Nemes Nagy Ágnes: Az őszi tarlón

Fekszem, s mintha kint feküdnék 

az őszi tarlón, rőt mezőn, 

két szemem az égre tárva 

ifjú-módra, kérdezőn.  

Majd lezárva, ifjú-módra, 

– hogy sziszegnek itt a fák, – 

nincs halálosabb a földön 

mint a lenge ifjúság.  

Amikor még nem születtem 

nagy homálya oly közel, 

szele sípol csontjaimban, 

én még nem feledtem el.  

Én tudom, hogy nincs reménység, 

nincs erő, csak áhitom, 

s nyurga vállam összecsuklik, 

mindhiába tágitom.  

Fekszem szótlan, messze nyúlva, 

lábam már az űrbe lóg, 

s fent: óriási őszi pitypang, 

hófehéren leng a hold.

Gát István: Mint annyi szép...

Mint annyi szép, ez is csak részlet 

a nagy Egészből - étlen-szomjan 

űztem, hogy hatalmamba vonjam 

s megváltozott amire kész lett. 

Hagytam: vigyen, ritmusba hulltan, 

hogy szín s arány összhangba forrna

s míg tartalommal telt a forma 

magam is mássá alakultam. 

A gondolat, szavakból pattant, 

már több mint érzés, rímes játék 

a föld s az ég határán átlép 

s megsejteti a mondhatatlant ...

Robert Graves: Harmatcsepp és gyémánt

Hogy különböztök, te meg ő: 

Oly könnyen ecsetelhető! 

Kit egykor eléd helyeztem, 

Ő gyémántként ragyogott, de te, 

Mint harmatcsepp tündöklete, 

Remegsz egy rózsakelyhen.   

A harmat egybegyűjtöget 

Hegyet, vadont, tengert, eget, 

Felhőlátványt szemébe; 

A gyémánt, mit lát, szétszedi, 

Villognak csak tört-képei, 

Egynek se lesz egésze.  

Tandori Dezső fordítása

Weöres Sándor: Kánikula

      Szikrázó        

      az égbolt 

aranyfüst a lég,        

      eltörpül        

      láng-űrben 

a tarka vidék.        

      Olvadtan        

      a tarló 

hullámzik, remeg,        

      domb fölött        

      utaznak 

izzó gyöngyszemek.        

      Ragyogó        

      kékségen 

sötét pihe-szál:        

      óriás        

      magányban 

egy pacsirta száll.  

Fodor Ákos: Vakvágta

Addig kerestelek, 

míg meg nem találtál 

- s hogy ez megeshetett, 

úgy érzem: becsesebb 

életnél, halálnál.  

Mindaddig vártalak, 

míg el nem értelek 

s a Pontnyi Pillanat 

támasz - pontunk marad, 

hol nincs enyém-tied.  

Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet; 

naponta föl lehet zuhanni a csúcsra! 

Az ember, úgy látszik, avégre termett, 

hogy mit elért: keresse újra s újra.  

Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen, 

meg - megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen! - 

S e győztesen, s e vesztesen, 

félálomban suttogjuk: i g e n. 

Álmunk mély és teljes legyen. 

S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem: 

ébredj velem, 

Jobbik Felem, 

ÉBREDJ VELEM! 

Faludy György: Megvakulok?

Tegnap éjjel, az ágyban, mint szokásom 

nagyon soká olvastam verseket. 

Most reggel tíz. Gyönyörű télidő. 

Az égen apró, szabad fellegek.  

Ujjongva tartom karomat magasra 

(üdvözlet az időnek, ez elég) 

s megborzongok a rémülettől: látom 

kezemet, de nem ujjaim hegyét.  

A dívány fölött, az olasz festményen 

oldalt meggörbült az ezüst keret. 

A pamlagra ugrom s kézzel tapintom: 

nem volt soha ennél egyenesebb.  

Leülök az asztalhoz és a hírlap 

után nyúlok közönyösen, pedig 

nemhogy csak sejtem, de tudom előre, 

hogy a borzalom csak most következik.  

A fő címeket jól bírom szememmel, 

de a szabványos, apróbb méretű 

sorok csak hosszú, piszkosszürke foltok, 

nincs köztük egy olvasható betű.  

Kizártak az olvasás gyönyöréből. 

Nem tudom, ki írta, ha kézbe kapom 

a levelet, sem azt, mit magam írok. 

A könyvtáramat is kidobhatom.  

Hát így vagyunk. S maradt-e vakon bennem 

a versíráshoz még erő elég? 

Mi lesz velem? Megyek a gyalogúton, 

balról mankóm. Jobbról a feleség.

Nagy István Attila: Hallgatásod

Elárul a szó, fehéren rád világol: 

nem állhatsz tehetetlen mosolyod mögött, 

csalás nélkül nem várhatsz újabb csodát. 

Árvaságod kibukik fogaid közül, 

váratlan alázza meg mímelt tetteid. 

Nem takarózhatsz a hűvös csenddel: 

hallgatásod szól szavaid helyett.

Zelk Zoltán: Ha ott

Ahol az útjuk megfutott szelek, 

ahol a hajléktalan árnyak, 

ahol a törött szárnyú záporok 

menedéket találnak, 

ahol egy asszony léptei alatt 

a fű nem hajlik, jég be nem szakad,

ahol a perc az ágakon 

tollászkodva megül, már föl se rebben –  

ha ott, ha ott, ha végül is 

a bekerített csendben.

Kálnoky László: Aki bennem lakik

A leghitványabb kavics is 

felragyog néha, mint a drágakő 

ha napfény érinti meg. Az ismeretlen 

lény, aki bennem hallgat, 

néha megszólal. Sorokat mond, 

olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni, 

máskor csak kisegít egy-két szó erejéig, 

mikor elakadok. Nem tudhatom, 

férfi-e, nő-e? Valószínüleg nincs neme. 

Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.  

Mikor még fiatal voltam és erős, 

sokszor nem hajlottam szavára, 

sőt letorkoltam, mint valami mihaszna 

okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb. 

Hiába vagyok gyenge és öreg, 

megdolgoztat kegyetlenül. 

Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett. 

De így a jó! Különben 

haszontalanná válnék életem. Napot napra 

morzsolnék, és nem látnám meg soha 

azokat az ismeretlen világokat, 

amiket ő tár elém karjának 

egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.  

Ő, aki általam van, 

ő, aki nélkül nem lennék több 

lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról.

Szabó Lőrinc: Olvasás

Mint a csillagokat a távcsövek, 

úgy húztam körém, s egyre közelebb, 

könyveken át a Világ Tényeit: 

éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig, 

kis lámpa mellett, s függönyözve a 

konyhánk ajtaját. Boldogság, soha- 

nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én 

vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény 

mihelyt szabad, oly határtalanúl 

tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl 

kíváncsiságban s reményeiben 

iskolán s minden hasznon: Végtelen 

nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat

kaptam, repülni, s törni zárakat: 

az Irodalmat: születő, arany 

lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,

de úgy, ahogy az első távcsövek 

tömték új csillagokkal az eget.

Nagy László: Az én szívem

Az én szívem játszik, 

ingemen átlátszik, 

másik szívvel tündérkedik 

hajnalhasadásig.  

Születtem, felnőttem 

durva gaz-erdőben, 

virág vagyok, attól félek: 

csalán lesz belőlem.  

Szaporodik évem 

fényben, égdörgésben, 

ecetért kell elcserélni 

minden édességem.

Weöres Sándor: Nől a dér, álom jár

Nől a dér, álom jár, 

hó kering az ág közt. 

Karácsonynak ünnepe 

lépeget a fák közt. 

Én is, ládd, én is, ládd, 

hóban lépegetnék, 

ha a jeges táj fölött 

karácsony lehetnék. 

Hó fölött, ég alatt 

nagy könyvből dalolnék 

fehér ingben, mezítláb, 

ha karácsony volnék. 

Viasz-szín, kén-sárga 

mennybolt alatt járnék, 

körülvenne kék-eres 

halvány téli árnyék. 

Kis ágat öntöznék 

fönn a messzi Holdban. 

Fagyott cinkék helyébe 

lefeküdnék holtan. 

Csak sírnék, csak rínék, 

ha karácsony volnék, 

vagy legalább utolsó 

fia-lánya volnék. 

Weöres Sándor: Majomország

Hej de messze majomország, 

ott terem majomkenyér, 

majomablak majomrácsán 

majomnótát ráz a szél. 

Majomtéren, majomréten 

majomhősök küzdenek, 

majomszanatóriumban 

sírnak majombetegek. 

Majomtanártól majomlány 

majomábécét tanul, 

gaz majom a majombörtönt 

rúgja irgalmatlanul. 

Megépül a majommalom, 

lesz sok majommajonéz, 

győzve győz a győzhetetlen 

győzedelmes majomész. 

Majompóznán majomkirály 

majomnyelven szónokol 

egyiké majommennyország 

másiké majompokol. 

Makákó, gorilla, csimpánz, 

pávián, orángután, 

mind majomújságot olvas 

majomvacsora után. 

Majomvacsoraemléktől 

zúg a majomreterát, 

majombakák menetelnek, 

jobbra át és balra át. 

Rémületes majomarcot 

vágnak majomkatonák, 

majomkézben majomfegyver, 

a majmoké a világ. 

(1955)  

Füst Milán: Köd előttem, köd utánam...

Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt, 

Nem tudja, mint kerűlt oda, 

Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is… 

Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok… 

Ahonnan jöttem, – jobb dolgom volt ennél, esküszöm. 

Lehettem bármiféle, tetszésem szerint s nem volt szivem, 

De táncolhattam itt és ott… megértitek? Szeszélyes voltam, illanó 

S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el, – lappangtam titkosan. 

Több rejtély volt a lét nekem s több édesség: oly jó volt álom mélye meleg köpenyed! 

S időnként lengedezni zúzmarák felett, vagy lenni sajátmagam jégvirág 

S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon. 

Homályos udvar ez, amelyre gondolok. 

Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag’ 

Függőleges és lassú életem. 

Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott… 

S én néztem őt. 

(1933)  

Zelk Zoltán: Avarszín

Avarszín gyapjúkabátban 

elszállt az ablak alatt, 

futottam rögtön utána, 

kergettem, mint a nyarat. 

Futottam, jaj, de hiába, 

elnyelte a fergeteg, 

ősz lett, mély-ősz egy csapásra – 

zuhogtak falevelek. 

Kertjeink halotti tánca, 

zúduló sárga szelek, 

avarszín gyapjúkabátja 

hol száll most, merre lebeg?  

Megáll az ember zihálva, 

s ríni kezd, mint a gyerek 

s kérdezi csak úgy magába: 

istenem, kit kergetek?  

Szelet és falevelet.