2025. március 16., vasárnap

József Attila: Minden rendű emberi dolgokhoz

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik, 
Világtalan angyalaink játszogatnak itt, 
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima. 
És a dráma mindig mindig csak tragédia.   

És az ember, szegény ember csak lapul belül, 
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül, 
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág 
És zokognak, elzokogják a litániát:   

„Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek! 
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek, 
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő, 
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"   

És az ember, szegény ember, csak lapul belül, 
Feje körül zengő szavak villáma röpül; 
No most, no most fölszáll majd az igazi ima! 
És a dráma mindig mindig csak tragédia.   

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság, 
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság 
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul: 
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...   

Világtalan angyalaink sugárlábakon 
Átugranak a világi köntörfalakon, 
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink 
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.   

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit, 
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot! 
S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok.   

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény, 
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém, 
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!... 
És a dráma mindig mindig csak tragédia.   

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok: 
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok – 
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök? 
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.   

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem 
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?... 
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk 
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.   

2025. március 14., péntek

Boda Magdolna (és nézel és nézlek)












Ülök a parti fövenyen, 
a szürke köveken. 
A hordalék homokba 
ugyanazt a virágot 
rajzolom, századszor, 
– mert csak ezt tudom, – 
ezt az egyet, 
de ezt mindig másképp, 
közben dúdolok 
egy régi dalt 
az időről, – 
időtlen idők óta így teszek. 
Aztán, ha meghallom a dobogást 
felemelem a tekintetem 
rajzoló ujjam elakad 
majd csillám-maszatosan rádmutat,- 
Isten hozott álomhercegem
pokoli lovagom. 
Megállítod csodaszép 
ezüstparipád, 
de nem pattansz elém, 
csak ülsz a nyeregben tovább 
kezedben gyeplő 
zabolázod a lovad, 
zabolázod az időt, 
arcod rezzenéstelen, 
ajkad hangtalan, 
ujjaiban megdermed a mozdulat, 
állsz, nézel, csak nézel, és nézel, 
zavaromban elsimítom 
homokvirágom, 
és nézlek; 
csak állsz némán, 
rezzenéstelen arccal, 
és mozdulatlan. 
Ha hívnál, 
követnélek 
álomhercegem,
pokoli lovagom. De jaj! 
Te csak egy kép lehetsz. 
jaj nekem álomhercegem, 
pokoli lovagom, 
te nem létezel
és az odaát még messze, 
jaj de messze.

Mezei Katalin: Visszanézek

Most messze tűntek 
tőlem a vágyak 
és az álmok 
kicsi lidércek 
nem hívok senkit 
nem várok semmit 
most ülök csendben 
és visszanézek. 
Csak nézem, dühöng 
az ifjúság 
fékezhetetlen-veszettül 
árad 
az enyém régen messze jár 
nem épít 
nem őriz 
nem vív csatákat. 
Ó, ifjúság, még nem tudod 
a gyertyák kezünkben 
csontig égnek 
s a bántás – amire büszke 
vagy ma – 
holnapra 
üszkös kelevény lesz.   

Szabolcsi Erzsébet




Sosem láttalak. 
Arcod mégis ott ragyog 
szemem tükrében.   

*

Nem hallottalak. 
Hangod mégis ott zenél 
lelkem mélyében.

Boda Magdolna (a nem érvényes őszi nap)












A kávéház 
haloványfényű sarkában 
üldögélek, 
most ez a dolgom: 
hogy magam legyek 
nélküled, 
s hogy szoktassam magam: 
így lesz már végleg. 
Látom, hogy figyelsz: 
belehalok vagy túlélem. 
Látom arcod az asztal márványlapján, 
s látom arcod, 
poharam csillanó fényében, 
mozdulatod is belerezdül egy 
cigaretta felszálló füstjébe, 
ám üresek az asztalkörüli székek, 
egyiknek sem öleli fáját 
zakód melegsége. 
Nem érvényes ez az őszi nap, 
mindkettőnk más évszakba tart, 
ki a feledésbe, ki a télbe.

