2025. március 19., szerda

Utassy József: Négy haiku



Tombol a tavasz. 
Ám a magvak szivében 
irdatlan csönd van.   

*


Parazsadat, nyár, 
zápor sistergeti. 
Füstöl a határ.   

*


Látod, szememben 
barna bánat bandukol. 
Ősz van, szerelmem.   

*


Álmunkban olykor 
beszélgetnek a hamvas fák. 
Hozzád: Szabadság!   

Oláh András: definíció



a felejtés
a lélek némasága

a felejtés
az álmok rejtőzködése

a felejtés
cserbenhagyás

a felejtés
vértelen halál

Vas István: Levél a túlvilágra

Már negyven éve, hogy utolszor átkaroltuk egymást 
(Egyébként először is, azt hiszem: 
Még nem volt divat férfiak között az ölelősdi), 
Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál, 
Mert nem és nem akartál csalni, bújni, 
Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd, 
Negyven év múlva már bevallhatod, 
Hogy gondoltál-e gondolattalan 
A nagy versekre, amiket megírsz majd. 
Megérte, mondd? Tudom, neked megérte 
A költészetért keresztre feszülni 
És feltámadni versekkel rakottan. 
Vagy írtunk-e szebb verseket azóta 
Mi, akiknek megadatott a vénség? 
De te, Miklós, nem fogsz megöregedni, 
Ma is fiatalon s beszennyezetlenül jársz 
Azon a megharcolt meredek úton 
Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál. 
Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére: 
Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje, 
S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon. 
Menj hát, Miklós, előttünk, per saecula saeculorum.  

1984

2025. március 17., hétfő

Nagy István Attila: Válasz












Hiányzol.
Az életemből, az ágyamból, 
a vonuló felhők futásából, 
az ébredő nap első sugaraiból. 
Hiányzol a tárgyakból, 
amelyeket megérintek, 
hiányzik a tükrömből az arcod, 
a csészéből a teád, 
a mosolyod, az ölelésed, 
hiányzanak messze lóduló terveid. 
Nem vagy mellettem: 
kattognak a vonat kerekei, 
hi-ány-zol, hi-ány-zol. 
Valamikor így voltam én is – 
szólal meg a telefon.  

Nehéz csönd nyomja a szívemet.

Nagy István Attila: Elrejtelek

Szavaimba rejtelek, 
hátha nem találnak rád, 
amikor megvirrad, 
s útjukra indulnak 
a gonosz álmok. 
Új szavakat találok, 
testedet takaró 
varázsigéket, 
ne árthassanak neked 
az emberek. 
Mert minden jóság, 
minden gyötrelem, 
eltanulható, 
félek, egyszer 
megadod magadat. 
Szavaimba rejtelek, 
hátha nem találnak rád, 
s olyannak maradsz, 
amilyennek megszerettelek.

Nagy István Attila: Szép volt, igen












Ha végképp elvisz a hallgatás, 
s ajkaim belebotlanak a szóba
tekintetemmel se keresem a jövőt, 
és minden elmúlik, ami visszahívna, 
csak te leszel még 
örökké beváltatlanul – 
ősz hajjal, nekem mégis fényesen, 
összetört mosollyal, mégis ragyogón: 
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva, 
s arra gondolsz akkor is, 
ha már a múlt nem vigasztal, 
hogy szép volt, igen, mégis szép.

Nagy István Attila: Nem gondolsz

nem gondolsz arra 
ami szívedhez még nem közelít 
kitárod arcod a napsütésnek 
lelkedet az örökké mozgó vágynak 
még minden zöld és sárga 
még minden piros és kék 
még lángolnak a színek az álmok 
végtelen hit hullámzik benned  

de ha már arra is gondolsz 
ami ököllel veri a mellkasod 
térdre kényszerít az erdei úton 
vagy esténként amikor 
álmok után vadásznak az emberek 
ha nem nyúl utánad a társad 
hogy magához kulcsoljon 
és bezárja a vágyadat örökre 
akkor mindennek 
vége

2025. március 16., vasárnap

József Attila




" Az Isten itt állt a hátam mögött 
s én megkerültem érte a világot." 

Beney Zsuzsa: Lábujjhegyen

Csöndesen, lábujjhegyen menni el.
És előtte hallgatni. Nem utólszor
hanem most látni először a földet,
a borszínű tenger hullámait.

A hajókürtre meg sem rezzenni. Beállni
a sor végére, mint abba a sorba.
Lassan araszolni át az idő
maradékán, már súlytalan teherrel.

Tudni: ez az egyetlen feladat
amely még vár, ez az egyetlenegy
amit teljesítened kell, hogy majd szabad légy.
Egyetlen, amit nem te teljesítsz.

Trausch Liza: A fiamat meg fogják becsülni




" Minthogy pedig még egyetlen szerelmes fia is volt, utoljára azt is elküldte hozzájuk, ezt mondván: A fiamat meg fogják becsülni." 
Márk 12,6  


Ezzel a mondattal küldte Isten Egyszülött Fiát, a legnagyobb értéket, amit tudott. Egy pillanatig nézz szembe vele, mire becsülte Őt ez a világ. Az istállóra, mert oda fogadták be. Bár hallanád, ahogy Jézus mondja: "A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük" (Lk 9,58). Neki egyik sem volt. Nézd azt a Jézust, Akiért minden és Aki által minden lett, mindvégig szövött ruhában járt ezen a földön, míg te olyan pompásan akarsz öltözködni. Nem volt senkije és semmije. A hajót, amiben prédikált, Pétertől kellett kérnie. A kenyereket, amiket megszaporított, egy gyermek adta a kezébe. Persze az ostor az Övé volt, azt Neki fonták. A töviskorona az Övé volt, a kereszt is. Erre becsülte a világ. Szeretném, ha meglátnád, te mire becsülted? Mert neked is adta Őt Isten. Ma Isten számon kéri tőled a Fiát! Mire becsülted Őt időben, erőben, anyagiakban? Becsülted-e annyira, mint Júdás, harminc ezüstpénzre?! Az utolsó vacsorakor a tanítványok Jézus elé tolják a tálat, ami annyit jelentett, hogy Jézus a legnagyobb. Egy másik kéz is megjelenik, Vele egyszerre márt. Úr Jézus, vagyok olyan, mint Te, gondolta Júdás. Nem tudom, te mire becsülöd? Mi az, amivel Ő rendelkezik az életedben? Semmi?! Mit mondasz, amikor kéri: gyermekem, ezt a reggeli csendes órát add nekem. Talán kinyújtotta kezét a pénzed után: úgy kellene most valakin segíteni. Te azt mondtad, hogy nekem is kell. Mire becsülöd? Mi a sorrend az életedben? Ő vagy te? Állapítsd most meg! Isten színe előtt csak Jézus véréért lesz becses az életed.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Földényi F. László




"A beszéd hangzatos, 
de előbb vagy utóbb elnémul: a csend szülötte ő is."

Petőfi Sándor: A XIX század költői

Ne fogjon senki könnyelműen 
A húrok pengetésihez! 
Nagy munkát vállal az magára, 
Ki most kezébe lantot vesz. 
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni 
Saját fájdalmad s örömed: 
Nincs rád szüksége a világnak, 
S azért a szent fát félretedd.   

Pusztában bujdosunk, mint hajdan 
Népével Mózes bujdosott, 
S követte, melyet isten külde 
Vezérül, a lángoszlopot. 
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé 
A költőket, hogy ők vezessék 
A népet Kánaán felé.   

Előre hát mind, aki költő, 
A néppel tűzön-vízen át! 
Átok reá, ki elhajítja 
Kezéből a nép zászlaját. 
Átok reá, ki gyávaságból 
Vagy lomhaságból elmarad, 
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, 
Pihenjen ő árnyék alatt!   

Vannak hamis próféták, akik 
Azt hirdetik nagy gonoszan, 
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van. 
Hazugság, szemtelen hazugság, 
Mit milliók cáfolnak meg, 
Kik nap hevében, éhen-szomjan, 
Kétségbeesve tengenek.   

Ha majd a bőség kosarából 
Mindenki egyaránt vehet, 
Ha majd a jognak asztalánál 
Mind egyaránt foglal helyet, 
Ha majd a szellem napvilága 
Ragyog minden ház ablakán: 
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, 
Mert itt van már a Kánaán!   

