Szeretettel köszöntöm a testvéreket. Hálás vagyok Istennek, hogy együtt tölthetjük ezt a néhány órát, és mindannyiunk közös vágyából valami teljesülhet, hogy még jobb legyen a házasságunk. Örülök, hogy vannak olyanok is, akiknek tavaly volt az esküvőjük, s vannak köztünk olyanok is, akiknek még a múlt században. A miénk kicsi híján 42 évvel ezelőtt volt, de hálásak vagyunk Istennek, hogy annak idején egymáshoz vezetett bennünket.
A mostani témánkat így jelölte meg a program: a házastársam elfogadása. Ha Isten elfogadott engem annak ellenére, hogy ilyen vagyok, amilyen, akkor fogadjam el én is a páromat olyannak, amilyen.
Amelyik házasságból ez hiányzik, ott bajok sokasága jelentkezik. Ott az ember nem sokkal az esküvője után megállapítja, hogy nem ilyet akartam, nem erre számítottam. Aztán szaporodik a panasz, hogy nem kapom meg tőle… nem értjük egymást, nem értünk egyet sok mindenben. Egyszerűen nem lehet vele élni. Beindul egy láncreakció, ami elégedetlenséggel kezdődik, aztán csalódással folytatódik, és lesz belőle keserűség, önsajnálat, vádaskodás. Aztán az ember találkozik olyannal, aki megérti őt, folytatódik házasságtöréssel, és sokszor válás lesz a vége.
Vagy pedig beletörődnek: ilyen a másik. Én vele nehezen tudok együtt élni, de akármi miatt mégis egyszerűbb az, ha együtt maradunk, és kialakul az úgynevezett páros magány.
Ehelyett Isten nekünk azt az utat kínálja, hogy tudatosan tanuljuk meg egymást: megismerni, elfogadni és örülni egymásnak. Annak is, hogy olyan, amilyen, és azzal a reménységgel nézni előre, hogy holnap egy kicsit másmilyen lehetek én is, meg ő is.
Nem könnyű elfogadni egymást, nem könnyű megérteni sem egymást. Ebben a templomban hallottam valakitől — aki ma még előadó lesz — a következő anekdotát, hogy milyen nehéz megérteni egymást.
Egy jó szellem megszólít egy férjet, hogy pillanatnyilag tudnám teljesíteni minden kívánságodat, kívánj valamit. Mire azt mondja: szeretnék egyszer eljutni a Kanári-szigetekre, de rettegek repülőre szállni. Készíts egy autópályát innen oda. Kicsit gondolkozik a szellem, és azt mondja: ez elég nehéz feladat, meg most sok dolgom is van. Nincs valami más kívánságod? Lehet más is: segíts abban, hogy mindenben megértsem a feleségemet. Mire a szellem: hány sávos legyen az autópálya?
Ez valóban így van. Nehéz megérteni, még nehezebb elfogadni. Miért? Három részre szeretném osztani a mondandómat.
— Először röviden arról, hogy lehetőleg a házasságkötés előtt kell megismernünk egymást annyira, hogy a lényeges dolgokban egyet tudjunk érteni. Megtanulni, hogy miről hogyan gondolkozik a másik, s abban egyet tudunk-e érteni. Ha a lényegesekben nem tudunk egyetérteni, nem szabad összeházasodni.
— A második részben arról, hogy így is marad sokféle különbség, amit egyrészt boldogan fel lehet használni arra, hogy kiegészítjük egymást, másrészt, ha az, ami bánt az ő viselkedésében, meg kell próbálni csökkenteni, erőtleníteni, attól megszabadulni.
— Harmadszor: még így is marad sok különbség, amitől nem tudunk megszabadulni. Azt pedig meg kell tanulni megbocsátani, elhordozni, elszenvedni. Az elfogadás igazán ott vizsgázik.
Miért kell megtanulni egymást elfogadni? Azért, mert más a másik. Ezzel egészen józanul és egyszerűen kellene számolnunk: más a másik, mint én. Az, hogy más, nem feltétlenül azt jelenti, hogy rossz vagy rosszabb. Alapvetően azért más, mert ő nő, én meg férfi vagyok. Szinte mindent másképpen látunk, és milyen nagyszerű ez: én innen nézem, ő onnan nézi, és így majdnem körbe látjuk. Ha ő is innen nézné, csak egy szeletét látnánk továbbra is.
Nem olyan régen ment előttem egy házaspár, azt mondja a férfi: hallottad ezt a gyönyörű hangot? Ez egy ezerkétszázas bokszermotor. Ilyet csak a bogarakba helyeztek annak idején. Milyen hangot? — kérdezi a felesége. — Most jöttünk el mellette. — Ja, az az autó. Olyan szép piros színe volt. Mindig ilyen meleg-piros pulóverre vágytam.
Ha ezt mondaná az asszony: ez bolond, csak a hangját hallja a motornak, mikor a színe olyan szép. A férfi meg azt mondja: ilyenek a nők, csak a színét látja, nincs füle meghallani az autónak a lelkét. Akkor vége van, akkor örök feszültség és veszekedés forrása lehet ez a szemlélet. Ha meg mind a ketten azt mondják: milyen jó, hogy mást vett észre benne, így meggazdagíthatjuk egymást. Én elmondom neki, ő elmondja nekem, de mind a ketten komolyan vesszük a másikat és befogadjuk azt, amit ő mond. Netalán még olyan gyümölcse is lehet, hogy ha ez a meleg-piros szín tetszik neki, és ilyen pulóverre vágyott, karácsonyra megpróbálok egy olyat venni. (Bár ezt mi ritkán találjuk el, jobb, ha rábízzuk az asszonyokra.)
Más a másik azért is, mert alapvetően meghatározza mindannyiunknak az ízlését, értékrendjét a gyerekkor, a neveltetés, a minta, amit láttunk otthon, vagy ha nem láttunk mintát, az még inkább. És ezt tudomásul kell venni, és ebből megint nagyon sok jó jöhet ki, ugyanakkor sok feladatot és gondot is jelenthet, csak nem mindegy, hogyan fogadjuk ezt.
1. Az első, hogy meg kell ismerni egymást. Lehetőleg a házasság előtt. De nem úgy, ahogy azt sokan gondolják, hogy mindjárt ágyba bújnak, hogy meglássuk: összeillünk-e? A múltkor mondta ezt valaki, és ott állt egy kedves ismerős, és megkérdezte: te, mondd meg, hogy mi nem illhet össze? Erre nem hangzott el válasz.
Azt kellene megtanulni, hogy miről, hogyan gondolkozik. A munkáról, a pénzről, a gyerekkérdésről... Mert alapvető különbségek lehetnek közöttünk.
Az egyikük felnőtt egy olyan családban, ahol élére rakták a filléreket, takarékosak voltak, csak ha valami közmegegyezéssel jelentősnek minősített dolgot vásároltak, akkor nyúltak a pénzhez. A másik helyen úgy gondolkoztak, hogy a fizetés arra való, hogy a következő fizetésig elköltsük. Ez magától értetődik. Ezt valahogy össze kell hozni. Mindenki lép egyet és középen találkozunk. Utólag kölcsönösen hálásak lehetnek egymásnak, hogy kiegészült az addig hiányos gondolkozás. Vagy az egyik helyen poroszos nevelés folyt, a másik helyen kicsit lazább. Most akkor melyik fog érvényesülni, ha lesznek gyermekeik?
Ismerek egy házaspárt, ahol rivális focicsapatnak drukkol a két ember. Az asszony is nagy focidrukker. Ez megint sok felesleges vitának a forrása; nem beszélve arról, ha egymással szembenálló politikai pártokkal rokonszenveznek.
Az alapvető kérdésekben mindenképpen egységre kell jutni. Ehhez meg kell ismerni a másikat, beszélgetni kell, kérdezni kell. Meg kell jegyezni, hogy miről mit mondott, és öt év után ne kérdezzem meg már, ki tudja hányadszor, hogy ki az a Babi néni, akiről beszélsz, mert az a feleségem keresztanyja, és ezt már sokszor elmondta. Nem figyeltem oda. Miért nem? Mert nekem nem fontos, hogy ő mit mond. Miért nem? Mert nekem nem fontos ő. Ez derülne ki sokszor, ha becsületesek lennénk, ahelyett, hogy az egymástól eltérő különbségek miatt elégedetlenkedünk, meg vádoljuk egymást.
Alapvető kérdésekben egységre kell jutni. Pálhegyi Ferenc mondta itt egyszer azt, hogy egy vegetáriánus lány lehetőleg ne menjen hozzá egy henteshez. Mert ebből megint sokféle probléma lesz. Az elvi, hitbeli, szellemi kérdésekben pedig a lényegeseket illetően valami módon egységre kell jutni. Mert minden konzervált különbség, különösen, ha ahhoz még büszkeség is tapad, későbbi veszekedések forrása lehet, vagy ürügy arra, hogy egyéb dolgokban nem értünk egyet.
Ma reggel gyanútlanul kinyitom a rádiót és némi idegen kiejtéssel beszél egy asszony arról, hogy az ő vágya mindig az volt, hogy magyarmagyar legyen a férje. Furcsa kifejezés, hogy magyarmagyar, de kiderült, hogy ő amerikai magyar. Ott született, ott tanult. Nyelvtanilag hibátlanul szépen beszélt magyarul, de egyebek közt azért jött ide tanulni, hogy magyarmagyar férje legyen. Lett. Most már gyerekeik is vannak, és a mai napig sok mindenben nem értenek egyet.
Ő nem gondolta volna, hogy ilyen sok gond származik abból, hogy ők ott kint megszokták, hogy sokféle politikai párt van. Az egyik ehhez tartozik, a másik ahhoz. Így gondolkozik, úgy gondolkozik, de attól mi még szerethetjük egymást, és teljes békességben elbeszélgethetünk bármiről. Itt meg ez nem így van. Itt mindent túlpolitizálunk, polarizálódik az élet — mondta ő.
Még ha mind a kettő magyar, még ebből is lehetnek gondok, hogy az egyik magyarmagyar, a másik meg amerikai-magyar.
Nem jó, ha az egyik enged mindig, és a békesség kedvéért tudomásul veszi, hogy ő marad alul és mindig a másiknak a véleménye érvényesül. Fontos ezt higgadtan megbeszélni, megismerni egymást, és egységre jutni.
2. De így is maradnak különbségek, mert az egyikük lassú víz partot mos, a másik meg hirtelen elintézi a dolgokat. Az egyikük — többnyire a férfiak — ötször körbejárja a dolgot, mire nagy nehezen eldönti, és még akkor is korrigálja magát. A másik spontán, azonnal tudja: itt és most ez a helyes megoldás. Most mi a helyes a házasságot illetően? Az, hogy egyik sem hülye (bocsánat a csúnya szóért). Ő nem hülye, mert olyan alaposan végig gondolja, ő meg nem hülye és felszínes azért, mert nő létére a spontaneitás jellemzi, és általában ösztönösen ráhibázik a jó megoldásra. De nem mindig a jót mondja, és amaz meg hiába járja körbe nyolcadszor is, akkor sem biztos, hogy a jót mondja. De jó, hogy ott a másik!
Megint csak szépen ki lehet egészíteni egymást, ha ez a törekvés van, hogy elfogadom őt olyannak, komolyan veszem őt, és engedem, hogy kisegítsen engem.
Hadd mondjak egy példát, ami számomra nagyon kedvessé lett. Van egy asszony, aki nagyon fél a kutyáktól. A férje sokáig nem értette, hogy mi ez a gyerekes rettegés benne. Amikor megértette, attól kezdve minden megváltozott.
Mert négy éves kislány lehetett, amikor egy derékig érő kutya megtámadta, a földre rántotta, és ott a földön fekve látta, hogy magasodik fölötte egy vadállat. És ez kitörölhetetlen emlék és élmény az ösztöneiből, az idegrendszeréből. És ha jön egy derékig érő, vagy akármeddig érő, őbenne ez elevenedik fel. Ebből kialakult az, hogy ha együtt mennek az utcán és jön szembe egy kutya, akkor a férfi arra az oldalra megy, amelyikről a kutya jön. Kedvesen, szó nélkül. Nem azt mondja: micsoda gyáva nyúl vagy, és főleg nem szégyeníti meg mások előtt.
Szerintem az egyik legsúlyosabb bűn, ha a párunkat égetjük mások előtt. Nem szégyeníti meg és nem is téma. Ezt megbeszélték, tudja, hogy miért lett olyan, amilyen. Nemcsak azt fogadja el, hogy ő olyan, hanem tudja, hogy miért olyan. Ez a kettőjük titka, és egy ilyen csendes helycsere felér egy szerelmi vallomással, mert ez azt jelenti: én a szíveddel gondolkozom, számíthatsz rám, te nekem fontos vagy. Soha nem foglak cikizni emiatt sem, és más miatt sem.
Nincs erről ilyen hosszú tárgyalás, mint ahogy én most ezt itt bőbeszédűen előadom, csak azért mondtam így, hogy lássuk: mennyire az apróságokban is benne van az, hogy elfogadtalak téged. Úgy, ahogy vagy. Ugyanakkor lehet gyógyítgatni ebből a gyengeségből. És ha nem derékig érő jön, hanem csak bokáig érő, akkor a fülébe súgom: maradj most ott, meglátod, elmegy melletted, hozzád sem ér. Akkora, mint egy macska. És elmegy mellette, és egy kicsit megbátorodik, s legközelebb lehet, hogy bátrabb lesz.
Így lehet kiszeretnünk egymást jellemző hibákból, gyengeségekből, fogyatkozásokból. Ez nem kerül pénzbe. Csak mibe kerül? Mondok itt három szót, amit hiányolok a legtöbb házasságról szóló könyvből. Valahogy nem fedezték fel a szakemberek azt, hogy tapasztalatunk szerint ez a titka annak, hogy elfogadni egymást és kiegészíteni egymást:
— figyelmesség,
— tapintat,
— gyengédség.
Ez a három nagyon sok emberből hiányzik, főleg a férfiakból, de az asszonyokból is. Ahol figyelmesség, tapintat és gyengédség van, ott megtörtént, hogy elfogadtuk egymást, és képesek vagyunk elfogadni egymást akármilyen régi sérülésével, hibájával, rossz szokásával…
Ez nem azt jelenti, hogy egymás rigolyáit, bolondériáit támogatjuk vagy helyeseljük. Azt jelenti, hogy egymás gyengeségeit elhordozzuk, vállaljuk, és igyekszünk kiszeretni őt abból a hibájából és gyengeségéből.
Mert nemcsak arra valók ezek a különbségek, hogy kiegészíthetjük egymást, hanem sokszor ki kell nevelnünk ebből egymást. A házasság kölcsönös nevelése is a másiknak. Már hogyha valaki hagyja, hogy neveljék. Mert ehhez múlhatatlanul szükséges az őszinte alázat. Tehát az, hogy ne verjem az asztalt, ne mondjam az érveimet: mert otthon ezt mindig így csináltuk, az apám is, a nagyapám is. Ez így jó, ezt így szoktam, meg így kell csinálni. Ebből annyi igaz, hogy ezt mi otthon így csináltuk, ők meg másképp csinálták, és az is lehet jó, sőt, az lehet, hogy jobb, mint ahogy mi gyakoroltuk.
— Ezt azért fel kellene tételeznünk egymásról.
És ha ott van ez az alázat, akkor ebből egészséges önkritika születik. Ha ráadásul még egy kis humorral is párosul, akkor az ember nevelhetővé válik. Akkor nem védőbeszédet tart a maga hibái mellett, ami miatt nehéz elfogadnia őt a párjának, hanem akkor a saját maga ügyészévé válik olykor, és azt mondja: igazad van, ilyen nem szeretnék lenni. Otthonról hoztam, sajnálom, ettől még változatlanul tisztelem a szüleimet, vagy az emléküket. De ez tényleg nem jó. Kösz, hogy mondtad.
Ahhoz viszont türelem kell, hogy valaki egy ilyen régi beidegződéstől, ami megkeseríti a házasságukat, megszabaduljon. Ez huszonnégy óra alatt ritkán történik. Viszont a türelemmel nem szabad visszaélni.
Ismerek egy házaspárt, a férfi építész. Éveken keresztül minden áldott nyáron a szabadságuk idején el kellett mennie a feleségének is vele abba a vidéki városba, ahol ő mint kezdő mérnök, néhány épületet tervezett. Minden évben újra végig tanulmányozta az épületeket. Neki hosszasan és szakszerűen elmagyarázta, hogy mit miért tervezett olyanra, és milyen szörnyű, hogy ma már nem úgy tervezik.
Ezt az asszony türelmesen végighallgatta, és miután néhányszor elmondta, hogy örülne, ha valahova máshova is elmennének, vagy maradjanak inkább otthon, mert ő már fel tudja mondani a leckét, amit hallott éveken keresztül, ezt a férje elengedte a füle mellett, és újra és újra menni kellett. Egyszer robbant a bomba. És a szelíd asszony, aki addig mindenhova engedelmesen kísérte őt, és jó hallgatóságnak bizonyult, begurult és csúnyákat mondott neki. Nagy válság következett, majdnem válásig fajult a helyzet.
Nem szabad visszaélni a türelemmel. Ugyanakkor türelmesnek kell lenni.
Azt is itt hallottam egyszer az előbb említett előadótól, hogy amikor egyszer szidtak egy hernyót, hogy az milyen csúnya, s mutogatták, hogy milyen szépek a lepkék, akkor ő azt mondta: várjatok még egy kicsit, Isten még nem fejezett be. Majd én is olyan lepke leszek, most még csak hernyó vagyok.
Itt csak az a fontos, hogy azt mondjuk: most még csak, és nem azt, hogy én ilyen vagyok, fogadjatok el így. Én még mindig csak ilyen vagyok, de én szeretnék leginkább változni. Kész vagyok a változásra. És itt akármennyi idős valaki, halálunk pillanatáig kész kell lenni arra, hogy változtathasson minket elsősorban Isten, aki Jézus Krisztus képére akar újjáteremteni, és hadd formáljon minket szeretettel a párunk is. Itt csak az a fontos: szeretettel. Ha erőszakkal akarjuk nevelni egymást vagy szellemeskedő trükkökkel, az nem vezet eredményre.
Egy fényképész egyszer azt mondta: az igazi szeretet a házasságban olyan, mint a hívó, a régi fajta technikában a hívó folyadék, amibe, ha beleteszem a filmet, addig rajta nem látható dolgok is láthatókká válnak.
Az igazi szeretettel előszerethetünk egymásból benne rejtve meglevő, látens értékeket is. Nem kell erőszakoskodni, nem kell ügyeskedni, és főleg nem kell ugyanazt a lemezt naponta feltenni, mert akkor elveszíti hatását. Tulajdonképpen elég lenne egymást igazán szeretni. Ahogy Péter levelében van: tiszta szívből, buzgón szeretni. És változna a másik.
De azért az is igaz, hogy szóból ért az ember, úgy hogy jó azt megmondani, szeretettel a kellő pillanatban, nem akkor, amikor éppen paprikás a hangulat. Kivárni az alkalmas időt, és jó komolyan venni azt, amit a párom mond, mert hátha nemcsak a maga érdekében mondja, hanem az én érdekemben is. Mert ez a bunkóság ismétlődik a viselkedésemben újra és újra. Ki akar szeretni belőle. Hagyjam magam szeretni, és szeretettel formálni.
Ha készek vagyunk elfogadni egymást, akkor kialakul az a finom érzék az emberben, hogy egyre inkább látom: mi fontos neki. Sokszor ebben van különbség. Számomra jelentéktelen dolgok neki valami miatt fontosak és fordítva. Akkor ne mondjam, hogy ennek semmi jelentősége nincs, ezzel ne foglalkozzunk, mert ha neki az fontos, nekem meg ő fontos, akkor jobban odafigyelek arra, amit ő jelentősnek tart.
Egy asszony egyszer nagytakarítás alkalmával leszedte a falról és kidobta azokat a képeket, amiket a férje hozott még magával otthonról. Nem voltak értékesek, de a férfinek az otthont, a gyerekkort juttatták eszébe mindig. Még idős korában is fájt neki ez az eset. Megbocsátotta, de ott maradt egy heg, egy sebhely. Neki az fontos volt, az asszonynak nem volt jelentősége, meg sem kérdezte, ki vele! Nem érték, forintban kifejezhetetlen. De az egész gyerekkor, és ő ezt mondta egyszer… Az egész gyerekkorát nem dobom ki, akármilyen giccs is. Maradjon ott. Még csak nem is nevezem giccsnek, nem akarom őt megbántani ezzel. Ha elfogadom őt, ha ő nekem fontos, akkor fontosak azok az apróságok is, amik esetleg az ő számára jelentősek.
Itt azonban az fontos, hogy legyünk őszinték egymáshoz. Ez is olyan borzasztó, hogy azért nem tudja sokszor elfogadni egymást két ember, mert nem tudják, mit kellene elfogadni. Tulajdonképpen ki is ő, mi van benne, miért ilyen, amilyen, mert nem adjuk ki magunkat.
Kénytelen vagyok sok házasságba belelátni. Néha több évtizedes házasság után sem ismerik még igazán egymást az emberek, mert nem könnyítette meg valamelyik fél, hogy megismerhesse a másik. Soha nem tárulkozott fel igazán, soha nem volt egészen őszinte. Ez sokszor a szexuális életet is megmérgezi.
Egy olyan házaspár jött egyszer panaszkodni és bejelenteni, hogy abbahagyják, ahol az egyikük orvos volt. Nekik erről nem beszéltem, úgy voltam vele, hogy ő taníthatna engem, hogyan segíthetnék másoknak a szexuális tudnivalókban. Kiderült, hogy soha erről nem beszéltek. Az egyik úgy tett mindig, mintha jó lenne, s közben szenvedett. Nem mondta meg, hogy mi jó neki, s mi nem. Szóból ért az ember. Ezt a hamis zárkózottságot szemérmességnek szokták nevezni. Egymás előtt ne legyünk szemérmesek! Legyünk szemérmesek mások előtt. Az egyetlen ember, aki előtt testileg is meztelenre vetkőzöm, az előtt lelkileg is tárulkozzam ki. Láss a szívembe! És talán én is akkor tudom meg, hogy mi van ott, amikor végre elmondhatom valakinek, aki azt nagy érdeklődéssel és szeretettel hallgatja, és akire rábízom minden titkomat, mert rábíztam magamat, az egész életemet.
Sokkal bátrabbnak kell lennünk egymás előtt az őszinteségben. De ezzel a kitárulkozással soha, semmi körülmények között, nem szabad visszaélni. Az súlyos bűn.
A különbségek tehát egyrészt arra valók, hogy kiegészítsük egymást, másrészt, hogy kineveljük egymásból, ha az bántó és fájdalma. De legyünk nevelhetők.
3. Mégis marad sok minden, ami elválaszt, ami különbözik, aminek nem örülök. Jó lenne, ha másként lenne, de hát sokféle összefüggésben igaz az a mondás: senki sem tudja átugorni az árnyékát. Maradnak olyan hibáink, amin nem tudunk változtatni. Miért? Mert nem vagyunk tökéletesek. Még én sem vagyok tökéletes — ezt jó lenne, ha sok ember felfedezné, és ki merné mondani. És a párom sem tökéletes, de én kész vagyok őt elfogadni a tökéletlenségeivel együtt, mivel ő is kénytelen engem elfogadni a megmaradt tökéletlenségeimmel együtt.
Butaságnak tartom — megmondom őszintén —, amit Ady Endre így énekel: Szeretem hibáit jóságánál jobban. Nem szeretem a feleségem hibáit a jóságánál jobban. De őt szeretem, a jóságával meg a hibáival együtt. Vagy ha tetszik: a hibái ellenére is. Mivel Isten is így szeret minket: annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk.
Az Efézusi levél 5. részéből többször szokták idézni azt a szakaszt, ahol Pál apostol a házasságról beszél. A férfiaknak azt mondja: „Ti férfiak úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.”
Vagyis, hogy szerette Krisztus az egyházat? Úgy, hogy belehalt. Úgy kell szeretnem a feleségemet, hogy belehaljak? Igen. Az a régi természet, amit a Biblia óembernek nevez, haljon meg. Pusztuljon el minden önzésem, hiúságom, kényelemszeretetem, lustaságom, mert ezzel megyek az idegeire és keserítem meg a közösségünket, pedig azt szeretném, hogy ő boldog legyen mellettem. Ez mind haljon bele abba, hogy szeretem őt. Nem a hibáit szeretem, és nem csak a jóságát szeretem, hanem őt magát, úgy ahogy Isten szeret engem.
Közelről ismertem egy idős házaspárt, akik szerették egymást, de volt a néninek egy rossz szokása, amit a bácsi ki nem állhatott. A bácsi ezt többször szelíden szóvá tette, de semmi változás nem következett be. Egyszer szemtanúja voltam a következő jelenetnek. A néni megint annak a rossz szokásának hódolt, a bácsi oda lépett mellé, átkarolta a vállát és azt mondta: csináld, anyu, legalább még húsz évig. Nyolcvan évesek voltak akkor. Utána megpuszilta a homlokát. Ez a bácsi az édesapám volt.
Ez a minta egy életre hat. Van, amitől nem tud megszabadulni. Akkor szeressem azzal együtt, ha tetszik, annak ellenére. Ő is kénytelen engem sok minden ellenére szeretni. Lehetőleg tegyek meg mindent, hogy minél kevesebb ilyen legyen, és tudjak változni, tisztulni.
Ha pedig ezekkel a megmaradt hibákkal vagy bármi mással mégis vétünk egymás ellen, akkor nincs más lehetőségünk, mint a megbocsátás. Itt megint csak meg kellene tanulnunk őszintén bocsánatot kérni, mert az: „bocsi”, ez nem bocsánatkérés. Az, hogy ne haragudj, hogy már megint ilyen utálatos voltam — és akkor elmondom, miben voltam utálatos —, szeretném, ha ez soha többé nem ismétlődne. Ez bocsánatkérés.
Tanuljunk meg őszintén megbocsátani is. Tehát ne vágjam a fejéhez örökké: mert te a múltkor is, mert te mindig olyan vagy. Az nem is igaz, nem mindig olyan. Különösen, ha tudom róla, hogy nem akar olyan lenni, de most megint ismétlődött. Mert ez a mindig… nyomja le a víz alá. Ha meg sikerül neki szabadulni a reá jellemző hibáktól, akkor emelhetem a víz fölé és kisegíthetem abból a nyomorúságából.
A megbocsátásnak a mértéke pedig szintén az Efézusi levélben van. A 4. rész utolsó versében olvassuk: „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak. Bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.”
Ahogyan Isten megbocsátott a Krisztusban. Ő hogy bocsát meg? Úgy, hogy soha többé nem említi föl. Nem tudom törölni a memóriából, lehet, hogy eszembe jut, de nem emlegetem, és nem választ el minket egymástól.
Ha arról kell gondolkoznunk, hogy a házastársam elfogadása, akkor hadd olvassak fel egy klasszikus igeverset a Római levélből. Ez a vers nem a házasságra vonatkozik, hanem a gyülekezeti tagok egymással való közösségére, de nagyon találó a házasságunkra is. Ez így hangzik: „Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére. (Róm 15,7).
És Krisztus hogyan fogadott be? Feltétel nélkül, és egyszer és mindenkorra. Feltétel nélkül. Nem azt mondta: szeretlek, ha megváltozol, hanem azt mondta: szeretlek, így ahogy vagy, és majd úgyis megváltozol. Megbékélsz Istennel, és majd át fogod ölelni a testvéredet, akire haragudtál.
Tehát feltétel nélkül fogadd el, és végérvényesen, visszavonhatatlanul egyszer és mindenkorra. Holtomig-holtáig. Jó lenne, ha ez nem üres szöveg lenne, hanem a házasságunk egyik pillére. Ki képes erre: ahogyan Krisztus is befogadott minket. Csak Krisztus képes rá. Én nem vagyok képes olyanra, amit Ő tett. Itt szólal meg az, amiről az előbb volt szó: ha eljutunk oda, amit Pál apostol a Galata levélben így mond: „élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”, akkor mi fogunk leginkább csodálkozni, hogy tényleg szívből meg tudtam bocsátani. Valóban őszintén tudtam bocsánatot kérni. Csakugyan nem akarok ilyen maradni, amilyen most voltam, és engedem, hogy Ő növekedjék bennem, én meg legyek egyre kisebbé. Az az új természet, amit Ő az újjászületés által ad a benne hívőnek, az domináljon. Azzal hadd találkozzék a párom mindig, én pedig legyek egyre kisebb. Sajnos megmarad a régi természetünk is, de nem mindegy, melyik van előtérben és melyik uralkodik.
„ Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus befogadott minket az Isten dicsőségére.”
Forrás: cserikalman.hu
