Lucian Blaga: Három ábrázat

A gyerek kacag: 

„ A bölcsesség és a szeretet a játékom!” 

Az ifjú dalol: 

„ A játék és a bölcsesség a szeretetem!” 

Az öreg hallgat: 

„ A szeretet és a játék a bölcsességem!”  

Csata Ernő fordítása

Tóth Árpád: Új tavaszig vagy a halálig

Most, hogy megint útfélre estem,  

Eltünődöm e téli esten,  

Mi volt az élet, uramisten?     

Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,  

Fakó robot és kénytelenség,  

Száz bús határ reménytelenség.     

Borult egek kevés azúrral,  

Koldus pajtásság pár nagy úrral, 

Pár ájult nóta, tépett húrral.     

Egy-két vad mámor nyoszolyája,  

Egy-két asszony jó, meleg szája; -  

Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.    

Most itt ülök, roppant hegyek közt,  

Betegen a többi beteg közt,  

Múltnak háttal, halállal szemközt.     

Lesz-e máskép? várjam? ne várjam?  

Lassan szétszéled a homályban  

Bitang jószágom, kedvem, vágyam.    

 

Nyomukban, mint fekete bundás,  

Begyűrt süvegű öreg kondás,  

Hallgatva ballag a lemondás.     

S mégis, a csönd-paplanú télben,  

Nagy nyugalom évadját élem -  

Érzem, az Isten gondol vélem.     

Mint a bokrok setét bogyókkal,  

A hó alatt zamatozókkal,  

Megrakva szívem hűvös jókkal.     

Hogy mire jókkal, majd megválik,  

Mire a hó gyapja lemállik,  

Új tavaszig vagy a halálig.     

Fekszem megadva, békén, resten,  

S néz rám, át a végtelen esten,  

Tűnődve sorsomon, az Isten.     

Új-Tátrafüred, 1925

Grigo Zoltán: Szárnyak

A múló éveknek szárnya nő, 

Suhannak néma égbolt alatt, 

Szorosan ölelik az időt, 

A bennem csendesedő szavak. 

Árkok mélyülnek tenyeremben, 

Benne simul az egész világ, 

De utak mentén már por terem, 

Meg magányos, haldokló virág. 

Nézem az alkonyi fényeket, 

Már csak behunyt szemmel álmodok,

Hegyek csúcsáról az életem, 

A völgybe, csendesen lecsorog, 

Néma görcsbe rándul a táj, 

Zokog nehéz ólomkönnyeket, 

Nem állva halnak meg a fák, 

Lábam elé dőlnek hirtelen. 

Nyújtanám feléjük a kezem, 

De lassan már elhagy az erő, 

Örökké álmodó szívemen, 

Az angyalok szárnya nő.

Varga Katalin: Távozó

Elszáll a nap. Könnye hull már, drágám. 

Takard be szíved: fázni fogsz nagyon. 

Látod a fákat, meghajlott derékkal 

fenn toporognak mind a dombokon. 

Ez hát az ősz. A dérütött, magányos. 

Anyánk, apánk lassú lépteit 

áttörhetetlen vadvízként, mocsáros 

otromba esők lopva ellepik. 

Nyűgös testüket dérből, zúzmarából 

sem mentheted ki. Nincs mód s alkalom. 

Sorsuk árvultan magunkra felöltjük. 

Takard be szíved: fázni fogsz nagyon.

Kamarás Klára: Négy sor

Virág szeretnék lenni könnyű szélben... 

Tavasz ringatna, napfény, ragyogás... 

Mit bánom én, hogy mit hoz még az élet! 

Szakítsanak le, csak mondják: " Csodás!"

Szép Ernő: Olyan csöndet szeretnék

Olyan csöndet szeretnék 

Hogy hallván hallgassam 

A pillangók szárnyait.  

A rózsák jajjait 

Szeretném hallani 

Mikor odasüt a nap.  

Szeretném hallani 

Kacagni a tollút 

Mikor a szélbe hajbókol.  

A hattyúk örömét 

Sötét híd alatt úszókét 

Hallgatnám hallgatag.  

Szeretném hallani 

Holdsugár sikolyát 

Ha az ablakot találja.  

Hallgatnám hallgatnám 

A könnyek rívását 

Akik az arcon lejárnak.  

Süllyednék a tengerbe, 

Süllyednék, hallanám 

Az emlékek énekét.  

Merülj el ki éltél 

Mosódj el ki szenvedtél 

Múlj el ki gyermek voltál.

Fáy Ferenc: Szerelmes vers oltókéssel

Magánosságom kertjébe fogadlak 

s a sármány-csőrű Napnak felmutatlak.  

Gyöngyház-nyelű, varázshatalmú késsel 

beoltalak: örömmel, nevetéssel.  

