Férfi vagy, magányos, virágültető,
idegen tájak gondozója - szelid a
jókhoz, s kegyetlenül szótlan
a hizelgőhöz, ki meglopná bizalmad.
Keserü szerelem ásta mélyre szemed
s mint ág verdesi arcod egy lány
visszatérő hangja. Lehajtott fővel
jársz-kelsz emlékeid s bölcs könyveid között.
Növeszd meg szakállad! erdő övezze
fájdalmadtól rögös arcodat
s mint fák közt a bújdosó nap,
úgy tünjön elő ajkadon a mosoly.
De ne fitymálj senkit, semmit mosolyoddal,
hisz férfi vagy, magányos, mint a hegy,
melynek homlokát nem érhetik el
a lent futkosó szellők.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése