idő s egyedül maradok 
elvégre így éveken túl már csak időm van 
nem lesz akihez szóljak a szüntelen semmi 
örök susogó hangjait hallgatom míg 
az utolsó végtelen dallam magával visz 
nem kell hát elgondolkoznom magamon

2024. április 24., szerda

Bokros Judit: Várakozás












Tiszta csönd volt 
az a decemberi este 
a templom padjaiban 
kevesen ültünk 
de mind arra vártunk 
arra a csodára 
amiről tudtuk 
hogy már megszületett 
mégis újra vártuk 
itt is 
szolid fényben 
gyertyákkal a kézben 
miután a pap mindet meggyújtotta 
és a templom elsötétedett 
mindenki az oltár felé fordult 
mindenki várt 
a csöndben 
és akkor 
éreztük 
hogy sosem volt még 
ilyen közel

Mircea Cărtărescu: Az élet

az élet 
rettegés 

és mégis 

örülj neki 
ez mindened 

hamarosan még a rettegés is 
elvétetik tőled 

mindaz amit látsz 
semmi 

de amikor már nem leszel 
a semmivel sem bírsz majd 

örülj a rettegésnek 
örülj a semminek 
adj hálát mindennap érettük 

légy szelíd 
légy átmeneti 
légy itt 

ez mindened

Visky András fordítása

2024. április 22., hétfő

Áprily Lajos: Újra itt vagy










S most újra itt vagy, s újra egyedül.  
A remete-bút miért játszanád?  
Ölelő, kedves fák vesznek körül  
s a természet hű hozzád, mint anyád.      

Petőcz András: Megnyugtat, ahogy

                                       O-nak 

Megnyugtat, ahogy gondolok rád, 
távol, ha vagy, emígy egész közel, 
csak gondolok rád, s minden jobb, 
minden jobb, ha csak gondolok is, 
megnyugszom ilyenkor. 

Van bennem remegés, ha épp nem, 
nem tudom olyankor, miért is itten, 
kusza és bizonytalan az, ami jöhet, 
nem akarom ezt a bizonytalanságot, 
a félelmet, tudod, nem akarom. 

Fohászkodom valakihez, aki nincs, 
olyankor mégis létezik, hogyha ima, 
hogyha van bennem imádság, akkor, igen, 
akkor itt van velem, aki szólít, 
akit én is örökké szólítok. 

Megnyugtat, ahogy gondolok rád. 
Azt érzem olyankor, van még idő, 
mindenki fut, s menekül valahova, 
de olyankor, ha csak gondolok is, 
mindenik nyugszik körül.

Takaró Károly - Hajnali gondolatok





Fecske Csaba: Keresés

Uram már jó ideje nem talállak hiába kereslek 
mert én kereslek mint téli vad az etetőt 
volt idő mikor megmutattad magad 
ha fölnéztem az égre a te ragyogásodat láttam a csillagokban 
olyan otthonos volt a nyári éjszaka mint az anyaméh 
körülvett óvón a sötétség az esőben 
verítékező arcodat láttam emberi voltál 
megszólítható elérhető egyszerű volt veled az élet 
és most összezavarodtam hogy nem talállak 
mért bújtál el előlem legalább árnyékodat látnám 
csak egy szalmaszálat dobnál elém 
amiben megkapaszkodhatnék 
olyan kevéssel a semminél kevesebbel beérném 
Istenem add hogy legyél mindenáron 
meghallanám a némaságodat is 
nem kívánom hogy szeress csak érezzelek 
mint a vízben hozzám súrlódó halat 

*
Fecske Csaba: Végül 

mikor már tudod 
mert üzent hogy van 
megkapaszkodhatsz 
a fájdalomban 

egy egész élet 
egyetlen sebben 
ragyogni a fény-
nél fényesebben

2024. április 19., péntek

Les Murray: Költészet és vallás




A vallások versek. Elrendezik nappali és álmodó 
elménket, érzéseinket, ösztöneinket, lélegzetünket 
és velünk született gesztusainkat 

a gondolkodás egyetlen teljességébe: a költészetbe. 
Semmi nincs kimondva, amíg szavakba nem álmodják, 
és semmi sem igaz, ami csak szavakban létezik. 

