Én csak egyszer voltam kint nagyanyámmal.
Vettünk virágot, élőt a holtnak, én azért vittem
köveket is, gondoltam így logikusabb.
Persze ezt nem én döntöm el.
Talán nárcisz lehetett, talán sárga,
egy csokornyi, olyan, amit vendégségbe
visz az ember, esetleg látogatóba.
Elsepertük a leveleket,
majd kidobtuk az elszáradt gallyakat.
Én még vettem gyertyát is.
Volt ott egy macska, biztos ott lakhatott,
megrohadt testekkel, évente egyszer
rokonokkal is. Adtam neki egy tál vizet.
Nem kért belőle, gondoltam az ilyen
kedvességhez nincs hozzá szokva.
Beleszagolt, aztán leült a szomszéd
kőre. Egy madárfejet rágogatott,
a lehető legnagyobb nyugalomban.
A novemberi délután pasztell színe,
és avar szaga egészen a csontig hatolt,
átjárta a testet.
Teljes nyugalomban, mint aki csak
egy magasabb hangra vár.
Így álltam ott, kezemben a nárcisszal,
amit általában vendégségbe visz az ember,
zsebemben a gyertyával.
Sosem értettem mért kell a testnek
annyi idő, hogy eltűnjön végleg.
Talán az a macska tudhatta,
ő ismerte a módját, a madárfejjel
a fogai közt.
Anyám apját sosem láttam,
csak képeket róla, barna zakó,
drapp garbó, őszi elegancia.
Biztos így fekszik most is,
és átjárja a testét a novemberi délután
pasztell színe, a földnek az avar szaga.
Legvégül gyertyát sem gyújtottam,
és a nárciszt is kidobtam, hogy ne
legyen világos, hogy ne csináljunk
semmit feleslegesen, hogy maradjon
meg minden a lehető legnagyobb
nyugalomban, mint aki csak
egy magasabb hangra vár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése