háltak az utcán, teszed hozzá, valami jázminokról is
mondasz valamit, közben jelentőségteljesen nézel
rám, mintha felelős lehetnék mindezekért, azokért,
akik az utcán háltak, vagy a melegért, vagy éppen
a jázminokért, hogy nem tapsikolnak, nem is tudom,
elvárásaid vannak velem szemben, de azokat nem
fogalmazod meg pontosan, igen, a hazám ez, itt,
ez a tájék, messzeringó gyerekkorom világa, és
magyarnak számkivetve nem tudok létezni, mert ezen
a nyelven beszélek, ezen a nyelven fogalmazom meg,
ha fáj valami, ha hiányzik valaki, ne nézz rám úgy,
mintha hibás lennék valamiben, nem én tehetek arról,
hogy néhányan a járdán fekszenek,
alattuk térképet rajzol
a vizeletük, mondom, mégsem vagyok felelős a melegért,
a jázminok hiányáért sem, nem, nem!, teszem hozzá,
megyek haza, otthonom az, ahol megpihenhetek, ahol
értik a szót, amit kimondok, ahol elnyugszanak bennem
a mindennapok, és ahol emlékekkel teliek az utcák,
viszem tovább a múltamat, apám emlékét, anyám
gesztusait, szavakat, mondatokat idézek egyre, közös
tudás bukik fel bennem minduntalan, építem azt, amit
építhetek, szavakból és indulatokból katedrálist, örök
mementónak mindazok számára, akik megláthatják
majd azt, amit felépítettem, otthon-haza-templom,
ha lesz majd szemük a látásra, és fülük a hallásra,
mondom magamban, szerelmesen és tántorogva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése