A nap gondolata

Éjszaka mintha az egész világegyetem nem lenne egyéb, 

csak egyetlen nagy, fekete szemrehányás: 

miért nem alszol? 

Rakovszky Zsuzsa

Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél, 

feltámadtam a világ ellen, 

dúdolva szálltam, ténferegtem, 

nem álltam meg – nem is siettem, 

port rúgtam, ragyogtam a mennyben, 

cirógatott minden levél. 

Szőkén, szelíden, mint a szél, 

minden levéllel paroláztam;

utamba álltak annyi százan 

fák, erdők, velük nem vitáztam: 

– fölényesen, legyintve szálltam 

ágaik közt, szép suhanásban, 

merre idő vonzott s a tér. 

Szőkén, szelíden, mint a szél, 

nem erőszak, s akarat által, 

ó, szinte mozdulatlan szárnnyal 

áradtam a világon által, 

ahogy a sas körözve szárnyal: 

fény, magasság sodort magával, 

szinte elébem jött a cél. 

Szőkén, szelíden, mint a szél

a dolgok nyáját terelgettem,

erdőt, mezőt is siettettem, 

s a tüzet – égjen hevesebben, 

ostort ráztam a vetésekben: 

– így fordult minden vélem szemben, 

a fű, levél, kalász is engem 

tagad, belémköt, hogyha lebben,

a létet magam ellen szítom én. 

Szőkén, szelíden, mint a szél; 

nem lehetett sebezni engem: 

ki bántott – azt vállon öleltem,

értve-szánva úgy megszerettem, 

hogy állt ott megszégyenítetten 

és szálltam én sebezhetetlen: 

– fényt tükrözök csak, sár nem ér. 

Szőkén, szelíden, mint a szél, 

jöttömben csendes diadal van, 

sebet hűsít fényes nyugalmam, 

golyó, szurony, kín sűrű rajban 

süvített át, s nem fogott rajtam, 

s mibe naponkint belehaltam, 

attól leszek pusztíthatatlan, 

s szelíden győzök, mint a szél. 

Madách Imre: Megnyugvás a sorsban

Istenem! mond a szirt, mért teremtél 

Itten állni századokon által? 

Korbácsolva a habok dühétől, 

És csatázva a tengerviharral! 

Vészredőzött homlokom kopáran 

Áll, nem érzem a tavasz virágit, 

Villám látogat csak, míg körűlem 

Mindenen hő napsugár világit. 

S ím, amint ekkép panaszol a szirt, 

Messze földről szállva jön a fecske, 

Szárnya lankad és lejjebb hanyatlik, – 

Egy perc még! s a tenger eltemette. 

Ott áll a szirt, mint állt ezredévig, 

A madárka megpihenhet ormán 

S háladalt mond, – fészkéhez legottan 

Új erővel messzebb vándorolván. 

S a kopár szirt nem panaszkodik már, 

Ezredévre van vigasztalása: 

Öröme a dal, s a végezetnek 

Végtelenje – szent megnyúgovása.  

Vajda János: Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap. 

Csillanó tükrén a tónak, 

Mint az árnyék, leng a csónak. 

Mint az árnyék, olyan halkan, 

Észrevétlen, mondhatatlan 

Andalító hangulatban. 

A vad alszik a berekben. 

Fegyveremmel az ölemben 

Ringatózom önfeledten. 

Nézem ezt a szép világot. 

Mennyi bűbáj, mily talányok! 

Mind, amit körültem látok. 

Nap alattam, nap fölöttem, 

Aranyos, tüzes felhőben, 

Lenn a fénylő víztükörben. 

Itt az ég a földet éri. 

Tán szerelme csókját kéri… 

Minden oly csodás, tündéri. 

Mi megyünk-e vagy a felhő, 

Vagy a lenge déli szellő, 

A szelíden rám lehellő? 

Gondolatom messze téved 

Kék ürén a semmiségnek. 

Földi élet, hol a réved? 

Szélei nádligeteknek 

Tünedeznek, megjelennek. 

Képe a forgó jelennek… 

Most a nap megáll az égen, 

Dicsőség fényözönében, 

Csöndessége fönségében. 

S minden olyan mozdulatlan… 

Mult, jövendő tán együtt van 

Ebben az egy pillanatban? 

A levegő meg se lebben, 

Minden alszik… és a lelkem 

Ring egy méla sejtelemben: 

Hátha minden e világon, 

Földi életem, halálom 

Csak mese, csalódás, álom?…  

Németh László: Én az Istent sosem kerestem

Én az Istent sosem kerestem 

De az életem egyre gyúrták 

örömeim és keresztem 

S egyszer csak: bennem lakott az Úr. 

Azt se mondtam: jó volna hinni 

Vagy: hogy ő az a nagy zsibbasztó, 

Vagy – nem akarok már vívni 

Sosem hívtam s ő rámtalált. 

Mint a nap jött és fölkelt bennem, 

Nem rekedtem meg hajnalomban, 

S nem álltam meg reggelemben. 

Egyre föllebb hágott az Úr. 

A piros mező rég kisárgult 

S mint a sütkérező gyíkocskák 

Én sem tudtam, hogy mi rámhullt, 

Nap volt s hogy általa vagyok. 

Készen állott az Úr világa 

Türelem és a felelősség, 

Mely a szív Isten-kocsánya 

S még nem mondtam ki a nevét. 

És ma is csak a költő tudja, 

Költőfelem, ki szókra váltott, 

Hogy hitem lassan épült útja 

Isteni Via Appia. 

Trausch Liz: Fehérben járnak

" De van Sárdisban egy kevés neved, azoké, akik nem fertőztették meg ruháikat: és fehérben fognak velem járni; mert méltók arra." 

Jelenések 3,4  

             Nem a külső ruhánkról beszél az Ige, hanem a lelkünkről. Ezt a testet, ezt a látható ruhát levetjük. Isten előtt nem ebben jelensz meg, hanem a belső ruhádban, a lelkedben. Valaki azt mondta: úgy szeretnék meghalni, ahogy születtem. Elég baj, mondtam, mert bűnösen születtél. Hozzá még sok foltot is szereztél. De nem csak foltos a ruhánk, hanem szakadt is. Mekkora szakadás van a szavaink és cselekedeteink között! Másokat beszélsz, és másokat cselekszel. Reggel imádkozol, napközben hát mögött beszélsz. Hogy tudod megtenni, hogy beszélsz a szeretetről, és közben gyűlölködsz? Csoda, ha nem szakad meg benned valami ebben a kettős húzásban. Még nagyobb a szakadás a szavaid és gondolataid között. Miket gondolsz valakiről, és amikor jön, mondod a szépeket. Ki nem állhatod, és nyájas vagy hozzá. Mondod, hogy nem is akarod azt az örökséget, közben azon gondolkozol, hogyan lehetne megszerezni. Megfertőztetett a ruhád, és Isten színe előtt ülsz benne. Azért van a folt is, a rongy is, a kettősség is, mert nem vagy teljesen az Övé. Kéred a kegyelmet, a másikkal szemben keresed az igazadat. Vagy igazad van, vagy kegyelmed. Az Ige azt mondja: "fehérben fognak velem járni". Azok a boldogok, akik átélték a bűnbocsánatot, és Jézussal járnak. Akik látták már a Golgota keresztjén a megöletett Bárányt, azok járhatnak fehérben. Közéjük tartozol-e már? Nem lehet más boldog ember, csak a tiszta szívűek, "mert ők az Istent meglátják" (Mt 5,8). Csak az a Jézus moshat meg, és attól kérheted a fehér ruhát, akit odaszögeztek a fára.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Oláh András: ima

uram

         sivatagba
temettük a szót
a kiszikkadt álmok
s a porló hit mellé
hisz úgysem értjük
már egymást régen

mégis
         szavak nélkül
is maradj velünk
hisz vakok vagyunk
mindannyian: tükrünk
kettétört s már nem látunk
magunkban téged

Benjámin László: Nap nap után

Már Nap nap után, év év után odábbállt, 

amit hozott, elvitte mind – 

limlomokat hagytak hátra neked, fakuló 

fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt.  

Elhagytak, el barátaid is, egyre többen 

gyülekeznek a föld alatti országban, 

kihült ajkukon a néma intelemmel, 

hogy utolsó napodra annyid marad, 

amennyit másoknak adtál.  

Megismerted az anyaggal viaskodók 

alázatát és gyönyörűségét, 

megdolgoztál kudarcaidért is – 

Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt, 

a munka ne hulljon ki kezedből:  

Nincs más esélyed, 

hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid, 

együtt tudj élni magaddal, 

békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.

József Attila (Én, ki emberként...)

Én, ki emberként vagyok, élve, boldog, 

mint olyan dolgok, mik örökre szólnak, 

hadd kiáltom szét az egeknek ujból -       

Flóra, szeretlek!   

Ajkaidról lágy lehü, száz varázslat 

bűvöl el, hogy hű kutyaként figyeljem 

könnyü intését okos ujjaidnak,       

mint leszek ember.   

Flóra, karcsú, szép kehely, állsz előttem,

mint csokor van tűzve beléd a mennybolt 

s napvirág felhők, remegő levél közt       

hajlik az estnek.   

Lelkemen szöktet, paripán, a képed, 

épp csak érintvén vizeket, mezőket. 

Két szemedből fűre, bogárra, tiszta       

értelem árad.   

Este van, mindent körüláll a csillag, 

lásd, a mindenség aranyos kalitka, 

benne itt vagy, én csevegőm, oh itt vagy,       

rabmadaracskám!

1937. márc.

Juhász Gyula: Az élet szonettje

...És minden alkony opálosan éled 

És minden hajnal szőkén rámkacag 

És mindig forrnak vágyak és nyarak, 

Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!   

És mindig küldesz új bánatokat 

És új reményt is, ami dalra méltó 

És szemeket, amelyek, mint a mély tó, 

Balzsamot adnak nékem s titkokat.   

És nem fáradok el téged szeretni 

S téged gyűlölni, lázas csoda, élet, 

Naponta vággyal járulok elébed   

S bár mindig közelebb a szürke semmi,

Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény, 

Úgy érzem, gazdag voltam benned én.     

Kosztolányi Dezső: Vigyázz

Vigyázz. 

Ez a nagy pillanat. 

Egy ember jön feléd, bemutatkozik, 

már tárja kezét, most lát legelőször, 

rád néz 

s elviszi majd az arcod, a hangod 

s őrzi.  

Lélek csak az ember a többi 

emberek lelkében, 

törékeny gondolatokból faragott, 

száztitku, halovány emlék, 

mely néha a fellegekig magasul. 

Légy méltó e testvér 

áhitatos várakozására 

s remegjen által a tudat, 

hogy most történhet valami, 

ami még nem volt, 

mióta áll a világ 

s Isten kezében se reszketett úgy 

sáranyagod, mint most 

az ő kezében, 

ki megteremt igazán, 

fényből, szeretetből, 

Ő, a te rokonod, 

Ő, a te Urad, Istened.  

Nézz rá, 

büszkén s alázatosan is, 

mint aki megszületett és aki meghal. 

Ne félj. 

Röpitsd feléje a te életed 

s egyedülvalóságod, mely neki 

oly idegen, hogy beleborzong 

és megért. 

Légy őszinte, tiszta, bátor. 

Adj példát. 

Szemvillanás csak s kész a bűn 

és az örökre tart, 

örökre büntet, 

öngyilkos haraggal 

és összetöri az emlékedet, 

téged. 

Ne hazudj. 

Ne halj meg. 

Élj benne. 

Ez a nagy pillanat. 

Vigyázz.

Lator László: Emlékezz hát

Ó álmaimban aluvó! 

Szemed pillája rebben. 

Mint méz a sejtben, felragyogsz 

szétszórt emlékeimben.  

Emlékezz hát! A túlnehéz 

homályban hogy hajoltunk 

egymás felé, hogy készülődött 

változhatatlan sorsunk.  

Felém hanyatlott homlokod, 

s önnön szándékom ellen 

csókoltam idegen fejed 

fájdalmas szerelemmel.  

Mint kimerült menekülő, 

ha lélegzete fárad, 

úgy érzem, szinte fojtogat 

mellembe gyűlt hiányod.  

Mert minden tefeléd sodor, 

akármi lesz a vége. 

Nem védem már magam, s magad 

te is hiába véded.  

Emlékezz hát! A jeges éj 

üres örvénye érint. 

Fejünk felett a zord idő 

vad látomása érik.

Károlyi Amy: Idő és hely

Mindennek megvan a maga ideje 

Hamupipőke lencsét szemel 

Hófehérkének torkán akad az alma. 

Te most a hóviharral egyezkedj, 

Ez most a hónak ideje. 

A hideg fűszálaké, a télé, 

akkor is, ha megőszülsz belé.  

2.  

Azok az elosont köszönések 

azok a félre-néző kézfogások 

az elmaradt szembe-nézések 

elkeveredtek a szemben, szájban 

és akár pohár alján a méreg 

megmaradnak, amíg pohár van.  

3.  

Amit írtam, 

nem világhírrel és aranykalappal. 

A sötét országba nem viszem magammal, 

a szelíd szerszámot, amit kölcsön kaptam. 

Van ott elég poggyász máglyatűzre hányva, 

pattognak az igék, mint a rőzsegallyak. 

Fölösen van úgyis ott az elmondatlan.

Pande Manojlov: Kis veréb

Kócosan, 

higanycsepp, 

reszket 

az ágon. 

Én a meleg szobában 

érzem, a lelkem 

valami rágja: 

a veréb-szomorúság.

Dabi István fordítása

Parancs János: Egy forró délutáni órán

Mintha örökké tartana a tavasz és a nyár, 

lángol a Nap, a sugarak szinte sisteregnek. 

Zöld zuhatag ömlik végig a parkon, a szigligeti tájon. 

Gőzölög a föld. Virágzik, sarjad, ide-oda futkos, 

csattog, füttyög és szárnyal az élet 

a földön és a levegőben. És a vízben is. 

Mintha örökké tarthatna a tavasz és a nyár, 

lelkendezik a szív örömében, csak a szkeptikus tudat 

mérlegel, számol és gyanakszik, ám közben félve, 

sajogva gyönyörködik ő is - és megrendülten hallgat.