2024. július 16., kedd

Karaffa Gyula: Ima

Mennyei Atyánk! Te szabad akaratot adtál 
nekünk, s mi azt tesszük, amit csak akarunk. 
Nem telhet el úgy sohasem egyetlen napunk, 
hogy ne hallanánk szörnyű háborúkról híreket, 
ne hallanánk, hogy hol itt, hol ott öljük egymást, 
mi meggondolatlan emberek. Tudom jól, a Te 
akaratod meg nem másítod, és csak hagyod, 
hadd tegyük azt amit… nem emeled fel hangod. 
Elmondtad ezerszer, s míg az ember fel nem ébred
mély és erkölcstelen álmaiból, addig Te sem teszel 
lépéseket. Mert nem büntetsz. Büntetjük magunkat 
mi eleget. Lám most is a választott népedet támadták 
s ő kegyetlenül visszavág. Hogy lehetne béke? Vége! 
Az nem jön vissza soha már, míg emberek élnek az 
olajfák alatt. Míg a mennyei Jeruzsálembe nem kerül 
az, ki oda kerül. Látom, vége az emberiségnek. S Te hagyod. 
Jól teszed Uram! S én is csak egyetlen egyet kérek Tőled: 
Ha lehet, tedd könnyebbé a halált, a szenvedéseket.

2024. július 15., hétfő

Lázár Bence András: Egyikünk sarkát sem éri víz










Tavasz lehetett, vagy éppen tél vége 
még, óvodába jártunk el. Anyám délután 
jött értünk, dolgozott.  

Amíg kinn vártunk a húgommal, 
tócsákat ugráltunk át. Megegyeztünk 
az nyer, akinek még a sarkát sem éri víz, 
ezt többször szinte mindennap. 
Majd összesítettük az eredményt.  

Olyan volt az egész, mint egy kötelező 
feladat, megtanulni, amit csak egy tócsa felett 
szabad, dönteni, elhatározni bizonyos dolgokat.  

Anyám furcsállta, mért ugrunk át minden 
kis vízfoltot útközben is, talán azóta 
sem érti.  

Ha sütött a nap néztünk tükörképet, 
játszottunk az árnyékokkal. 
Igazat tettünk hamis mellé.  

Most is eszünkbe jut, ha tavasz van vagy 
éppen tél vége még, és mindketten tudjuk: 
ebben a harcban nincs győztes, 
egyikünk sarkát sem éri víz, 
tükörképeinket megvilágítja a nap.

François Villon: A haláltánc-ballada

Ott ült a Császár. Dús hajában 
hét csillag volt a diadém. 
Rabszolganépek térden állva 
imádták, barna köldökén 
a Göncöl forgott, válla balján 
lámpásnak állt a holdkorong: 
de a bohóc sírt trónja alján: 
„ Mit sírsz” - rivallt reá - „ bolond, 
nincs szív, mit kardom át ne járna, 
enyém a föld!”... S hogy este lett, 
egy csontváz tántorgott eléje 
s elfújta, mint a porszemet. 
- Kényúrként éltünk mindahányan, 
s az évek szálltak, mint a percek, 
véred kiontott harmatával 
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!  

Gót ablakában sírt az Orvos: 
„ Uram, nektárod merre nő, 
amely ír minden kínra s melytől 
meggyógyul minden szenvedő?” 
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter 
táncolta végig a szobát, 
kezében mély ólomkehelyből 
kínálva színtelen borát: 
„ Igyál, e nedv hűs, mint a mámor, 
s nincs seb, mit heggel nem takar, 
igyál testvér; e mély pohárból, 
csupán az első korty fanyar.” 
- Kontárok voltunk mindahányan, 
s az évek szálltak, mint a percek, 
véred kiontott harmatával 
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!  

