Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,
s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,
ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni
a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot.
Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,
lélegzik a szád, élni forradalomban.
De ember vagyok, és mint az időt a percek,
csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.
Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos,
kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.
Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos
erdőd az égigérő, örökös virradatban.
Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.
A forradalom szívemből mért szivárog?
Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok
ereimbe rétek, eljövendő virágok.