Takács Zsuzsa: Esély, omló partok

Huszonhét év után fölhívott újra. Mindegy volt
mit visel, mennyire durvultak el a vonásai,
ősz-e vagy kopasz. Reméltem, nem hízott el nagyon,
ettől az egytől féltem. Ömlött az eső,
ez jó ürügy volt, hogy késsek. Fölmerült bennem
a gondolat, hogy el sem megyek, egyedül ül majd
a gyertyafényben, a drága, régi étteremben, a két
teríték fölött; mint Graham Greene kijátszott hősei,
olyan lesz. Azt kívántam, hogy most az egyszer,
az érte kiállott kínokért cserébe, érezze: halott.
                   Napok óta érzéketlen voltam,
bár nem tudtam, hogy itt van, mégis, miatta.
Tűnődtem a könyveim fölött, vagy a beszélgetések
szótlan résztvevőjeként adandó alkalommal kimentem
a derengő konyhákba, a magányos fürdőszobákba,
ültem egy mosógépen, nélkülem ivott a társaság,
míg végül elmehettem, és egyszercsak azt mondtam,
elég, lemondtam minden találkozást, köztük
a szívemnek egyetlen fontosat.
                   Mintha egy előérzet teljesedne be,
tartózkodó gonddal öltözött férfi várt a gyertyafényes
asztalnál, az óarany két teríték fölé hajolva
az üres étteremben. Végig ketten voltunk,
kettőnket szolgáltak ki legalább öten. Intett,
hogy menjenek, fejedelmi, hamis mozdulattal.
Cigányzene szólt, a hangot nem tudta kiküldeni,
ettől félig éber, félig álomszerű volt minden,
az elvonuló, pincér, fekete varjúcsapat,
kárörvendő hangok zsivaja a paraván mögött.
Szerettem volna sirályok vijjogását hallani
a parton, ez lett volna az utolsó esélye,
akkor még az a kamaszfiú lehetett volna aki volt,
akinek haja a homlokába hullott akár Adyé,
és elszökött otthonról tizenhét évesen,
egy öregasszony lakásában élt, és a lakcímváltozást
nem jelentette be az iskolában hetekig.
Mindenesetre mi ketten voltunk egyedül szabadok
akkor Budapesten. Nem érdekelt az ágyúszó,
a tankok, igaz, hogy akkor még nem jelentek meg,
de közelgett a nap.
                   Színésznek készült, és ha nem
tévesztette el az időt és helyet, elvitt minden
díjat, mert úgy akarta. „Harminchatfokos lázban
égek mindig” – arcán az árvaság honolt, árvaságunk,
és a közönség megborzongott tőle. Magával akart vinni
annakidején, de én hozzá képest gyerek voltam,
minden ajtófélfába belekapaszkodtam és nem tudta volna
a kezemet letépni a végén már véres házfalakról.
Nem nyílt út előttem, csak ez, csak itt.
                   A between tudományok professzora
most Baltimore-ban és minden mondata, akár a többi
amerikásé, énekelve fölcsap. A gyertyafényben,
ahogy egy vízbefulté, aki nem érte el a vágyott
óceáni partokat, hullámzott az arca. Ő volna az?
Körénk gyűltek a kezüket tördelő idegenek,
ráhajoltam a halottra. Ő az.

2025. március 13., csütörtök

Weöres Sándor: Négysoros




Madarak szálltak tova kék egükkel. 
Egy csillag kardja homlokot hasít. 
Majd ingben jő s kenyeret kér a reggel 
s arra hasonlít, aki nincsen itt.

Nagy István Attila: A csend kopog












ha egyszer elindulok 
tán vissza sose térek 
arcomat odaadom 
a keletről jött szélnek  

szemeim villanását 
a felébredő holdnak 
vágyaimat az éjnek 
ujjamat mosolyodnak  

ha egyszer megérkezem 
mindvégig ott maradok 
virágokkal áldozol 
de csupán a csend kopog

Béres Dezső: Fázom…




fázom… 
napok, évek csorognak el 
a csonkolt fák is 
mennek 
a kaszált füvek is 
integetnek 
virágok tűnnek 
– csak te ne menj még…  

zenélj a csönddel 
barna csönddel  

kedves

Béres Dezső: Csöndben




csöndben csak a szívemmel beszélek 
csöndben csak a fák értik zenémet 
csöndben csak a kövek közelednek hozzám 
s én mohával ültetem be a köveket 
a fákat 
szívemet

Váci Mihály: Idomítgató

Szelíd szerettem volna lenni, 
mint margaréták kinn a szélben, 
– de vissza kellett marni ennyi 
idomítgató szenvedésben.  

A testem, mint hűséges állat, 
szolgált volna, de le-roskadt, 
– s kidőlt lovam nyakára dőlve 
néha kellett hogy felzokogjak.

Weöres Sándor: Pára




Üres parton 
üres csónak.  

Nefelejcsek 
locsolódnak.  

Tág a világ 
mint az álom.  

Mégis elfér 
egy virágon.

Váci Mihály: Mit elrontottam

Már nem segít az utazás sem. 
Mindenütt te jössz vélem szembe. 
Jajonghatok körül a Földön: 
– mindenütt te furódsz szívembe.  

Belém ivódtál – édes sírás! 
Eső ivódik így a földbe. 
Ha mag fogan bennem: – te táplálsz. 
S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.  

Ahogy sors íródik tenyérre, 
– arcomra Te úgy rajzolódtál,: 
járok fényeddel világítva 
a Föld körül – ahogy a Hold jár.

2025. március 12., szerda

Erdős Renée: Egyszer megnyugszom…












Egyszer megnyugszom és erős leszek 
S majd könnytelenül járom az utat. 
És tűz, víz, nap, zivatar közepett 
Vidáman hordom vándorbatyumat. 

Egyszer majd elrepülnek álmaim, 
Mint könnyű felhők a vihar után 
S zaklatott éjek látomásain 
Szendergő lelkem föl nem sír talán. 

Szivem falán egyszer majd rést nyitok, 
Mert makacsúl véd múlt emlékeket. 
S kiszórok onnan minden lim-lomot, 
Fakó babér – és rózsalevelet. 

Egyszer majd olyan egyedűl leszek,  
Hogy elfelejtek időt és napot. 
S a lét szárnyán czikázom csüggeteg, 
Miként az űrben bolygó csillagok. 

S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen –  
Távol a zaklató álmok, a vágy –  
S a nagy éjben kialszom hirtelen, 
Mint egy ismeretlen, fáradt világ. 
  

Kosztolányi Dezső: Ha játszanak a gyermekek...

Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek, 
rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül 
végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe, 
csak eleje és vége. Mondd, nem ilyen-e éppen 
az ember élete is, mely elkezdődik, 
aztán gyorsan befejeződik? S a közepe, mint a semmi.