A kútkávánál állt a Gyermek, 
szakadt gyolcsingecskében, s rőt 
topánban, s nézte lenn a vízben 
képét, mely játszani hívta őt: 
... „Ha jössz: a holdleánytól este 
a cukrot süvegszám kapod, 
s minden pirosló reggelente 
békákon ugrálunk bakot.” 
„ Jövök már!“ - szólt, s a kútvíz nyálas 
siklót dagasztott zöld hasán, 
míg a Halál vihogva vitte 
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan, 
s az évek szálltak, mint a percek, 
véred kiontott harmatával 
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!  

Repedt tükrénél ült a Céda: 
„ Hajamnak árja még veres, 
miért, hogy már a régi léha 
seregből senki sem keres? 
Ölem még izzó csókra éhes, 
mellem rózsája még kemény...” 
S az ablakon röhögve lépett 
be az utolsó vőlegény: 
„ Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra, 
ma: holt szerelmeid torán 
hadd üljön nászlakomát a lárva 
ágyékod hervadt bíborán!” 
- Buján fetrengtünk mindahányan, 
s az évek szálltak, mint a percek, 
véred kiontott harmatával 
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!  

Éjjel borult a háztetőkre, 
s kuvikhang szólt a berken át, 
midőn a Bankár útnak indult, 
elásni véres aranyát. 
Az útkereszten vasdoronggal 
hét ördög várta s a Halál; 
s mikor kardot rántott, a csontváz 
fülébe súgta: „ Mondd, szamár, 
szamár, mit véded még a pénzed? 
Meghalsz s a kincset elviszem, 
s a kincs helyett eláslak téged, 
akit nem ás ki senki sem.” 
- Kufárok voltunk mindahányan, 
s az évek szálltak, mint a percek, 
véred kiontott harmatával 
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!  

Aranypárnáin ült a Dáma, 
s üvöltve sírt: „ ne még, ne még ”, 
de ő már átkarolta drága 
csípői karcsú, gót ívét, 
„ engedj csak még egy lanyha csókot, 
még egy gyönggyel kivarrt ruhát, 
engedj csak még egy buja bókot, 
még egy szerelmes éjszakát “ - 
de ő, rút foltot festve mellén, 
mely, mint a rákseb, egyre nőtt, 
fehér testét nyakába vette 
és vitte, vitte, vitte őt. 
- Tunyán henyéltünk mindahányan, 
s az évek szálltak, mint a percek, 
véred kiontott harmatával 
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!  

Tüzénél állt az Alkimista, 
s óráját nézte, mely lejárt. 
„ Isten vagy ördög: egy napot még, 
amíg megoldom a talányt, 
a végső, nagy talányt, amerre 
görebjeimnek ezre vitt, 
csak egy napot még, mert 
megfejtem, megfejtem holnap alkonyig.” 
„ Nem fejted” - szólt a hang - „ nem fejted ” 
s vállára tette jéghideg 
kezét, míg felrobbant a lombik: 
„ Aludni mégy most, mint a többiek.” 
- A Titkot űztük mindahányan, 
s az évek szálltak, mint a percek, 
véred kiontott harmatával 
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!  

Pestis-csengőkkel jött a dögvész, 
s a reimsi szentegyház előtt 
húsvét vasárnapján derékon 
kapta a hájas Püspököt: 
„ Néked szereztem ezt a nótát, 
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög - 
légy pápa, vagy próféta, rózsás 
hajnalködökbe öltözött, 
légy szent püspök, vagy rút eretnek, 
ki ég a máglya kormain, 
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek 
a dómok csonka tornyain!” 
- Álszentek voltunk mindahányan, 
s az évek szálltak, mint a percek, 
véred kiontott harmatával 
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!  

A vén Paraszt már tudta s várta 
alkonytájt kinn az udvaron: 
„ Görnyedt testünknek nincsen ára, 
s úgy halunk meg, mint a barom. 
Kaszás testvér! Sovány a földünk! 
könyörgöm, egyet tégy nekem: 
ha elviszel, szórd szét trágyának 
testemet kinn a réteken!” 
Ő rábólintott s vitte lassan, 
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát, 
vagy pipacsot az őszi szél. 
- A földbe térünk mindahányan, 
s az évek szállnak, mint a percek, 
véred kiontott harmatával 
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!  

Faludy György fordítása

2024. július 14., vasárnap

Csorba Győző: A határban




Nagy játéktér a tág határ, 
de nincs játszó gyerek. 
- Mégis van: a szél a búzákon, 
lám, végighempereg.

Bob Gass: Krisztus által képes vagy rá




„ Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” 
(Filippi 4:13) 


             Pál ezt írja: „ Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem” (Filippi 4:13). Pál hitt abban, hogy képes megbirkózni bármivel, amit az élet rázúdít. Te is hiszed ezt? Mi az, ami megijeszt, és arra késztet, hogy azt mondd: „ ezt nem bírnám ki”? Hirtelen elveszíteni egy szerettedet? Váratlan betegséggel szembenézni? Felnőtt gyermekedet két kisgyermekkel visszafogadni az igényesen tiszta és nyugodt házadba, miután évekig üres volt fészek? Szigorú diétát tartani, mert az életed múlik rajta? Szoros költségvetést felállítani, nehogy a bank lefoglalja az otthonodat? Váratlanul arra kényszerülni, hogy fogyatékkal élő, idős szülődről gondoskodj? A legtöbb ember életében van valami olyan helyzet, ami tényleg lehetetlennek tűnik számukra, valami, amiről nem biztosak, hogy kezelni tudják. Az igazság az, hogy bár bizonyos helyzetek nemkívánatosak vagy rendkívül nagy kihívást jelenthetnek számunkra, Isten azt mondja, hogy bármire képesek vagyunk, amit meg kell tennünk az életben. Nem azt mondja, hogy minden egyszerű lesz; nem ígéri, hogy élvezni fogunk minden apró teendőt, de élvezhetjük az életet közben. Hogyan? Annak ereje által, aki belső erőt önt belénk. Ha pénzre van szükséged, leveszed a bankszámládról. Ha az autódból kifogyott az üzemanyag, elmész tankolni. Tehát, amikor az élet túlterhel, imádkozz, és meríts Isten kegyelméből, szeretetéből, erejéből és útmutatásából!

Forrás: maiige.hu

Weöres Sándor: Dsida Jenő emlékének

Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől.   
Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad. 
Csonkán is rege-kincs a Tiéd – – de kivánhat a lélek   
porba-lökött hontól üdvöt a tiszta dalért? 
Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset,   
Téged, Széphangú! nem feled el sohasem.

2024. július 11., csütörtök

Leleszi Balázs Károly: Szeretni valakit




Szeretni valakit azt jelenti, 
hogy a bajban is ott vagyunk mellette; 
s megtanuljuk azt a verset, 
amit ő könnyei közt térden állva írt meg - 
és elszavaljuk neki, amikor a világ 
teljes súllyal nehezedik rá.

Leszeli Balázs Károly: Látás képessége




Mert a láthatatlan dolgok ott gyökereznek  
a láthatóban 
Mintha látnád azt, ami… 
A mérhetetlen távolságot 
levegő áramlását 
a levegőben, fény terjedését, kövek porladását   
Akár szívem dobbanását a Te szívedben. 

Leleszi Balázs Károly: Honnan van bizonyosságod, kicsi mag?




Miként sejted meg, kicsi mag, 
lent a föld méhében, 
hol nem erősít hajnali harmat, 
sugaras napfény, hol a fagy 
karma még fogva tart, és az eget 
szél-cibálta várfalak uralják; - 
mondd, honnan van, kicsi mag, 
tévedhetetlen bizonyosságod, 
hogy itt a tavasz? - Honnan?

2024. július 10., szerda

Markó Béla: Szótár


*****

                    amikor Freddie Mercury a tenyerébe 
                    írta a Tavaszi szél vizet áraszt 
                    kezdetű magyar népdal szövegét… 

Mintha valakinek a markában lenne 
a tavasz, a szél, a víz, a madár és a virág, 
és ha szétnyitja a tenyerét, egyszerre csak 
felrepül a madár, kibomlik a virág, 
rohan a víz, fújni kezd a szél, 
megárasztja a folyót, majd jókedvűen 
tovaszáll, de aztán észreveszi 
a virágot, és szelíden megsimogatja, 
már alig-alig fodrozódik körben az ég, 
hiszen a társak is egymásra találtak, 
persze ezt csak én képzelem, mert talán 
lefordították neki, de a messziről jött 
énekesnek mégsem juthatott eszébe semmi 
arról a különös betűcsoportról, hogy tavasz, 
nem nézett ki egykor kisgyerekként egy 
másik furcsa betűcsoporton, vagyis az ablakon, 
ahogy végigcsorgott a bő tavaszi eső 
az üvegen, nem érezhette annak a fel-felvillanó 
betűcsoportnak az illatát, hogy virág, 
és nem idézhetett fel benne sem égboltot, 
sem lombot, sem felhőt, sem szabadságot 
az a szó, hogy szél, nem emlékezhetett 
boldogan az első tavaszra, nem gondolhatott 
fájdalommal az utolsóra, mert sem az első 
veréb, sem az első varjú, sem az első fecske 
szárnya nem rebbent meg emlékeiben 
arra a szóra, hogy madár, és mégis ott volt 
a tenyerében vagy a torkában minden, 
mintha maga a tavasz mondaná, hogy tavasz, 
mintha maga a szél mondaná, hogy szél, 
mintha maga a virág mondaná, hogy virág, 
és így tovább, azt hiszem, ide kellene 
eljutni mindannyiunknak, hogy érthetetlen 
nyelven, érthetetlen szavakkal szóljunk 
egymáshoz, csak a dallam, csak a ritmus, 
csak a szélfújás, csak a víz zubogása, 
csak a szárnycsapkodás induljon el tőlünk, 
ti majd lefordítjátok az emlékeitekre, 
azok sem egyformák, egyik aranyeső, 
másik pitypang, esetleg gyöngyvirág, 
van-e illata, nincs-e illata, nem tudhatom, 
te énekled most, nem pedig mi, Freddie Mercury, 
testvérünk a szélben, a vízben, a virágban, 
a madárban, úgy hallgatunk téged, mint a tavaszt, 
mint az áradást, mint az évszakok váltakozását, 
és úgy kellene megérkeznünk nekünk is, 
hogy megfejthetetlen szótár legyünk, de aki 
kinyit majd minket, mégis elsírja magát.

Farkas Wellmann Éva: Szavak, ima helyett

Már nem mindig, 
vagy néha nem, 
van úgy, hogy nem is kérdezem, 
hogy el se mondom, 
nem tudom, 
lehet, hogy nem is gondolom, 
belefér már, hogy tévedek, 
máskor, hogy el is tévedek, 
hogy nem tudom, mi is a jó, 
volna jobb, mint mi adható, 
már nem várom, hogy kérdezel, 
nem lehet válasz ez, nem ez, 
amikor fáradt agy s a test, 
amikor minden szinte egy, 
és nincs bár kósza gondolat, 
fekszem irgalmas kék alatt, 
nem tudva mást, 
nem érthetek, 
csak mindegy más, 
csak minden ez, 
hogy megbocsátasz így is, ennyi, 
nem bírhatok nélküled lenni, 
csak ezt tudom, ilyen nagyon, 
tied vagyok, tied vagyok.

2024. július 9., kedd

Lukátsi Vilma: Istennek adott hegedű












A fényes égen fecske villan: 
övé a lég, a végtelen, 
A repülés azt jelenti: 
– Köszönöm a tért, Istenem!  

A napsütötte kavicsok közt 
parányi gyík. Már nem is látod. 
Fürge mozgása azt jelenti: 
– Isten gondol rám! – Megcsodálod?  

És azt hiszed, hogy az az Isten, 
aki a gyíknak enni ad, 
tán megfeledkezik terólad, 
s holnapra nem jut jó falat?  

Vagy azt hiszed, Aki a fecske 
repdeső szárnycsapását méri, 
ne tudná azt, mi a te vágyad? 
– Még nem is kérted, már kiméri.  

