Fodor Ákos: Morálminimum

Ha adsz: úgy adj

hogy meg ne alázd a Más

szegényebbségét.

Cseri Kálmán: Mi az örök élet?

"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,16)

Ez a Biblia egyik legismertebb mondata, vagyis a Biblia dióhéjban. Jézus itt mondja Nikodémusnak, hogy Isten azt akarja, amire ő is vágyik: hogy örök életünk legyen.

Mi az örök élet? Az, ami az édenkertben volt az ember osztályrésze, amikor teremtő Istenével meghitt, bensőséges közösségben élt. Akkor az élet még „vegytiszta" állapotában volt az ember birtoka, nem szennyezték azt halálerők: félelem, fájdalom, nélkülözés, betegség, halál. Az örök nemcsak idői, hanem minőségi jelző is: teljes, igazi, tökéletes élet. Nemcsak azt jelenti, hogy nincs vége, hanem azt is: nincs híja.

Amikor az ember függetlenítette magát Istentől, az élet forrásától, elveszítette ezt az életet, s maradt neki a puszta lét. Az Újszövetség két külön szóval jelöli ezt: a teljes, isteni élet a dzóé, a puszta lét a biosz. Ez a szó jelenti létünk anyagi feltételeit is. Ma tehát mindnyájunk létéből ez az igazi élet hiányzik. Nikodémus is ezzel a hiányérzettel ment Jézushoz.

A Biblia szerint ez az élet egy személy. Úgy hívják: Jézus. „Én vagyok az élet" - mondta ő többször is. S az élet több, mint a táplálék (Mt 6,25). Aki Jézussal kapcsolatba kerül (benne hisz), annak a bioszában megjelenik a dzóé. És Isten akarata az, hogy nekünk újra örök életünk legyen. Olyan élet, ami felett nincs hatalma a biológiai halálnak sem, mert „aki hisz énbennem, ha meghal is, él" (Jn 11,25).

Van-e már most örök életem? Lehet, mert Jézus visszaszerezte és kínálja szeretettel.

Fodor Ákos: Egy gyakorlat

Magadtól kérdezd:  

ajtód azért fontos-e,  

hogy zárd? vagy, hogy nyisd? 

Vízesés zenével

Vízesés

Bódás János: A Mennybe ment Jézushoz

Uram, ha most onnan lenézel,
lásd: a lét most sincs tele mézzel,
hogy rengeteg bűn, kapzsiság van
e szüléstől nyögő világban.
Még nem mérték az igaz ember,
az az "igaz," kinél a fegyver,
az akar "jót," aki hatalmas,
a szegény, gyenge neve: hallgass!
... BÉKE?!... Öt kontinens rivallja
s a kapzsi ember meg se hallja,
sőt, a nevedben ölni készül,
s Te is, nem úr vagy már, de vádlott:
-- így váltottad meg a világot?

Engem nem tántorít el Tőled,
ha nem mindig látom erődet,
de száz ok, érv, kínos eset
szól napról napra ellened
s a gyenge hit megtántorul,
ha nem látja: Te vagy az Úr!

Uram, nem magamért esengek,
de százmillió ember szenved,
tetű, éhség, rabszolga-járom
gyötri őket. Ezeket szánom.
Mocsok, sötét odúk penésze
s börtönfenék... Ez sokak része.
Csontváz-anyák korcsokat szülnek
s mind átkozódva, sírva tűrnek,
szívük már robbanásig megtelt
atom-erejű gyűlölettel...

A szenvedők nevében kérlek,
add, hogy legyen élet az élet,
ne köss békét herék hadával:
a munkát övezd glóriával.
Nem kívánjuk, hogy Tündérország
legyen a Föld... Hadd hulljon orcánk
harmata - de legyen az ember
ember, nemes, szép küzdelemben.

Tedd ujjongóbbá dalainkat,
ritkítsd meg sűrű sóhajunkat
s adj jó békét - ne majd a mennyben,
de a Földön is!... Ámen, ámen.

Várnai Zseni: Balatoni alkony

Az ég a vízre ráhajol

 a láthatáron valahol...

 az ég a vízzel összeér,

 az ég, a víz

gyöngyházfehér.

 Így látom én fektemben itt

 a táj elnyugvó fényeit,

 miközben percem elrepül...

 az ég, a tó

 elszenderül.

 Oly nyugodalmas most a táj,

 boldog vagyok... semmi se fáj...

 tükörsima a Balaton,

 sellők énekét

hallgatom.

Biblia

 

  The Apostle Paul / Dürer / 1517

" Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” 

(Fil 4, 11-13)

Várnai Zseni: Csodálatos

Miért keresnék távoli csodákat?
Hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

Simonyi Imre: Rendületlenül

S ha másként nem - hát legbelül:
hazádnak rendületlenül.
S ha restelled, hogy hangosan;
nehogy meghallja más, kívül?

Hát szakálladba dörmögd, hogy:
nincs hely számodra e kívül.
De aztán - rendületlenül!
Ezt aztán - rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!

Szabó T. Anna: Mária mondja

Nézi egymást anya és gyermek.
Így csak a kisbabák figyelnek:
kíváncsian, mohón, merőn,
mindent értőn és ismerőn,
de végtelenül naivan –

Isten hozott, Isten küldött,
édes fiam, kisfiam.

Milyen a világ? Meg nem mondom:
dúdolok inkább, ősanya-módon,
megsimogatlak, megszoptatlak,
szívdobogással elringatlak.

Szeretet. Nem kell elmagyarázni.
Történhet veled és velem akármi:
én még tudom, te már tudod –
szemed nyugodtan lecsukod.

Fodor Ákos: Vallomás és javaslat

Már fáradt vagyok

megbocsátgatni – kérlek,

inkább ne bánts meg.  

Elekes Ferenc: Két lépésnyi melegért

Látod-e, tél jön megint,
hó-tollát fosztja a szél az égnek,
s a bundás gesztenyeárus
ott simogatja meleg edényét
az utcasarkon.

Valahol elveszett a Nap,
csak az útjavítók tüze ég
forró fekete hengerekben
fortyog a szurok,
s az emberek arra térnek
két lépésnyi melegért...

Van úgy, hogy bennünk is hull a hó.
Hosszú, emberi útjainkon
lobogó, szép szó is van elég,
de vajon a melegéért
lépünk-e mindég közelébb?

Várnai Zseni: Asszony a tükör előtt

Te tudod csak, és tükröd, hogyha reggel
gyűrt, fáradt arcod onnan szembenéz,
hogy, mint almáriomon a gyümölcsöt,
kikezdte már szépséged a penész.

Mint téli alma fonnyadsz észrevétlen,
bőröd rugalma enged, meglazul,
olyanná válsz, mint kép a múzeumban,
mikor repedez rajta a lazur.

Szemed gödrén szorgalmas pók tanyázik,
s hálót bogozva egyre, egyre sző,
kerek kis állad szögletekbe csorbul,
s ajkad sarkán két mély barázda nő.

Próbálod elhazudni önmagadnak,
s arcod tündéri szépre bűvölöd,
fakó hajad aranyszínekbe mártod,
ívesre rajzolod szemöldököd,

és homlokod mögül el, messze űzöd
emlékeid mardosó méhraját,
ne szúrjanak, s ne csordítsák a könnyek
keserű, sós, mardosó harmatát.

Mert ellenség a könny, csak egyre vénít,
s öregnek lenni izzó fájdalom,
mikor a lélek görcsösen tapad még
hiú, mulandó földi vágyakon,

mikor a lélek nem tud elpihenni,
s nyűtt testruhádat forrón perzseli,
s kigyúlva tőle, mint egy éji fáklya,
keservedet világgá lengeti.

Hiába minden! Lassan elsötétül,
üszökbe hamvad, ami fáklya volt,
hagyd könnyedet hát esőként omolni,
a sírás sok vészes tüzet elolt,

törd össze tükröd, és a végtelenség
időtlen tengerén bámuld magad,
ahol az évek lassan elgyűrűznek,
és ami szép volt, mindig szép marad.

Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval

                                                   

Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
– Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni. S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.

Csak épp nem érdemes.


2.

Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.


3.

Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.


4.

Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?


5.

Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?


6.

Olyan vagy — amilyen. De én is.
Így hát ne várd — az égre —,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.


7.

Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)


8.

Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.

Ha egy tő termi:
egytövű indulat.


9.

Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.


10.

Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül.

S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.


11.

Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.


12.

…őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.


UTÓSZÓ

Barátném, meglásd, lehet végül két ember,
aki — akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.

Simonyi Imre: Levél barátomhoz

Tudod
egy napon majd
mindent megbocsát az ember.
(Csak épp
semmit el nem felejt.)
- És ezen a napon
az ember megöregszik.

S egy napon majd
megtudja az ember
hogy mindenki közelebb áll a másikhoz
mint hozzá bárki is.
És ezen a napon
megérti hogy magányos.
- És azt hiszi hogy meghasad a szíve.

Aztán eljön az a nap is
amikor az ember már képes
a dolgoknak pontosan akkora
fontosságot tulajdonítani
amekkorát valójában megérnek.
S akkor a dolgokat
mellékes mozdulattal
- anélkül hogy meghasadna a szíve -
leírja a kiadás rovatba.

Ám ezen a napon valamiképp
körülbelül vége is a világnak.