A vers, bármelyik intézményes valláshoz képest, 
olyan, mint egy baka röpke nászéjszakája, 
melyben jelen van élet és halál. Csakhogy ez vallásnak kicsi. 

A rendes vallás egy jókora, gyengéden ismétlődő vers; 
mint bármelyik vers, kimeríthetetlen és teljes, fordulatokkal, 
hol megkérdezzük, vajon mit akart ezzel a költő. 

Nem lehet imádságban hazudni, mondta Huckleberry Finn; 
mint ahogy versben sem. Ugyanaz a tükör: 
ha fürkészen pislant ide-oda, versnek hívjuk, 

ha tekintete rögzült, akkor vallásnak, 
és Isten a költészet bármelyik vallásban, 
mégsem foglya. Megragadja őt, mint egy általa 

tükrözött tükör, és úgy van jelen a világban, mint költészet 
a versben, és törvénye tiltja magába fordulását. 
Mindig létezik majd vallás, amíg lesz költészet 

vagy annak hiánya. Mindkettő adott és lüktető, 
mint azoknak a madaraknak a röpte — a kontyos galambé vagy a rozella  
                                                                                              papagájé —, 
melyek előbb csukott, aztán kitárt, majd újra zárt szárnnyal repülnek. 

Tóth Bálint fordítása

Trausch Liza: Ímé az én szolgám




" Ímé az én szolgám... Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán." 
Ézsaiás 1a, 2  

    Ez az Ige elmondja, hogy mit nem csinál Jézus. " Nem kiált és nem lármáz." Ennyi a mondanivalója: az én szolgámban csend uralkodik. Biztosan ismeritek, hogy milyen az, amikor valakiben csend uralkodik. Mi azért lármázunk, mert szívünkből hiányzik a csend. Nem kell mondanom, hogy a világ mennyire fél a csendtől. Vajon nem azért nem tudok sokszor csendességet tartani, mert belül nincs csend? Mi van a szívedben? Harag, gyűlölet? A gyűlölet mindig azt öli, aki hordozza. A másikra haragszom, de engem öl. Isten gyermeke is hordhatja magában a haragot, és akkor a Biblia szerint harag edénye. Az ember saját akarata a legnagyobb lárma. Különösen, amikor valaki nem azt akarja, amit én szeretnék. Minden érv amellett szól, amit én akarok. Aki ezzel az akarattal szembekerül, velem kerül szembe. Minden bűn lármát csinál. Utána érvelni kell, mit miért csináltam. A védekezés, az indoklás borzasztó zajjal jár. Amikor az ember dicsekszik, az is nagyon lármás. Az én szolgám nem kiált, nem lármáz, mondja az Ige. Miért? Mert nincs saját akarata. Isten akarata az Ő akarata. Nincs igaza, nincsenek jogai. Sokszor annyira mondom magamat, hogy a másikat meg sem tudom hallgatni. " Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán." Persze nem azon múlik, hogy az ember mennyit beszél. Világíthat az énje akkor is, ha egy szót sem szól. Egy fölény, hogy valamit jobban tudok, vagy a másik ember lekezelése, nem is kell mondjam, mennyire lármás. Jézushoz azért mentek az emberek, mert a szeretetnek ez a csendje fogadta őket, hogy itt nyugodtan beszélhetsz, itt meghallgatnak, itt megértenek.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2024. április 18., csütörtök

Fecske Csaba: Az élet hangjai




minden kis nesz az élet hangja 
a létezés szemérmes dicsérete 
az ahogy a harmatcsepp lepottyan a fűszálról 
ahogy a rigó elrúgja magát a juharágról 
ahogy a kisgyerek dundi talpa megérinti a földet 
ahogy a hó meglepi a fenyvest 
ahogy a fecskeszárny sebet ejt a vízen 
ahogy a feslő rügy jajdul 
ahogy a szél matat a jácint gyönge szirmán 
az önmagát próbálgató világ 
a soha véget nem érő teremtés munkazaja