És többet ád, értékesebbet, 
gyöngyszemeket – kavics helyett! 
Nem érzed mégsem, hogy az Isten 
téged milyen nagyon szeret?  

– Nem próbálod a hála hangját? 
(Rossz hangszeren recseg a húr.) 
Nehezen nyílik arra ajkad: 
,,Mindeddig segített az Úr!’’  

– Ne szólj hát! Hálaadás helyett 
add Istennek a hangszered! 
Ha az Ő ujja játszik rajta, 
a hangját meg sem ismered!  

Az Ő kezében – nézd – mivé lett 
a szakadt húrú hegedű. 
Ha Isten Lelke a vonója, 
– hallod a hangját? – gyönyörű!  

– Köszönöm jó Atyám a reggelt! 
– Köszönöm, hogy dolgozhatok. 
– Köszönöm a jó egészséget, 
Tőled csak jót kaphatok!  

Ha betegség is – légy ádott érte, 
mert Tőled jő a gyógyulás! 
A gondjaim kezedbe tettem, 
Te tudod vinni, senki más!  

Köszönöm, hogy szüleim vannak, 
s légy áldott, ha már nincsenek! 
Tenálad vagyok mindig otthon 
Nem vagyok árva, bús gyerek!  

– Köszönöm, hogy szabad szeretnem! 
És köszönöm azt, ami fájt! 
– Köszönöm a fényt az égen, 
s köszönöm a ködös homályt!  

És köszönöm az őszi erdőt! 
És köszönöm, hogy van szemem! 
Hogy sok bűnömön keresztül 
mégis csak látlak, Istenem!  

S köszönöm Őt, a legdrágábbat, 
a váltságdíj lefizetőt! 
S azt, hogy ,,az én Megváltóm él, 
s porom felett meglátom Őt.’’  

Sohonyai Attila - Érjünk egymásra













*
Ha nem érsz rám, 
néha akkor is érj rám kicsit. 
Amikor elvétek egy-két hibát, 
ha haraggal is, de szoríts. 

Néha fúj a szél, és nyitva minden ablak, 
az élet huzata szilánkosra vág, 
e sebekben kettő csak együtt gyógyulhat; 
szóljunk egymásra, ha nem érünk rá. 

Néha sok a seb, sok a karc, 
az élet naptól-napig elfogyás, 
de öleléseink a ragtapasz: 
bőrödet bőrömre tedd rá. 

S maradj itt, ha elmész messze is: 
ha nem érsz rá, 
néha akkor is érj rá kicsit.

2024. július 8., hétfő

Ágai Ágnes: A szerelemről

Nem gerjesztett vágyak, csiholt tüzek, 
suta ügyeskedések, mímelt hevülés, 
nem kamasz-bizsergés, nem erotechnika, 
teljesítmény kényszer, önvizsgáztatás, 
nem kései mentsvár, nem elsősegély. 
A szerelem más. Sors. Vállalás. 
Kitárulkozó végnélküliség, 
fejezetekre bontott történés regény. 
Spirituális testiség, 
hús-vér köznapiságába rejtett 
szentélytisztaság. 
Egymáshoz sodort bárka ringás 
a felcsapódó hullámok között. 
A megízlelt másik, aki én vagyok, 
ő, aki bennem tükröződik, 
kettőzött énem, hiányzó felem, 
többletével pótol, egésszé kerekít. 
Tartozékom, felettesem, tulajdonom. 
Narcisztikus gyönyörűségem 
tavi rezgése, fény- és árnyjátéka, 
gyarlóságom felmagasztalója, 
tartóoszlopom. 
Testem és lelkem tudója, ismerője, 
bűneim bírája, védője, cinkosom, 
dölyföm és alázatom szenvedélyes, 
kínzó, szép együtthatója, 
életemen végighúzódó 
titkolt és vallott: szerelem.

2024. július 7., vasárnap

Áprily Lajos: Vénség




Zord vagy, zordságod sok derűt megöl, 
sokat nyögsz, mint a megroskadt malom. 
Úgy kell neked: a rút vénség elől 
miért nem szöktél meg fiatalon?