S szomorúságod gallyait lemetszve 

figyellek: élsz-e? féllek, hogy: szeretsz-e?  

A harmatot, ha dermedt még a reggel 

melengetem forró leheletemmel,  

S ha láng a szél és delelőn a nappal: 

befedlek hűvös, árnyékos szavakkal.

Apáti Miklós: Megint

Igaz is, saját életem 

Miért ne tenném rendbe? 

Elválni, nősülni, — új család: 

Az ember megpihenne, 

Megülve új otthonában 

Mesélne jövőt, ha lenne. 

Jövőt kutató szemeivel 

Bebámulna a végtelenbe, 

Nézné saját hiányát hosszan, 

Az ürességet, hogy nincsen benne 

Épp az, az amiért... Tűzláng, 

Leányláng, lángok nyelve — 

Akkor fölállna. (Karosszékből?) 

Poharat, bőröndöt kézbe venne. 

Igen, az ember... És megint 

Soha, valahová. Menne. Menne.

Dobai Péter: In vivo

Elég egy merev tekintet: 

és áttörsz mindenen. 

Elég egy odanézés. 

Elég két nyugodt szem. 

A gúnyba, az árulásba is, 

ahogy a gyermek a megunt játékra, 

úgy nézz, 

amit már alig vesz észre, 

de még hozzá tartozik ...  

Elég ha nézel, elég és kész. 

Férfi vagy: ha meguntad ezt vagy azt, 

hát meguntad, nincs magyarázat, 

ne fűzz hozzá kenyerező vagy keserű szavakat. 

Ne félj mások egykori szemébe nézni. 

Félni: szégyen és lopás. 

Félni: botrány és erőszák. 

Félni: magány és illúzió. 

Félni: árulás és annak nincsen vége. 

Félni: kiszolgáltatottság és öngyilkosság. 

Ne félj mások tartozó szemébe nézni: 

nekik is nehéz téged viszontszeretni. 

Susan Boyle

Susan Boyle - How Great Thou Art

Tóth Árpád: Megváltozik…

Megváltozik szép lassan a világ, 

Szelíden, halkan elsötétül, 

Maholnap semmi se marad, 

Sok színéből, bolond tüzébül.  

Nem vonz már semmi messzeség, 

Nem szédít semminő magasság…  

Nem akarnak sírni a szemeim…

Dora Gabe: Dedikáció

Te tanítottál meg, hogy értsem
a hangok
és a bennük rejlő gondolatod
közti láthatatlan kapcsolatot.
Kezed remegésében
megéreztem az érzések ritmusát,
tekintetedben észrevettem
az adaggio bánatát,
a scherzo örömét.
Habár nem látlak,                                
habár egy sírkő gránitján
felfutó borostyánná
változtál,
hallak az éjszaka choraljában,
a nappalok dallamában.
A világ tele van zenével.
A világ tele van veled.

Dabi István fordítása

Parancs János: Túl eszméletünk határain

ott keringek majd a szobádban, 

kíváncsi szempár, figyelek némán,

mint a fürge gyík, fegyelmezetten, 

forrón lüktető torokkal, hálás szívvel, 

a tárgyakba rejtőzve, jelt sem adva, 

pillantásod kegyére várakozva, 

állok a csorba kávéscsésze peremén, 

egy pillanatra ott megpihenve, 

futólag érintem ajkad nyomát, 

majd alakot cserélve lopakodom, 

a falak mentén sietve menekülök, 

mert űz gyarló végzetem tovább, 

újabb és újabb búvóhelyre, cselre, 

és mint elátkozott, gyanakvó lélek, 

ott nyüszítek majd a közeledben, 

de addig nem szólhatok emberi nyelven, 

amíg föl nem fedezed a jelenlétem, 

amíg rám nem találsz

B. Radó Lili: Esteledik

Fejünk felett, látod, hogy húznak a darvak! 

így repül, szerelmem, felettünk az élet. 

Nézd az őszi kertek hervadozó lombját: 

pirosló örömünk így fakul meg, hullván.  

Jaj, kedvesem, vigyázz, elmúlik az élet, 

nincs már víg majális, messze a madár is, 

fáradt lombok ölén, futó felhők alatt 

halkan hull a harmat. 

Szerelmem, este lesz…

Utassy József: Négy haiku

Tombol a tavasz. 

Ám a magvak szivében 

irdatlan csönd van.   

*

Parazsadat, nyár, 

zápor sistergeti. 

Füstöl a határ.   

*

Látod, szememben 

barna bánat bandukol. 

Ősz van, szerelmem.   

*

Álmunkban olykor 

beszélgetnek a hamvas fák. 

Hozzád: Szabadság!