És addig? addig nincs megnyugvás, 
Addig folyvást küszködni kell. - 
Talán az élet, munkáinkért, 
Nem fog fizetni semmivel, 
De a halál majd szemeinket 
Szelíd, lágy csókkal zárja be, 
S virágkötéllel, selyempárnán 
Bocsát le a föld mélyibe.   

Pest, 1847. január     

Fazekas István: Karácsonyi séta hóesésben

             









 
Járom a hófoltos halmokat, 
ezüstkérgű, lombtalan fák rácsain 
feketén tűnődnek a varjak 
és a baglyok kunyhói felett 
a vacsoracsillag meg-megtündököl. 
Enyhíti szívem barna gyászát 
a derek, havak, zúzmarák hatalma, 
a remete-csend és a vezeklés 
a hasogató szélben.   

Szitál a hó, 
lassan fehéredik a táj, 
minden indulatom 
a havak pihéivel a sebzett 
földre száll.   

Ó, mily titokzatos az ember elmúlása!   

Cipelem a fáradt férfisorsot, 
szívemben megváltást sóvárgó gondok 
tűnődnek a kínok örvényei felett 
és vad koromból megmaradt régi romok 
csendesítik vérem.   

Talpam alatt megreccsen a föld: 
a poklok malmaiban őrlik a csontokat.   

Csak megyek, 
mint Isten elhagyott pásztora, 
mellkasomban harangok kondulnak 
és földre szállt állat-angyalkák gyűlnek körém. 
A holdsugáron indulnának már 
a három királyok, 
de még várják, hogy a gyermek
Jézus megszülessen 
bennem. 

József Attila: Minden rendű emberi dolgokhoz

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik, 
Világtalan angyalaink játszogatnak itt, 
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima. 
És a dráma mindig mindig csak tragédia.   

És az ember, szegény ember csak lapul belül, 
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül, 
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág 
És zokognak, elzokogják a litániát:   

„Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek! 
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek, 
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő, 
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"   

És az ember, szegény ember, csak lapul belül, 
Feje körül zengő szavak villáma röpül; 
No most, no most fölszáll majd az igazi ima! 
És a dráma mindig mindig csak tragédia.   

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság, 
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság 
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul: 
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...   

Világtalan angyalaink sugárlábakon 
Átugranak a világi köntörfalakon, 
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink 
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.   

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit, 
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot! 
S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok.   

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény, 
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém, 
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!... 
És a dráma mindig mindig csak tragédia.   

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok: 
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok – 
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök? 
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.   

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem 
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?... 
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk 
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.   

2025. március 14., péntek

Boda Magdolna (és nézel és nézlek)












Ülök a parti fövenyen, 
a szürke köveken. 
A hordalék homokba 
ugyanazt a virágot 
rajzolom, századszor, 
– mert csak ezt tudom, – 
ezt az egyet, 
de ezt mindig másképp, 
közben dúdolok 
egy régi dalt 
az időről, – 
időtlen idők óta így teszek. 
Aztán, ha meghallom a dobogást 
felemelem a tekintetem 
rajzoló ujjam elakad 
majd csillám-maszatosan rádmutat,- 
Isten hozott álomhercegem
pokoli lovagom. 
Megállítod csodaszép 
ezüstparipád, 
de nem pattansz elém, 
csak ülsz a nyeregben tovább 
kezedben gyeplő 
zabolázod a lovad, 
zabolázod az időt, 
arcod rezzenéstelen, 
ajkad hangtalan, 
ujjaiban megdermed a mozdulat, 
állsz, nézel, csak nézel, és nézel, 
zavaromban elsimítom 
homokvirágom, 
és nézlek; 
csak állsz némán, 
rezzenéstelen arccal, 
és mozdulatlan. 
Ha hívnál, 
követnélek 
álomhercegem,
pokoli lovagom. De jaj! 
Te csak egy kép lehetsz. 
jaj nekem álomhercegem, 
pokoli lovagom, 
te nem létezel
és az odaát még messze, 
jaj de messze.