Gősi Vali: Talán a várakozás

Talán a várakozás 

teszi valóban meghitté az ünnepet, 

talán, ha gyengéden magunkhoz öleljük 

a félénken megbújó reményt, 

éled a hit is szívünkben, és kijutunk 

valaha még a mindennapok 

mocskos, ragacsos mocsarából, 

és visítva, véresen megszületik 

végre a Szeretet, 

talán már nem merülünk el többé a sárban, 

nem zsibvásár lesz azután az ünnep a világban, 

ha kigyúl az égi fény a várakozás leghosszabb éjjelén; 

valami szent béke lángol, 

a Kisdedet áldó áhítat - dallam születik a szánkon, 

és a sok badar szó, szitok és átok elporlad végleg 

a szívbéli imákon, 

talán akkor lesz igazi a karácsony... 

"Akkor majd kitisztul néha, 

a csillagok kilátszanak, 

s mint gyermekek, állunk alélva 

egy nagy karácsonyfa alatt."   

*

Az idézett rész Babits Mihály Az előkelő tél című verséből való.

Babits Mihály: Az előkelő tél

Olyan halk és hideg idő van, 

halk és hideg, halk és hideg: 

hallani szinte suhanóban 

a gyöngyház égen a telet. 

Selymesen száll ő rongyaink közt 

s arcba legyez, bár semmi szél... 

Óh láthatatlan, hűvös angyal, 

előkelő, gyönyörü Tél!   

S a hó is itt lesz nemsokára 

s minden egyszerre eleven. 

Aki rápillant ablakára, 

fehér apácák végtelen 

meneteit véli vonulni, 

s ki boltbul az utcára lép, 

lágy-fehér könnyek ostromolják 

kemény csomagjait s szivét.   

Estefelé kitisztul néha, 

a csillagok kilátszanak 

s mint gyermekek állunk alélva 

egy nagy karácsonyfa alatt, 

amelynek ágát föl nem érjük, 

de gyertyás fénye ránk sajog: 

gyertyásan és csufolva néznek 

a karácsonyi csillagok.   

1934. dec.  

Oláh András: kontraszt nélkül

a tükörbe öregülő arcot nézem 

a szemhéjak ráncát s a szemek 

mélyén alvó távoli pillanatot 

esetlenül tévelygünk egy 

kontraszt nélküli világban 

ahol a magaslesen elsuttogott 

szavak már nem találnak ránk 

mert ez már egy másik 

bújócska – ami vérre megy –

s hiába tartunk szünetet 

a szem elgyávul és félni kezd

Nyikolaj Alekszejevics Zabolockíj: Öregség

Csöndes, szerény, ősz mind a kettő, 

nézik az arany lombokat, 

emennél bot, annál napernyő, 

sétálnak, míg leszáll a nap.  

Beszédük túl szegény szavakban, 

nem szóból, szemből értenek, 

de lelkük szájnál pontosabban, 

derülten, szüntelen cseveg.  

Csupán hétköznapokat éltek 

itt lenn, hol a homály örök, 

s mint éltető láng, lassan égett 

a szenvedés fejük fölött.  

Összetörtek, megnyomorodtak 

gyarló-voltuk súlya alatt, 

de élő lelkük egybeolvadt 

közben, s örökre egy marad.  

S egy kis darabja a tudásnak 

feltárult éltük estelén, 

hogy a boldogság semmi más, csak 

szárazvillám a nyár egén.  

Oly ritkán villan, oly titokban, 

s az ára oly sok szenvedés! 

A fénye oly korán kilobban, 

s mindörökre sötétbe vész!  

Bárhogy becézed tenyeredben, 

bárhogy szívedre öleled, 

kit hajnal szült, fénylő nyeregben 

elvágtat, s nem marad veled.  

Csöndes, szerény, ősz mind a kettő, 

nézik az arany lombokat, 

emennél bot, annál napernyő, 

sétálnak, míg leszáll a nap.  

Mindkettőnek könnyebb a sorsa, 

elmúlt, mi fájt valaha rég, 

és lelkük, mint a gyertya csonkja, 

árasztja végső melegét.  

Kálnoky László fordítása

Petrőczi Éva: Példa és könyörgés

Azt a féllábú sirályt ,  

a vízbedobált kenyérért  

újra és újra alábukó  

fájdalom - orsót  

ki nem mossa belőlem  

semmi idő    

*  

A csonkulás ,  

a megcsonkíttatás  

gyakori óráiban  

ne többet :  

a féllábú sirály erejét  

add meg nekem , Uram !

Petrőczi Éva: A nőcit, hogyha hatvanöt…

A nőcit, hogyha hatvanöt, 

még ne delete-eld, ne töröld, 

hisz ma is Éva lányaként 

sugárzik, pöröl és pörög, 

még most is, akkor is, 

ha volt-aranysörénye hószín, 

s ha itt-ott lelke, s porcikája- tört.   

Vénnek, ifjúnak egyaránt 

elég – talán – e Föld.

Izsó Zita: Magánbiológia

A leghidegebb nyári napok egyikén történt. 

A másodikosokkal berendeztünk egy terráriumot 

és beletettünk egy hernyót, hogy megfigyelhessük 

az újjászületés lépéseit. 

Az Aleppóból származó kisfiú pedig megszólalt, 

ugyanígy kelnek majd ki a sírból háromemeletes házunk 

alá szorult halottaik. Nem tudtam, mit mondjak. 

A csend gyorsan megszilárdult, mint 

kiszáradt folyómederbe öntött beton. 

Hogy eltereljem a figyelmüket, kitaláltam, 

nevezzük el a lepkét, ami nemsokára kikel. 

Ő is javasolt egy szépen csengő, furcsa hangzású nevet, 

sokkal később tudtam meg, hogy azt a gyerekeknek kifejlesztett 

antidepresszánst nevezik így, amit akkor már hónapok óta szedett. 

Mire kikelt a pillangó, egy ideje már nem járt iskolába. 

Talán rájött, hogy nem következik be, 

amit mondott, 

és nem akarta elkeseríteni a többieket. 

Mi azért ünnepeltünk egy kicsit, 

végignéztük, ahogy a lepke kibontja gyűrött szárnyait 

aztán kiengedtük, 

becsuktuk az ablakot, a gyerekek csillogó szemekkel néztek utána, 

én pedig nem mondtam el nekik, hogy kint még hideg van, 

nemsokára megfagy. 

Hadd higgyenek tovább a feltámadásban.

Jász Attila: névtelenül

Egy nap, amikor leveszem magamról  

e sokat használt földi nevet, újból  

meztelen leszek, és kiderül végleg,     

névtelenül születtem, egyedül élek,  

névtelenül alszom és egyedül félek,  

névtelen gondolkozom, egyedül érzek,     

egyedül és névtelenül halok majd meg,  

mindig csak ezt tudjam, csak mindig tudjam ezt,   

kérlek, uram, csak addig, csak addig éljek.

Boda Magdolna: csalán cserépben

olyan dacos voltam, hogy marékszám 

tömtem magamba az éretlen gyümölcsöt, 

a fanyar zöld barackot, 

magostól az éretlen szilvát, 

és ahogy mindent más, 

maradt bennem ez is emésztetlenül; 

hajamat gyermekláncfűvel copfoztam, 

fújtam pitypangbibét, 

árokszéli mezítlábas nimfa, 

cingár lábam szárát csalán verte, 

bennem mélyen kaktuszfüge tüskéje, 

plüss-szívemen most szögecses bakancs, 

azt mondtad, soha semminek nincs vége, 

maradnak a szálak örök elvarratlan, 

de ez már nem a múlt, 

ezek itt új, idei pitypangok, 

csak én a régi, felnőttkorba hullt 

nagy, nagy gyerek, 

magamba nőttem: kivehetetlen, 

cserépbe ültetett csalán; 

előre felskiccelt életemmel 

a napok úgy úsznak el 

mint folyón az uszadék fák 

ma is mosolygok szavaidon, 

mosolygok, 

pedig már minden arcizmom fáj.

A nap gondolata

Soha ne hozz fontos döntéseket lehangolt állapotban! 

Börzsönyi Erika: Szerelem járvány idején

Egy fiú és egy lány, szemmel látható, 

hogy nem csak osztálytársak lehetnek, 

ahogy a buszon állva egymásra tekintenek 

a maszk takarása felett. Középiskolások, 

most szálltak fel, szemben állnak velem, 

így akaratlanul is szemtanúja leszek a 

jelenetnek. Épp, csak érintik egymást, 

de tekintetük, ahogy egymásra néznek, 

elmond mindent. A lány száll le előbb, 

búcsúzásuk szimbolikus lehet csak, 

a maszkot egyikük sem veszi le és át sem 

ölelik egymást. Mégis, a testbeszéd elárul 

mindent, szándékot és érzést. A fiú szemeiben 

tükröződik a szerelem, integet, s a lány némi 

tétovázás után félénken int, mosolyuk egymás 

felé sejthető csupán. Már kézben van a telefon, 

mire a busz a megállóból elindul, látom, ahogy 

a lány fogadja a hívást. Szerelem járvány idején.

   

P. Pálffy Julianna: Örök március

Mikor átölelsz, 

örök a március, 

tavaszillat táncol 

puha talpakon, 

veled ébredő 

ránc simul 

a homlokon; 

felragyog a fény, 

szemérmetlen mintát 

pingál gyönyörbe 

izzadt bőrömön, 

harap-csókod édes, 

ajkamon égő tűzözön.

Izsó Zita: Ima az ostromlott városért

Uram, add, hogy ma is rossz idő legyen 

ma is rejtse köd az ostromlott város sebeit 

a falakból kilógó vezetékek ne emlékeztessenek minket 

gazdagon termő indás növényeinkre, amiket kimosott az eső 

add, hogy a leomló kövekről ne jusson eszünkbe 

a békében élők szekrényeiben megkeményedő kalácsdarabok 

add, hogy ne gondoljunk 

a szanaszét dobált autógumikat látva 

az utcákon fekvő halottak ujjairól lelopott jegygyűrűkre 

és a harckocsik elvékonyodó fékhangja 

ne emlékeztessen minket gyerekeink kétségbeesett sikolyára 

amikor karácsonykor összegyűlünk 

a katedrális romjaiba ne essen be ferdén az eső 

add, hogy a romok alól kiszedett testeknek legyen elég helyünk az összetolt padok között 

add, hogy körülöttünk enyhüljön a fájdalom 

ha például az a nő, aki esténként sírva fekszik az ágyában 

nem is halhat meg reggelig, ahogy kívánja, 

legalább add, hogy ma a szokásosnál egy kicsivel hamarabb aludjon el. 

Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel.

Trausch Liza: Gazdag és Lázár

" Volt pedig egy gazdag ember... és volt egy Lázár nevű koldus." 

Lukács 16,1a, 2a (Lk 16,19-31) 

        A gazdag és Lázár történetében az igerész két teljes életrajzot ír le. Általában olyan életrajzokat olvasunk, amik a halálig tartanak. Ebben a részben három vers a földről tudósít, kilenc pedig az azután valókról. A gazdagnak minden sikerült, semmi rosszat nem mond róla a Biblia. Vigadozott, bíborba, patyolatba öltözött. Lázárnak nem volt senkije, éhes, beteg, fekélyekkel teli ember volt. Az Ige a két végletet tárja elénk, a legrosszabbat és a legjobbat, ami létezik. Ha megkérdeznének, melyik életet választanád, mit felelnél? Tudod-e, hogy mennyivel értékesebb az örökkévalóság? A függöny lemegy, mind a két ember meghal. Vajon mi van a függöny mögött? Meghalt a koldus, és meghalt a gazdag is. Amire mi azt mondjuk, hogy elaludt, arra a Biblia azt mondja, hogy felébredt. A gazdag felnyitotta szemeit valahol, amiről itt, a földön azt hitte, hogy nincs. A bűnesetnél az első emberről azt mondja a Biblia: " És megnyilatkoztak mindkettőjüknek szemei " (1Móz 3,7). Tulajdonképpen bezáródtak szemeik, nem látták már a kerten átmenő Istent, csak szavát hallották. De magukat mezítelennek látták, és megszületett az átkos " én ". Amikor odaérsz, hogy felnyitod szemeid, látod, hogy minden valóság, mégpedig örökké valóság! A gazdag a pokolban kínokban lévén látja az üdvözülteket. A kínban lát, érez, emlékezik. Mondja, hogy van öt testvérem. Azt szeretné, ha a halottak közül elmenne valaki a testvéreihez. De nincs lehetőség! A távolság áthidalhatatlan. Ma még van egy híd, egy szál kereszt. Ma még átmehetsz rajta! Ha véget ér az életed, ez a híd nincs többé számodra.      

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Kolumbán Jenő: Ember vagyok

Zúzmara díszíti a fákat, 

rigó motoz fagyott avarban, 

az égen szürke felhők szállnak. 

Jó volna elbújni egy dalban!  

Leengedni ablak redőnyét. 

Behunyt szememmel képzelni fényt. 

Élvezni felejtés örömét. 

Élni egy romantikus regényt.  

Ölelni őt kandalló előtt, 

vastag szőnyegen, meztelenül, 

és a táncoló lángok között, 

a vágyunk lassan elcsendesül.  

De jó lenne gondtalan lenni! 

Nem látni bút, bajt, a bánatot 

csak néhány percre elfeledni… 

Nem tehetem, mert ember vagyok!  

Vállamon a világom terhét 

hordom, és már le nem tehetem. 

Húzom a sorsunk evezőjét, 

közös hajónkhoz kötve életem.